Történet kisfiamról

Published by Jaszladany in the blog Jaszladany blogja. Megtekintés: 782

Történet kisfiamról

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy aprócska, tipegő gyermek még alig valamit fog fel a körülötte zajló világból. Úgy véljük, a maga játékokkal teli fantáziavilágában él, és kis elméje fejletlen ahhoz, hogy megragadja a világ komoly, mély dolgait. És ez így is van. Ám nem mindig számolunk azzal, hogy a kisgyermek nem az elméjével ragadja meg a dolgokat; hanem a szívével. És kis szíve hihetetlenül érzékeny radar, mely a dolgok leglényegére hatol, oda, ahová a mi tudatunk már el sem jut.
Kisfiam alig múlt két éves, amikor egy ködös, borongós novemberi napon sétáltam vele a csömöri Középhegyen. Szántóföldek, akácosok vettek minket körül, és a szürke ég alatt, ott fenn a hegyen, mintha csak mi ketten lettünk volna az egész világon.
Ballagtunk a nyirkos, homokos földúton. Jancsika tipegett mellettem a kis kék kezeslábasában. Hallgattuk az őszi táj csendjét.
Mindennap erre sétáltunk. Most azonban, ahogy felpillantottam, észrevettem az út közepén egy kis sötét kupacot. Néhány lépésnyi távolság után már kivehető volt, hogy egy halott galamb hever a földön.
– Forduljunk vissza, Jancsika – mondtam a kisfiamnak, de már késő volt. Jancsika is felfedezte a galambot.
– Csak megnézem! – válaszolta határozottan, nekem pedig nem volt kedvem vele ellenkezni.
Beletörődtem, hogy odamenjünk a halott galambhoz, és hagytam, hogy szemügyre vegye.
Postagalamb lehetett. Nem látszott rajta sérülés. Csak feküdt a hátán élettelenül.
– Mi lett vele? – kérdezte Jancsika.
– Nem tudom – feleltem. – Talán messziről jött, és kimerült az éhségtől, de az is lehet, hogy lelőtte valaki.
Azt gondoltam, úgysem érti, miért fekszik itt ez a kis állat. Soha nem tettem neki említést a halálról. Egy kétéves gyermekkel még nem beszélget ilyesmiről az ember.
Kisfiam hosszan állt a galamb mellett, és nézte szótlanul.
Eluntam a várakozást.
– Most már gyere… – húztam gyengéden. – Menjünk vissza.
Jancsika azonban nem mozdult. Le sem vette a szemét a galambról.
– Na, gyere már! – unszoltam erélyesebben, de hiába.
Végül elegem lett az egészből. Elengedtem Jancsika kezét, és elindultam egyedül.
– Ha nem jössz, itt hagylak! – fenyegetőztem távolabbról.
Már jónéhány lépésnyire elhaladtam tőle, de a kisfiam még mindig mozdulatlanul állt.
Most már ingerült lettem. Visszakiáltottam neki:
– Gyere már, ha mondom, mert megharagszom!
Akkor meglepetésemre Jancsika váratlanul sírva fakadt. Hangosan, keservesen sírni kezdett, és vékonyka hangja messze zengett a néma tájon.
Visszaballagtam hozzá, és megfogtam a kezét.
– Na ne sírj már, hanem gyere!
De nem jött. Csak állt ott, és sírt, sírt vigasztalhatatlanul.
Akkor felkaptam az ölembe, és úgy indultam el vele. Nem tiltakozott, csak sírt tovább szívszaggatóan.
– De hát miért sírsz? – kérdeztem tőle magamhoz ölelve.
Akkor könnyein át, hüppögve, szipogva azt felelte:
– Nem akarom, hogy egyedül maradjon…
Most már nekem is könny szökött a szemembe.
Megértettem, hogy aprócska gyermeki szíve minden ismeret nélkül is felfogott valamit a halál visszavonhatatlanságának fájdalmából. És amire addig sosem gondoltam; végtelen magányából.


[​IMG]
cdurmol és Bandi1960 kedveli ezt.
  • GJodie
  • Noci87
  • remahe
  • pincsip
  • pincsip
  • Jaszladany
  • remahe
  • Jaszladany
  • Bandi1960
  • Asaxa
  • makedit
  • maci_laci
  • green*
  • bn1
Hozzászólnál? Jelentkezz be...