Kutyafajtak

F

Feri T

Vendég
Kutyafajtak

Komondor

„E kutyafajtánk becsületes jellemét, a földet verejtékes munkájával művelő nép éppen úgy, mint elsősorban a csordákat és nyájakat őrző szabadságot szerető pásztornép, megkedvelte és megbecsülte.”( Raisits E. 1924.)
A komondor a népvándorláskor elődeinkkel együtt került a Kárpát-medencébe. A nomád pásztoroknál igen gyakran élet- halál kérdését eldöntő értéket jelent a juh. A nyáj védelme annak idején, amikor a vérengző vadállatok nagyszámú falkái veszélyeztették a jószágot, elsőrendű feladat volt. Ezért volt az, hogy a juhászeb kiválasztásánál minden más meggondolást háttérbe szorított a védőszolgálatra való rátermettség kritériuma. Az ősmagyarok gulyáinak, méneseinek őrzésében az oroszlánrész a komondornak jutott, mert megjelenése félelmet keltő, bátorsága példaszerű, küzdőképessége rendíthetetlen.

A nyáj mellett őrző-védő szolgálatot teljesítő, nagy testű, gubancos szőrű pásztor ebünket az idők folyamán leírták még gubancos magyar juhászkutyának, selyemszőrű farkas ebnek, pusztai komondornak, lompos szőrű komondornak, bagolyszemű komondornak s legtöbbször csak komondornak. A komondor szó, mint magyar pásztorkutyafajtát jelölő leírt nyelvemlék, először 1544-ben Kákonyi Péter Astiagis király történetében fordul elő.Az 1600-as évek nyelvemlékei alapján nemcsak a komondor neve, de foglalkozása is kirajzolódik. Sokáig tartotta magát az a vélekedés, hogy a komondor szó francia hangzásúnak vélték és úgy értelmezték, hogy az parancsolót jelent a commandeur francia szó alapján.

A komondor a magyar nyelvemlékek alapján is a legrégibb időktől a csorda, a pásztor mellett őrző-védő szolgálatot teljesített. A nyáj védelmét nappal és éjjel úgy kellett ellátnia, hogy abban kár ne essék. A komondor a nyáj körül helyezkedett el, szemmel tartotta a területét ezért eleven lény nehezen közelíthette meg a nyájat. Ennek az ősi magyar fajtának igen erőteljes a szervezete, ezért is volt alkalmas a rábízott territórium védelmére, amelyet sajátjának tekintett. Minden mozgó, számára veszélyt jelenő emberre vagy álllatra szemtől szembe támadt. Egyetlen pillanat alatt képes volt nyugalmi helyzetéből a nem kívánatos látogatóra ugrani, hang nélkül, vakmerően támadni. Hatalmas fogazatának harapása halálos is lehetett, de szinte biztosan csontot tört. . Ez a pásztorkutya-fajta az idők folyamán alig ment át változáson, jellege, formája évezredekkel ezelőtt is ugyanazt a formát mutatta, mint ma.

Nagytestű, impozáns, félelmetes megjelenésű kutya. Külső megjelenése, méltóságteljes viselkedése a szemlélőben tiszteletet, csodálatot, esetleg félelmet is ébreszt. Nem kedveskedő fajta, nem barátkozó természetű. Jelleme határozott. Ok nélkül nem ugat, de ha hatalmas, erős hangját hallatja, biztosak lehetünk abban, hogy valami veszélyt jelez. Dús, bozontos szőrzete közül néha előcsillanó sötétbarna szeméből bátorság, ugyanakkor bizalmatlanság látszik. Talán legszembetűnőbb vonása a nemezesedésre hajlamos, gubancos szőr. A jó hőszigetelő bunda nyáron hűvös, télen meleg volt, még kemény kövön is puhává tette a fekvőhelyet. Biztos, hogy a komondor hasznát vette hosszú, tömött szőrének a farkas harapása ellen is. Vannak olyan egyedek is, amelynek szőrzete egyenletesen sűrű, hullámos lefutású, zsinóros jellegű. Ennek apróbb tincsei kevésbé vagy egyáltalán nem nemezesednek. Ezt a kutyafajtát nem szokás kifésülni, de ápolni mindenképpen kell. Színére általában azt mondják, hogy fehér, de ha pontosabban akarjuk meghatározni, krémfehérnek vagy csontszínűnek mondhatjuk.



A XIX. század folyamán a merinói juh lassan felváltja a szilaj természetű magyar juhot a nyájakban, ezáltal a huszadik század elejére a komondornak, mint nyájőrzőnek már alig maradt feladata, mivel a jámbor természetű selyemgyapjas birkáknak, amelyek ösztönös viselkedéssel egymással összetartottak, nem volt szükségük komondorra, annál kevésbé, mivel a farkas veszedelem is elmúlóban volt. Mivel manapság ismét divatja van az ősi magyar kutyafajták tartásának, aki komondort szeretne, vegye figyelembe, hogy a felsorolt tulajdonságok és jellemzők alapján képes lesz- e megfelelően következetes és szertő gazdája lenni. Fontos az is, hogy elegendő, őrzésre alkalmas területe legyen a kutyának, hiszen láncra kötést, tartós kennelben tartást nem, vagy csak nagyon nehezen tűri. Aki megfelelő körülményeket és szoros kapcsolatot teremtett, hűséges, ragaszkodó barátot kap cserébe.
 

Athos

Kitiltott (BANned)
Feri, jo a tema, imadom a kutyakat! Mindegyik fajtarol mododban all cikket belinkelni? Ha igen, szeretnem kerni a boxeret, a kuvaszet es a labradoret. Koszi. :) :wink:
 
F

Feri T

Vendég
Boxer

Minden kölyökkutya édes, na de egy kicsi boxer…!!! Lehetetlen nem beleszeretni szomorúnak tűnô szemeibe, ráncos pofácskájába! A felnôtt boxert illetôen azonban már megoszlanak a vélemények. Az emberek egyik fele megütközik a boxer arcának nem mindennapi látványától – „de ronda, fejre esett az ablakból?” –, míg másokat azonnal lenyűgözi az ilyen kutyából áradó nemesség, erô és intelligencia. Gyermekkori álmom nekem is egy boxer volt, de édesanyám közölte, szó sem lehet róla, hiszen még a teáját is kiissza az asztalról egy ekkora állat, ráadásul kicsit szűken lennénk egy ötven négyzetméteres panel lakásban. Így hát csak kiállításokon csodálhattam ezeket az erôtôl duzzadó, mégis elegáns állatokat. Sajnálom, hogy manapság olyan egyedeket is látni, melyekre inkább illene a törpe boxer megjelölés. Tenyésztôknek és bíróknak egyaránt jobban kellen vigyáznia erre a maga nemében egyedülálló fajtára, melyrôl már az elsô hivatalos standard is így írt 1905-ben: „A boxer jellemére kell súlyt fektetni, és a leggondosabb bánásmódra van szükség. A gazdájával és az egész családdal szemben tanúsított ragaszkodása és hűsége, ôrzô-védôként mutatott ébersége és rettenthetetlen bátorsága régóta híres. Játék közben derűs, barátságos vérmérsékletű. Jelleme becsületes, nem hamis és nem alattomos, még elôrehaladott korában sem.” Igen, a boxer napjainkban is kiváló társa az embernek, legendás gyermekszeretete sem puszta kitaláció, munkakutyaként viszont egyre kevesebbet láthatjuk. Testfelépítésébôl adódóan ugyan nem veheti fel a versenyt a border collie-val vagy a belga juhászokkal, de szerencsére azért így is egyre több boxert látni agility-versenyeken. Talán kevesen tudják, de a magyar agility kialakításának kezdetén sokat tett a sportág népszerűsítéséért egy sárga boxer kan, Dandy.

Ami az ôsöket illeti, a korabeli masztiffok, bulldogok és az ún. medveűzô vagy bikatépô (Bullenbeißer) kutyák között kell ôket keresnünk. Mivel ezeket a kutyákat a a medve- és vaddisznóvadászatok mellett egyre inkább kutyák és bikák közötti viadalokon szerepeltették, koncentráljunk inkább a kevésbé véres események övezte fajtaazonos tenyésztés kezdetére. Minden bizonnyal a boxer történetének egyik legfontosabb évszáma 1895. Ebben az évben számtalan jelentôs esemény történt: megalakult a boxer klub, bevezették a törzskönyvbe az elsô boxert, s kiállításon is elôször szerepelt a fajta. A boxertenyésztés kezdeténél két müncheni és egy bécsi kinológus játszott jelentôs szerepet: Höpner, König és Roberth. Ôk alapították Münchenben az elsô boxer klubot, s nekik köszönhetôen nyitottak kísérleti osztályt boxerek számára az 1895-ös St. Bernhard kiállításon, ahol egészen pontosan négy boxer szerepelt. Köztük volt a híres Flocki is, aki itt elsô díjat nyert, s ôt vezették be elsôként a boxer törzskönyvbe. Flocki 1895. február 26-án született egy angol bulldog apától és egy foltos, boxer (jellegű) anyától. Höpner nem volt elragadtatva a kutyától, jobban örült volna, ha tenyésztôje „az Északi-sarkon bocsátja áruba ôkelmét”, Roberth azonban helyesen ismerte fel Flockiban a modern boxer típusát. Rajta kívül még három másik kutya vált történelmi jelentôségűvé, vérük ott csörgedezik minden mai boxerben. Egyikük volt Meta v. d. Passage 30, aki maga nem volt valami szemet gyönyörködtetô látvány, de egyik unokája például, Curt v. Pfalzgau már messzemenôen megtestesítette a kívánatos típust, mely egyszersmind zömök és mozgékony, ahogy a három klubalapító megfogalmazta a boxertörzskönyv elôszavában.

A tenyésztés ege azonban akkoriban sem volt felhôktôl mentes. Sokan még mindig a bulldogot tartották mérvadónak a korszerű boxer ellenében, s a sok hercehurca odáig fajult, hogy Höpner, König és Roberth kilépett az általuk alapított klubból, és újat hozott létre 1897. január 6-án. Idôközben azonban Robert áttelepült Észak-Németországba, König betegeskedett, Höpner pedig visszavonult, olyan nehezen viselte, hogy nem bírja megvalósítani az általa kitűzött tenyésztési célt. Végül 1910-ben megalakult a ma is működô boxerklub, szintén müncheni székhellyel.

Az 1905-ös boxer standard még minden színváltozatot engedélyezett, hiszen a kívánatos típus rögzítése fontosabb volt a szín kérdésénél. Hamarosan mégis a sárga kutyákat kezdték elônyben részesíteni; a fekete és a fehér egyedek tenyésztését 1925-ben be is tiltották, 1926-ban a tarkákét is. Napjainkban a boxert két színváltozatban tenyésztik: lehet sárga vagy csíkos, fekete maszkkal és némi fehér jeggyel. A csíkos szín öröklôdés szempontjából egyébként domináns a sárgával szemben.

A korabeli boxerek általában jóval kisebbek voltak mai utódaiknál, a marmagasság maximum 50 centiméter volt. A standard csak 1920-ban szabta meg a mérethatárokat. Napjainkban a boxer kanok kívánatos magassága 57–63 cm, a szukáké 53–59 cm. Ehhez megközelítôleg 25–35 kilógrammos súly társul, magasságtól és csontozattól függôen.
Ahogyan már szó volt róla, a boxer kiváló családi kutya, lakásban is jól érzi magát, sôt, ha választania kellene, inkább szunyókál egy kényelmes fotelben, mint egy hatalmas kert valamelyik szeles szögletében. Meleg- és kényelemszeretete azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne szüksége rengeteg mozgásra és elfoglaltságra. Szereti a hosszú kirándulásokat, kitartó társ bármilyen kutyás sportban, de nem szabad kitennünk extrém idôjárási viszonyoknak. A nyári kánikula szó szerint a halálát okozhatja, ha nem vigyázunk rá! Ilyenkor tilos például a kocsiban hagyni, még lehúzott ablakok mellett is! Rövid szôrzete miatt – nincs aljszôrzete – télen fázós, ne hagyjuk kennelben vagy az udvaron! Tiszta, igénytelen kutya, csupán a nagy meleg vagy izgalom okozta lihegés-nyáladzás lehet olykor-olykor kellemetlen, de határtalan szeretetével ezért is kárpótol minket.
 
