Nyílt levél Húgomnak, Katócámnak...

Published by Georgina Bojana in the blog Georgina Bojana blogja. Megtekintés: 117

Ennek a levélnek az aktualítása, hogy Röfi kutyusom elment, s így megfogadtam, soha, de soha nem lesz már kutyám.
Nem így lett. Fogadalmam ellenére, ismét kutyás lettem.
Ebbéli alkalomból, megragadom a klaviatúrát és meg is írom, kutyusaim történetét. Kik is voltak ők és mikor éltek velem illetve mellettem.
*
A kutyás(?) történetem tulajdonképpen születésem előtt történt. Apánk és az én anyám a Margitszigeten sétáltak, akkor még csak jegyesek voltak. Egy szívtelen férfi éppen egy nagy követ akart egy kis kutya??????? nyakába kötni, hogy a Dunába lökje. A mi apánk, mint tudjuk, nagy állatbarát volt. Hiába, fiatalkori tűz volt ám benne, neki is ment volna a férfinak, ha az nem állt volna el, gyilkos szándékától. Apánk a kezébe vette a kutyát????? és azonnal megszerette.
Anyám viszont adta a Lory nevet.
No ez a Lory nőtt, nőtt és nőtt, egyre nagyobb lett. A sötétebb szőre kiszürkült és érdekes módon nem tudott ugatni, csak üvölteni, vonyítani.... Apánk egyre jobban elbizonytalanodott, hogy ez nem is kutya, hanem farkas. Természetes, hogy mindenkinek azt hazudták, hogy kutya. Pedig farkas volt az.
Annak a farkasnak olyan nagy szíve volt, szelíd és okos "kutyaként" viselkedett, hogy a család végtelenül megszerette.
Amikor megszülettem, olyan mély babakocsik voltak még divatban. No persze, nekem is az volt. Loryt mellém ültették, apánk csak azt mondta: vigyázz rá! Erre Lory, ha csak egy szomszéd felém kócolt, megmutatta a fogait, de nem támadott. Elég volt a hörgése és a fogmutogatása.
Amikor járni kezdtem, akkor a fülébe és a szőrébe kapaszkodva tanultam meg járni.
Lory de sokszor a hajamat nyalta, olyan frizurát csinált, hogy ihajja... Sejtheted, farkas nyállal voltam lekezelve... Lory mindent megengedett nekem, rajta másztam, estem, a vastag szőrébe bele is bújtam... Szóval nagy és kétoldali volt a szerelem.
Amikor anyám és apánk elváltak, Lory lekerült Bugyira a Dédimhez, soha, egyetlen tyúkot, senkit nem bántott. Persze, sem apánk, de anyám sem híresztelte el, hogy ez nem kutya, hanem farkas. De tény, hogy sok ember furcsán nézett rá. Dédim mondta, hogy ez ilyen fajta kutya, valami van a torkában, hogy nem tud ugatni csak vonyítani. A fotót megküldöm. Lory miatt küldöm a fotót, hogy meglásd, valóban milyen óriási állat volt, több mint 70 kilós. Sajnos szívbajban 14 éves korában meghalt. Amikor lementem Bugyira, mindig megdögönyöztem, nem felejtett el, imádattal követett minden lépésemben.
Nagyanyusék beszereztek egy pulit a neve Morzsa. Fekete, okos és hihetetlen egyéniség.
Majd apánktól 1955 karácsonyán kaptak egy törpe tacsit, akinek a neve Valdi volt. No ezzel a Valdival majdnem megjártam, mert 56-ban még Kispesten is röpültek a golyók. Sokszor bújtunk a pincébe, de egyszer Valdi kiugrott a kezemből. Nagymama a teraszról üvöltött, kiabált rám: feküdj! S, erre úgy megijedtem, hogy földre vágtam magam, kutyástól. Ez lett az oka, hogy élek. A golyó pontosan felettem röpült, sivított el. Hihetetlen, de ezt a sivítást, ezt a hangot máig nem tudtam elfelejteni.
Ez a kutya, Valdi egészen 1960-ig volt velünk, akkor költöztünk a Ferenc körútra. Nagyapusék úgy döntöttek, a kutyát oda ajándékozzák a helyi állatorvosnak. Aki különben is, minden oltáskor könyörgött érte. Amikor ezt meghallottam, a kutyát bedugtam a ruhás szekrénybe, még az ajtót is rácsuktam, úgy próbáltam elrejteni. Hiszen 10 éves voltam és nem akartam, semmiképpen azt, hogy nélküle költözzünk. Hiába érveltek, hogy nagymama idős, fáj a lába stb. akkor még olyan lift volt, hogy nem lehetett felhívni, csak lentről felmenni. Úgy, hogy azt a 2,5 emeletet, mert félemelet is volt, nem tudta volna többször megjárni a fájós térdével. No de, ezt egy 10 éves egészséges gyerek nehezen érti meg, pláne, ha imádott kutyájáról van szó.
Évekig csendben voltam, kutya ügyben.
Aztán 15. évemben történt, amikor a tanárnőm, Erzsike néni - nyáron elutazott a Balatonfüredi szívkórházba. Volt egy kutyája, egy vizsla, a neve Aranyos volt. A bejárónőre, a kertészre nem bízta, de mivel a kutya engem végtelenül szeretett, így engem kért meg, hogy vigyázzak rá. Amíg ő nem tér vissza a szívkórházból. Különben Erzsike néni ott lakott Budán, a Cimbalom utcában. De sokszor megfordultam nála, nagyon szeretett. Kivételes tanítványa voltam, ami azt jelentette, tűzzel-vassal, de kihozta belőlem a maximumot.
