Gipszangyal

Published by GJodie in the blog GJodie blogja. Megtekintés: 881

Ünnepek előtt az ember hajlamos arra, hogy rendet tegyen maga körül, és néha magában is. Húsvét előtt jön a nagy ablakpucolás, Karácsony táján pedig valahogy mindig a szekrények, fiókok következnek. Ilyenkor kerülnek elő a régen elfelejtett hováistettem-félék, és azok is, amelyeket csak egyszerűen besöpörtem valamelyik fiók mélyére, vagy polc sarkába. Hogy miért? Talán mert számomra giccsesek voltak, de mivel olyanoktól kaptam, akiket kedvelek, nem volt szívem kidobni. Az emlékeimet nem szoktam tárgyiasítani, mégis mindegyik - egy-egy lepréselt virágként - őrzi a múltamat az életem könyvében. Nem csoda hát, ha ezek a fiók- és polcpakolások hosszú napokig eltartanak, hiszen mindegyiknél meg kell állni kicsit. Érzelmi hullámvasút. A mosolyt sokszor váltja fel a torokszorító szomorúság, és néha a nevetés, zokogásba fordul. Így történt ez a parányi gipszangyalkámmal is, amikor megtaláltam az iratos fiók mélyén. Hogy mikor és hogyan kerülhetett oda, fogalmam sincs. Úgy tartom, nincsenek véletlenek, így hát nem is csodálkoztam azon, hogy pont ez, a kis aranyozott szívet felém nyújtó apró szobrocska került elő elsőként.

A története nagyon régi, még fiatal lánykoromból való. Akkoriban egy klinika intenzív osztályán dolgoztam nővérként. Életem egyik legnehezebb és egyben legszebb időszaka volt. A valóvilág realitása, az élet és halál jelentősége akkor tudatosult bennem. Az embert ott láttam meg először sebezhetően kicsi pontnak és mégis akaratában óriásnak.
Sebésznek készültem. Kissé szentimentális gondolataim voltak erről a hivatásról. Félistenként néztem fel minden orvosra, és a tudományra úgy tekintettem, mint az emberi elme csodájára, amely napról napra, óráról órára tágítja határait. A materialista világnézetem volt a hitem. Kizárólag az anyagot és a tapasztalást véltem az egyetlen logikus és ténylegesen követhető iránynak. Az elmúlt évtizedek mégis a saját életemmel bizonyították be számomra, mekkorát tévedtem.

Október volt. A nappalok még őrizték az ősz festői színeit, fényeit, de az éjszaka ködbe burkolta már a tájat, s e tejfehér puhaság könnyei alattomosan ráfagytak az utakra. Éjszakás műszakban dolgoztam, amikor hajnal felé érkezett a mentőktől a hír: egy fiatalemberrel száguldanak a klinika felé, aki motorjával megcsúszva élet és halál között lebeg. Görcsbe rándult a gyomrom, de minden idegszálammal a feladatomra koncentráltam. Tudtam, nem az osztályra hozzák fel először, hanem azonnal a sürgősségi műtőbe. Már hallottam az ügyeletes orvosok és műtősök szapora lépteit a folyosón, ahogy igyekeztek előkészülni a fogadására. Csodáltam őket. Minden alkalommal szembementek a halállal, akkor is, amikor emberileg már lehetetlennek tűnt. Soha sem adták fel, szó szerint az utolsó lélegzetig küzdöttek. A manapság oly divatos klinikasorozatok meg sem közelítik a valóságot. Az emberi tudás, a segítő tenni akarás, és a sajnálat érzelmei ott remegnek minden alkalommal a levegőben. Tudják, hogy a maximumot kell nyújtaniuk, - néha még annál is többet - mert csak így van esélyük. Hányszor öleltem volna magamhoz őket egy-egy vesztett csata után, amikor valahol mélyen a lelkükben összetörtek, amit nem mutathattak kifelé, és amit a következő pillanatban újra fel kellett építeniük, hogy legyen hitük és energiájuk az új betegekre. Ezt nem tudja más, csak aki mellettük dolgozik. Ezért nem lett belőlem orvos. Időben beláttam, hogy hiába tanulnám meg mindazt, amit az orvostudomány előír egy hallgatónak, érzelmileg lettem volna rá képtelen.

