Labirintus

Published by 19angel52 in the blog 19angel52 blogja. Megtekintés: 1159

[​IMG] betetes-cpl-belteri-ajtok.png

A nagy kéz puhán letett valahova, majd elengedett. Lassan kinyitottam a szemem, az erős fény még bántott, de fokozatosan kirajzolódtak a körvonalak. Egy mennyezet nélküli fehér, szűk kis szobában voltam. A helyiség egyetlen tárgya egy falba süllyesztett számlálószerkezet volt. Felálltam, elindultam körbe-körbe keresve a továbbjutás lehetőségét. Hátam mögött, váratlanul kinyílt egy ajtó és ebben a pillanatban elindult a számláló 12:00-ról, visszafelé pörgetve a számokat. Óvatosan beléptem az ajtón, amelyik azonnal becsukódott mögöttem. Egy folyóson találtam magam. Itt már egy kicsit színesebb volt a világ. A fal kék színre volt festve, balra egy virágokkal díszített, jobbra geometrikus ábrákkal felvértezett ajtó várt rám. Rövid gondolkodás után a virágosat választottam és beléptem rajta. Kíváncsian körbenéztem, közben az ajtó a falba olvadt. Szépen berendezett gyerekszobában találtam magam, kisággyal, játékokkal, csillogó, forgó fénypontokkal. Biztonságot éreztem, meleget és szeretetet. Az óra most egy nagy plüssmaci hasán számolta az időt. Amikor 11:00 lett újabb ajtó nyílt ki. Egy ideig gondolkodtam, hogy inkább maradok a biztonságot nyújtóban, amikor a falak kezdtek egymáshoz közeledni, nem hagytak választási lehetőséget, menni kellett tovább. A folyosó most zöld színben pompázott. Most is két ajtó közül választhattam. Az egyiken iszonyatos tempóban képek váltogatták egymást, a másikon lágy dallam kíséretében, színes képek úsztak át egymásba. Az utóbbin léptem be. Már meg sem lepődtem, amikor az ajtó egyszeriben eltűnt, elveszítve a visszajutás lehetőségét. A falakon képek váltották egymást. A helység közepén egy forgószék állt. Beleültem, és arra fordultam, amelyik képsorozat a legjobban megragadott. Éreztem, ahogy a képek megérintenek, szépen sorban elrendeződnek bennem. Egy idő után sötét lett és már én vetítettem a képeket a falra a saját érzéseim szerint. Jó volt valami újat létrehozni, alkotni. Lehet, hogy ha utánam valaki itt jár, már az én képeimet fogja nézni és alakítja a saját képére? – kérdeztem magamtól.
Az óra mindenütt ott volt akármerre fordultam. Mintha egy kicsit gyorsabban peregett volna az idő rajta. Amikor a számok 9:00 mutattak, a fény kigyulladt és a képek eltűntek. A forgószék a padlóba süllyedt, és nyílt a következő ajtó. Már nem vártam meg, hogy kiüldöztessem, mentem tovább az utamon. Egy nagy terembe értem, amely tele volt további választási lehetőséggel. Volt itt minden fajta bejárat a következő szintre. Az egyik ajtón egy magányos hintaszék, a másikon egy mikroszkóp, a harmadikon szemetes konténer, a negyediken egy ijesztő arc volt látható. De a következőt választottam, amelyen egy gyümölcsöktől roskadozó terebélyes fa pompázott. Bent a falakon mindenütt hangszórók meredeztek. Ahogy becsukódott a visszajutás kapuja, szinte egyszerre megszólaltak a hangok. Volt közte, gyereksírás, munkagép zaja, egy női sikoly, kacagás, tengerzúgás, félelmetes szélvihar robaja, szívdobogás, veszekedés artikulátlan hangkavalkádja. A hangok időnként az elviselhetetlenségig felerősödtek, máskor tücsökciripelésé halkultak. Néha úgy éreztem, itt kell maradnom, néha pedig menekültem volna. Az idő itt, alattam a padlón számolt vissza, óriásszámokkal, nagyon felgyorsulva. Amikor elérte az 5:00-át a hangszórók visszahúzódtak a falakba, kigyulladtak a fények. A szembe lévő falon három ajtó jelent meg. Az elsőn egy átszellemült arcú ember ült joga ülésben, körülötte csillagok. A középsőn egy a Holdra vonító magányos farkas volt festve. A harmadikon egy békésen legelésző birkanyáj.
Az elsőt választottam. Ahogy beléptem, nyugalmas éteri zene fogadott. Leültem a középen elhelyezett párnára és átadtam magam a gyönyörű zene varázsának. Körülöttem kék fénnyel csillagok úsztak át a helységen. Belső nyugalmat, békességet éreztem magamban. Behunytam a szemeimet és úgy éreztem túljutottam téren és időn. A zene azonban szép lassan elhallgatott és világos lett. Felálltam, kerestem az órát. A párnán találtam meg 1:00-át mutatott. A párna váratlanul eltűnt és megjelent két ajtó, egymás mellett. Teljesen egyformák voltak, jeltelen fehérek. Egy kicsit sétáltam előttük nem tudtam dönteni, végül a másodikat választottam. Tökéletes sötétség fogadott. Hirtelen felgyúltak a fények, egy keskeny kis szegélyen találtam magam, előttem feneketlen mélység. Moccanni sem tudtam, csak meredtem a semmibe. A félelem lett úrrá rajtam. Kerestem az órát. Ahogy felnéztem megtaláltam, a semmibe íródott ki. Úgy éreztem, lelassul az idő, vánszorognak az egyre fogyó számok. Szorult helyzetemben már csak arra vágytam, hogy leperegjenek a reménytelenség másodpercei. 00:10, 00:09, 00:08, 00:07, 00:06, 00:05, 00:04, 00:03, 00:02, 00:01, 00:00.
Megérkezett a nagy kéz és felemelt. Ahogy emelkedtem felfelé és visszanéztem, láttam, hogy egy labirintusban botorkáltam és nagyon közel voltam egy helyhez a labirintus közepén, ahol kék volt az ég, a tengerparton föveny várta a mezítlábas csámborgót, és ahol az idő végtelen.
Ez volt az utolsó kép, amit láttam. Még hallottam, ahogy a kéz gazdája megszólal:
– Most azért jobban teljesített, mint a múltkor.
– Mi legyen vele, újra megpróbálhatja – kérdezte egy másik hang.
– Nem, most egy kicsit pihentetjük, és visszatérhet, mint fehér egér. Most pedig töröljétek a memóriáját.
Hozzászólnál? Jelentkezz be...