Két szék ...

Published by weyland-yutani in the blog Trafik. Megtekintés: 510

„Végül is én döntök.” – na, ez egy „Arc’enegger” kijelentés volt. Sosem fogom megtudni, hogy ez a nap eleve az ördögé volt, vagy valami régi ügyből kifolyólag az égi–lakók szívattak.
Mos Eisley űrkikötőtől már elég messze jártam – rég nem láttam már a repülés-irányító tornyát sem (templomtorony)-, mikor gyanús lett az ég alja. Méltóságból még tekertem tovább. A gépek ugyan vízálló táskában lógtak a hátamon, de egy kis rés elég, hol az esőcsepp megkapaszkodik és később a kamerát el fogja önteni, így felettébb bölcsnek láttam visszafordulni. Pontosabban, hogy mentsem a menthetőt, elkarikáztam a következő keresztútig, ahol visszafelé lehet kanyarodni. Ennek az lett a következménye, hogy a város olyan részén érkeztem vissza, ahol eddig sosem jártam. Miért is jártam volna? Sosem volt ott dolgom.
Gurulva pár száz métert... Életemben nem jártam még Harlemben, de elsőre ez ugrott be. Ostobaság persze, mert semmilyen bőrszínről itt szó sincs, de akkor is ez ugrott be. Közben valahonnan elém került egy kocsi. Három „A” betűs rendszámú. Azt hogy „roncs”, azért nem festették rá, mert annyi festéket már nem bírt volna el. Hogy levegőt tudjak venni, inkább lefordultam a következő keresztutcánál.
Sokszor gondolja azt az ember, hogy már nem érheti meglepetés. Nos, de. És minél gyorsabban gondolod ezt, annál nagyobbat csattansz.
Nagyjából 4-5 éves gyerek előtt, az árok szélén, álldogált egy idősebb nő (- felteszem, ő a nagymama). (Mert ugye nekünk az ilyesmit mindig tudnunk kell…) Mellette két kiskölyök –( tesók, vagy szomszéd gyerekek). Őmellettük kerekes-székben ücsörgött egy férfi (– tippem sincs ki lehetett). A sort egy érdekesen öltözött asszony, aki lába mellett egy fazék gőzölgött, zárta (– szomszédasszony). A hátuk mögött pedig, egy olyan régi hintalóból – aminek csak két oldalfala szimbolizálta a lovat, a közepébe pedig be lehetett ülni-, átfabrikált ágyúféle koronázta a látványt. A kép már magában megérte a félbehagyott bicikli-túrát. A kölyök azt kiáltotta: jó reggelt, a szembenállók pedig visszaharsogták: erőtegészséget. Ez elérte a tűréshatárom. Azt hiszem, tényleg hiányzik egy térsűrítő vagy dimenzióváltó a biciklimről…
Mivel az utca nem vezetett sehová, újfent kanyarognom kellett, így hamarosan megint a városon kívül találtam magam. A fejhallgató be sem volt kapcsolva és nem is volt rendesen a fülemen, így meghallottam a vadlibákat. Ezt a hangot csak leszállva szokták kiadni. A kocsinak is más a hangja sebességben és üresjáratban. Ritka, hogy ilyen helyen leszállnak. Azt el kell ismernem, ha az én húsom is olyan finom lenne, valószínűleg rájuk vernék éberségben. Az árokparton óvatoskodtam a fényképezővel vacakolva, mikor feltűnt a szörnyszülött kocsi. Remélem a sofőr nem volt gondolatolvasó – de a libák nem repültek el.
Mindig is szerettem az AXE cuccokat. Szokták ugyan néha mondani az ismerőseim, hogy: „hú de jó!” de végső soron az a lényeg, hogy nekem bejön. Mert érdekes (alkalmasint tényleg érdekes) az, ha más kedvéért kensz magadra valamit. Hát igen, mindennek rendelt ideje van.
Többek között az őszi trágyázásnak is. A földek szélén már halmokban áll a szétszórásra váró anyag. Jó sok léggyel. Azok is szeretik az AXE after shave-t. Egyet csaptam a kezemmel. Legyek maradtak, libák rögtön repültek.

Ez nem az én napom. Nem is bicikliztem, nem is főztem, egy nyavalyás képet se csináltam. Most jön az, hogy bevackolok a sarokba, könyvek és távirányítók közé.
Azt hiszem hazaúton kicsit átéreztem Bagaméri lelkivilágát. Az elátkozott fagylaltosét.
  • Aariella
  • GJodie
  • Gertike
  • Katka0
  • mamicsilla
  • Gehik
  • Frida75
Hozzászólnál? Jelentkezz be...