Petőfi Sándor: Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig

Published by KABRI in the blog KABRI blogja. Megtekintés: 991




[​IMG]



Petőfi Sándor: Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig


(Mezőberény 1849. július 5-18. között)



Született Zoltán fiam december 15. 1848. déli tizenkét órakor Debrecenben, a Harmincad utcában, Ormós szabó házában, az utcára nyiló kapu melletti szobában.

Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláh lázadás miatt nem levén eléggé biztos, Debrecenbe szállitám őt, hol zászló*aljam*mal feküdtem. Igy érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született.

Debrecenben és ami több: pénteki napon.

Azaz jobban mondva: „pénteki napon és ami több Debrecenben!” mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: „Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott.

December 14-én este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen rosszul lett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megráz*kódtatja lelkemet; már eszem ágában sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is oly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatnék vele. Fiam is oly gyönge, oly hideg, oly kicsiny, mondhatnám, oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halva születettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára fölgyógyult, s azután folyvást szemlátomást gyarapodott.

Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipam és napam kedveért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondol*tam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsűletesebb embere; keresztanyja Arany Jánosné, amily egyszerű asszony, oly jó feleség és anya.

Én is, Juliska is végtelenűl örültünk fiam születésén, de bizonyára legnagyobb öröme volt ezen az én boldogúlt jó szüleimnek. Apám ezt írta Pestről december 20-kán: „Szeretett gyermekeim, először is csak állandó egészséget kivánok az istentül szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom. Megkaptam leveledet, lelki örömet érzettem, ugyszinte édesanyád is, hogy az isten békességesen megszabadította kedves Juliskánkat a szülés mellett. Ezután is kivánunk friss egészséget az ártatlan Zoltánomnak, hogy nagyra nőjön. Ugyan 20-kán örömemben hozattam egy itce bort, és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszélni. Örömemben Gyurinak is vettem egy meszely bort, mint régi szolgádnak, fiam. Csókolunk, szeretett gyermekeim. Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kis gyermek oldalán kardot kell látnunk. Eddig különös vágyásom volt a harcra, de most már tiz annyi van, hogy kedves unokám ne jusson a pogányok kezébe. Csak az isten egészséget adjon, nem maradok itthonn.” Anyám ezt írta e sorok után: „Kedves szeretetteim, bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg őtet, hogy megmaradt életök mind Juliskának mind Zoltánkának. Kivánnék addig élni, mig az ajkaimhoz szorítanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat.”

Szegény anyámnak nem teljesedett e kivánsága; meghalt, mielőtt láthatta volna. Csaknem utósó szava is az volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!”

Apám a tél folytán egyszer Pestről Debrecenbe szökött, s ott látta Zoltánt, s határtalan gyö*nyöre telt benne. Onnan visszament ismét Pestre s nemsokára bekövetkezett haláláig beszé*dének kedvenc és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor már beszélni nem tudott, karjait ugy mozgatta, mintha kis gyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik. Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenűl szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád! -

Eleinte nagyon jó gyermek volt fiam. Két összetett karos szalmaszék volt az ágya, s ott, ha elálmosodott, minden ringatás nélkül szépen elaludt; de később Vörösmartiné és Vahot Sándorné mindig ölbe vette és hurcolta, s ezáltal ugy megszokta a ringatást, hogy azóta néha példanélküli vesződségekkel lehet csak elaltatni. Más bajunk is volt vele mingyárt születése után, az, hogy semmi szín alatt sem akart szopni néhány hétig. Mindig elfáradt az egész háznép, míg valahogy nagy nehezen a szájába tukmálhattuk az emlőt.

Egy hónapig anyja szoptatta, de miután én januáriusban Erdélybe mentem a hadsereghez, szegénynek a búsulás miatt megromlott és elfogyott a teje, s ekkor dajkakézre került fiam. Első dajkája egypár nap múlva elment a katonák után, második dajkája valami egy hónapig szoptatta, aztán megbetegedvén elment, a harmadik máig szoptatja.

Első bravúrja az volt fiamnak, hogy kéthetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást praktizálta. Persze csak néha sikerűlt neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösült és elkékült bele.

Az utazást már kéthónapos korában megkezdte. Februáriusban Szalontára ment anyjával Arany Jánosékhoz, s ott maradtak májusig, mikor én megjöttem a hadseregtől. Onnan Pestre ment velem, s Pestről, az orosz beütéskor, júliusban ide jött Mező-Berénybe, hol most vagyunk.



(Forrás: Petőfi Sándor összes prózai műve és levelezése)



http://mek.niif.hu/05900/05911/05911.htm



SZENDREY JÚLIA

[​IMG]



Az ifjú PETŐFI ZOLTÁN


[​IMG]



A PETŐFI és a SZENDREY családfa


http://www.tananyag.almasi.hu/farkase/janosvitez/oldalak/csaladfa.htm


*


  • pipiida
  • kun magdolna
  • bantu
  • swallowleg
Hozzászólnál? Jelentkezz be...