F Szabó Mihály. ESTHARANG VI. rész

F Szabó Mihály.

ESTHARANG VI. rész

XV. FEJEZET

FALUSI BÚCSÚ…

Bandi mégis úgy ügyeskedett, hogy ne csak egy napot tölthessen Idával.
Ellenőrizte a biciklijét, összeszedte a holmiját, benne néhány kis ajándékot, meg az ünneplő ruháját.
Alighogy pitymallott, elindult Idáékhoz. Gyönyörű idő volt. Langyos volt a levegő.
Felkelt a nap, harmat csillogott az országút melletti réten.
Mint megannyi menyasszonyi csokor jöttek vele szemben a virágba borult országút melletti fák és bódító illattal emlékeztették arra, hogy hasonló fehér ruhában áll majd mellette az oltár előtt egyszer majd a menyasszonya.
Ilyen, kicsit bódult állapotban szállt le a bicikliről Idáék kapuja előtt.
Miklós bácsi éppen akkor gondosan és szépen a villájára szúrt szénát vitt a teheneknek. Meglátva Bandit, gyorsan eléjük tette a szénát, a vasvillát pedig falhoz támasztotta és örömmel sietett Bandi elé.
- Jó reggelt fiam! Isten hozott! Korán felkelhettél, hogy már itt vagy.
- Jó reggelt Miklós bácsi! Tényleg korán keltem, hogy minél jobban hosszabbítsam az itt eltölthető időmet.
- Így van jól! Azt szokták mondani, hogy amikor alszik az ember, akkor nem él. Így hát, te nemcsak az itt tölthető idődet hosszabbítottad a koránkeléseddel.
- Erre nem gondoltam, de elhiszem, hogy tényleg így van.
- Menjünk csak nyugodtan beljebb, a fehérnép is felkelt már és biztosan elkészítették a reggelit.
- Jó reggelt kívánok Erzsi néni, üdvözöllek Ida!
- Isten hozott Bandi fiam!
- Szervusz Bandi, de jó, hogy már itt vagy! Menj be a nagyszobába, készítettem oda neked vizet, aztán öltözz át, és gyere reggelizni.

Reggeli után Ida állt fel elsőnek.

- Édesanyám, ha nincs valami fontos dolgom az ebéd előkészítésében, mi máris elmennénk Bandival, hogy megnézzük a vásározók sátrait. Arról se maradjon le Bandi, ha már csak egy napra jött.

Idának, az anyja helyett az apja adott Bandinak is örömet szerző választ:

- Menjetek csak kislányom, nézzetek körül.

Ida, talán nem is hallotta apja minden szavát, felugrott és bement a nagyszobába. Perceken belül visszajött.

- Itt vagyok, és mehetünk.

Elindultak. Alig mentek azonban pár lépést, amikor Bandi megállt, végignézett Idán, mintha most látná először, és azt mondta:

- Ida, hogy te milyen csinos vagy ebben a ruhában!
- Igen? Pedig ezt a ruhát csak egy falusi varrónő varrta. Ha jobban megnézed, láthatod, hogy az anyaga csak egy olcsó karton. Az anyagot Marikától a sógornőmtől kaptam, aki azt mondta, ne járjak örökösen az egyetlen ünneplő ruhámban.

- Igazán kedves volt Marika, hogy ruhaanyaggal ajándékozott meg, de te csinos és szép vagy akkor is, ha minden vasárnap minden ünnepen ugyanazt a ruhát viseled.

Bandi őszintén mondta ezt, de örült, hogy Ida kezdi másnak érezni magát, és egyre többet ad magára.

- Ugye tudod, hogy nem a vásárosok sátrait akarom neked megmutatni? Azt csak azért mondtam apáméknak, hogy minél előbb kettesben lehessek veled.
- Ennek nagyon örülök, de azért nézzük meg „ kettesben” a sátrakat, és a kirakodásokat is. Sose láttam ilyet!
- Jó, nézzük meg, de előtte két dolgot meg kell beszélnünk.
- Mi az a két dolog?
- Egyik, hogy megmondtam a szüleimnek, mi még ebben az évben szeretnénk megtartani az esküvőnket. Tudod, hogy ez nem csak a te szándékod, hanem mostmár az enyém is.
Elmondtam apáméknak, hogy nálatok különálló kis lakásban fogunk élni, és ha összeházasodtunk én is tanulni fogok.
- Erre ők mit szóltak?
- Jó, hogy külön lakásunk lesz, de miből fogunk megélni?
- Mondtam, hogy takarékoskodni fogunk, és szerényen megélünk a te keresetedből. De igyekszünk majd valami munkát keresni nekem is.
- Jó, jó, de mi volt a válaszuk arra, hogy még ebben az évben szeretnénk összeházasodni?
- Apám azt mondta, inkább anyámnak, mint nekem szánva, hogy :

-„jobb is ha nem halogatjátok az esküvőt. Legyen meg már ebben az évben, de csak az őszi munkák befejezése után, október végén, vagy november elején.”
- Hát, ez nagyon jó Idácskám! Nagyon helyesen, nekem is tetszően beszéltél a szüleiddel.
- Csak a szívem szerint! Hiszen én is ezt akarom Bandi.
- Remélem, Isten megsegít bennünket és így is lesz!

Közben megérkeztek a sátorsor utolsó, de nekik a faluvége felől érkezőknek most az első sátorhoz.
Megálltak és nézegették a különféle réz, ezüst, double, - meg az elárusító szerint arany - tárgyakat.
Nyakláncok, fülbevalók, asztalra meg falra való csecse-becsék, és egyéb megnevezhetetlen dolgokkal volt tele az egész sátor.
Ida, kíváncsiskodva nézte a kínálatot. Bandi megszólalt:

- Ida, én legszívesebben vennék most két arany karikagyűrűt, hogy megkérhessem a kezed, és megtarthassuk az igazi eljegyzésünket.
Sajnos azonban erre, most nincs pénzem, de azért szeretnék venni neked valami búcsúfiát. Nézd meg ezt a szép ezüst nyakláncot, amin a kereszt van, vagy a másikat az érmével.
Ida, kiemelte azt amelyiken az érme volt, és a nyakába tette.

- Ida, le se vedd, ez olyan szép! Ha már nem tudom megvenni az aranykarika gyűrűket, legalább ezt megveszem neked.
- Az ezüst jobban is illik a kartonruhámhoz. De én még ezt se kérem Bandi, ne költsd a pénzedet feleslegesen.
- Én viszont kérem, hogy fogadd el, és viseld a szíved felett, hogy minél többet gondolj rám, amikor viseled.
- Hidd el, gondolok én anélkül is, - mondta Ida.

Aztán, levette a láncot, hogy visszategye a sátorban a helyére. Bandi viszont visszatette Ida nyakába és alkudni kezdett az eladóval.
- Kérni se kell, hogy engedményt adjak, mert maguk ma az első vevők, és meghozhatják a szerencsémet. Látom, a menyasszonyának veszi, és kívánom, hogy ez a kis ezüstlánc pedig hozza meg a maguk szerencséjét is.

Ida nem ellenkezett tovább, hanem mosolyogva simított végig a nyakába akasztott láncon.

- Köszönöm Bandi! Nagyon örülök neki!
- Szívesen! És kérlek, viseld úgy ahogy egy menyasszonyhoz illik. Hallottad, hogy menyasszonyomnak tartanak.
- Hát, nem az vagyok? Mi már tavasz óta vőlegénynek-menyasszonynak tartjuk egymást. Nem?
- Azok is vagyunk, és azok is maradunk, - de nem örökre,
- Hogy-hogy?
- Úgy, hogy csak addig, amíg a feleségem nem leszel, tehát csak az idén őszig.

Ezen, mindketten jót derültek, és vidáman, boldogan mentek tovább.
Szegények, nem sejthették akkor, hogy nagyon sok ősz múlik el életükben, de az esküvőjükre nem kerül sor.
Egymás kezét fogva mentek a sátrak és az elárusító asztalok között.
Közben, teljesen benépesült a két sátorsor közé szorított utca.
Kisgyerekek perecfüzérrel a nyakukban, mások jo-jót táncoltatva egyik kezükkel, másik kezükkel húzták, az anyjukat vagy apjukat egy-egy asztalhoz, és hízelegve kérték, hogy mit vegyenek nekik.
Nagyobbacska legények és lányok turkáltak a tarka-barka kendők, pruszlikok és egyéb ruhadarabok között.
Menyecskék nézegették a fakanalakat, a gyúródeszkákat és a nyújtófákat. Idősebb asszonyok meg válogattak a feszületek, rózsafüzérek és porcelán szobrocskák között.
A mézeskalácsos sátrat alig lehetett megközelíteni.
Kisfiuk örültek az ajándékba kapott mézeskalács huszároknak, kislányok pedig a mézeskalács babáknak.
Legények nézegették a velük lévő, vagy majd délután rájuk váró lányoknak a mézeskalács szíveket.
Venni, nemigen vettek most még semmit, csak a mise utáni, vagy a délutáni vásárlás megkönnyítése céljából tájékozódtak.
A nagy érdeklődést és tolongást látva Bandi is kedvet kapott, hogy vegyen Idának egy nagy mézeskalács szívet. De, hogyan vigye magával a templomba?
Végül eszébe jutott a megoldás.
Mise előtt a templomudvar kapujában megvárták Erzsi néniéket.

- Erzsi néni! Tessék megengedni, hogy mise után, ebéd előtt benézzünk Idával Soósékhoz.
- Talán jobb lenne, ha oda egyedül menne, Ida meg hazajönne, hogy nekem segítsen.

Miklós bácsi segített Bandinak :

- Ugyan már! Menjenek csak együtt, mit kell neked segíteni? Semmit. Csak meg kell melegítened az ebédet.
- Jól van nna, nem bánom, hát menjenek együtt! - …én is voltam fiatal, - gondolta magában, - jgaz, hogy elég régen...
- Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! – mondta Bandi, Idának meg gyorsan odasúgta hogy : mise után gyere oda a mézeskalácsos sátorhoz!

Bandi, már a kórus legalsó lépcsőjén fogadta mise végén az áldást, és azonnal a mézeskalács sátorhoz futott, ahol éppen most csak néhány gyerek bámészkodott.
- Már vége van a misének? Akkor, hamarosan meglepnek bennünket a vevők is, nemcsak a bámészkodók.
- Én is azért siettem ide, hogy ne kelljen nagy tömegben sokat várnom, s főleg, hogy meg ne vegyék előlem a reggel kinézett mézeskalács szívet.
- Melyik az?
- A legnagyobb, ott, a felső sor közepén.
- Csakhogy van ám azzal egy kis baj! Dísznek hoztam, és azért tettem a felső sor közepére, mert nem adom el. Évek óta ott áll, nem is lehetne már megenni.
- Jaj, ne tegye ezt velem! Pont az tetszik! Nem azért veszem, hogy megegyük, hanem, hogy emlékbe adjam a menyasszonyomnak. Biztos, hogy ő sem akarja majd megenni. Neki is dísznek kell, meg emléknek.
- Hát, az egészen más! Ha így van, eladom magának, de higgye el, hogy nem szívesen válok meg tőle.

Mikorra Ida odaért, Bandi már egy szép nagy csomaggal a kezében várta őt.

- Gyere Idácskám, most már nyugodtan benézhetünk Soósékhoz.
- Jól van, de ne siessünk, ők talán még haza se értek a miséről.
- Örülök, ha nem kell sietnünk, így még lesz időnk, hogy megnézzünk valamit.

A temető kerítésénél megálltak egy mézédes illatú virágzó akácfa alatt. Bandi kibontotta a csomagot, és ragyogó tekintettel nyújtotta át Idának a mézeskalács szívet.
Ida, elfehéredett.

- Nagyon megleptél Bandi! Köszönöm! Én, ilyen nagy és szép mézeskalács szívet még életemben nem láttam! Gyönyörű!!
- Pedig, még ez sem elég nagy ahhoz, hogy kifejezzem vele a szívemben lévő érzést. Idácskám, ne haragudj, hogy ilyen gyereknek való búcsúfiát kapsz tőlem. De azt szeretném ezzel, hogy mindig az érted dobogó szívemet lásd, amikor ránézel.

Ida, óvatosan, még a szemével is simogatva becsomagolta a „búcsúfiát”.
Soósék otthon voltak már.
Örültek a látogatásnak, és annak, hogy Bandi legalább benézett hozzájuk. Hiszen tudták, hogy mostmár nem sokáig marad a faluban. De, most sem marasztalták őket, mert tudták, hogy sietniük kell haza, az ebédre.
Valóban.
Mikor hazaértek, már az asztalon gőzölgött a forró leves. Nem is akármilyen.

- Ez itt, gyöngytyúk leves! Ez ám a finom! – hangsúlyozta Erzsi néni.
- Most legalább megtudom, milyen! Eddig soha nem ettem, csak hallottam róla.
- Majd fogsz! Én, megtanultam édesanyámtól, hogyan kell elkészíteni, és ünnepnapokon én is főzök ilyet, ha ízlik neked
- Még ha nem is lesz ilyen finom, akkor is jobb lesz a legjobb tyúkhúslevesnél is.
- Biztosan ilyen lesz, mert ezt is én készítettem. Mégis azt mondom, ne egyél sokat, és a töltött káposztából se, hogy maradjon étvágyad a kacsapecsenyéhez is.

Minden ízlett, és mindent, a kacsapecsenyét is megdicsérte Bandi. Nagyon finom volt.
Az ételek meg az asszonyok dicséretét azonban hamarosan megszüntette Miklós bácsi, mert beszélni kezdett.

- Bandi fiam, milyennek találtad, és milyennek tartod a falusi búcsút?
- Én, nagyon szépnek és érdekesnek találom.
- Pedig, látod, ez is egészen más a mai világban, mint amilyen régebben volt. De most már annak is örülünk, hogy egyáltalán megengedik, hogy ilyet is megünnepeljünk, mint ez a mi templom búcsúnk. De hát tudod fiam, ez az ünneplés is más már, mint amilyen a háború előtt volt.
- Miklós, te megint politizálsz! Hagyd abba! Nem nekünk való már a politika.
- Nem politizálok én, dehogy politizálok, csak észreveszem, hogy mi történik körülöttünk és velünk.
Én úgy látom, lassan mindenből kiforgatnak bennünket. Nem elég, hogy kiforgattak a vagyonunkból, ki akarnak forgatni a hitünkből, a szokásainkból, és a szabadságunkból is. Nem jó felé halad ez a világ!
Nem jó fele viszik országunkat a kommunisták, akiket az oroszok, vagy ahogy most mondják, a szovjetek a nyakunkra ültettek.
- Te Miklós, mondtam már, hogy nem a mi dolgunk! Hagyd abba végre. Majd az Úristen tudni fogja, hogy mi legyen velünk.
- Hát hogyne lenne a mi dolgunk a mi saját életünk!? Nem?! Elég baj, hogy most mások szabják meg, hogyan éljünk, mit csináljunk. Tudjátok, nem bízhatunk mindent az Úristenre! A közmondás is azt mondja, hogy: „ segíts magadon, az Isten is megsegít”. Hát, én azt mondom, ha nem tetszik nekünk ez a mai világ, segítsünk magunkon, tegyünk ellene valamit! Csak akkor remélhetjük az Úristen segítségét.
- De Miklós bácsi, nem mi forgatjuk a történelem kerekét!
- Hát, ha nem is, de legalább meg kellene próbálni igazítani rajta, hogy jól forogjon. Ha nem tudja megcsinálni ki-ki a maga életében, megpróbálhatnánk együtt, közösen. Nem?
- De Miklós bácsi szerint, most mi az a nagy baj, amin változtatni kellene?
- Hát, azt nektek tanult embereknek jobban kellene látni, még akkor is, ha fiatalok vagytok.
Én szerintem, nagy baj az, ha egyszerre mindent meg akarnak változtatni. Márpedig, itt semmit nem engednek tovább menni a maga útján. Nem lenne szabad mindent így ránk erőszakolni. Higgyétek el, nagy baj lesz abból egyszer, ha így csinálják tovább.

