Tudjátok miért tetszik nekem ez a topik?
Mert a békákkal szemben szinte mindenkinek van egy kis ellenszenve. Szívesen simogat az ember egy macskát, kutyát, nézeget órákig békésen úszkáló halakat, de a békától az emberek nagy része undorodik, írtózik.
Persze elméletben tudjuk, hogy hasznosak, meg nem bántanak, de az ellenszenv megmarad.
De én hiszem, hogy ha közülünk ezután valaki meglát egy brekit, akkor eszébe jutnak a mókás és aranyos kis képek is, és nem csak azt látja, ami valójában ott van a szeme előtt.
Kijelentem itten, hogy én nagyra becsültem mindigis a békucikat és igen-igen kedvesnek és mókásnak találtam őket! Semmi ellenszenv, mély szimpátia!:-D
Azért Cathy, pókokat ne inkább... jujj... Nem bántom őket, porrongyban gyengéden megfogva kirázom az ablakon, de nézni ollyan nagyon már nem akarnám őket
Egy igazi békás sztorim, ha már Barbi igazi saját fotót hozott:
Sok évvel ezelőtt macska-ügyeletben voltam nevelőapámnál, mikor elutazott, anyám már nem volt köztünk akkoriban, így három napra visszaköltöztem a régi, kopott, kis kertes házba. Lényeg, hogy egyedül voltam, és nyár volt.
A fürdőszobában a régi lábas kád pereme alatt a fal tövében valami furcsa barnás pacnira lettem figyelmes, azt hittem, valamelyik megátalkodott macska becsinált, de tévedtem. Zseblámpával megvilágítottam az objektumot: hát egy idegenbe tévedt megtermett varangyos béka kuksolt ott rémülten, amolyan barnás-foltos, ronda, de nekem nagyon tetszett.
Gondolkodtam, mitévő legyek? Hogy vigyem ki? A cicák is megijedtek, kiszaladtak, ilyet még nem láttak.
Aztán fogtam a műanyag szemetes lapátot, elétartottam és beszédet intéztem a békához hosszasan. Megmagyaráztam neki, hogy nosza, erre ugorjon fel, aztán kiviszem, semmi oka a félelemre, nem bántom, sőt szeretem, de jobb megoldást nem tudok, ne féljen, ne idegeskedjen, ne gyanakodjon, ne legyen bizalmatlan, ugorjon bátran és szebb jövő vár rá, mint itt a kádunk alatt!
Addig-addig győzködtem, bíztattam, noszogattam kitartóan, szeretettel, míg láttam a szemében az elhatározást, a megszülető ős-bizalmat, egyszer csak fogta magát és egy placcsanással ráugrott a lapát kellős közepére.
Akkor aztán kisiettem vele a konyhán át a kertbe, közben végig beszéltem hozzá, bátorítottam. Letettem a lapátot az ágyásba és ő ugrándozva távozott.
Elmondhatatlanul büszke voltam magamra, hogy sikerült a békát meggyőznöm és a problémát megoldanom, megveregettem a vállamat.
Később mondták nekem, mekkora szerencsém volt, hogy nem spiriccelt szembe, így szoktak védekezni veszély esetén, mérgező anyaggal spiccelik le ellenfelüket. Erről én is hallottam, de szerencsére akkor nem jutott eszembe, különben talán nem sikerült volna az akció. És különben is, rövid, de megalapozott barátság szövődött közöttünk...:-D
Kár hogy nem csókoltam meg, most talán lenne egy királyfim!:mrgreen: