Mirtse Zsuzsa - Méz és kötél

Published by KABRI in the blog KABRI blogja. Megtekintés: 605

Mirtse Zsuzsa - Méz és kötél




Kettős ügynökök vagyunk, két világban élünk. Legalább.

Az egyikben palacsintát sütünk, ágy szélén mesélünk, vagy éppen nyúzottan és karikás szemmel ülünk a parkban egy padon, és rugdossuk a leveleket a lábunk alatt. Mindenünket elveszítjük.

Már nincs kedvünk kavicsot gyűjteni, üres az összes zsebünk, és tavasszal kidobtunk mindent, még talán egy rossz mozdulattal magunkat is akár.

Ott, a másik világban viszont minden mese rólunk szól. Királynők vagyunk, vagy királylányok, tőlünk forognak a csillagok, és a Nap is máshogy süt. Odabent.

Emlékszel? Annak idején megígértük magunknak, hogy mi nem leszünk „olyanok”.

Hogy milyenek? Hát... szürkék, kockák, „mindegy, milyenek”.

Emlékszel? Ígérgettünk, fogadkoztunk, hogy velünk máshogy lesz. Hogy nem hagyjuk! (Lázasak voltak azok az éjszakák.)

Hogy lesz egy tégla a világ falában, amely csak a miénk. Amelyre a mi nevünk van írva. Ami miatt elhisszük, hogy nem volt hiába megszületnünk. Felnőttünk. (Felnőttünk?) Elveszítettük a játékainkat, elcsereberéltük az álmainkat, másnak kellett odaadnunk a tündérkoronánkat, az üvegcipellőnket.

Fájt? Fájt. De lehet, hogy mégsem, mert nem volt időnk akkor és ott ezen gondolkozni.

Egyszer csak egy felnőttvilágban ébredtünk.

A szemünkbe mondták, hogy már nem vagyunk gyerekek.

Hagyjuk a ruhatárban a szárnyainkat, tessék, ez itt a valóság, most mutassuk meg, mit tudunk.

Ugye, ismerős?

Lett éves rendünk, heti rendünk, napirendünk, rendesek lettünk, vagy legalábbis megpróbáltunk törekedni a rendre, mert elvárták tőlünk, mert elvártuk általuk magunktól.

De odabent, a sötét szobáink sarkában, amikor egy pillanatra magunk maradunk (talán csak éjszaka lehetséges ez, vagy hajnalban, amikor születik a Nap), meg tudjuk állítani az időt.

Ott magunk vagyunk. Olyanok, amilyennek látni szeretnénk magunkat.

Nincsenek határok, feladatok, kócos falevelek, kiszáradó virágok, dobozoskaják, bukó tőzsdeindexek. Ott csak mi vagyunk. Meg a kastély, meg a létra, meg az ablak. És minden ablakban mi állunk. Aztán újra kinyitjuk a szemünket, és újra a másik szereposztást játsszuk.

Húzzuk magunk után a vagonjainkat: kutyát, macskát, gyereket (vagy éppen a kongó magányt), lélekölő feladatainkat, elhanyagolt szerelmeinket, lopott óráinkat, elszégyellt vágyainkat, apró hazugságainkat – de a megállított idő ott lakik bennünk.

Mindenkiben, aki nőnek született.

Nappal néha maradnak a kihűlt kávék és a száraz szendvicsek, de éjszaka (vagy a titkos órákban, félretolt mobiltelefonok mellett, kinek mi jut) édes húsú ragadozók, lusta karokkal ölelő szeretők vagyunk. Vagy csak egyszerűen: szerethetőek vagyunk.

Méz és kötél.

A nő különös játékszer.

Ha szétszedik, ha csak arra kíváncsiak, hogy odabent, a hasában szalmakóc van-e, vagy laposelem, ha csak testrészek tömegét jelenti valaki számára, formás csípőt és gusztusos hátat – az kevés. Nem vigyáznak rá, így ő nem működik. Áll és vacog. Csak néz tengerkék üvegszemével, fésülhetetlen hajával, és nem érti, mi történt vele. Rossz utakra keveredik, sötét sarkokon álldogál – de hiszen ő tehet róla? –, pontosan tudja már, mi is az a hetedik szoba, hallgat konokul, vagy beleveti magát a munkájába, lám, ő négy férfival is felér, kacag. És tényleg felér, de valljuk be: minek? Vesz még egy szoknyát magának, vagy inkább kettőt, de nem boldog. Éjszaka nem álmodik, aztán egy idő után nappal sem, valamit mesél este a kicsi ágyánál, de arra sem emlékszik, hogy mit, inkább csak az ajka mozog, inkább csak létezik, mint él.

Ha azonban jó kézbe kerül, ha valahova tartozik, mert tartozhat, akkor jól van.

Akkor átrendezi a világot. Képet fest, verset ír, még a tortasütéssel is megpróbálkozik – na jó, azt azért mégsem, vagy mégis? -, de szebben lesz megterítve az asztal, nincs kinyúlt póló többé (vagy csak titokban), megsokszorozódik, csábít, körbefon, ápol és betakar. Vagy ha éppen úgy van kedve, elhagy.

Mint a kaleidoszkóp üvegcserepei: ahonnan nézik, olyan képet látnak belőlünk. De csak az ég felé tartva.


Idelent karcol a föld.







[​IMG]

[​IMG]
Hozzászólnál? Jelentkezz be...