A mentőautó hangtalanul, de vészjósló kékvillogással állt meg a bejáratnál. A hatodik emeleti osztályunk ablakából néztem, ahogy keleten derengeni kezd az ég, és sokak számára egy új reggel kezdődik. Vajon ennek a szerencsétlenül járt ismeretlennek is? A halál tényét, - még ha nap, mint nap ott lebeg is az ember körül - nem lehet megszokni. Ha fiatal életeket ragad el, ott marad a megválaszolatlan kérdés: miért őt és miért így?

A fiút a többórás életmentő műtét után láttam meg először. Törött testrészeit ideiglenesen rögzítették, hiszen azokra is operációk sorozata várt, ha megéli a következő napokat. Nem részletezem, mennyi minden szólt az életben maradása ellen. Az operáló orvosok sem tudták a választ a kérdésre, hogy lesz-e még számára holnap. Csak reménykedhettünk, hogy elég erős a szervezete. Én is teljes szívemből kívántam számára a gyógyulást, de akkor még nem hittem a csodákban. Magát a szót is megmosolyogtató mesebeliségnek tartottam. Úgy gondoltam, hogy mindennek van racionális magyarázata a világon, és csodákban csak azok hisznek, akik ettől elrugaszkodva másként tekintik a számukra érthetetlent.

A fiút a gyógyulása érdekében több napig altatták. Erős fájdalomcsillapítót kapott, ezért, - bár, folyamatosan csökkentették a dózist, - még nem lehetett beszélni vele. Egyik éjszaka megálltam az ágya végében, és a mögöttem lévő helyzetlámpa gyenge fényénél néztem nyugodtnak tűnő vonásait. Arcát a bukósisak megvédte a sérüléstől. Ha csak az egyenletes légzését és a monitoron futó szívhangját látom, el sem hiszem, hogy az életéért küzd. Annyi minden futott át a fejemben. Láttam magam előtt a szüleit, akik kisírt szemekkel, kezeiket tördelve lépkedtek az ágya felé, amikor értesítették őket a történtekről. Nekem akkor még nem volt gyermekem, de az anyaság belénk van kódolva, ezért a szülők fájdalmát és aggódását át tudtam érezni. Már éppen indultam volna a nővérpihenő felé, amikor gyenge hangon, alig hallhatóan megszólalt:
- Angyalka?!
Úgy megörültem ennek az egyetlen szónak, hogy mosolyogva megsimogattam az arcát, úgy válaszoltam, nővér vagyok, nem angyal. Mintha a válasz megnyugtatta volna, mert visszazárta résnyire nyitott szemeit, és a gyógyszerek hatására újra elaludt.
A reggeli vizitnél az osztályos orvos ébresztgette. Bágyadt tekintettel próbálta előhozni az emlékeit. A doktor pár szóban közölte vele, hogy balesete volt, megműtötték és kórházban van. Kérdezte, érez-e fájdalmat. A fiú nem válaszolt, nagyon gyenge volt, de mégis lassan végigjáratta tekintetét a körülötte állókon. Amikor hozzám ért, láttam, felismer, és mintha köszönt volna, egy pillanatra lehunyta a szemét, és kiszáradt torokkal, szinte csak suttogta:
- Élek.
Igen. Abban a pillanatban ez volt a legfontosabb.

