Rajnai Lencsés Zsolt: Szakítás

Published by KABRI in the blog KABRI blogja. Megtekintés: 426




[​IMG]


DEMJÉN - NEM KELL , HOGY MEGBOCSÁSS

http://www.youtube.com/watch_popup?v=iZ8LdQJK9sQ


Rajnai Lencsés Zsolt: Szakítás



Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást…

Valami elmúlt, valami meghalt…

Az “egymásranézés” már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az “enyém-vagy” érzése.

Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolydultságot, a “kényelmetlenül-nehézkedő” zavart.

Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetartozása.

Amikor anno szerelemben épült fel e két ember közös műve, lassan, óvatosan növekedett, majd felgyorsulva, forradalmi beérlelődése révén személyiségük ezernyi színben pompázó üvegcserepei a másik lénye felé fordult, és a külső fényt úgy verték vissza, hogy a “sokszínben-pompázás” egy harmadik létezőt kreált kettejük “teremtő-okából”, – a szerelmet.

Ez az új jövevény lett “közös-produktum-szülte” szövetségben kiteljesedett belső alkotásuk.

Kettejük ezer irányba álló személyiségszeletei egymásba-simultak, szétiramlani-igyekvő vágyaik egymásra találtak, s a boldogságért-futás célját “egymásbantalálták”.

Ezek után már a szerelem, ez a különös létező kapcsolta egybe teremtőokait, teremtőfeleit, hogy így létrehozza önmagát, az okok beteljesülését.

De most, a szakításkor eltört, minden eltört!

A felek “egymásratekintésében” már nem bizsereg semmi “együvétartozás” , hangjuk “hideg-idegenül” koppan egymás érzéketlen szívén.

Gyászolni kell.

Gyászolni, még akkor is, ha a szakítás okkal, és megszabadításként jött, hiszen valami nagyszerű halt meg.

Még akkor is nagyszerű, ha a szerelmet-teremtő felek kínnal élték meg magukból teremtett teremtményüket.

Mert, ha elvonatkoztatunk és két darabra szakítjuk a jelenséget, akkor lehet olyan utalásösszefüggést és nézőpontrendszert találni, ahol nem csak a szenvedő felek felszabadulását tekinthetjük örömmel, hanem a jelenség halálos áldozatát magát a szerelmet gyásszal.

Az, hogy a “harmonikus-színben-pompázó” közös fényvisszaverődés újra ezer üvegcserépre tört, okot teremt a megsiratásra.

Az, hogy a szövetség íze megkeseredett és a személyiség-szeletek visszahúzódtak önmagukba, a felek felszabadulásának örömétől függetlenül teremt okot a szomorúságra.

Ez történik minden szakításban.

Az elválásban már nem lehet “érinteni”, nem lehet kérlelni, sem adni, vagy elvárni.

Kihűlt a “benső-meleg-fészek-érzés”, nincs “megnyugvó-feloldódás-egymás-leheletében”, sem “elolvadás-egymás-csókjában”.

A szerelem, mely mindezt megteremtette, felhígult a “nemtörődöm-közöny-odaadástól-elfordulásban,” s meghalt a közös boldogsággal együtt.

Feszült, kényelmetlen, kényszeredett minden.
S az idő?

Vajon lehel-e gyógyírt az özvegységre?

Nem.

Talán feledtetni fogja, de a sebet begyógyítani soha.

Mert e harmadik létező, a “szerelem-ez-egyetlen-párra-jellemző-csakilyen-egyedisége” soha semmilyen kapcsolatban nem támad új létre.

Egy másmilyen “szerelem-lét-egyveleg-teremtmény” talán igen, de ugyanez, már nem!

Ez, ami ennek az egyetlenegy párnak (mint ok-relációnak), közös, óvatos kezekkel építgetett, féltve dédelgetett “sajátos-együtt-műve” volt, már sohasem éled újra, legfeljebb egy elmében-futtatott képzeletben, hogy ott újrateremtse, újraszínezze “fakósárga-időszeletekben-szétmálló” árva létdarabjait…







[​IMG]





[​IMG]





[​IMG]






  • bíborszél
  • pipiida
Hozzászólnál? Jelentkezz be...