Miklós bácsi azonban akkor még nem gondolta, hogy igaza lesz, hogy hamarosan tényleg nagy baj lesz!
Idáék, délután elmentek sétálni egy kicsit.
Nem voltak sokan az utcán. Lassan, szép nyugodtan
andalogtak, beszélgettek.

- Tudod Bandi, ilyenkor azért vannak kevesen az utcán, mert otthon vannak a vendégeikkel. A legtöbb családhoz jön ilyenkor vendég a búcsúra. Elköltözött családtagok, rokonok, volt katonatársak, barátok, de olyan vendég is előfordul, akit a véletlen sodort össze az itt lakó házigazdával.
- Hogy-hogy nálatok most nincs vendég? Még a bátyádék sem jöttek el.
- Úgy, hogy megmondtam anyáméknak, nekünk rajtad kívül most ne legyen vendégünk. S látod, milyen jó? Így többet és nyugodtabban lehetünk együtt. Többet tudunk foglalkozni egymással, nyugodtabban beszélgethetünk a saját dolgainkról.
- Idácskám, Igazán nagyra értékelem, hogy egyre komolyabban és egyre többet foglalkozol kettőnk dolgával. Látom, neked is egyetlen vágyad, az, hogy megmaradjunk egymás mellett, és hamarosan a mi külön családi életünket élhessük. Ne mondja nekem senki, hogy az ilyen ismeretségekből született házasságok nem sikerülnek. De ha úgy is van, akkor mi leszünk a kivételek. Hidd el Idácskám, biztosan sikerülni fog a házasságunk.
- Én is remélem, és mindent megteszek, hogy jó is maradjon.
- Most viszont meg kell elégednünk annyival, hogy úgy néz ki, nem kell már sokat várnunk.

Megnyugtatta őket a saját elképzelésükről, terveikről szóló beszélgetés. Bandi, hamarosan megszólalt:

- Menjünk Idácskám, nem szeretnék későn, teljes sötétben biciklizni a hosszú úton.
- Megértelek. Menjünk, pedig olyan jó lenne egy kicsit még együtt sétálgatni.

Hazamentek. Erzsi néniék se tartóztatták Bandit. Tudták, hogy indulnia kell.

- Bandi fiam, most vacsorára se tartóztatjuk, viszont készítettem egy kis csomagot, így legalább a szülei és a testvérei is megkóstolhatják a búcsúra készített süteményeket. Azt is megmondhatja, hogy azokat már Ida készítette.
- Nagyon szépen köszönöm, és meg fogom mondani, hogy a sütemények Ida ügyességét dicsérik.

Amikor Bandi elindult, Ida sokáig nézett az egyre kisebbedő, majd végleg eltűnő alakja után.
Hosszú út állt előtte.
Útközben Bandi két dologra gondolt igazán szívesen.
Az egyik az volt, hogy végleg elhatározták Idával, hogy még ebben az évben megesküsznek. Azt gondolta, úgy érezte, hogy ennek nem lesz semmi akadálya, hiszen most már Ida szülei sem ellenzik.
Nem emlegetik állandóan, hogy még tanul, nem lesz miből megélniük, legjobb, ha várnak az esküvővel.
A másik pedig a Miklós bácsival folytatott beszélgetés volt.