F

Feri T

Vendég
A kuvasz – A fehér ero

Kilenc magyar kutyafajtánk közül a kuvaszt és komondort nomád pásztorkodó őseink háziállataik védelmére alakították ki. E két nagytestű, fehér őrző-védő pásztorkutya a ragadozók és rablók elől védte a nyájat, kondát, hiszen e feladat ellátására a pásztor nem volt elég éber, sem elég gyors és erős. Az már a múlt titka marad, hogy e két nagyjából azonos feladatokra alkalmazott kutya minek köszönhette egymás melletti fennmaradását évezredeken keresztül. Talán őseink számára sem a használhatóság volt a kizárólagos szempont? Napjainkban az elegáns, erőt sugárzó kuvasz egyre több jómódú család portáján tűnik fel, hiszen esztétikai és gyakorlati értékét tekintve egyaránt kiváló kutya.
A kuvasz kialakulásáról értelemszerűen nincsenek pontos adataink. Pásztorkodó állattenyésztő őseink a komondor mellett a kuvaszt is állataik védelmére használták. A kuvasznak feladata ellátásához jó szimatra, bátorságra, erőre és támadó kedvre volt szüksége. Állítólag a pásztorok elsősorban hússal etették kutyáikat, és a kölyköknek szánt adagot felkötötték, hogy így erősítsék a fiatal jószágok nyak- és pofaizomzatát. Mivel a farkas és a rossz ember is sötétedés után támadt a nyájra, az éjszakai viaskodásban egy világos színű kutyának nagyobb hasznát vette a pásztor; valószínűleg nem véletlenül fehér mindkét őrző-védő pásztorkutyánk.

Hogy miért alakult ki két eltérő küllemű, de azonos feladatkört betöltő fajta, azt ma már nem tudjuk helytállóan indokolni. Amellett, hogy talán őseink is örömüket lelték e két csodálatos fajta küllemében, s egyszerűen tetszett nekik a nagybundájú komondor és a nála rövidebb szőrű kuvasz, talán mégis a különböző felhasználhatóság áll e két fajta hátterében. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kuvasz vadászkutyaként is szolgálta őseinket! A komondor szőrzete miatt e munka ellátására eredendően nem lett volna alkalmas, azonban a nomád pásztoroknak is szükségük volt bizonyos mértékben vadászkutyára, pontosabban olykor ilyen feladatot is ellátni képes kutyákra. Korabeli dokumentumok szerint Mátyás király idejében valóban alkalmazták a kuvaszt vadászatokon, főleg farkas ellen, hiszen a nyájőrzésből eredően, s mozgékonyságának, acélos izomzatának köszönhetően erre kiválóan alkalmas volt. Egy francia festő XVII. századi képének farkasvadászata is két tipikus kuvaszt ábrázol. De napjainkban is jó eredménnyel alkalmazzák vaddisznóvadászatokon.

A kuvaszról fennmaradt emlékek, utalások talán a legzavarosabbak magyar fajtáink közül. Ennek két fő oka, hogy különböző nevekkel illették magát a fajtát, illetve a kuvasz név alatt mást-mást értettek. Hívták a kuvaszt kovasznak, magyar komondornak vagy farkasebnek és parasztkutyának, míg sokszor kuvasznak nevezték a kutyát általában vagy a keverékeket illették a kuvasz jelzővel. Raitsitsé az érdem, aki kutatásai alapján kiderítette, hogy a kuvasz név használata az ősi és helyes elnevezés. Zrínyi egyébként 1660-ban egyik művében a kuvaszt mint fajtát említi. A hasonló hangzású török-tatár kavasz szó egyébként őrkatonát jelent, ami összekapcsolható a kuvasz feladatkörével. Egyébként mindenütt, ahol őseinkhez hasonlóan nomád pásztorkodást folytattak, kialakultak nagytestű, őrző-védő pásztorkutyák, bizonyos fajták kísértetiesen hasonlítanak a kuvaszra.

A XIX. században megváltoztak az állattenyésztés körülményei, a pásztorkodás egyre inkább háttérbe szorult, s így megszűnt a kuvasz munkaterülete is. A pusztáról beszorult a falvakba, majorságokba, tanyák, birtokok őrzője lett. Ez az időszak, egészen 1910-ig, igen kritikus volt a fajta számára, hiszen a pásztorok zárt világával ellentétben itt már nem maradhatott fenn fajtatisztán a kuvasz, ekkor illették a keverék kutyákat kuvasz névvel.

A kuvaszt 1924-ben törzskönyvezték először. Az első fajtaleírást 1905-ben állították össze, majd 1909-ben, 1915-ben és 1921-ben átdolgozták. Az 1935-ös Abonyi-Anghi-Müller-féle standard már szigorú mércéket állított fel, hiszen volt miből szelektálni. 1960-ban is született egy újabb leírás, melyet az FCI 1963-ben fogadott el.

A kuvasz magas, nagy kutya, általában 70 centiméter. Megjelenése tetszetős, nemességet, erőt, bátorságot sugároz. Testtájai arányosak, nem megnyúltak, de nem is zömökek. Szikár izomzattal telt formái küzdőképességről tanúskodnak. Csontozata erős, de sohasem durva. Száraz feje, mandulavágású, ferde szeme értelmes és hűséget mutat. Színe fehér, szőrzete hullámos, erős, jellegzetes kuvasz-szőrzet. Bőre sötét pigmentű, mozgása tértölelő. Jó szimatú, tanulékony fajta, őrző-védő munkára könnyen kiképezhető.

Sokan a kuvaszt kiszámíthatatlan, agresszív, "hamis" kutyának tartják, holott ennél a fajtánál is csak rossz, kegyetlen tartásmód rontja el ezt az amúgy normális, kezelhető, gyerekszerető fajtát. Korábban a kuvasz házőrző munkáját úgy vélték segíteni, ha nappal egy-két méteres láncra kötötték, s így a kutyát tehetetlenségre kárhoztatva siettették elvadulását. Mondani sem kell, hogy mint minden fajtának, a kuvasznak is szabad mozgásra és tágas kennelre van szüksége.
 
F

Feri T

Vendég
LABRADOR RETRIEVER

A labrador származásáról sok a feltételezés, ugyanakkor amit a labrador történészek összeszedtek a kutya származásáról, mesebeli történetnek tűnik. A legújabbakat Richárd A. Wolters gyűjtötte egybe, aki kerek 30 000 kilométert utazott azért, hogy az egykori labrador élethelyein régi archívumok dokumentumait átkutassa, amelyekben a régi vízikutya említésre kerül. Ez bizonyára nem volt könnyű feladat, hiszen a labrador ősei törvényen kívüli társadalomban éltek Új-Foundland szigetén. Labrador az Amerikával szomszédos partvidék, valószínűleg csak véletlenül ragadt meg ez a név ennek a fajtának. Bizonyára azért, mert a későbbi angol tenyésztők a tengerentúli földrajzi pontosságért nemigen aggódtak, azonkívül az új-foundlandi név már foglalt volt egy nagyobb, hosszú szőrű rokonnak. Hogyan kerültek ide? A kutyák tényleg az indiánok saját tenyésztésű ebei voltak? Richárd A. Wolters ismeretei szerint a bennszülött indiánoknak nem voltak saját kutyáik. Az őslabradort nagy valószínűséggel azok a tengerészek és halászok hozták magukkal, akik Devon brit grófságából érkeztek nyaranként Új-Foundland partjaira, hogy halakat fogjanak. Mivel a veszélyes partokon a halászbárkák összetörtek volna, a kutya dolga volt, hogy vízbe ugorván, a háló vonókötelét a partra vigye a parton álló többi halásznak, akik azután bevonták a tele hálót. És míg a partiak a zsákmánynyal foglalkoztak, a kutya viszszaúszott a következő kiterített háló vonóköteléért. További kötelessége volt, hogy ha a halász bármit a vízbe ejtett, visszahozza. Egész idő alatt hol a parton, hol a tengeren voltak, segítettek partra vontatni a nehéz halászhálót, húzták a víztől csepegő vontatókötelet, kihalászták a vízbe esett evezőt, valamint a háló peremén átvergődött zsákmányt.



Azok az írók, akik az 1840-es években említést tettek a kutyákról, Új-Foundland székhelye után Szent János kutyájának nevezték el őket. Tilos volt errefelé letelepedni, ezzel akarták ugyanis az angolok megakadályozni, hogy a tengerészek és a halászok a halkereskedelmet a kezükben tartsák. Ehhez persze egyáltalán nem tartotta magát valamennyi halász, főleg azok nem, akik a hajókon rabszolgaként dolgoztak, és megszökve, elbujdostak kutyáikkal együtt a parti bozótosban. Együtt volt Anglia összes legdurvább és legkeményebb embere. A sziget első lakói dezertőrök voltak, akik az angol halászóflottáról, a Navyről szöktek meg, leugrálva a hajókról. Törvény nélküli társadalom jött létre, ahol a sajátos előírások szerint éltek a lakók.

E durva társadalomból származik a Szent János-kutya, a labrador közvetlen őse. A kutyák az otthonukul szolgáló halászbárkákon jutottak el Angliába. Amikor a bárkák elérték a délangol kikötőket, a halrakományt megvásárlók felismerték a kutyák hasznosságát, és a tőkehal mellett megvették ezeket az ebeket is. Malmesbury earlje egy 1870-ben kelt levélben leírja, hogyan vásárolta meg e fajtabeli első kutyáját egy Új-Foundland és Poole között működő halászhajóról. Az őt mindennél jobban érdeklő fajtáról pedig azt mondta: „A kutyáimat magunk között labradornak hívjuk.” Ha egy befutó hajón akadt eladásra váró kutya, akkor azt bedobták a kikötőben a vízbe, és hagyták, hogy kiússzon. Erről tudták a parton, hogy ez a kutya eladó.

Nem sokkal később a labrador eltűnt szülőföldjéről. Részben a súlyos helyi adók következményeként, amit kevés halász volt hajlandó megfizetni. Másrészt, és ez a fontosabb ok, megszülettek az angol karanténtörvények, és véget vetvén az importnak, véget vetettek a kutyatartó és -exportáló halászok jó mellékkeresetének is. Szerencsére ekkor már a fajta gyökeret vert Nagy-Britanniában.

Malmesbury nevén kívül meg kell említeni a Baccleuch és Home családot, ahol generációkon át tartották és tenyésztették ezeket a kutyákat. Komolyan azonban 1900 körül Lord Knutsford (1935-ben halt meg) és Lady Howe (elhunyt 1961-ben) foglalkozott először a labradorral. 1903 óta a fajtát hivatalosan is elismerték. Knutsford harmadik vikomtjáról járja a történet, amely szerint a vikomt pénzt és fáradságot nem kímélve, bejárta Labradort és Új-Foundlandot, hátha felleli az őshazában a fajta néhány példányát. Egy helybeli kutyatenyésztőtől is megkérdezte, kitől vehetne egy pár labradort. A válasz az volt, hogy menjen át Angliába, és vegyen a Holland-Hibbert nevű illetőtől. (A Holland-Hibbert a Knutsford lordok családi neve volt....)

Howe grófnő 1957-ben könyvet írt a fajtáról, s ebben Lord Knutsfordot nevezi „a labradorok legfőbb jótevőjének”. A dicséret talán túlzottan is nagylelkű; aki ma írna a labradorokról, bizonyosan magának Lady Howe-nak nyújtaná a pálmát.

Az ősi szín a fekete. Az első sárga labradorok feltűnése 1899-re tehető. C. Radclyffe tenyésztett ki két sárga labradort fekete szülőktől. A harmadik, a legkevésbé elterjedt színváltozat, a csokoládészín kialakulása Mrs Paulingnak és Mrs Severnnek köszönhető.

