Interjú egy hajléktalannal

Published by 19angel52 in the blog 19angel52 blogja. Megtekintés: 1005

hajléktalan.jpg [​IMG]

Ahogy kijött a főszerkesztő szobájából, nem látott a pipától. Még ott csengtek a főnök szavai a fülében: „Nagyon jó kis témát találtam neked. Tudod, jön a hideg, kezdenek hullani a hajléktalanok, ilyenkor mindenki piszkosul elkezdi, sajnálja őket, ez most hálás téma, írj róluk egy cikket”. Nem tudta hogy miért, de viszolygott ezektől, az emberektől. Talán, azért mert ott ahol lakott, volt egy törzskukázó, aki hős várvédőként védelmezte a konténereit, még azoktól is, akik a szemetüket szerették volna kiüríteni. Ki kellett figyelni a megfelelő pillanatot, amikor nem tartózkodik „otthon” és gyorsan végezni a folyamattal. Torzonborz, piszkos, büdös kis emberke volt iszonyatos agresszivitással, mindenkiben totális ellenséget látott, aki neki csak rosszat akarhat. Kiabált, fenyegetően támadott, ha valaki meg akarta közelíteni az illatból következtetve, általa már valószínűleg körbejelölt territóriumot.
Leült az íróasztalához, nem tudta, hogy kezdjen hozzá. Egy pillanatra az a gondolata támadt, hogy itt az asztalnál kisujjból ír egy cikket és ki van pipálva az egész. De tudta, hogy a jószemű „Boss” egyből kiszúrná és letolná a sárga földig, hogy még egy ilyen piti témából sem tud, kihozna valami nyomdaképeset. Nagy levegőt vett tehát és elindult, hiszen a téma az utcán hever. Ez a szó szoros értelemben igaz volt, mert sok szerencsétlent látott a földön papírdobozokkal betakarva a csípős, ködös reggelen. Ledöbbent, hogy ennyi ember él a periférián, úgy látszik eddig kívül estek a látószögén, vagy csak egyszerűen levegőnek tekintette őket. Az aluljáróban már ébredezett néhány sanyarúsorsú, próbált velük szóba elegyedni, de elküldték melegebb éghajlatra. Ekkor eszébe jutott, hogy a parkban biztos talál valakit, akitől érdeklődhet. Ahogy ott őgyelgett egy kis alacsony ember szólította meg:
–Nagyember, van egy cigid?
–Sajnos nem dohányzom.
–És egy kis rávalód? – jött a következő kérdés.
Értelmet sugároztak a csillogó szemek így hát megpróbálta:
–Kisember, tudod mit, kössünk üzletet. Kapsz tőlem pénzt, ha egy kicsit elbeszélgethetek veled.
–Nagyember, áll a bolt, foglalj helyet az irodámban – mutatott a fűre - mire vagy kíváncsi?
–A hajléktalan életedre.
Kényelmesen elhelyezkedtek a fűben és a kisemberből kérdések nélkül is dőlni kezdett a szó.
Elmesélte, hogyan zajlik egy napja: van egy komája, akivel találtak egy nagyon tuti kis alvóhelyet. Reggel, mivel közel van a folyópart, vagyis a fürdőszoba, megtisztulnak, és kétfelé válnak. Mindkettőjüknek meg vannak a maga bevételi forrásai. Ő a pékség felé veszi az útját, ahol egy jólelkű pék minden reggel juttat egy kis harapnivalót. Aztán üvegezik egy kicsit. Sorra járja azokat a helyeket, ahol automata üvegvisszaváltó van. Az automaták gyakran meghibásodnak, vagy ha tele vannak, nem fogadnak több üveget. A türelmetlen ember, még egyszer nem akarja lecipelni otthonról az üvegeket, ezért valahol a közelben megszabadul tőlük. Ezeket csak be kell gyűjteni, és elvinni egy olyan helyre, ahol még élő beváltás van. Még nem volt olyan nap, hogy ebből néhány fillér ne jöjjön össze. Ez alatt, a kolléga az éttermi ismerőseit keresi meg. Olyan húsokhoz jut itt, amit az étteremben már nem tudnak felhasználni, mert már határesetek. Ezután összefutnak a közös „lakásban”. Reggeli, majd felkerekednek a szokásos konténerjáratra. Időben kell odaérni, hogy a konkurencia ne fölözze le a hasznot. Tudni kell, hova lehet menni, mert vannak kemény csaták némelyik elitebb környékbeli szemetesekért. Hihetetlen dolgokat dobálnak ki az emberek. Már teljesen berendezhették volna a hajlékukat, de nekik elég az, ami van, két matrac meg takarók. Na és az a rengeteg könyv, amit összegyűjtöttek, és meg nem válnának tőlük semmi pénzért sem. Ebben a modern világban kitelt a könyvek becsülete, már csak elektronikusan hajlandók olvasni. Ha nem jön össze a napi bevételük, lejmolnak egy kicsit. Soha nem erőszakosan, csak udvariasan, Mindig akad valaki, aki megszánja őket, különösen adakozók az öregek, meg a fiatal, gyermeküket tologató anyukák. A napi megszerzett kis aprót, természetesen egy kis olcsó itókára költik, mire másra. Ha jó idő van, kiülnek a folyópartra, tüzet gyújtanak, nagyokat beszélgetnek, iszogatnak, majd álomra hajtják a fejüket.
–Hogyan lehet ezt az életmódot egyáltalán túlélni? – vetette közbe a kérdést.
–Nagyon egyszerű, a jó oldalát kell észrevenni! – jött a válasz.

Felsorolom:

  1. Nincs olyan ember, aki ilyen közel élne a természethez.
  2. Nem kell aggódnom, hogy elhagyom a lakáskulcsom, mert nincs lakásom.
  3. Ha este későn érek haza, nem dönget el az asszony a sodrófával, mert nincs nejem.
  4. Nem kell kikérdeznem a gyerektől a leckét, mert ők már régen megtagadtak, szerintem már rám sem ismernének, vagy ha mégis, szégyenkezve fordítanák el a fejüket.
  5. Ha mákos tésztát eszek nyugodtan mosolyoghatok, mert már nincsenek fogaim.
  6. Nem gyűrűzik be a gazdasági válság, és kuncogok a markodba, mert nem fizetek adót.
  7. Itt csak a mának élsz, örülsz, hogy kaptál még egy napot a sorstól, de azt becsüld meg.
Vékony, magas ember közelített feléjük. Amikor odaért, emberünk felkászálódott és elbúcsúzott:
–Itt az idő menni kell a napi betevőért.
Az újságíró kezet nyújtott, megköszönte és egy soknullás bankjegyet csúsztatott a gyűrött kabátzsebbe. A két ellentétes alkatú ember lassan távolodott az aranyló őszi napsugárban. Ő is elindult az ellenkező irányban. Gondolatai már otthon jártak: a nevelhetetlen, Chips-en és Colán felnevelődött Tv-őrült gyerekeinél, a sorozatokon és internet rendeléseken kívül mással nem foglalkozó asszonyán, a szeretetét csak pénzben mérő anyósán, és a rengeteg kidobott ételen felhízott kutyáin.
imrucika és Claire 959 kedveli ezt.
  • Claire 959
  • Muszti2
  • tornando
  • Luigi48
  • sziuhu
Hozzászólnál? Jelentkezz be...