Meglepődött, hogy egy egyszerű falusi ember milyen mély gondolatokat tárt fel előtte., és milyen fontos dologra hívta fel a figyelmét, amikor azt fejtegette hogy: „ a ránk erőszakolt kommunisták kiforgatnak bennünket mindenből, még a szabadságunkból is. Mindent meg akarnak változtatni. Rossz irányba viszik az országot, és nagy baj lehet belőle, ha nem teszünk ellene semmit, de talán még nagyobb baj keletkezik, ha megpróbálunk ellene tenni.
Töprengés közben, szinte észre se vette, hogy milyen hamar hazaért. Lekötötték a gondolatai.
Idára gondolva szállt le a bicikliről:
Végleg megnyugtatta, hogy Idának is az a célja, ami neki, hogy még ebben az évben megesküdjenek.
Az este folyamán azonban többször is Miklós bácsira kellett gondolnia. Alig tudta megérteni a fejtegetéseit, s azt, hogy milyen nehéz gondolatokkal foglalkozik.

Istenem!...1956-ot írtunk!

1956 május 25

Drága Ida!

Máris írok!
Azzal csábítottál a búcsúba, hogy sok szép falusi szokást ismerhetek meg és nem fogok csalódni.
Őszintén mondom, hogy most nem voltak olyan élményeim, mint karácsonykor és húsvétkor, ennek ellenére nem bántam meg, hogy elmentem.
Természetesen elsősorban azért, hogy ismét együtt lehettünk. Együttlétünk alatt pedig meggyőződhettem arról, hogy a szüleid sem ellenzik a házasságunkat.
Nem sajnáltam, hogy az ott töltött egyetlen napból édesapád olyan sok időt elvett a hosszú beszélgetéssel. Hidd el, nagyon is megérte az azzal töltött időt.
Kezdem megérteni, hogy a legtöbb falusi embernek miért nem tetszik az, amit a kommunista vezetőink csinálnak. De azt is megmondom, hogy én eddig sem akartam, ezután sem akarok politizálni, csak tisztességesen dolgozni, és békességben élni.
Drága Idám!
Előre is elnézésedet kérem azért, hogy a közeljövőben megint ritkábban és kevesebbet fogok neked írni, a vizsgaidőszak miatt.
Légy jó kislány, rögtön írjál, és sokat!
Forró szeretettel csókollak:
Bandi

1956 június 06

Drága Ida!

Nagyon megörvendeztettél legutóbbi leveleddel!
Írod, hogy megint meglátogatod az itteni rokonodat, barátnődet. Írd meg, mikor érkezel, hogy én is várhassalak az állomáson.
Most nem is írok sokat, de a fényképed, amit küldtél, nagyon sokat tudna mesélni. Hiszen szinte egész nap nézegetem.
Most viszont annak örülök, hogy hamarosan azt is láthatom, akiről a fénykép készült.
Idácskám!
Sok szeretettel csókollak és nagyon várlak! Bandi

XVI. FEJEZET

EMLÉKEZETES KIRÁNDULÁS…

Ida megírta, hogy mikor érkezik. Bandi pedig, Ida barátnőjével együtt az állomáson várta.
Várakozás közben megbeszélték, hogy a hét végén együtt mennek kirándulni Lillafüredre.
Ida leszállt a vonatról.
Ili megkérte Idát, hogy ő kísérje Bandit hazáig.

- Idácskám, nagyon örülök, hogy megint eljöttél!
- Én is. És őszintén megmondom, nem is annyira Iliékhez, hanem inkább hozzád jöttem.
- Nem hozzám, hanem hozzánk, mert most végre bemutatlak a szüleimnek is.
- Hát, ettől bizony félek egy kicsit.
- Sose félj! Olyan sokat beszéltem nekik rólad, hogy szinte ismerősként fognak üdvözölni.
- Nem is attól félek, hanem attól, hogy majd sok mindent fognak kérdezni, amire nem lesz egyszerű válaszolni.
- Ne jósolgass. Én csak azt kérem, viselkedj velük szemben is természetesen, úgy, mint velem, vagy a szüleiddel. Mintha otthon lennél.
- Megpróbálom. De most megyek vissza Ilihez.
- Biztosan fáradt vagy, én nem is maradok sokáig Iliéknél. - mondta Bandi miközben odahajolt és olyan puszit adott Ida arcára, ami már inkább csók volt. -
- Eljövök holnap is, de csak késő délután.
- Jó lesz. Várni foglak.