A Kennel Club 1903-ban fogadta el önálló fajtaként a labradort, s 1916-ban megalapították a Labrador Retriever Clubot.

Meg kell említenünk napjainkban Jef Verrees belga tenyésztő nevét, aki az of Lucifer’s Delight kennel tulajdonosa, amely tenyészetben található többek között MultiChampion Paducah Indiana Jones és MultiChampion Blondella Bonny Lad, a két sárga kan; utóbbi a világ eddigi legeredményesebb labrador retrivere. E két csodálatos labradort módunkban volt Magyarországon is megcsodálni, illetve jó néhány gyönyörű kölyökkel ajándékozták meg a magyarországi tenyésztőket.

A labrador a legkedveltebb fajta valamennyi retriever között; főleg sokoldalúságáról nevezetes. Mivel a labrador mentes az agressziótól, az ember ideális társa. Közepes termetével, erőteljes felépítésével nem túl zömök, sem túl törékeny, így sok mindenhez megfelel.

Felhasználási területe a vadászat. Egy angol mondás szerint, lövés előtt a pointer, lövés után a retriever. A retriever a vadat elhozó kutyák királya, kitűnő vadászkutya. Évtizedeken át arra tenyésztették, hogy erőteljes állkapcsát nagyon óvatosan használja.

A szó szoros értelmében puhaszájúnak nevezett kutya őrző-védő kiképzésre nem alkalmas. Ez nem azt jelenti, hogy a labradorból hiányzik a védelmi ösztön, vagy gyáva lenne. A családjáért, a falkájáért bátran harcol. Ha egy családtag veszélyben van, akkor morogva odaáll mellé, és kész arra, hogy mindent feláldozzon érte.

A vadászaton kívül mint vakvezető, mint kábítószer-kereső lett híres; van olyan kábítószer-kereső labrador, amelyre a kábítószer-maffia vérdíjat tűzött ki. De ismeretes mint hegyi mentőkutya vagy gázszivárgást kereső, vagy éppen a lakás penészgombái után kutató labrador is.

Szeretetreméltó személyisége miatt a családban is tökéletes, a gyerekek bizalmasa, békésen tűri, ha durvábban nyúlnak hozzá, szereti, ha vízzel fröcskölik, hancúrozik a kicsikkel. Sokkal jobban érzi magát vidéki környezetben, mint városi lakásban, de tartása ott sem problematikus.

Igaz, hogy a népszerűségi listák napról napra változnak, de egy biztos: Angliában, az USA-ban és Franciaországban mindig az első tíz között van, de volt Angliában és Amerikában a toplista első helyén.

Egy utolsó adalék és felsorolás: a világban oly emberek tartanak labradort, és erre nagyon büszkék is, akik gazdagságuk révén mindenfajta kutyát megvehetnének, ők mégis a labradorhoz ragaszkodnak. Arnold Schwarzenegger, Bing Crosby, Kirk Douglas, János Károly spanyol király, Kevin Costner, II. Erzsébet angol királynő, Athina Onassis, Francois Mitterand. Amikor a francia köztársasági elnök fekete labradorja elveszett, a francia tévé bemondta, és egész Franciország őt kereste, szerencsére meglett. Az elnök végrendeletében úgy kívánta, hogy utolsó útjára kedvenc labradorja is kísérje el, ahogy ez meg is történt.

Magyarországon jelenleg a törzskönyvezési szám 6000 fölött jár, míg Angliában 1996-ban több mint 36000 labradort törzskönyveztek.
 
F

Feri T

Vendég
Német juhászkutya

A különbözô kutyafajtákat annak idején meghatározott feladatok elvégzésére alakították ki, így minden küllemi tényezônek gyakorlati funkciója is volt. A yorkshire terrier sem véletlenül lett ilyen kicsi, hiszen szegény munkások kutyájaként nem fogyaszthatott sokat, s a bányába sem lett volna célszerű egy bernáthegyi méretű jószágot letuszkolni, hogy ugatásával jelezze a sújtólég-veszélyt. Ugyanígy a bullmasztiff hatalmas teste is adott célt szolgált, hogy a kutya ledönthesse és fogva tarthassa a vadorzót a vadôr megérkeztéig, de mégsem lehetett korlátlan súlyú, hiszen akkor nem tudta volna utolérni a menekülôt. A társadalmi, gazdasági változások a kutyafajták szerepét, sôt olykor magukat a kutyafajtákat is megváltoztatták, illetve az emberi gyarlóság és a pénzszerzésnek a tenyésztésben játszott jelentôs szerepe révén a legtöbb munkakutyafajta kettévált, kiállítási- és munkatípusra. Se szeri, se száma a fácánra közömbös csodaszép retrievereknek vagy a félôs és agresszív dobermannoknak. Napjainkban természetesen egyre kevesebb embernek van szüksége például vadászkutyákra, a kutya elsôsorban már „csak” társunk a mindennapokban. De lehet-e az ember legjobb barátja egy gyenge idegzetű, örökletes betegségektôl szenvedô négylábú?

A német juhászkutyát, anno több mint száz éve, igen céltudatosan alakították kiváló munkakutyává. „A juhászkutya-tenyésztés munkakutya-tenyésztés, és mindig is annak kell maradnia, különben többé már nem juhászkutya-tenyésztés,” mondta Max von Stephanitz, akinek a világ a német juhászkutyát köszönheti. Ennek ellenére ebben a fajtában is világosan megfigyelhetô az ún. kiállítási- és munkavonalakhoz tartozó kutyák eltérô külleme, amely még a laikus számára is szembetűnô. A látszólag megoldhatatlan problémát okozó folyamat valamikor a nyolcvanas évek elején kezdôdött, de megértéséhez korábbra kell visszamennünk a fajta történetében.

Egy adott kutyafajtát kialakulásakor hasonló típusú emberek csoportja álmodta meg, így az többek között valamely szubjektum kivetülése; mást igényelnek kutyáiktól a csivava-tartók, mint mondjuk a rottweilert kedvelôk. Amíg egy fajtát ugyanolyan karakterű emberek kezelnek, mint akik létrehozták, az nem, vagy csak kismértékben változik. Ezen kívül a történelmi kor is meghatározó. A német juhászkutya esetében megváltoztak, lazultak a társadalmi elvárárok, illetve csökkent a gyapjú iránti kereslet, így a hatalmas birkanyájak is eltűntek, ezzel párhuzamosan viszont nôtt a szolgálati kutyák iránti igény. Ezek a kutyák azonban a tenyésztés számára elvesztek, hiszen a kölykök szocializálása igazán csak „kisüzemben” megy, hiába próbálkozik tenyésztéssel a rendôrség vagy a katonaság. Tehát a német juhászkutya-állomány természetes, juhász melletti szelekciós körülményei megszűntek. Pedig ez a környezet hozta létre a világ legintelligensebb kutyafajtáit, a juhászkutyákat. Gondoljunk csak bele, a fôemlôs, vagyis az ember, növényevôket ôriztet egy húsevô ragadozóval! Eme ellentmondás kezeléséhez nagyon értelmes lényre van szükség: a kutyára.

A német juhászkutya anyaországbeli egyesülete, az SV vezetôsége tisztában volt vele, hogy nem csak a „hardware-rel”, a kutya küllemével kell foglalkozni, hanem a „software-t” is fejleszteni kell. A háromfázisú munkavizsgákkal és versenyekkel ugyanazt a mentális szintet lehet fenntartani, mint a nyájak melletti munkával. A német juhászkutya karakteres, önálló élôlény, mégis alárendeli magát az embernek. De nem végrehajtó, hanem együttműködô társa gazdájának, azzal kétszemélyes falkát alkotva. Idegrendszere egy Forma-1-es versenyautóhoz hasonlítható, mely pillanatok alatt felgyorsul, de ugyanolyan gyorsan le is tud fékezni. A német juhászkutya igen gyorsan ingerületi állapotba kerül, de hamar meg is nyugszik. Az ôrzô-védô munkához pedig nyugodt, terhelhetô kutya kell. Más fajták esetleg könnyen felpörögnek, de aztán alig lehet ôket „leállítani”.

A tenyésztésnek arról kellene szólnia, hogy olyan kölykök szülessenek, melyek ôsei generációkon keresztül megfeleltek a nyájak melletti munkát helyettesítô vizsgáknak és vizsgálatoknak. Mindezért a tenyésztési szervezet felelôs, mely a különbözô vizsgákat és egészségügyi szűréseket elvégzi illetve elvégezteti a tenyésztôkkel. A német egyesület, az SV, és ennek megfelelôen a hazai MNJK különbözô vizsgákkal teszteli a kutyák kiképezhetôségét. A legalapvetôbb ilyen „szűrô” az engedelmes vizsga. A kitartáspróbán 20 kilómétert kell futnia a kutyának, majd engedelmességi feladatokat végrehajtania. A tenyészkiállításokon a hivatalos fajtaleíráshoz (standard) mérik a kutyák küllemét, de egyben viselkedésüket is vizsgálják. A bíró, vagyis az állat számára ismeretlen ember alaposan áttapogatja, esetleg egy mappával az asztalra csap, sôt azt is megfigyelik, lövéshangra hogyan reagál a kutya. Mindezek mellett egészségügyi vizsgálatok is kötelezôek, például a csípôízület-röntgen, melynek eredményétôl is függ egy kutya tenyészthetôsége. A német juhászkutya-állomány „szűrôinek” koronája a Körung, azaz a tenyészszemle. Hazánkban is vannak körungmesterek, akik egy adott körzet tenyészállományát kezelik. Munkájukat a begyűjtött eredmények statisztikái is segítik, így javaslatot tehetnek, melyik kutyát kivel érdemes pároztatni.

Az évente megrendezett Bundessiegerzuchtschau-n több ezer kutya vonul fel, így a kívülálló is képet alkothat arról, holt tart az anyaország tenyésztése. A létszám töredékét alkotó kiválasztott kitűnô kutyák meghatározó szerepet játszanak a tenyésztésben, a kanok a kiállítást követôen pillanatok alatt keresett apaállatokká válnak.

Körülbelül a nyolcvanas évek elejétôl a német juhászkutya tenyésztésében is egyre meghatározóbb szerepet kezdett játszani a pénz.

A bírók szerepe hatalmas, a Siegerschau óriási felelôsség és lehetôség is egyben. A nyolcvanas évek elejétôl fokozatosan az utóbbi kezdett dominálni. A folyamat során egy divatirányzat vált meghatározóvá. Elkezdték a rajzos, fekete háttakarós, inkább cser színű egyedeket favorizálni, az egyéb színű példányok pedig háttérbe szorultak. A küllemkiállítások felszínessé váltak, ehhez járultak még a csak papíron letett munkavizsgák és a hamis törzskönyvek (melyekre napjainkban egyértelműen fény derül a kötelezô DNS-vizsgálatoknak köszönhetôen.) Egyre csak születtek a rajzos kölykök, melyek már nem mentek át minden kötelezô szűrôn, így nem volt nehéz szép egyedeket produkálni. Azoknak viszont, akik ragaszkodtak a küllem- és jellemvizsgálatok lelkiismeretes betartásához, sokkal nehezebb dolguk volt, hiszen nemcsak jó küllemű, de kiegyensúlyozott, terhelhetô német juhászkutyákat akartak tenyészteni. Lassan két, küllemében eltérô típus kezdett kialakulni a fajtán belül.

A fajta eredeti értékeit veszélyeztetô tendenciára szerencsére felfigyelt az SV jelenlegi vezetôsége, és megtette a szükséges lépéseket. 1999 júliusa óta például kötelezô az egyedek DNS-vizsgálata, illetve bevezették az „Universalsieger” címet, melyet csak az a kutya kaphat meg, mely eredményesen szerepel a Bundessiegerschau-n és a Bundessiegerprüfung-on egyaránt. (Utóbbi a legmagasabb szintű, háromfázisú munkakutya-bajnokság Németországban. A szerk.) Az intézkedések fokozatos hatását mutatja, hogy a Siegerschau-n tavaly egy ordas kan már második tudott lenni. Azonban, ahogy Hermann Martin fogalmazott, az SV egy hatalmas hajó, mely nem képes gyors fordulatra… Hogy lassú, de határozottra igen, azt majd a jövô dönti el.
 
