Józsi tata meséi III.

Published by 19angel52 in the blog 19angel52 blogja. Megtekintés: 708

[​IMG]
törpehörcsög.jpg

A szombat délelőttöt Józsi tata és Soma horgászással töltötték. Persze most sem fogtak semmit, lógó orral kullogtak haza, és már előre hallották a mama és anya csipkelődő megjegyzéseit. A félelmük be is igazolódott, amikor az első üdvözlő mondat így szólt:
– Mi a helyzet kocahorgászok, nagyon lapos a szatyrotok, még szerencse, hogy nem vártunk a „nagy fogásra”, és főztünk ebédet! – így a mama.
Valamit mormogtak válaszként, aztán mentek kezet mosni, mert különben nem kapnak a lányok csodálatos konyharemekeiből. Soma a kiadós ebéd után elvonult aludni, elfárasztotta a délelőtti kaland. Józsi tata is visszavonult kedvenc fotelébe és olvasásnak álcázva szunyókált egy jó nagyot. Öreg délután volt, amikor felébredt, úgy gondolta benéz az unokájához. Úgy tűnt Soma még húzza a lóbőrt, de amikor kifelé osont volna a szobából, Soma megszólalt:
– Már ébren vagyok, csak pihentetem a szemeimet! Tudod miről álmodtam?
– Na mesélj, kicsim.
– Tudod a múltkori mesédről, az egeresről, meg a dongósról. Mit gondolsz azóta meggyógyult a Dongó Balázs?
– Egész biztos, azóta újra együtt kocsmáznak Pörc bátyóval.
– Papi, volna kedved most is mesélni, amíg igazából fel nem ébredek?
Persze, hogy volt, és odahúzta a széket Soma ágya mellé, majd egy kis gondolkodás után hozzákezdett:
Egy törpehörcsög feljegyzései:
Emlékszem, egy nagyon szeles napon születtem, öt testvéremmel együtt. A szél onnan eredt, hogy a ketrecünk, amelyben laktunk az ablak alatt volt, és gyakran szellőztettek a gazdáink, mert az ő orruknak kellemetlen volt a szagunk. A ketrecben elég nagy volt a zsúfoltság, már három generáció lakta és sok volt az összetűzés. Állandó harcban álltunk az életerőt biztosító tejtartók megszerzéséért, hiába nehéz gyerekkorom volt. Szerencsére mi hörcsögök, gyorsan növünk, és hamar leszünk felnőttek. Egy szép nap a gazda berakott bennünket egy papírdobozba és egy sötét, zötyögős utazás következett. Már éppen sikerült volna kirágnom magam - mert nagy volt bennem a szabadságvágy -, amikor megérkeztünk új helyünkre. Egy nagyobb méretű ketrecotthonba kerültünk, amiben még nagyobb volt a tömegnyomor. Próbáltam félrevonulni a többiektől és érdeklődve néztem körül a rácson keresztül. Volt itt minden fajta állat: papagáj, halak, kismajom, sőt még egy félelmetes kígyó is. Időnként benyúlt egy nagy kéz és kiemelt valakit közülünk. Soha többé nem láttuk.
Egyik nap a sarokban ücsörögtem és a reggeli mosakodással foglalatoskodtam, amikor a rácson bekukucskált egy nőnemű emberpalánta és gügyörészett valamit. Nagy bátran még az ujját is bedugta a rácson, mondhatom piszok szerencséje volt, hogy jókedvemben talált és nem tekintettem a felségterületem megsértésének ezt a kis akcióját. Jött a nagy kéz és átemelt egy komfortos, egyszemélyes lakosztályba, és máris imbolyoghattam új otthonom felé. Miközben kapaszkodtam a rácsba, hogy utol ne érjen a tengeri betegség, körül néztem a saját, külön bejáratú lakásomban. Ez volt a hörcsögparadicsom. Volt benne egy kis házikó, egy etetőtál, a rácsra felszerelt víznyerő forrás, egy nagyszerű mókuskerék, a sarokban egy alkalmatosság, amire később jöttem rá, hogy egy budi, valamint a hörcsögök