Hét közben Bandi minden délután vagy este elment Iliékhez, de mindig hamar távozott azzal, hogy neki éjjel még tanulnia kell. Távozáskor majdnem mindennap megemlítette:

- Készüljetek a szombati kirándulásra! Ne feledjétek, hogy a korai kisvonattal kell elmennünk.

Szombaton aztán, kora reggel találkoztak a kisvasút állomásán. Ida barátnője, Ili, és Bandi húga Gizi, finom dolgokat készítettek a kirándulásra.
A két fiatal fiú, Ili és Gízi öccse cipelték az elemózsiás csomagokat. Bandi vitte az egész napra elegendő üdítőket, teát, limonádét, és málnaszörpöt.
Amikor leszálltak a kisvonatról, Bandi javasolta, hogy telepedjenek le egy tisztáson és reggelizzenek meg. Ha másért nem, hát azért, hogy kevesebbet kelljen tovább cipelni magukkal.
Így is tettek.
Gyönyörű idő volt. Meleg nyári nap. Olyan, hogy már jó volt a fák lombja alá bújni a nap melege elől.
Reggeli után sétálni indultak. Megnézték a hivalkodóan szép szállodaépületet, sokáig gyönyörködtek a vízesésben, körbejárták a tavat, közben azzal szórakoztak, hogy mindenki elmondta mit lát legszebbnek a tó vizének tükrében.
A szállodaépület, a tó körüli fák, az égen mozgó bárányfelhők, az alattuk cikázva repkedő madarak tükörképei mellett Bandi egy vidám kislány mosolygó arcát látta legszebbnek.

- Gyerekek, gyönyörű az idő, szép az erdő, vidáman dalolnak a madarak, mókusok futnak át az ösvényeken, biztosan jó idő marad, nyugodtan sétáljunk egyet. - indítványozta Bandi

Így is tettek. Elindultak egy jó sétára.
Több, mint egy órát andalogva jó messzire jutottak a kisvasút állomásától. A kis mozdony sípjának hangját is elnyelte az erdő végtelen csendje. A többiek legnagyobb szerencséjére, Bandi és Ida lassan sétáltak, így nem volt nehéz tartani a tempót.
Bandi megállt egy hatalmas fenyőfa alatt.

- Ne menjünk tovább, pihenjünk itt egy kicsit!
- Meg könnyítsünk a csomagokon, hogy visszafelé ne legyenek olyan nehezek. - mondta Ili öccse.
- Te vagy a legkisebb, mégis a legokosabb! Nagyon jó az ötleted, ebédeljünk meg.

Gizi, Lili, Ida, eldobálták a fa alól a tobozokat, leteregették a pokrócokat és hamarosan festményre illően szép teríték került a hatalmas fenyőfa alá.
Jólesett a sok finom étel! Igazán jól ebédeltek, szép környezetben, jó levegőn.

- Igyunk egy kicsit, hogy többet tudjunk enni! – mondta Bandi, és már osztotta is a termoszfedeleket, poharakat, és öntötte beléjük a teát.
- Te Bandi, ez nem tea, ez bor! Ebből ne adj a kisöcsémnek, de a tiédnek se!
- Jó, nekik kevesebbet adok, de igazán megérdemlik, hogy legalább megkóstolják az Erdőbényei Muskotályost, hiszen végig ők cipelték a nehezebb csomagokat.
- Jól van, nem bánom! Akkor, kóstoltasd meg velük is a teádat!
- Köszönjük Bandi! Ez jó, ez finom! Otthon eddig sosem engedték meg, hogy megkóstoljuk a bort.