F

Feri T

Vendég
Ha valakit erdekelne meg barmilyen kutyafajta,szivesen felteszem,csak szoljon. 8)
 

Zsókuci

Állandó Tag
Állandó Tag
Feri :)
Nagyon szépen köszönöm irásodat!
Szenzácios a kép is!
Ha a jobboldali németjuhászt megnézitek, nos ilyen a mi kutyánk!
Fenséges, csodaszép "rajzolatos" és föleg nagyon okos! :23: :..:
 

Athos

Kitiltott (BANned)
Feri, koszonom a leirasokat! :ugras: Pont egy ilyen edes boxer kolykot szeretnek. De szigoruan fiut! :) Szivesen olvasnek barmilyen kutyafajtarol. Jatszuk azt: minden napra egy kutya. :) Ha van ra kedved es idod sorjaban tedd fel a kutyusokat. Akik esetleg kutyavasarlas elott allnak, mindenkeppen hasznos lesz szamukra. Elore is nagyon koszonom! :)
 
F

Feri T

Vendég
Hat akkor a mai :

A berni pásztorkutya

Fajtatörténet

A fajtatisztán tenyésztett berni, ahogyan mi azt ma ismerjük, körülbelül egy évszázada létezik. A tudatos tenyésztést a századfordulón kezdték meg, azokból a svájci, Alpok között élő, Bern környéki parasztkutyákból, melyek már évszázadok óta segítették a parasztgazdaságok életét.

Ezeket a kutyákat akkor még „Dürrbachi"-nak nevezték, és a három szín legkülönbözőbb színösszetételében fordultak elő.

Berni pásztor anno1914

Az 1830-as években fellendült a fajtatiszta kutyák tenyésztése és a bernáthegyi, illetve más fajták egyre inkább kiszorították a helyi közönséges parasztkutyákat, egész addig, míg rá nem jöttek, hogy ezek pótolhatatlanok. Néhány távolabb eső völgyben azonban még megvoltak, mégpedig romlatlanul, tiszta fajtaként.

Az 1900-as évek elejétől már kiállításokon is részt vettek. Egy ilyen kiállításon találkozott a fajtával Albert Heim, zürichi professzor, újfunlanditenyésztő is. Mint elismert szaktekintély és mint kiállítási bíró, sokat tett a fajtáért, a tenyésztők vele együtt tették meg a fajtajavítás első lépéseit.

A fajta hivatalosan 1904-től létezik, ekkor jegyezték be a Svájci Kutyatörzskönyvbe az első „Dürrbachi" kutyákat. Néhány évvel később aztán a fajtát - Albert Heim javaslatára - Berner Sennenhundnak nevezték el. És mint keresztapának, mi volt a véleménye a berniről? „Az a Berner Sennenhund, amellyel sokat foglalkoznak, intelligenciájával és barátságosságával sok minden olyan dolgot is megtanul, ami nincs benne a régi „parasztprogramban". Nagyon figyelmesek, mindenre ügyelnek, a legmagasabb intelligenciát és megfontoltságot bizonyítják. Élénkek, mozgékonyak, ragaszkodóak, szeretetre méltóak, hűségesek, és mint minden pásztorkutyából, hiányzik belőlük mindenféle álnokság. Merészek, nem félnek, de nem verekedősek."

A kutyák értékét évszázadokon keresztül kizárólag a használhatóságuk határozta meg. Nem számított, hogy milyen volt a színük, a rajzolatuk, egyetlen szempont volt: a használhatóság. Ennek vetettek alá mindent, és a szigorú szelekciónak köszönhetően a fontos tulajdonságok egyre mélyebben rögződtek a fajtában. A fajta még ma is őrzi a jó parasztkutya jellemzőit. Területét, gazdáját ösztönösen védi, erre nem kell tanítani. Ha idegen érkezik a házhoz, figyeli , hogyan fogadja a gazda és ennek megfelelően reagál ő is. Nem ugatós vagy vad, de határozott és félelmet nem ismer. Nem egygazdás, inkább igazi családi kutya, aki szereti a társaságot, szeret mindig ott lenni, ahol történik valami. A harmonikus külsőt, a szép szőrzetet, a szabályos, szimmetrikus eloszlású rajzolatot és a szép árnyalatú színeket már tudatosan alakították a tenyésztők.

A mai berni

Manapság a bernit legtöbben társként, hobbikutyaként tartják. Fontos azonban, hogy a - mára munkanélkülivé vált - kutyának megfelelő elfoglaltságot biztosítsunk, és némileg pótoljuk az egykori házőrző, hajtó- és vontatókutya sokrétű feladatkörét. Nem élhet unalmas, egyhangú életet, és ehhez nyújthatunk neki segítséget azzal, ha hagyjuk, hogy része legyen a család életének, akár kirándulások vagy nyaralások alkalmával. A mai rohanó világban életünket úgy kell szerveznünk, hogy szabadidőnk nagy részét megpróbáljuk családunkkal tölteni, melynek a bernink is tagja.

A berni Magyarországon

A fajta első példánya Magyarországra 1972-ben került Hegedűs Csaba fajtahonosító jóvoltából, de igazán az utóbbi években nőtt meg iránta jelentősen az érdeklődés. Már Magyarországon is megtalálta méltó helyét, mely megilleti őt a kutyatársadalomban. Nagy felelősség hárul a tenyésztőkre, mint az egyre divatosabb fajtáknál általában, ne romoljon le az állomány. Megőrizze jellegét, azt az évtizedek alatt kialakult „mítoszát", mely szerint ha kell a gyerek nevelője, ha kell kertőr, ha kell játszótárs és ha szükség van rá, igavonóvá válik, egyszóval ő a család mindenese.
Mielőtt magunkhoz veszünk egy berni kölyköt, alaposan végig kell gondolnunk, mire is van szükségünk. Ha „csak" egy kutyát szeretnénk, vagy egy mutatós kerti díszt, vagy egy kennellakót, akkor válasszunk más fajtát, – sőt ne kutyát, hanem kerti törpét keressünk magunknak –, mert erre a berni nem alkalmas. Soha ne felejtsük el, hogy döntésünk 10-12 évre szól, és ha nem voltunk elég körültekintőek, annak a kutya látja a legnagyobb kárát.
Svájcban a fajta őshazájában és minden országban, ahol magas szinten folyik a kutyatenyésztés, a tenyésztők a szépség mellett igen nagy figyelmet fordítanak a kutyák egészségére és jellemére. Ennek jelentőségét könnyen beláthatjuk, ha belegondolunk, hogy a mindennapi együttélés folyamán ezek sokkal fontosabbak, mint a szépség. A tenyésztő és a kölyök kiválasztásánál ezeket a szempontokat ajánlatos figyelembe venni. Egészségesek-e a szülőkű A problémákat a kölykök örökölhetik a szüleiktől.

Együttélés a bernivel

Ennek a kutyának van lelke, és a kutya gazda kapcsolat akkor lesz igazán harmonikus, ha berninket nem mint „csak egy kutyát" kezeljük, hanem rá mint társra, családtagra tekintünk. És befejezésül újra Albert Heim professzort idézzük: „A kutya az, amit az ember csinál belőle. Esetleges hibáiban inkább saját hibáink ismerhetők fel, semmint a vele született rossz tulajdonságok."
 
F

Feri T

Vendég
A szibériai husky

A fajta eredete

A szibériai huskyk történelme mint a legtöbb kutyafajtáé több ezer évre nyúlik vissza azonban a többi fajtától eltérően szinte semmilyen írott vagy más tárgyi emlék nem maradt fent róluk, egészen az 1800-as évekig.
A fajta eredetileg Kelet-Szibériában közelebbről a Csukcs és a Kamcsatka félszigetén volt őshonos és az itt lakó törzsek háziasították majd tenyésztették őket ez az időszak kb ie. 9000-6000 közé tehető. Írásos emlék is azért nem maradt ránk egészen a XIX. sz. elejéig, mert ezek az eszkimó népcsoporthoz tartozó törzsek szinte ősközösségi szinten éltek és így nem ismerték az írást sem.

Egy másik probléma a fajta történetének kutatásában, hogy az információk egy része szőrmekereskedők és vadászok beszámolóin alapul, aminek hitelessége igencsak megkérdőjelezhető. Tudni kell azt is, hogy a csukcsi népcsoportnak csak azon része foglalkozott a fajta tenyésztésével, amely a tengerhez közel eső partmenti sávban élt.

A szibériai husky a Szovjetunióban
Végül a helyzetet tovább bonyolítja hogy a meglévő információk nagy része az 1910-es, 20-as évek Szovjetuniójában keletkezett, ami nagyon sokáig nem volt hozzáférhető külföldiek számára. A sztálini rendszer – akármilyen hihetetlenül hangzik is – nem hagyta érintetlenül a szibériai kutyafajták világát sem. Először megtagadták azt, hogy fajtatisztának ismerjék el a huskyt és kétségbevonták, tagadták hasznosságát mint szánhúzó kutyáét. A 30-as években azonban felismerték, hogy a kelet-szibériai terepen a motorizált szállítás csődöt mond és így ismét előtérbe kerültek a szánhúzó kutyák.1934-ben a szovjet tervszerűség nevében – félredobva az addigi rendszerezést – az északi, északkeleti fajtákat négy nagy csoportra osztották "gazdasági hasznosságuk“ szerint és átfogó névként lajkáknak nevezték el őket. Ezek a csoportok a következőek voltak: a nagyvadra vadászók, a kisvadra vadászók, a szánhúzók és a rénszarvas hajtók. 1947-ben az utóbbi két csoportot egyszerűen megszüntették és csak az első két csoportot ismerték el, amit további négy csoportra osztottak. Valójában ezek a kutyák 3-4, Szibériában őshonos fajta keverékei voltak.

Az éghajlatváltozás
A fajta alakulásában az éghajlat megváltozása is döntő szerepet játszott. A jégkorszakok beköszöntével és elmúlásával hol jobbak, hol rosszabbak lettek az életfeltételek. Kb. 3000 évvel ezelőtt ismét egy hidegebb időszak köszöntött a Bering-szoros körülötti területekre és ez arra késztette az itt lakó népeket, hogy újabb módszereket találjanak a túlélés érdekében. Ennek a folyamatnak eredményeként jött létre a Csukcsi népcsoportnál egy olyan kutyafajta, amely képes a megpakolt szánokat hosszú távra elvontatni. A szelekcióról a természet gondoskodott, mert az embertelen körülmények között csakis a legerősebb és legellenállóbb egyedek maradtak fenn és hoztak létre utódokat. Emellett szerepet játszott az emberi szelekció is. Az alomból csak a legerősebb szukákat tartották meg, míg a kanok közül akkor választottak, amikor fel tudták mérni szánhúzó képességüket. A kutyák tartása nyáron igen egyszerű volt: szabadon engedték őket és a kutyák magukról gondoskodtak. A szukákat tüzelés előtt befogták és csak a kiválasztott kan fedezhette be. Csak a szánt vezető vezérkutyákat és a betanított egyedeket tartották a faluban és a tél beáltakor fogták be a többi kutyát.

A Szibériai husky Alaszkában – a nagy alaszkai szánhúzó verseny
Az 1800-as évek végén aranylelőhelyeket fedeztek fel Alaszkában, a Yukon és a Klondike folyó mentén és ez egyfajta népvándorlást eredményezett, amit a közismert elnevezéssel "aranyláznak" hívunk. Sok ember szerencsével járt, de még többen szerencsétlenül. Sok sátorváros született egyik percről a másikra, majd tűntek el nyomtalanul. Az aranyláznak vége lett, de sokan maradtak, ki ezért, ki azért. Egy-két helyen a sátorfalvakból városka lett.
Az egyik ilyen város Nome volt, ami a nevét egy félreolvasásból kapta. A terület nevét egy hivatalnok a területi földhivatalban No Name (névtelen)-ként írta a térképre, de valaki tévedésből Nome-ként adta tovább. Ezen a helyen Alaszka többi részéhez hasonlóan az időjárás és az élet igen kemény volt és a közlekedésnek, vadászatnak és így a túlélésnek – akárcsak az ázsiai népeknél – csak egyfajta módja létezett: a kutyák által vontatott szán.

A szánhúzó kutyák olyan sokfélék voltak, akár az emberek, akik a városban összegyűltek. A szánhúzók között voltak keverékek, hosszúlábúak, tömzsik, stb. Minden fajta máshol bizonyult alkalmasabbnak. Volt ami a jégen volt kiváló, volt ami rövid-, és volt ami hosszútávon. Természetesen mindenki meg volt győződve, hogy az ő csapata a leggyorsabb. Végül Allan "Scotty" Allan, aki közismert alaszkai figura volt, állt elő a nagy szánhúzóverseny ötletével, hogy végre eldőljön, hogy kinek vannak a leggyorsabb kutyái.

A szervezési feladatok ellátására és szponzorálására 1907-ben létrejött a Nome-i Kennel Klub, melynek első elnökévé Albert Fink ügyvédet választották.

Kidolgozták a versenyen való részvétel szabályait, majd hosszas és gondos tervezés után kijelölték a verseny útvonalát. A teljesítendő táv Nome-tól Candle városáig és vissza 408 mérföld (652 km) volt és minden elképzelhető terepen áthaladt a tengeri jégmezőktől kezdve a tundrán át a hegyekig és gleccserekig. Az első versenyt 1908 áprilisában tartották a győztes csapat pedig a klub-elnökéé lett, amelynek hajtója John Hegness volt.

Az első huskyk
Az első szibériai huskyk 1908 nyarán érkeztek meg Nome-ba, William Goosak orosz szőrmekereskedő közvetítésével, aki a kelet-szibériai Markovo vásárán vette a kutyákat. Ezek a kutyák jóval kisebb termetűek voltak, mint az Alaszkában honos fajták, így az 1909-es versenyen elég rosszul lehetett rájuk fogadni, mivel senki sem hitte, hogy a kis méretű kutyák kibírják a megpróbáltatást. Bár az első versenyen főleg a hajtó hibájából a csapat csak harmadik lett, sokan felismerték a huskyk nagyszerű tulajdonságait, képességeit.
1909-ben a skót Fox Maule Ramsay két bácsikájával Nome-ba érkezett. Megkedvelte a szánhúzást és 1909-ben hajtóként el is indult a versenyen, de helyezést nem kapott. Viszont fantáziát látott a huskykban és nagy költségek árán több fogatra való kutyát hozott Markovóból. Az 1910-es versenyen ezek a fogatok szerezték meg az 1. 2. és 4. helyet.

Leonhard Seppala
A fajtáról beszélve nem lehet kihagyni Leonhard Seppala nevét. Seppala Norvégiában született és így már volt fogalma a sarkkörhöz közeli életről. Seppalát az aranyláz vonzotta Alaszkába, majd hamar megbarátkozott a szánhúzással. Bár elég pesszimista volt, az első kisebb versenyét megnyerte. 1913-ban Jafet Lindeburg összegyűjtötte a legjobb huskykat, amelyek az első huskyk almaiból születtek és megkérte Seppalát, hogy gondozza és képezze ki őket Roald Amudsen expedíciójához. Szerencsére az expedíciót elhalasztották, így a kutyák Seppalánál maradtak.
A versenyen 1914-ben indult először, de a kutyák még fiatalok és tapasztalatlanok voltak – a vezérkutya kivételével – és egy sérülés miatt visz-sza kellett fordulnia. A következő évben viszont mindent a felkészülésnek szentelt és az 1915-ös versenyt könnyedén nyerte huskyaival. Ezután a következő két évben ismét simán nyert, majd győzött a kanadai és New England-i versenyeken is.

Seppala és a vakcináért való küzdelem
1924 telén Nome-ban torokgyík járvány tört ki és a csecsemők sorra fertőződtek meg. Oltóanyag azonban nagyon kevés volt és a legközelebbi utánpótlás mintegy 1600 km-nyire volt Anchorage-ban. Innét még el tudták szállítani a vakcinát az 1052 km-nyire lévő Nenana városába, de nem tovább. Az Alaszkában lévő 2 repülőgép pilótái szabadságon voltak, így az egyetlen mód a táv megtételére a kutyás szán volt. Az út nyáron is nagyon nehéz volt, de télen alig járható.
Seppala terve az volt, hogy az útbaeső eszkimó falvakban elhelyez kutyákat, hogy a visszaúton cserélni tudja őket. Közben az út másik végéről is elindították a szánokat és Nome-tól 270 km-nyire találkoztak a szérumot hozó másik csapattal. Az utolsó váltócsapat 1925. február 2-án hajnali 5.30-kor ért Nome városába.

Az 1052 km-es út öt és fél napot vett igénybe és míg a váltócsapatok egyike sem haladt 85 km-nél többet, addig Seppala egyedül 545 km-t tett meg. Ezzel nevét beírva nemcsak a kutyázás, de az amerikai nép történelmébe is. Tettét az amerikai kongresszus is feljegyezte.

Leonhard Seppala minden idők legsikeresebb szánhajtója Amerika-szerte ismertté tette a fajtát és segített az első kennelek megalapításában is. Seppala 1967-ben halt meg Seattle-ben.


Szánhúzó versenyek napjainkban
A sport napjainkig tovább él és népszerűsége egyre nő. A világ számos országában léteznek szövetségek és rendeznek versenyeket. A versenyeknek több vállfaja is van pl.: gyorsasági verseny, hosszútávú verseny és triatlon (az előző kettő+súlyhúzás). A magyarországi szánhúzó versenyekről bővebb információt újságunk szeptemberi-októberi számában olvashatnak.

A huskyk és a fegyelmi munka
Sokan azt állítják, hogy a husky nem alkalmas a fegyelmi munkára. Természetesen ez így nem igaz. Nem is lehet az. Ha összevetjük az engedelmes szinten levizsgázott kutyákat persze feltűnik, hogy nem a huskyk állnak a dobogós helyeken, de butaság lenne azt állítani, hogy nem lehet kiképezni őket. Több versenyző is állítja, hogy a fegyelmi munka rontja a kutyák versenyképességét. Ebben is van igazság, de a legtöbb szibériai huskyt nem verseny céllal tartják és így nagyon jól jöhet és kellemesebbé teszi a kutya-gazda viszonyt egy alapfokon kiképzett husky.
Huskyainkkal lágyabban kell bánni mint német juhászkutya és rottweiler társaikkal és főleg a játékosságra kell helyezni a hangsúlyt.

A kiképzést 6-7 hónapos korban kell elkezdeni, de bizonyos dolgokat már ezelőtt megtaníthatunk kutyánknak pl.: Ne ugráljon fel, szobatisztaság, pórázon vezetés. Az iskolai munkában hagyatkozzunk kiképzőink tanácsaira. Egy jól kiképzett kutya öröm a gazda és a környezete számára is.


A kiállítások
A legnagyobb népszerűségre a huskyk napjainkban tettek szert. Gyönyörű, elegáns megjelenése és barátságos jelleme mindenkit elragad, főleg a gyerekeket. A huskykkal leggyakrabban a kiállításokon találkozhatunk egyre növekvő számban. Szinte mindenki, aki vesz egy huskyt késztetést érez arra, hogy a kutyáját megmérettesse, hátha az övé lesz a legszebb a sok felvezetett kutya közül.
A siker két fő tényezőtől függ: a kutya standardhez való viszonyától (attól való eltérések és hasonlóságok), illetve a felkészítéstől.

Az előbbi tényezőt csak a kölyök kiválasztásakor befolyásolhatjuk, míg az utóbbira végig ráhatásunk van. A ringdresszúra rendkívül fontos, mivel előfordulhat, hogy bár kutyánknak jobb a megjelenése egy versenytársáénál, de az kapja a jobb helyezést a jobb felkészítés miatt. A ringdresszúra két részből áll: a szocializációból, illetve a tulajdonképpeni ringdresszúrából.

A szocializáció folyamán hozzászoktatjuk a kutyánkat a pórázhoz, a többi kutyához, emberekhez, a ringdresszúra folyamán pedig megtanítjuk a ringben való mozgást, beállást, fog-, illetve herevizsgálatot vagy a szőrzet vizsgálatát.

Ne feledjük, csak egy jól felkészített kutyával van esélyünk a győzelemre


Mi nem jellemző a szibériai huskyra!
A kutyafajta kiválasztásánál figyelembe kell venni, hogy melyek az elvárásaink az "új családtaggal“ kapcsolatban. Ha az a döntésünk, hogy egy szibériai huskyt veszünk, a következőkre ügyeljünk:
– A husky se nem őr se nem védőkutya. Ebben a fajtában nincsenek meg azok az ösztönök, mint például egy dobermannban. Legyünk rá felkészülve, hogy egy betörővel ugyanolyan jól eljátszik, mint velünk.

– Rengeteg energiával bír, állandóan fut és ugrál. Nem nézi, hogy van-e valaki az útjában vagy sem. Csak jól elhatárolt helyen tartsuk – kerítés, kennel, stb.

– Rendkívül hajlamosak a lyukak ásására és mindenfajta rombolásra (főleg a kölykök), így sohase hagyjuk őket egyedül a lakásban.

– Szőrzetük vastag, szagtalan, évente egyszer-kétszer vedlenek, igen erősen.

Aki mindezen hátrányok ellenére a fajtát választja, rengeteget nyer, elsősorban egy életreszóló barátot és társat, de lehet, hogy egy kiemelkedő sport vagy show kutyát.
 

Athos

Kitiltott (BANned)
Feri, nagyon erdekesek a kutyusokrol a leirasok, es edesek a hozzajuk tartozo kepek. Minden napra egy kellemes olvasnivalo!
Csak igy tovabb! \m/ Kivancsian varjuk a holnapit! :)
 
F

Feri T

Vendég
A magyar vizsla

Megszokhattuk már, hogy a fajtaismertetôk egekbe magasztalják az éppen tárgyalt fajtát. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Végülis mindenkinek a saját csemetéje a legkedvesebb. A kutya pedig amúgyis a teremtés csodája.

Nincs ez másként a magyar vizslával sem. Mármint a rövid- és drótszôrűvel. Ôk igazából nem is kutyák. Ôk VIZSLÁK. A szépség, nemesség, intelligencia és a túlcsorduló szeretet analógiája is lehetne e szó. De lássuk, hogyan is született!

Honfoglaló eleink, mint harcos, nomád nép, szenvedélyes vadászok voltak. Űzték, kergették a vadat a nyílt rónán keleti típusú agaraikkal, a csalitos, fedett terepen kopóiké volt a fôszerep. Nem volt ez a vadászszenvedély öncélú. Nem is a hússzerzés volt elsôdleges célja. A vadászat felkészülés a harcra. Meg kell tervezni, fel kell vonulni, a vadat tôrbe kell ejteni, mint majdan az ellenséget. S ügyesedik a vadász is, aki bizony nem nélkülözheti az adott terephez, vadhoz legalkalmatosabb ebet sem. Így esett, hogy e hűséges társaik szintúgy honfoglalók lettek.