Aranyos?! No ő aztán az volt. Nagymamáék először nem akarták elfogadni, hogy mégis egy vizsla, mert ugye azzal sokat kell majd menni.
Megfogadtam, be is tartottam. Minden este órákig talpaltam a környéken. Minden reggel szintén. Sokszor átmentünk Margit barátnőmmel Budára, a kutya rohangált, mi pedig dobáltuk neki a botokat. Csodás évek voltak. Erzsébet néni kutyája, - u.úgy, mint ahogyan most - Zsömike, a francia bulldog - rajtam maradt.
Természetesen Erzsébet néni, megkérdezte, hogy maradhat-e? Maradt. Nagyapus és nagyanyus is végtelenül megszerették.
Amikor Te már totyogtál, soha, de soha nem borított fel, messziről csodált, amikor felé mentél. Kitért az utadból, féltett. Aztán ő is meghalt, szívbajban.
Több évig nem volt kutyám.
A Nők Lapjánál dolgoztam. Egyszer beérkezett egy levél, egy idős asszony írta, hogy amíg ő kórházban volt, a kutyáját az örökösök elvitték. Kérte, nézzünk utána. Németi Irén, a főszerkesztő engem bízott meg, menjek ki Fótra. Akkoriban ott volt egy hatalmas menhely. Nem akartam egyedül menni, vittem magammal a fiamat, Tomit is.
Soha nem voltam ilyen helyen, de nem is mennék. A kutyák szinte mórikálták magukat, ugattak, remegtek, hogy őket, őket válasszam. Az idős asszony által megküldött fotót néztem és hasonlítgattam a kutyákat, egyik sem volt az övé.
Egyszerre csak megláttam a sarokban egy csúnyácska kutyát, fehér és barna foltocskákkal, a falnak fordulva, teljesen depressziósan. Rám sem nézett. A fejét lógatva.
A fiam - akkor még kicsi volt - azonnal rábökött, miért szomorú az a kutya? Mondtam, mert nem reménykedik, hogy valaki is őt válassza. No erre beindult a nyúzás, mármint az én nyúzásom:
- Anya, csak most az egyszer, csak most vigyük haza ezt a szomorú kutyát!
Nem akartam, mert akkor még élt nagyapus, semmiképpen nem akartam. De aztán sétáltunk újból és újból, annál a kenelnél kötöttünk ki. Elvittük.
Amikor a pórázt rácsatolták. azt a boldogságot? Szinte röpült a kezünkben, olyan büszkén vitt-vezetett minket, mintha mi lettünk volna az angliai Erzsébet királynő és az ő kísérője...
A kutya neve
Pajti lett, no meg Tomi fiam ráragasztotta a Bözse nevet is, mert szerinte pontosan úgy csámcsogott, mint a Szilágyiné, a szomszédunk... No szóval, maradt.
Egészen addig, amíg Zsu, a lányom meg nem született. Akkor viszont Zsu apjához került, Gyomára. Jó dolga volt ott a tanyán. Hatalmas szabadság. János halála előtt halt meg a kutya, magától. De hiszen addigra már eléggé öregecske volt.
Ismét hosszú szünet, ismét kutya nélküli élet.
Már Rákoskeresztúron laktunk, amikor valakinek - valamit elintéztem. Sokat kínlódtam az üggyel kapcsolatosan, sokat írtam, vergődtem, a végén nyertesként zárták le az ügyét. Az illető kutyatenyésztő volt, mopszok-kal foglalkozott. Egyik alkalommal, amikor meglátogattam, láttam azokat az "idétlen", valóban csúnya (akkor még annak láttam) kiskutyákat. Mondtam is, hogyan lehet ilyen kutyákat megszeretni? Ők váltig azt mondták, ha egyszer egy ilyen kutyád lenne, soha nem kellene más. Ez is és a fr.bulldog is, különleges "párák". Embernek képzelik magukat, s úgy is viselkednek. Ők a társasági kutyák.
Akkoriban viszonylag kevés volt a mopsz. Jól emlékszem, egyszer Szentendrén sétáltunk, Tomival, Zsuzsival, s akkor vitt valaki egy ilyen kiskutyát. Rácsodálkoztunk, mert olyan "arca" volt, mint egy kis majomnak...
Fejcsóválva jöttem el tőlük, mondván, no nekem ilyen kutyám soha nem lesz... Aztán csak kattogott bennem a dolog.
Legközelebb kivittem Tomit és Zsuzsit is. No ők aztán fülig, de fülig bele is szerettek az egyik kutyusba, aki Tomi felé vette az irányt. Tomi fiam ellágyult, sőt, el is olvadt. Felemelte, s mondta, no ezt a kutyát boldogan elfogadnám... Erre a tenyésztő: - a tiétek! Nem tudok elég hálás lenni, hogy anyátok ezt az ügyemet elintézte. Vigyétek!
Zsuzsi volt a legboldogabb. Kaptunk egy frottír fehér férfi zoknit, abba dugtuk bele. Tomi volt a "kereszt apája", s így Dorka lett a neve.
Több évre le, vidékre költöztünk, Dorka, aki addig szűz volt, ezt a státuszát feladta és qu.va lett, de írhatnám azt is, hogy rossz lány.
Amikor tüzelt, olyan ravasz volt, kikéredzkedett, ki is engedtük, s az éjszaka leple alatt, aki kutya arra járt, annak oda is adta azt a szép testét... Így ment ez, kb. 1 hétig, amikor eme ténykedését felfedeztük. Állatorvos, injekció, hogy az esetleg össze-eszkábált gyerek(ek) meg ne maradjanak. Ez után nem volt még vérzése sem. De ezek után, már a fiú kutyák nem is érdekelték.

