Karácsony...

Published by Georgina Bojana in the blog Georgina Bojana blogja. Megtekintés: 1038

Karácsonyi történet

A házakat, utakat, fákat, szőlőtőkéket védőn és vastagon, paplanként terítette be a hó. A tornácos, fehérre meszelt parasztház ablakai álmosan pislogtak. Gyertya lángjának táncoló, sárgás fényében egy aprócska öregasszony sertepertélt. A sarokba állított vaskályhában sisteregve-sziszegve, vörösen izzott a fahasáb. A lángnyelvek pirosra festették a néne ráncos arcát, göbös, sokat dolgozott, eres kezeit. Várakozón, boldogan simította a hófehér, rojtos terítőt. Rendre kirakta a tányérokat, a kanalakat.
A konyha díszén, a vasporral feketére, fényesre sikált tűzhely tetején szép kövér fazék, benne a csendesen rotyogó töltött káposzta, melynek illata vidoran szökött be a szobába.
- Ejnye, remélem elég lesz a gyerekeimnek? – morfondírozott, csak úgy magában… de ott van hozzá a friss kenyér, bor is akad a kamrában. Olyan jó hideg, a kancsó oldalát is bederesíti. Édes, a színe is milyen szép piros. Matulától kaptam, Jánosom testvérétől, az ünnepekre. – Büszkélkedett, csak úgy magában. Rövid, döccenős lépteivel a kamrába sietett. Hatalmas, mázas, szép zöld, míves tányéron ott pöffeszkedett a diós- és a mákos tekercs.
- Jánosom is mennyire szerette! – sóhajtott fel, szerelmetes-szomorúan. Sokadik év után is, e szerelmetes név kiejtése okán, öreg szíve hangosabban dobbant, töpörödött vézna testében. Az öreg néne emlékei „ragyogó felhőként” suhantak át a gyermekeit, családjaikat hazaváró, szerény falusi portán.
Azok a régvolt karácsonyok! A gyerekek visongása, amikor meglátták a pattogatott kukoricával, piros almával, gyertyákkal feldíszített karácsonyfát. Az ajándékok? Éjjel, az álom helyett, szeretettel kötögette a pulóvereket, kesztyűket, zoknikat, sapkákat. - János! – sóhajtott fel. S, emlékeivel, szívének gyöngykamrácskáit nyitotta fel. Az Ura, az ünnep hajnalán befogta a Csillagot és a Pejkót, s csak úgy repült a szán az erdő felé, fenyőfáért ment. Mindig kicsi, gömbölyű formájú fát hozott haza. S ilyenkor fel is emlegette:
- Marikám, mikor leszel Te is ilyen szép kerek, mint ez a fa?
Emlékezett arra is, amikor először pirult bele, a kérdésre adott válaszába. Pilláit lesütve válaszolta:
Nem is olyan nagyon sokára, drága Jánosom!
Embere, ekkor vidáman pöndörítette meg bajuszát, kezével eligazította a homlokába bukott gyűrűs fürtjeit, s úgy nézett Marikára, de úgy, hogy a szerelmetes fiatalasszony egészen beleborzongott.
- Csak nem vagy úgy, drága Lelkem? Kicsi Lelkecském?
- Ha annak nevezi, akkor igen… Készítheti a bölcsőt! – az akkori Marika, szemérmesen suttogta ezt csak úgy, maga elé.
János ekkor boldogan felkapta asszonyát, s úgy összecsókolta, de úgy, hogy annak arca bele is pirosodott. *
Az elkövetkező karácsonyon Jánoska is velük volt. Micsoda örömmel kapkodott a feldíszített fenyőfa felé. Első olyan karácsonyuk volt ez, amikor már hármacskán voltak. A következő évben született Anti, majd két évre rá Annuska. Andráska a legkisebb gyermekük, az ünnep első napját választotta, hogy e világra megszülessen. Erő is volt benne, úgy sírt, a többiek pedig jól kinevették:
- Hát, így kell örülni a Jézuska ajándékainak? – fedték meg a Andráskát, legkisebbet, idősebb testvérei.
*
Így még szebbé, emlékezetesebbé lett ez a nap. Így morzsolgatta emlékeit, a töpörödött mamóka. Majd hol itt, hol ott igazított terítőn, párnán, takarón.