Volt közöttük egy nem túl nagy, sárga, olykor egészen világos homokszínű, néha barna, néha foltos jószág. Ez kiváltképpen jó orrával tűnt ki. Addig keresgélt, kutatta nagy lelkesedéssel a vadat – elsôsorban apróvadat – (vizslatott, kajtárkodott), míg fellelte azt, s jelezvén a vadásznak, az idôben felkészülhetett egy jó nyíllövésre. Az elejtett vadat aztán fel is vette s átadta a vadásznak. Jó orránál fogva alkalmatos volt a sebzett vad utánkeresésére is. Következtetéseinket történelmi és néprajzi analógiák támasztják alá. Nos, ez a régen kihalt sárga magyar kopó ôse mai vizslánknak. Megjegyzendô, hogy a többi kontinentális vizsla egy közös spanyol ôsre vezetheti vissza származását, s térnyerésük a középkor végére tehetô, mikor a sörétes puska használata általánossá vált. Látjuk, a magyar vizsla ettôl teljesen eltérô fejlôdési vonal eredménye. Legkorábbi ábrázolását a XII. századi Codex Albensisben csodálhatjuk meg. A pontos, fajtajelleg meghatározására alkalmas rajz egy nyulat álló vizslát örökít meg. Tehát kutyánk már akkor mai vadászati szerepkörében érdemelte ki az ember megbecsülését. Az már csak természetes, hogy kódex irodalmunk egyik legbecsesebb emlékében: Képes Krónikánkban (1358-tól) ismét felbukkan vizslánk ôse. Mivel a miniátor, Hertul fia Miklós tökéletes hűséggel örökítette meg korának viseletét, fegyvereit, bizonyosra vehetjük, hogy az ábrázolt ebek is e kor kutyái voltak. Nem általában kutyák, fajtajelleget mutató kutyák vannak ábrázolva. Több helyen vélhetô, két miniatúrán bizonyos, hogy a kajtárkodó kopó vizsla ôs látható. Mintegy száz évvel késôbb Janus Pannonius így ír: „A vizslákat vagy kajtárkodó kopókat ...”. Ôk a fôúri levelezésben, iratokban emlegetett nyulászó vizslák.

A török megjelenésével felbukkan azok sárga vadászebe, mely a magyarra igen fajzik, ám ez inkább fürjészô „vizsla”. E két fajta keresztezôdésébôl alakul ki végülis az alaptípus. A jó kutyát természetesen nagy becsben tartották, ajándékként is nagy értéket képviselt. 1731-bôl való adat szerint a Zay-Kollonich – féle tenyészetben foglalkoztak komolyan tenyésztésével; igaz, ekkor még gesztenyebarna színűek is voltak közöttük. A XIX. század elsô felére már megállapodottnak tekinthetô a fajta. Gr. Zay Imre emlékezése: „...egy Angliából behozott kannal indult meg a tenyésztés.”. A pointer ekkor még nem létezett, így csak Angliába bevitt spanyol vizsláról lehet szó. Ez elsô említése nyugat-európai vizsla bevonásának a tenyésztésbe. Természetesen a Zay kennelen kívül is létezett a sárga magyar vizsla fehér jegyekkel. 1896-ban Gr. Somssich Pongrácról készült festményen egy zsemlyesárga vizsla is látható.

A XIX. század vége felé megritkul az állomány, s az 1884-ben meginduló törzskönyvezésben hiába keressük a fajtát. Egy-egy versenyen, apróhirdetésben fel-feltűnik, míg végre 1916-ban Thuróczy Tibor a Nimródban felhívást tesz közzé a magyar vizsla megmentése érdekében. 1917-ben 14 db-ot sikerül felkutatni. Törzskönyvezése 1920-ban kezdôdik meg. Elsô standardja 1928. 05. 30-án készült el, ezt ’34-ben módosítják, majd 1936. 06. hóban adja ki az Országos Vizsla Club (OVC), amint azt a Magyar Vizsla Szakosztály tenyésztési irányítója, Puntigam Jenô közlésébôl (A Vadászkutya 1943. 04. 15.) tudjuk. Az FCI 1935-ben jegyzi be a hivatalosan elismert fajták közé.

A II. világháború 85–90%-os veszteséget okozott az állományban. Újra tenyésztése 1947-ben a gödöllôi állami tenyésztelepen indult meg. Az orrjóság javításának érdekében felhasználták a pointert is. Újabb kori sporttenyésztésének történetén végighúzódik az úgynevezett kiállítási- és munkakutya típus problémája. A fajtát tenyésztô, használó ember feladata kell legyen e káros jelenség megszüntetése.

Másik vizsla fajtánk, a „drótos”, már századunk tudatos tenyésztôi munkájának gyümölcse. Szórvány adatok utalnak már a XIX. században is drótos sárga vizslákra, mint a rövidszôrű almokban született természetes mutációkra. Ilyen egyedet említenek 1923-ban a Toponáron megrendezett vizslaverseny anyagában.

A fajta tenyésztése körül az elsô felvetéstôl kezdve élénk vita bontakozott ki a Nimród és A vadászkutya hasábjain. Közben folyt a háború.

Vasas József, hejôcsabai tenyésztô, a fajta egyik megálmodója s szülôatyja az 1943. 05. 20-i Nimródban így ír: „Ezelôtt 10 évvel vetettem fel a kérdést Félix Endrének.”, majd „Ezelôtt 4 évvel elhatároztam, hogy megkísérlem a sárga drótszôrű kitenyésztését.” – tehát, 1939-ben! Félix szerint ez: 1941. Ami bizonyos: Vasas írásban, ’42. 03. 27.-én jelenti be indítványát az OVC-nek. S a munka már folyik. Gresznarik László a Nimród 1942. 03. 10-i számában írja, ô is gondolt a magyar sárga drótszôrű vizsla kitenyésztésére, 1941-ben a kiállításon „Láttam, hogy Vasas József úr megtestesítette elgondolásomat, amikor egy magyar sárga vizsla és egy német drótszôrű vizsla keresztezésébôl bemutatta az elsô magyar sárga drótszôrű vizslát.”. Ez volt Csabai Lidi, kit még ez évben Gresznarik megvásárolt. Tôle származik Dia di Selle. Érdekes, hogy Lidi ’41-es bemutatásáról más forrás nem tud. Dia 1941. 06. 6-án került bemutatásra, tulajdonosa Losonczy Gyula.

Az OVC a kezdetektôl tudomásul vette a fajta kitenyésztésére irányuló munkát, ám az egyes képviselôi részérôl megnyilvánuló magatartás nem mindig volt „egyértelmű”. Ám a fajta alighogy megszületett, a háború máris megtizedelte a csekélyke populációt. Ennek maradékaiból kezdi újra a tenyésztést Vasas az 1947-ben Hejôcsabán felállított állami tenyésztelepen. A Csabai és a Selle kennel mellé bekapcsolódik a munkába Br. Bornemissza-Haraska és Kolomán Slimák-Povázia tenyészete.

Az FCI 1966-ban ismeri el önálló fajtaként. Veszélyeztetett, még nem teljesen megállapodott fajtánk. A fej és a szôrminôség tekintetében még sok munka vár a tenyésztôkre. Némileg erôsebb csontozatú, ellenállóbb fizikumú, mint rövidszôrű társa.



Szóval, milyen is a magyar vizsla?

Nyugodtan állíthatjuk, a vizslák között a legintelligensebb, gazdájához leginkább kötôdô, legsokoldalúbb. Szépségével, ragaszkodásával, szinte bárkit képes levenni a lábáról. Nyugodt vérmérséklete, emberszeretete révén bátran ajánlható lakásban tartásra is, fôként a rövidszôrű. A drótos inkább vadászok kezén van, kedvencként nem terjedt el. Ám legyen bármilyen rövidszôrű is, VADÁSZEB, akinek legfôbb örömforrása mégiscsak a vadászat. Aki látta vágtából szoborrá dermedni, vagy sebzett kacsa után vízbe vetôdni, esetleg embermagas gazosban fel-felugorva dolgozni – mert közben a gazdira is figyelni kell! –, ezt az élményt aligha felejti el.

Kifejezetten jóindulatú, kissé érzékeny lelkületű, a durvaságot nem viseli el. Igaz ez a némileg keményebb drótszôrűre is, aki azért egész habitusában magyar vizsla kell legyen.

Vizsláink lényegét legtömörebben a vadász-szájhagyomány fogalmazza meg: „A német vizsla magának vadászik (az angol is!), a magyar vizsla a gazdájának.”.

Nem lehet persze mindenki vadász, aki szereti a vizslát.

Van viszont számos kutyás sport, amit nagy élvezettel lehet vele űzni. A lényeg a testi és lelki mozgatáson, a szeretetteljes foglalkozáson, bizalmon van.

Kutyával élni életforma. Vizslával különösen. Nála éberebb megfigyelônk, lelkesebb családtagunk, aligha akadhat. Empátiája végtelen. Mikor várakozásteli tekintetét ránk függeszti a bizalom és szeretet mindent betöltô melegségével, mit számít az, hogy a perzsán kicsit koptatta a körmeit? Hogy kilakik a kedvenc fotelünkbôl? De hát mi ülhetünk máshová is. Ô onnan lát jól minket. Lehet persze nevelni. Okosságuk révén, hozzáértéssel, nem is nehéz. A buktató e téren éppen intelligenciájukban keresendô. Biztosítsunk neki elfoglaltságot. Tekintsük partnerünknek, megbízható társnak, nyugodtan beszéljük meg vele problémáinkat. Nem fog kiadni, ô benne soha nem fogunk csalatkozni. Abban azért ne reménykedjünk, legyen bármilyen nagyszájú is, hogy a betörôt feltartóztatja, hacsak nem egy kis játékért, simogatásért!
 
F

Feri T

Vendég
Skót juhászkutya

Ha skót juhászkutya akkor Lassie, ha Lassie, akkor skót juhászkutya. A collie mint kutyafajta véglegesen összekapcsolódott a köztudatban Eric Knight hősével, a szuperkutya Lassie-vel. Érdekes lenne összeszámolni, hány skót juhászt hívnak még napjainkban is Lassie-nek. A collie hosszú története során részese volt a népszerűség összes örömének és keservének egyaránt.


Az igazán népszerű kutyafajták – német juhászkutya, rottweiler stb. – tetszetős küllemük mellett szimpatikus belső tulajdonságokkal is rendelkeznek; például olyan intelligens juhászkutyaként kezdték pályafutásukat, mint a collie.

"A skót hegyekben életképtelen lenne a juhász a collie-ja nélkül. 20 ember kellene ahhoz, hogy egyetlen kutya munkáját elvégezze. Igazából a kutya keresi a család kenyerét, ugyanakkor hálás minden falatért, amit odavetnek neki. Sem az éhség, sem a megterhelés, sem a legrosszabb bánásmód nem tántorítja el gazdája oldaláról, akit panasz nélkül követ minden bajban és szükségben". A collie-ról egyébként még ma is számtalan legenda kering.

Egy ilyen történet Yarrow, a birkatolvaj históriája, melyet korabeli bírósági dokumentumok is alátámasztanak. Valamikor 1772-ben történt, hogy egy skót faluban nap mint nap eltünedezett egy-egy birka a juhászok nyájaiból. Senki sem tudta, hová lettek, mígnem egy nap hazatért egy eltűntnek hitt anyajuh, aki szarván egy hét mérföldre lakó paraszt billogját viselte. Az ügy azonnal bíróság elé került, hiszen akkoriban, akárcsak a vadnyugaton a lótolvajra, a birkatolvajra halálbüntetés várt. A Murdison nevű vádlott birtokát alaposan átkutatták, majd juhásza társaságában börtönbe vetették, 186 birka ellopásának vádjával. Murdison váltig állította, hogy a juhok maguktól mentek hozzá, azonban mindenki tudta, hogy egy birka nem kóborol el 10 mérföldnyi távolságra otthonától. A vádlott végül bevallotta, hogy kutyája követte el a lopásokat, természetesen az ő parancsára. A kutyának egyedül kellett az idegen nyájat szétzilálnia, majd a kiszemelt juhot leválasztania és hazaterelnie gazdájához. Még azt is megtanulta, kogy ne az országúton, hanem rejtett ösvényeken terelje zsákmányát. Az ügyirat szerint Yarrow-t gazdájával együtt felakasztották. (Milyen szerencse, hogy a hazai pit bull-törvény bizonyos szakaszai csak a kutyákra vonatkoznak...)