nagy kedvence egy tekervényes, kesze-kusza cső. Reszketve vártam, hogy végre megállapodjon a ketrecem, és birtokba vehessem ezt a nagyszerű létesítményt. Ahogy ez megtörtént, izgatottan szaladgáltam egyik helyről a másikra, egyszerűen nem tudtam betelni ezzel a sok újdonsággal. Ekkor vettem észre, hogy az új gazdik körbeülték a ketrecemet és érdekes, fülemnek szokatlan hangokat hallattak. A kis csipisz nőneműn kívül, volt ott egy nagyobb nőnemű, ő lett a későbbi konyhafőnököm, tőle kaptam a kaját, és volt még egy szőrös képű hímnemű is, aki a legszimpatikusabb volt közülük. Kiszúrtam, hogy a ketrec tetején vagy egy hely, amit időnként kinyitnak, és akkor jönnek a jó dolgok: a kajástál feltöltése és a friss forgács megérkezése. Ez utóbbi nagyon fontos egy magamfajta hörcsög életében. Imádok benne turkálni, játszani, hancúrozni.
A varázs elmúlt, jöttek a szürke hétköznapok. Etetés, új forgács, mókuskerék, csőben bujkálás, etetés, új forgács, mókuskerék, csőben bujkálás, etetés…
Időközben rájöttek, hogy éjszakai állat révén a fő tevékenységeimet éjszaka végzem, amikor ők az igazak álmát alusszák. Nappal mikor érdekes lehetnék, akkor viszont én húzódom be a vackomba, és hatalmasat szunyálok a puha forgács biztonságot nyújtó védelmében. Egyre kevesebbet találkoztam a gazdiékkal ami egy kicsit szomorúvá tett. A szőrösarcúval összefutottunk hajnalonként, bárgyú képpel bámult befelé és dörmögő hangon mindig mesélt valamit. Néha kivett a ketrecből és engedett szabadon futkározni, nagyon hálás voltam neki érte. Egyik nap a kisgazdám nagy boldogan hozott nekem valami meglepetést, bár ne tette volna. Egy hörcsöggömb volt, amiről még az előző helyemen az öreg hörcsögök meséltek. A dolog következőképp működött: beraktak a gömb belsejébe, és rám csukták a kijáratot. Én azonnal menekülőre vettem volna a figurát, de ekkor a gömb elindult és egyre sebesebben gurult, nekiütődve minden tereptárgynak, amely koppanás aztán megint csak nem esett valami jól. Leizzadtam, halálosan fáradtan és riadtam kerültem ki a gömbből. A nőneműek visongtak a látványtól, a szőrös képű, úgy láttam inkább sajnált. Szerintem az ő műve volt, hogy a kínzószerkezet egyszer csak nem került elő többet. A mókuskereket szerettem, bár hasonló volt, de oda önként mentem bele és addig forgattam, amíg kedvem tartotta.
Így teltek hát a mindennapjaim. Sokszor gondoltam arra, hogy jó lenne egy pár, hogy nekem is legyen családom, de mi hörcsögök igazából magányos lelkek vagyunk. Emberi léptékkel két év telt el, hogy ide kerültem a „családomhoz”, amikor egy reggel éreztem, hogy nincs erőm futkározni. Befeküdtem a kedvenc helyemre, a kis házikómba és a finom meleg forgácsra tettem az állam.
– Anya nem mozdul a hörcsög! – kiabált ki a konyhába édesanyjának a kislány.
– Nem baj kicsim, majd veszünk egy másikat! – jött a válasz.
Azt hiszem én nem akarok másikat, olyan unalmas volt, állandóan csak aludt. Ha lesz megint háziállatom olyant szeretnék amelyikkel lehet játszani, és sokáig él. – mondta csendesen inkább csak magának.
Amikor Józsi tata befejezte a mesét, csend telepedett a kis szobára. Egyikük sem szólt semmit, néha van olyan pillanat, amikor nincs helye a szónak.
  • igazmondó
  • Fazekasera
  • x3636
  • vekengo
  • vekengo
Hozzászólnál? Jelentkezz be...