Hópelyhek

Published by hardapa in the blog hardapa blogja. Megtekintés: 1264

[​IMG]
Az öregember egy padon ült a parkban. Kalapját már félig elfedte a hó. Csendesen nézte a szállingózó hópelyheket és időnként sóhajtott egyet. Ifjúkorára gondolt. Az első fia születésére. Elmosolyodott, de ez a mosoly kicsit keserűre sikeredett. Az első fog, az első szó, az első lépések. Aztán az elválás keserűsége. Elment a gyerek. Most Canadában él, valahol Toronto környékén. A kisebbik is elment már. Ausztráliában csinált karriert mint fogorvos. A drága - ahogy a felségét hívta - egy éve hagyta itt. Ő volt az, aki még tartotta benne a lelket. Elaludt csendben, mosollyal az arcán. Így maradt meg benne mindörökre.
Amikor egyedül maradt, vett egy számítógépet. A neten majd tartja a kapcsolatot a gyerekeivel. Az öreg barátja ment át hozzá és tanítgatta. Ő már régi motoros volt a neten. Neki is ott élt a családja a kibertérben. Egy napon aztán nem jött. Lement hát a parkba az öregember és kereste a barátot, de csak néhány ismerőst talált.
- Hát nem hallotta Laci bácsi? Az öreg Csontos meghalt tegnap délután. A szíve vitte el.
Valamit morgott a bajsza alatt, a szakállába és hazaballagott.
Teltek múltak a napok, hónapok. Az öreg a neten élt. Barátokat nem szerzett, de folyton a levelezését és az msn-t leste, hogy a fiai jelentkeznek-e. Egyre ritkábban tudtak beszélni egymással. Néhanapján egy konferenciabeszélgetést sikerült összehozni, de hamar vége szakadt, mert a fiúknak dolga akadt. Az öreg egymaga maradt a gép előtt. A feleségére gondolt. Bevillant egy-egy kép a múltból. Strandolás, utazás, az esti olvasgatások. A finom levesek amiket a drága tett elébe. Most vendéglőbe jár. Jól főznek ugyan, de ... Valami hiányzik a leves mellől. A kedves mosolya, megnyugtató szava, egész lénye.
Elmorzsolt egy könnycseppet, megtörölte az orrát a frissen vasalt zsebkendővel, majd körbenézett. Itt élte le az életét. Sosem vágyott máshová. Ez a tér volt a gyerekkora, az ifjúsága és itt ismerte meg a kedvest.
Eszébe jutott Isamu Fukui mondása:
"Az ember mindig visszanéz, ha már nincs mit várnia."
Neki sincs már mit várnia, nem köti semmi ehhez a földhöz. Már csak a vén Csontos volt neki és most ő is ...
- Ejj öreg barátom. Megelőztél.
Kis rosszallás volt a halk suttogó hangban. A vén Csontos. Állandó sakkpartnere. Sosem tegeződtek össze, de ezt így találták jónak. Életében először tegezte le, de ez már nem számított. Esténként összeültek egy-két partira. Csontos hozta a bort, ő pedig a szendvicseket csinálta. Szinte már szertartás lett ez náluk. Hétvégenként főztek valamit, aztán jöhetett a sakk és a bor. Most meg itt ül a padon, nézi a hópelyheket és a múltján töpreng. A kedves, a gyerekek, Csontos. Mind elmentek, ki így, ki úgy.
Felöltőjét fázósan összehúzta a nyakánál, két kezét a zsebébe rejtette és nézte a táncoló pelyheket. Az emlékek mosolyra fakasztották. Szeme lassan elhomályosult, keze elernyedt a zsebben. Már nem fázott.
Egy fiatal pincér talált rá később, abból a kifőzdéből, ahova járni szokott. Megpróbálta magához téríteni és közben hívta a mentőket.
A mentősök csak megállapították azt, amit a fiatalember már tudott.
- Exitus.
gyulatata, ed-na és 19angel52 kedveli ezt.
Hozzászólnál? Jelentkezz be...