Az éjszakázást követően pár napig szabadnapos voltam, így amikor újraláthattam, már két műtét állt mögötte, és még nem volt túl az életveszélyen. Amikor csak tehettem, ott álltam az ágyánál, abban bízva, hogy felébred, és pár szót válthatunk. Talán a hasonló kora, a szerencsétlen helyzete, vagy a gyönyörű kék szemei vonzottak, de az biztos, hogy kiemelt figyelmet és törődést kapott tőlem. Azok a betegek, akikkel lehetett beszélni, szívesen vették a jelenlétemet. Örömmel segítettem bármit is kértek, és ha kellemes volt számukra, meséltem nekik, igazi embermeséket. Történeteket a szüleimről, vagy azokról a rokonaimról, akikről én is csak hallottam. Jó érzés volt, látni, hogy a fájdalmaikat ezzel is enyhíthetem, elterelve figyelmüket a betegségükről. Adni, adni és adni. Törődést, szeretetet és reményt. Ez a legszebb és legfontosabb ebben a hivatásban. A többi csak tanulható rutin. Valahol egy kicsit a lelkemet és az életbe vetett hitemet adtam át ezeknek az embereknek, akiknek a halállal kellett megküzdeniük. Hit nélkül pedig esélyük sem volt.

Aznap is gyorsan besötétedet, a teremben csak a helyzetjelző lámpák égtek, hogy a betegek pihenését ezzel is könnyíthessük. Szokásom szerint megint az ágyánál álltam, és próbáltam a gondolataimmal felébreszteni. Tudom, furcsa, ha ezt mondom, de sokszor sikerült. Akkor is.
- Megint Te vagy az, Angyalka?
- Judit nővér vagyok, de ezt már mondtam. - suttogtam.
Halványan elmosolyodott, ahogy kissé megrázta a fejét.
- Angyal vagy, ne is ellenkezz!
- Hogy vagy? Érzel fájdalmat? Ha igen, adhatok még injekciót. - ajánlottam azonnal a segítségemet.
- Semmit sem érzek. A testem súlyát sem. A fájdalomcsillapító hatása?
- Igen, biztosan. - válaszoltam, de a szememből mást olvasott ki, sosem tudtam alakoskodni.
- Baj van? Ugye, meg fogok gyógyulni? - kérdezte, szinte kikönyörögve a biztató választ.
- Persze. Nem lesz semmi baj. Próbálj aludni, az most sokat segít.
Megvártam, amíg a légzése egyenletessé válik, majd bekopogtam az ügyeletes orvos szobájába. Közöltem az észrevételemet még akkor is, ha esetleg semmi jelentősége. Ő viszont nem vette félvállról, átjött velem az osztályra, és megvizsgálta a fiút, akit akkora már nem tudtunk felébreszteni. Megpattant az agyában egy ér, és olyan súlyos állapotba került, hogy kómába esett. Csodára volt szüksége az életbemaradáshoz, és én akkor úgy hittem, csodák csak a mesékben léteznek. Zokogva rohantam ki a nővérszobába. Vigasztalhatatlan voltam. Akkor esett meg először és utoljára velem, hogy nem tudtam elvégezni a feladatomat. A nővértársam riasztotta a sürgősségi ügyeleteseket, ők vitték át a neurológiai intenzívre.

Teltek-múltak a hetek, hónapok. Az egyik műszak végén, amikor már civil ruhában léptem ki az öltözőből, odajött hozzám egy középkorú férfi, akit elsőre nem ismertem fel. Egy hatalmas csokor vörös rózsát nyújtott felém kicsit zavartan mosolyogva. Örömmel, de értetlenül fogadtam el a virágokat. A férfi csak aztán mutatkozott be. Annak a fiúnak az édesapja volt, akit én akkor éjjel elsirattam, és aki az óta már, egy szanatóriumban lábadozott. Az ő nevében hozta el nekem, köszönetként. És még valamit kaptam. Egy aranyra festett kis szívet nyújtó gipszangyalkát. Könnyeimet nyeldesve öleltem át az idegent, kérve ezt adja át a fiának. Attól a pillanattól kezdve nem kételkedtem többé a csodában, mert maga az élet az, az élni akarásunk.

A gipszangyalkát pedig a könyvespolc közepére állítottam. Az emlékeim kikövetelték számára a főhelyet, még ha egy kicsit giccses is.
  • Gehik
  • xyzZsó
  • GJodie
  • imrucika
  • GJodie
  • Zsuzskó09.30
  • Tatár Szofi
  • Nikibubi
  • GJodie
  • cseppben
  • BMZS
  • krumpliszörny
  • tibitabi
Hozzászólnál? Jelentkezz be...