- Már itt kéne lenniük. Immár be is sötétedett! – perlekedett a gyertya fényében. Ha mán itt lesznek, akkor a villanyt is felkapcsoljuk, mert amit pénzen meg lehet fogni, azt meg is kell… - mondta csak úgy magának. - Ünnep lesz, az… Miért, minek reménykedek?! – kérdezte önmagától. – A karácsonyi lapokat még az ünnep előtt meghozta a posta, mind a négy gyermekemtől.
A döngölt földes, házacskában tipegett-topogott. Könnyek gurultak az öreg szemekből…
Sírni, nem fogok tán? A cserépkancsóban itt díszlik a fenyőfa ágacska. Fel is ékesítettem, mindenem megvan, nem szabad berzenkednem. Bárcsak eljöttek volna… Ha csak egy is… a családjával… Ha csak egy napra is, csak pár órára is. Jófajta füstölt, idei szalonnával, friss kenyérrel, savanyúsággal, befőttel, süteménnyel vártam, várok még.
A gyertya is leégett, újat kellett gyújtani. A káposztás fazekat, a süteményes tálat, nehezen emelte meg, s tette be a hideg kamrába. Mindent elrendezett, leült. Kopottas, öreg Bibliáját vette elő, szeretettel, hittel megsimogatta. Reménykedve kimondott imával fohászkodott:
- Istenem, ne hagyjál egyedül ezen a szent ünnepen! Igaz, hogy jó érzés azokat a borítékokat, színes képeslapokat többször is elővenni a kopott kredenc fiókjából, s újból, meg újból átbetűzni a szálkás betűkkel megírt sorokat. Mégis, Teremtő Istenem… – idáig jutott az imádkozásban, amikor egy síró hangot hallott.
- Mi az? Ki az? Ki lehet az? – talán mégis, jönnek is mán! – torkában, izgalommal dobbanó szívvel, reménykedve nyitotta meg a konyha ajtaját.
A küszöbtől nem messzire egy kicsi sötét foltocska… Öreg mamuszában, nehézkesen tipegve lépett előrébb. A nagy hó tetejéről felemelte az apróságot, s ujjaival rátapintott a nedves orrocskára, a bozontos szőrgombolyagra. Vitte be a meleg konyhába. A lámpát is felkapcsolta, mi is lehet ez a kicsi, síró szőrpamacs?
Hát, Te vagy az?
Aprócska kutyakölyök pislogott a konyhai világosságban. Nyekergő, vékony hangja befutotta a házat.
- Éhes, vagy-e lelkecském? - Hát persze, hogy az vagy.
Válaszolta meg, csak úgy önmagának. A kamrába topogott, majd kis tálkába mert, a még melegen illatozó töltött káposzta levéből, kenyeret is aprított bele, így tette az éhes szájacska elé. A kutyus mohón nyelte az ízletes falatokat. Közben a kamrából az öreg almás láda is előkerült, bele is terítette a kopott szvetterét, s úgy tolta a ládát az öreg sparhelt alá. A kutyus immár jól lakva, békésen aludt el, az üressé tett tálka mellett. Mamuska pedig az „égi adományt” óvatosan, szeretettel emelte bele a kibélelt ládába.
- Teremtő Istenem! Köszönöm, hogy ezen a szent ünnepen nekem is jutott egy piciny lélek… – hálával, köszönettel sóhajtotta az Ég felé. Ajándék lesz a neve a kutyusnak, - mondta csak úgy maga elé. - Igen a Teremtő ajándéka.
S, az öreg szemekből könnycseppek gurultak.
*
Az ünnepen, a ragyogó fa alatt, gondoljunk idős, magányos szüleinkre, rokonainkra, barátainkra. Szánjuk rá magunkat az utazásra, az ölelésre, amíg lehet, amíg van kit átölelnünk. S, ne csak az ünnepeken. Amikor csak tehetjük. Nehéz az élet, a megélhetés, a számlák, a munka, a mindennapi gyötrődéseink. Az otthon melegében megpihenni vágyódunk. Nyáron pedig annyi más programunk van. Kirándulni, fürödni, bográcsos összejövetelkor barátokkal találkozni.
,,Az öregek majd csak elvannak, magukban is, ott a rádió, a tévé…” Halasztunk mindig egy későbbi időpontra, mondván, megyünk, ha pihentebbek leszünk, több pénzünk lesz. S, az öreg kezek ölelésre nyílnak. Várnak és várnak, életük utolsó percéig.
Gondoljuk át, mennyire boldogságos érzés az, hogy valahol, valakik vagy valaki még tud várni minket…
Reménykedve, s többször hiába…
[​IMG]
  • Beka Holt
  • Georgina Bojana
Hozzászólnál? Jelentkezz be...