Egyik télen, hatalmas hó volt, Ferivel vásároltunk. Zsut szánkón húzta Feri, kezünkben szatyor. Itt a sarkon ott fagyoskodott egy álomszép, hatalmas farkas kutya. Olyan hatalmas volt, mint annak idején Lory. Vacogott. Feri kivitt neki meleg vizet inni és ennivalót is. Másnap reggel még mindig ott volt a kutya. Ismét víz és étel. Délután pedig már itt vacogott a kapunk előtt. Mondtam, ha nem bántja Dorkilit akkor jöhet. Feri boldogan beengedte. A kutya rendkívül okos és szelíd, sőt szerény volt. A tornácon csináltunk neki helyet, én adtam neki az Ursu nevet - mint tudjuk medvét jelent. Két évig élt, majd elhatalmasodott rajta a szívbaj, képzeld el, drága Katám, u.olyan gyógyszert írt fel az állatorvos, mint amit én is szedtem akkoriban a szívemre. Egyik reggel elaludt, a bejárati ajtónk előtt. Kisírtam a lelkem.
A szomszédban viszont születtek szintén ónémet farkas kutyák, Zsu egyre többet ott volt, az egyiket ki is választottuk, Bubsi/Buksi, mikor hogyan hívtuk - lett a neve. Majd előbb Dorka ment el, több évre rá Buksi. Buksi is nagyon okos volt, ha bárkire azt mondtam, "rossz ember!" akkor volt a vicsorgás, morgás, ugatás... Ha csak a kapu kilincsét is megfogta. Aztán Buksi is elment...
Most ugye Röfffencs kutyám, a fr.bulldog, ment el, s megfogadtam, nekem soha nem lesz kutyám.
Lett.
Igaz, amikor ezt kimondtam, akkor még csak péntek volt, de vasárnap reggelre már ez a tökfej, Zsömike, beköltözött a szívembe-lelkembe. Ennek ellenére, nem is gondoltam volna, hogy nekem adják, meg sem fordult a fejemben.
Miért is adták nekem?
A gazdái Pesten élnek, egy harmadik emeleti lakásban. Lift nincs a házban, így naponta 3x kellett vinni sétáltatni a kutyust, + a bevásárlás, + a gyerekekkel. A fiatalasszony többször megjárta azokat az emeleteket. Elege lett. A kutyát végtelenül szerették, nagyon jó dolga is volt, ápolták, tényleg gondoskodtak róla. De a feladat már sok volt. Valóban, első körben csak addig bízták rám, amíg elutaztak, aztán meghányták-vetették a dolgokat. Tudták, nálam a legjobb helyen lesz, mert állatbarát vagyok. Így lett egy kutyám, aki a hortyogásával, a szuszogásával, a szeretetével minden napomat megédesíti.
No, kisregényemet befejeztem, remélem, elszórakoztattalak.
No szóval, ölellek - ezerszer - G.B.
A képek:
Zsömi kuttty, több beállásban
Röfffikénk

Csatolt fájlok:

Hajni anyu és Beka Holt kedveli ezt.
Hozzászólnál? Jelentkezz be...