Gyémántok Amszterdamból

Published by Amortours in the blog Ez+Az. Megtekintés: 970

– Egy kis nyaralás? – próbált beszélgetést kezdeményezni velem a szűk ülésre magát üggyel-bajjal bepréselő, termetes asszonyság. Semmi, de semmi kedvem nem volt beszélgetni. Sem vele, sem pedig mással. Senkivel a földkerekségen.

– Nyaralás? – ismételte meg, kicsit magasabb hangon, és beláttam, hogy válaszolnom kell valamit.

– I-igen. Nyaralás... – feleltem. Ő csak erre várt, és már ömlött is belőle a szó.

– Tudja, én a gyémántok miatt megyek. A gyémántok miatt... – kezdte, és a gyémántok szót szinte csak úgy suttogta.

– Van a Singelnél egy kis csiszolóműhely. Ha rám hallgat, kedveském, ott mindig vesz valamit, egy kis gyűrű, egy bross, tudja, hogy van ez. Ott nagyon jó ára van, nagyon jó ára. – Ezt már szinte csak lehelte a fülembe.

– Jó, köszönöm – hebegtem elképedve, és gyorsan előhúztam a fedélzeti magazint az előttem lévő ülés fiókjából. Beletemetkeztem. Utastársam legyintett. Nem hiszem, hogy értette, miért nem akarok olcsó gyémántokat venni. Nem hiszem, hogy sejtette, miért repülök Hollandiába. Azt meg pláne nem gondolhatta, hogy ez az utazás az utolsó esélyem. Mármint az életbenmaradásra.


Pár óra múlva már ott ültem a Herrengracht csatorna partján, egy egészen csepp kávézó teraszán. Habos kávét ittam, amit egy virág alakú, cukrozott keksszel szolgáltak fel. Arcomat melengette a kora őszi nap délutáni fénye, a hajamba pedig bele-belekapott a jellegzetes csatorna-szagot is magával repítő szél. Valahonnan kellemes zongoraszó hallatszott. Minden együtt volt egy tökéletesen boldog ejtőzéshez. Csakhogy az egészet elviselhetetlenné tette a saját bensőm.

– Utazz el Amszterdamba! Most nincs rosszabb annál, mint itthon maradni, hidd el – mondta még egy hete Angi, a legjobb barátnőm.

– Amszterdamba? Minek? – kérdeztem egykedvűen, nem gondoltam, hogy még valaha is elmegyek bárhová Őnélküle...

– Azért, hogy ne gondolj mindig őrá. Hogy egy kicsit idegen környezetben legyél, ne itt, ebben a fájdalommal teli lakásban. Ne itt, ahol minden róla szól. Amszterdam nagyon jó hely, hidd el, színes, izgalmas város. Olyan, ahol nyugodtan egyedül lehetsz úgy is, hogy százezrek sürögnek-forognak körülötted. Hallgass rám, menj el, mert ha itthon maradsz, nem tudsz talpra állni.

Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy képtelen vagyok tovább nézni otthon az ágyát, az íróasztalát, a laptopját, a fogkeféjét és a ruháit. Főleg a ruháit! Az ingjeit, amik őrizték még a bőre nyomát. A fényesre pucolt cipőit, amikre elég volt féloldalvást rápillantanom, és már láttam is jellegzetes járását.

Végigsétáltam a Damrakon. Beleolvadtam a hömpölygő tömegbe. Ez aztán tényleg az a város, ahol mindenki elfér, ahol mindenki békésen megfér. Rám sem nézett senki, ahogy mentem, pedig patakokban folytak a könnyeim. Órákon át járkáltam ide-oda, megszámlálhatatlan kis hídon mentem át, félig öntudatlanul kerülgettem a bicikliseket. Minduntalan turistacsoportokba botlottam, akik útikönyveket lobogtatva próbálták felkutatni a város nevezetességeit. A barátnőmnek igaza volt, itt tényleg elvegyülhettem a tömegben. Senki nem kérdezgetett, és nem próbáltak vigasztalni, mint odahaza.