Mitől collie a collie?
Számtalan elmélet született a collie nevének kialakulásával kapcsolatban. T. Gray 1887-ben írott művében korábbi szerzőkre hivatkozva a kelta "cu-luth" szóra vezeti vissza a collie elnevezést. A "cu" jelentése kutya, a "luth" annyit tesz, kitartó. (A szóvégi "th"-t nem ejtették.) Egy juhászkutyára kifejezetten illik is a kitartó eb elnevezés. Egy másik szakértő, Dalziel úgy vélekedett 1891-ben, hogy a collie neve a "collar" azaz gallér, nyakörv szóból ered, utalva a skót juhászkutya dús nyakszőrzetére és az ezen körbefutó fehér sávra. Egy másik elmélet is igen hihetőnek tűnik, miszerint a kutyák nevüket munkájukról, azaz a terelés "tárgyáról", a fekete lábú és pofájú juhról kapták, mely Skóciában "colley" névre hallgatott. Rödiger berlini nyelvészprofesszor szerint a collie-nak, lévén skót kutya, kelta nevének kell lennie. A kelta nyelvben sok olyan szó van, mely fiatal kutyát jelölnek: "culian", "cuilen", stb. (Bretonul "colen") Mindezen szavak a görög "kylla" szóval állnak rokonságban, mely fiatal állatot, kölyökkutyát jelent.
Collie-történelem
A skót juhászkutya származása ugyanolyan tisztázatlan, mint nevének eredete. Mint fajta, valószínűleg a skót felföldről és Anglia északi részéről származik. Sokan azon a véleményen vannak, hogy a collie elődei a XVIII. század közepén jöttek Skóciába Lancashire és Yorkshire grófságok fekete fejű birkáival. Azelőtt Skóciában nem voltak ilyen birkák, tehát ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a collie a fekete pofájú és lábú birkákra utaló "colley" (szénfekete) elnevezésből ered, akkor addig collie-k sem lehettek Skóciában. I. Erzsébet királynő háziorvosa, Caius egyébként már 1576-ban megjelent könyvében leír egy közepes nagyságú juhászkutyát, a Canis pastoralist, de ekkor még minden bizonnyal nem beszélhetünk kialakult fajtákról, csak hasonló feladatuk – terelés – következtében, hasonló küllemmel rendelkező munkakutyákról.
A XIX. század történéseiről, a fajta modern tenyésztésének kezdeteiről azonban már jóval többet tudunk.
Az első kutyakiállítást Angliában 1859-ben rendezték, de ezen még nem szerepeltek juhászkutyák. 1860-ban viszont már külön osztályuk volt a pásztor- és juhászkutyáknak, öt indulóval. Az első helyen egy nőstény végzett, akit "tiszta fajtájú skót szuka" megjelöléssel állítottak ki. Kb. 10 évvel később már külön osztályban szerepeltek a rövid, illetve hosszú szőrű juhászkutyák. 1871 fontos évszám a fajta történetében. Ekkor bukkant fel egy birminghami kiállításon a híres Old Cockie, aki a modern collie ősatyjává vált. Ezen a bizonyos kiállításon két collie kan keltett feltűnést, a már említett Old Cockie és Old Mec. A győztes Old Mec lett, de a közönségnek inkább Old Cockie tetszett jobban, s a sajtó is sokáig foglalkozott az esettel. Egy évvel később Old Cockie-t álnéven állították ki, s így inkognitóban, Cocky Boa álnéven azonnal győzni kezdett, s modern tenyésztés fontos meghatározójává vált. Old Cockie 1863-ban született, s mellette még két másik kiválasztott kannal indult a tenyésztés. Marcus 1870-ben született Skóciában, igazi munkakutya volt. Trefoil Írországban született 1873-ban, s az angol kennel klub megalapítója, S. E. Shirley tenyésztette. Old Cockie lányát, Maude-t Trefoillal pároztatták, ebből az alomból született 1879-ben egy igen jelentős champion kan, Charlemagne. Old Cockie-nak még kicsi, lelógó füle volt, Charlemagne-nak viszont már a ma elvárt magas tűzésű füle volt. Charlemagne fia, Metchley Wonder szintén champion lett, s vele indult a nagy colli-üzlet. Tulajdonosa a fedeztetési díjakból csinos kis vagyont szedett össze; Metchley Wonder egyik fiát 1000 angol fontért vették meg Amerikában. Az Ormskirk Emmerald nevű kanért már 1300 fontot fizettek.

A skót juhászkutya népszerűségéhez hozzájárult maga Viktória királynő is, akinek több collie-ja is volt. A királyi levéltárban több dokumentum is található a királyi udvar kutyáiról. Egy Bruce nevű ebet 1844-ben felföldi juhászkutyaként említenek; a királynő Sunmore grófnőjétől kapta.

Az 1920-as években alakult két híres kennel, mely igen nagy befolyással volt a fajtára, a Westcarr és a Ladypark. 1947-ben született minden idők egyik legnagyobb sztárja, ICH Lochinvar of Ladypark. Tíz éves korára már kétszeres Cruft’s győztes volt. A hatvanas-hetvenes évek három sztárkutyája Dazzler of Dunsinane, Royal Ace of Rokeby és Ramsey of Rokeby volt. Sok-sok mai collie vezethető vissza e három kutyára.

Sajnos a minél szebb kutyákat akaró és minél több kiállítást megnyerni vágyó szenvedélynek hamar jelentkeztek a mellékhatásai: Minden idők egyik legszebb kanjáról, Anfield Modelről feljegyezték, hogy ijedős volt, és nem mindig viselkedett előnyére a ringben. (Mintha csak napjainkról lenne szó...) E jellembéli hiányosságok óriási méreteket öltöttek a Lassie-láz kitörésekor, s ez a probléma napjainkban sem tűnt el.

A collie jelleme, ápolása
A skót juhászkutyák nagyon családközpontú kutyák. Szeretik a gyermekeket, intelligensek, gyorsan tanulnak, nagyon érzékenyek, játékosak. Azonban éppen ezen tulajdonságaik miatt nem valók mindenkinek: nagyon igénylik, hogy sokat foglalkozzanak velük; csak így maradnak jókedvűek és mozgékonyak. Ha magára hagyjuk, nem foglalkozunk egy collie-val, könnyen tolakodóvá, lerázhatatlanná válik. Ha unatkozik, számtalan rossz tulajdonságot vehet fel.
A colliekat nem szabad megkötni, megláncolni. Terelőkutyaként képes naponta 60 kilómétert is lefutni, ezért célszerű nagy, de bekerített területen vagy tágas kennelben tartani. Egy másfél méteres kerítést még könnyedén átugranak, ajánlott a legalább 1,8 méteres magasság.

Az engedelmességi gyakorlatok megtanulása nem okoz gondot a collie-nak. Azonban lágy bánásmódot igényel, s gyors korrekciót, ha megértette, de összekeverte a tanultakat. Egyébként ragyogóan ki tudja találni, hogyan is lehet elkerülni egy feladatot. A küllemre való tenyésztés ellenére a mai skót juhászok sokat megőriztek őseik tulajdonságaiból, így bizonyos területeken kiváló munkakutyává válhatnak. A simaszőrű collie alkalmas fogyatékos emberek segítésére. A collie-t általánosan használják szociális és terápiás kutyaként, beteglátogatóként kórházakban, szociális otthonokban. Alkalmas kereső- és mentőkutyának is.

Hosszú szőrzete rendszeres ápolást igényel. Heti egyszeri átfésüléssel elkerülhető a szőrzet összetapadása.

Ajánlatos havonta egyszer fürdetni. A rövidszőrű collie ápolása temészetesen jóval egyszerűbb. Nemcsak fedőszőre rövidebb, de aljszőrzete is vékonyabb.

A collie-k átlagosan 12-16 évig élnek.

Standard

Általános megjelenés: Egy nagy méltósággal és szépséggel ellátott kutyát mutatunk be, ahol a részleteket sem szabad elhanyagolni az összkép kialakításánál.

Jellemző tulajdonságok: A test felépítése az erőtől, aktivitástól formált, mentes az otrombaság és durvaság minden nyomától. Legfontosabb az arc kifejezése. Megfigyelhetjük a lényeges jellemző tulajdonságokat, így épül fel a szem nagyságán, alakján, ívén, elhelyezkedésén és helyesen tűzött, jól hordott füleken keresztül az agykoponyai rész tökéletes kiegyesnsúlyozottsága és összetétele.

Idegrendszer: Barátságos, idegességnek és agresszivitásnak minden nyomától mentes.

Fej és agykoponya: A fej szépsége különleges fontosságú, a fejet a kutya méreteivel összefüggésben kell vizsgálni. Akár elölről, akár oldalról nézve a fej hasonlít egy szépen metszett, tompított, sima külső vonalakkal rendelkező ékhez. Az agykoponyai rész sima, oldalról fokozatosan elkeskenyedik, egyenes vonalban a fülektől a fekete orrcsúcsig, anélkül, hogy a pofacsontok kiálljanak és a tépőfogak vékonynak és hegyesnek hassanak. Profilból megfigyelhető, hogy az agykoponya felső vonala és az arcorri rész egyenesen, párhuzamosan egymással haladnak és egyforma hosszúak. Így választódnak el egy könnyű, de mégis érzékelhető stoppal két részre. A belső szemzugok közötti egyenes középpontja (amely egyben a jól elhelyezkedő stop közepe is) adja a jól kiegyensúlyozott fejhossz középpontját is. A sima, jól lekerekített tépőfogak vége tompa, de sohasem lehet négyzetes, téglalap alakú. Az alsó állkapocs erős és jól formázott. Az agykoponya mélysége a szemöldöktől az alsó szegélyéig nem lehet túl nagy (mély). Az orrcsúcs alapvetően fekete.

Szemek: Nagyon fontos, lényeges szempont: a szemek adják a kutyának a szeretetteljes, kedves kifejezést.

Közepesen nagyok (semmiképpen sem lehet nagyon kicsi), kissé ferdén elhelyezkedő, mandulaformájú és sötétbarna színű (blue-merle kivételével, ahol a szemek gyakran – egyik vagy mindkettő – részben vagy egészen kék, vagy kék-foltosak, kékes árnyalatúak). A szemek kifejezése nagyon intelligens, figyelő állapotban élénk, éber tekintetű.

Fülek: Kicsi, sem túl közel, sem túl távol tűzöttek egymástól az agykoponyán. Nyugalmi állapotban visszahajtott (hátrahajtott), de mihelyt valami felkelti a figyelmét, előre és felfelé fordítja (ez azt jelenti, hogy megközelítőleg a fül alsó kétharmada felfelé irányul, míg egyharmad része – felső – természetes módon előrehajlik, egészen a törésvonal vízszintes vonala alá).

Fogazat és harapás: A fogak megfelelően fejlettek legyenek. Az állkapocs erős, tökéletes, szabályos ollóharapással. Ez azt jelenti, hogy a felső metsző fogsor hézag nélkül az alsó fogsorra nyúlik, és a fogak az állkapocsban függőlegesen állnak.

Nyak: Izmos, erős, arányos hosszúságú és jól ívelt.

Első rész: A vállak ferdén helyezkednek el és jól szögeltek. Az első lábak egyenesek és izmosak, miközben a könyök inkább befelé, mint kifelé forduló, nem túlságosan erős csontokkal.

Törzs: A vállmagassághoz viszonyítva kicsit hosszabb, erős hát, enyhén ívelt, az ágyék felett. A bordák jól íveltek, a mellkas mély, amellett a vállak (lapockák) mögött széles.

Hátsó rész: A comb felső része izmos, a jól szögelt térd alatt száraz, inas. A csánk mélyen álló és erővel teli.

Mancsok – ujjak: Ovális, jól párnázott talpak. A lábujjak az első lábakon (mancsokon) jól-, a hátsókon kevésbé csontosodtak és szorosan egymás mellett állnak.

Farok: Hosszú, az utolsó csontízület (csontvég) legalább a csánkig érő. A kutya nyugalmi állapotában mélyen, egy kissé felfelé ívelten tartott. Izgalmi állapotban, figyelő helyzetben feljebb tartva állhat, de soha nem kerülhet a hát fölé.