Hirtelen, megzavarta valami az ebédjüket. Váratlanul feltámadt a szél, besötétedett, és pillanatok alatt váratlanul dörögni, és villámlani kezdett. Gyorsan összekapkodtak és a pokrócba csavartak mindent.

- Az egyik pokrócot hagyjátok szabadon, azt adjátok ide nekem, és mindenki adja ide ha van nála valami melegebb holmi. Azokat is betekerem egyik pokrócba, hogy eső után felvehessünk valami szárazat.

Egyre közelebbről dörgött és villámlott.
Váratlanul kitört a vihar.
Az öreg fenyő ágai csak néhány percig védték őket a rájuk zúduló esőtől.
A domb oldalán a kis mélyedések megteltek vízzel, és egyszerre több kis patak indult a völgy felé, sebesen vitte a vizet egyenesen az országútra.
A vihar azonban, nem tartott sokáig.
Olyan gyorsan elment, amilyen gyorsan jött, de a rövid ideig tartó felhőszakadás elég volt ahhoz, hogy mindannyian bőrig ázzanak.

- Most aztán mit csináljunk?- kérdezték egymástól.
- Csurom vizesek vagyunk, megfagyunk hazáig.
És,egyáltalán hogy megyünk haza? Olyanok vagyunk, mint az ázott verebek.
- Megmondom én, hogy megyünk haza. – nyugtatta őket Bandi. - Megoldjuk. Én a kisfiúkkal előre megyek, ti maradjatok hátra. Levetkőzünk, kicsavarjuk a vizes ruháinkat, amennyire csak lehet. A vizes holmikra pedig felvesszük a szárazon maradt ruháinkat. A zápor alatt én a pokrócba csavart ruhákra feküdtem, így azok szárazon maradtak. Van mit felvennünk.

- Én, le nem vetkőzöm, az biztos, inkább a vizes ruhámban vacogok! - nyögte Ida.

Giziék azonban valahogy mégis rászedték a vetkőzésre, hogy kicsavarhassák az ő vizes ruháit is.
Aztán, Bandi kigöngyölte a tényleg szárazon maradt pokrócot. És szétosztotta a ruhákat.
Mindenkire jutott valami, de elég furcsán néztek ki, így felöltözve.
Elindultak hazafelé. Lementek az országútra.
Egy-egy kanyarban már a szárító nap melegét is élvezve siettek a kisvonat állomásáig. Az utolsó métereket már majdnem futva tették meg, mert a kis mozdony sípszava jelezte, hogy hamarosan indul az erdei kisvonat.
Felkapaszkodtak a nyitott vasúti kocsira, és akkor, már végre, nevetni is tudtak az egész eseten, - meg egymáson is.

- Hát, ez a kirándulás emlékezetes marad valamennyiünk számára!
- Az biztos!
- Ha legalább esernyőket hoztunk volna magunkkal!
- Azzal se értünk volna semmit ebben a szélben, meg felhőszakadásban! Csak a csomagjaink lettek volna nehezebbek.
- Ezt a kirándulást, biztos nem felejtjük el, amíg élünk! – mondta Ida.
- Te meg azt ne felejtsd el, hogy holnap nálunk ebédelsz.
- Dehogyis felejtem! Szinte másra sem tudok gondolni, mint arra. Bevallom Bandi, én nagyon félek. Tele vagyok félelemmel.
- De miért?
- Hátha hibázom valamit, bármit. Azért.
- De hát nem először találkozol a családommal.
- Tudom, de akkor is. És akkor is féltem.
- Ida, győzd le ezt a félelmet nincs semmi okod félni a családomtól, ők szeretnek téged. Elfogadtak olyannak, amilyen vagy. Nem baj ha hibázol. Mindenki hibázik, és hibázhat. Ez nem baj.
- Hát, majd megpróbálom összeszedni magam Bandi, hogy ne szomorítsalak el.
- Jól van, és akkor ne felejtsd el az ebédet pontosnak kell lennünk.


Folyt. köv.