Mégsem éreztem jobban magam. Nem tért vissza az életkedvem, nem simult el a lelkem. Napok teltek el, és hiába volt a környezetváltozás, nem segített. A sajtokról ő jutott eszembe, láttam magam előtt, ahogyan élvezettel rágcsált egy darab goudát. A tulipánokról az, hogy sohasem hozott nekem virágot, valahogy nem ismerte a kedveskedésnek ezt a módját. A facipőkről meg az, hogy mindig mennyire szerettem hallgatni a léptei zaját, amikor kora reggel dolgozni indult, én meg még az ágyban heverésztem.

Néhány nap elteltével már úgy voltam idegen Amszterdamban, hogy én minden szegletét ismertem. Ám nem tudtam annyit gyalogolni és annyit állni a szélben, hogy elmúljon a bánatom.

– Na, jobban vagy kicsit? – kérdezte Angi a telefonban, reménykedő hanggal.

– Aha – mondtam bizonytalanul, és arra gondoltam, hogy én már sohasem leszek jobban.

– Szóval még mindig pocsékul vagy – felelte, nagyon is jól ismert. – Próbáld meg még azt, hogy felülsz egy buszra, és elutazol valami kicsi faluba.

– Jaj, ne már, nem akarok szélmalmokat és legelésző teheneket bámulni, nem akarok vidéki romantikát – siránkoztam elgyötörten.

– Nem, nem, nem is ilyesmire gondolok. Vegyél jegyet oda, ahová csak napjában egyszer indul busz. Az biztosan nem lehet valami giccses turista-célpont – biztatott Angi. Végül szót fogadtam. Arra gondoltam, rosszabb már úgysem történhet velem, hiszen a legrosszabb már megtörtént...


Elutaztam az egyik legkisebb holland faluba. Egy szigeten volt, csak egy keskeny földnyelv kötötte össze a szárazfölddel. Egyedül szálltam le a buszról. Vasárnap késő délután volt. Heves szél tépázta a hajamat, és orromba a tenger csípős, friss, semmi mással össze nem téveszthető illatát hozta. A sötétzöldre festett, cölöpökön álló faházak ablakai ragyogtak a fényben. Olyanok voltak, mint egy-egy kirakat, hatalmas virágcsokrokkal, félrehúzott, fodros függönyökkel.

Kiballagtam a kikötőbe. Alig találkoztam valakivel. Furcsa módon végre úgy éreztem, hogy érdekel a táj, úgy, ahogyan régen mindig szokott. Csodás látvány fogadott a parton. A felhők, mint egy kora újkori németalföldi festmény díszletei. Leültem egy töredezett lépcsőre, és hallgattam a sirályokat. Eszembe jutott Ő, de hetek óta először úgy, hogy nem éreztem a köztünk keletkezett, hidakkal nem átívelhető távolságot.

Addig ültem ott, amíg teljes szívemből azt nem éreztem, hogy nem veszítettem el, mert bennem maradt. Az enyém lett minden, amit valaha átéltünk, amit irántam érzett és az, ahogyan én tudtam szeretni. Erről a kicsi szigetről más nézőpontból tudtam látni a Végtelent. Itt, a semmi szélén ülve megértettem, hogy a lényeg sohasem változik.

Nem féltem már visszatérni Amszterdamba, és bátran szálltam fel a repülőgépre, amelyik hazafelé vitt. Nem, boldogabb nem lettem, mint az utazásom előtt. Csupán nyugodtabb, mert megértettem, hogy elvesztett társam mindig velem lesz, amíg csak élek.


– Nyaralás? Nyaralni volt? – kérdezte türelmetlenül (valószínűleg sokadjára) testes útitársam. Ránéztem. Ez nem lehet igaz! Ugyanaz a nő ült mellettem, mint aki a Hollandia felé tartó repülés alatt.

– Igen – feleltem, és már kicsit mosolyogni is tudtam, pedig sejtettem, hogy végig kell hallgatnom jó részletesen egy pár igen olcsó gyémánt-fülbevaló történetét.

Kéri Katalin
  • pipiida
  • Amortours
  • Hédi78
  • BUBUKA78
Hozzászólnál? Jelentkezz be...