Mozgás, járásmód: A mozgás félreismerhetetlen, jellegzetes jegye a fajtának. Egy jó testfelépítésű kutya könyökei sohasem fordulnak kifelé, annak ellenére, hogy az első lábak mozgás közben aránylag távol vannak egymástól.

Kötött, keresztező, vagy guruló járás semmiképpen sem kívánatos. Hátulról nézve a hátsó lábak a csánktól lefelé párhuzamosan állnak, nem szorosan egymás mellett. Oldalról nézve a mozgás folyamatos. A hátsó lábak erővel teltek, nagy, elmozdító rugó erővel. A kimondottan térölelő járás (lépés) nem kívánatos, a járásmód könnyed és minden nehézségtől mentes legyen.

Szőrzet: Jól illeszkedik (illik) a test körvonalához, nagyon sűrű. A fedőszőr sima, kemény tapintású. Az aljszőrzet puha, bundaszerű és nagyon sűrű, csaknem eltakarja a bőrt. A sörény és a nyakon a gallér dús. A pofarészen, orron lévő szőrzet sima és rövid. A fülek végén – csúcsnál – rövid, ahogy közeledik a fül tűzéséhez, nagyobb a szőrzet. Az első lábak jól borítottak szőrrel – zászlósak, a hátsó lábak a comb felett dúsan borítottak, lefelé azonban rövidebb szőrzettel. A farok nagyon dúsan borított szőrrel.

Színek: A három elismert szín: cobolyszín fehérrel (gold-sable, világos aranytól a telt mahagóniig, vagy árnyalt cobolyszín); tricolor (fekete, cserszínű rajzolatokkal); blue-merle (világos – ezüstös kék, fekete, vagy feketén márványozott rajzolatokkal). Mindegyik felsorolt színváltozat mutathat több-kevesebb, a collira jellemző fehér rajzolatot.

Méretek: Kanoknál, 56–61 cm; szukáknál, 51–56 cm.

A felsorolt szempontoktól való minden eltérést hibának kell tekinteni, amit az eltérés súlyának megfelelően kell bírálni, értékelni.

A collie speciális betegségei
o Dermatomyositis - a bőr és a mögötte fekvő izmok gyulladása
o "Collie-orr" – pigmenthiányos, elfekélyesedett orrkárosodás

o CEA (Collie Eye Anomaly): Colli-szemanomália – Vizsgálatok szerint az egyedek 95 százaléka hordozza átörökítően a lehetőségét, vagy maga is szenved ebben a betegségben, amely gyakran vakságot okoz

o PRA (Progressio retinalis atrophia) – előrehaladott szemideghártya sorvadás, vakságot okoz.

o Nodularis granuloma episcllerokeratitis – daganatos szem-ínhártya-szaruhártya gyulladás. Sok collie-orrú kutya egyben ebben a betegségben is szenved.

A csípőízületi diszpláziát illetően a collie szerencsés helyzetben van, mert e betegség előfordulása igen ritka e fajtánál.
 
F

Feri T

Vendég
A rottweiler

A fajta eredetével kapcsolatban – sok más fajtától eltérően – viszonylag megbízható információkkal rendelkezünk és így elég pontosan követhetjük végig e nagyszerű fajta kialakulását, fejlődését.
A legkorábbi adatok szerint a mai rottweilerek elődei a római légiók mellett "teljesítettek szolgálatot", a légiók számára élelmiszerkészlet gyanánt hajtott marhacsordák őrzőiként és védőiként. Feladatuk a csordára támadó farkasok, illetve marhatolvajok elrémisztése vagy semlegesítése volt, valamint kísérték és védték a légió katonáit is. Ezekhez a feladatokhoz természetesen hatalmas erőre és kitartásra volt szükség s az egyedek közül is csak a legéletképesebbek maradhattak fenn, illetve hozhattak létre utódot. A római légiók vonulásával került a fajta őse a mai Németország területére, egy Rottweil nevű kisváros közelébe, amiről a fajta később a nevét kapta. A római birodalom széthullása után a fajta fő feladatává vált a marhacsordák őrzése és terelése. Mivel erre a feladatra a rottweiler tökéletesen megfelelt nagy becsben tartották és metzgerhund-nak keresztelték, ami magyarul mészároskutyát jelent. A XIX. században az iparosodás elterjedésével a fajta "munkanélkülivé" vált és jó időre mellőzött lett. A helyzet csak a XX. század elején változott meg, amikor a német rendőrség és hadsereg érdeklődni kezdett a fajta iránt mint szóbajöhető szolgálati kutya. Végül 1910-ben hivatalosan is szolgálati kutyaként ismerték el a fajtát, ami a fajta mai elterjedéséhez és közkedveltségéhez vezetett.


A rottweiler és az ADRK
A rottweilerről, mint fajtáról, nem beszélhetünk anélkül, hogy ne említenénk meg az Általános Német Rottweiler Klubot (Allgemeiner Deutche Rottweiler Klub), rövidebben az ADRK-t. A fajta standardje az FCI nyilvántartásában a 147-es sorszámot viseli és a standardet adó ország, Németország. Így érthető, hogy a fajtát kitenyésztő ország "fajtaszakosztálya" megkülönböztetett figyelemmel bír.
Az ADRK az 1920-as évek elején jött létre és a többi fajtaklubhoz hasonlóan a fajta értékeinek ápolását-gondozását és a fajta népszerűsítését tűzte ki célul.

Az ADRK szigorú követelményeinek köszönhetően sikerül megőrizni a fajta két legmarkánsabb jellemzőjét: a nagyfokú munkaképességet és a kiváló megjelenést. Ezt a rendkívül szigorú tenyésztési feltételek kialakításával és betartatásával sikerült véghezvinni, ami többek között magában foglalja a kötelező dysplasia röntgen vizsgálatot és a szigorú tenyészszemle-főtenyészszemle rendszert. Ezek mellett természetesen rendeznek kiállításokat és munkavizsgákat, versenyeket is.


A rottweiler megjelenése, külleme, viselkedése
A rottweiler megjelenésében középnagy-, nagytermetű kutya, tesfelépítése zömök, teste arányos és erőteljes. A szukák marmagassága 56-63 cm, súlyuk 42 kg körül mozog, míg a kanok marmagassága 61-68 cm, súlyuk kb. 50 kg. Általában első látásra mély benyomást tesz a szemlélőre erőteljes testfelépítésével, barátságot és egyben határozottságot sugárzó szemeivel. Mozgása harmónikus. Viselkedése, idegrendszere kiegyensúlyozott, intelligenciája, tanulékonysága a többi kutyafajta között is kiemelkedő, ami nagyon jó alapot biztosít ahhoz, hogy megfelelő kiképzés mellett kitűnő munkakutyává váljon. Bár a fajta nagyrészben "egy emberes" – azaz egy domináns egyén, a gazda parancsait követi és a gazdához ragaszkodik, kitűnő családi kutya is egyben. Ilyenkor rendkívül fontos, hogy a család tagjai azonos szisztéma szerint kezeljék a kutyát – azonos dolgokat engedjenek, illetve tiltsanak meg. Idegenekkel szemben viselkedése kimért, nem támadó, de nem is barátkozó. Ellenséges viselkedés esetén pedig azonnal kész megvédeni a gazdát és a családot, függetlenül a rá néző veszélytől.

A rottweiler mint munkakutya – a rottweilerek kiképzése
Fent említettük, hogy a rottweilerből kialakulásánál, valamint testi és pszichikai adottságainál fogva rendkívül jó munkakutya nevelhető. A tanítást – képzést már 2-3 hónapos korban elkezdhetjük, ekkor még csak játékos szoktatás keretében, majd 5-7 hónapos kortól a kiképzőpályán. A kezdeti időszakban rendkívül nagy hangsúly van a szocializáción, ami magában foglalja a kölyök környezethez, emberhez és más kutyákhoz való szoktatását. Ha ezt a lépcsőfokot kihagyjuk vagy nem szentelünk elég nagy figyelmet neki, akkor ez a hanyagság később nagyon sok energiánkba és vesződségünkbe fog kerülni. A kezdeti tanítási időszak feladatai közé tartozik még a szobatisztaságra való nevelés, pórázhoz szoktatás stb.
Kiképzés a pályán: a többi kutyához hasonlóan a rottweilerek legtöbbje is 5-7 hónapos korban kerül az iskolákba. Ez az időpont azért ideális, mert a kutya fizikailag és mentálisan is eléri a megfelelő fejlettséget a komolyabb kiképzés elkezdéséhez. A nagytestű kutyáknál, így a rottweilernél is fontos, hogy a kiképzést még azelőtt kezdjük meg, mielőtt a kutya "túlnő" minket, azaz testi erejénél fogva megnehezítené a kiképzést. Könnyen belátható, hogy egy robosztus, fiatal, 50-55 kg testsúlyú rottweiler irányítása még egy jó kondíciójú embernek is nehezére válik, gyerekekről vagy gyengébbekről nem is szólva. Mint a többi fajta kiképzésénél is, a fő hangsúly a következetességen van. Ne legyünk elnézőek kutyánkkal szemben és mindig éreztessük, hogy ki a falkavezér. Kiképzési módszerünk legyen világos, egyszerű és következetes, de ne nélkülözze a játékos elemeket se, hiszen nem egy robotot nevelünk, hanem egy életreszóló társat.

Az őrző-védő munka: itt igazán elemükben vannak a rottweilerek. A zsákmányszerző és védő ösztön fokozottan erős ebben a fajtában, így az egyedek többsége nehézségek nélkül halad az egyre nehezebb és kihívásokkal teli feladatok felé. Ezek a gyakorlatok igen látványosak és mivel ezeket a kutya ösztönösen hajtja végre, a rottweiler-tartók elég nagy része kiemelt figyelemmel viseltetik e feladatcsoport iránt. Sajnos ez magában hordozza azt a veszélyt is, hogy a kutyát jóformán csak fogatják, "csibészeltetik" és a fegyelmi munka a háttérbe szorul vagy még rosszabb esetben el sem kezdődik. Így aztán az utcán "csibészelt" vagy heccből uszított kutyák potenciális veszélyforrássá válnak környezetük számára, aminek a sajnálatos végeredményét a hírműsorokban, újságokban hallhatjuk, olvashatjuk. Ennek a viselkedésnek sajnos a józan, ember- és állatbarát kutyatartók isszák meg a levét és őket bélyegzik meg néhány felelőtlen embertársuk viselkedése miatt. Ez ellen csak úgy tehetünk, hogy az általános szabályokat először is mi, saját magunk tartjuk be, megpróbálva példát mutatni többi kutyás társunknak.

A kiképzésről alkotott kép nem lenne teljes, ha nem beszélnénk a szimatmunkáról, vagy nyomkövetésről. A rottweiler kiváló szaglással rendelkezik és ha időt és energiát áldozunk rá, akkor e tulajdonságának köszönhetően csodás élményekben lehet részünk. Azt se szabad elfelejtenünk, hogy az IPO vizsgákon a nyomkövetés is szerepel és e fázis kihagyása vagy gyenge teljesítése lehetetlenné teszi a kívánt vizsgaszint elérését. Sajnos ezzel a fázissal jóval kevesebben foglalkoznak, mint az előző kettővel, mivel ez a leginkább energia és időigényesebb része a kiképzésnek és messziről sem olyan látványos elsőre mint a fegyelmi vagy őrző-védő munka. (Az őrző-védő munkával kapcsolatban lásd bővebben a Rottweiler Magazin 98/1. számát.)


Jellemző betegségek
Sajnos a rottweilerekre elég sok betegség leselkedik egészen kis koruktól fogva a felnőtté válásig. A nagytestű kutyák esetében – és sajnos főleg a rottweilereknél – az egyik fő ellenség a csípőízületi diszplázia. Ez a betegség a csípőízület és a combcsontfej rendellenes növekedésének, illeszkedésének következménye gyakran rendkívüli fájdalmat okozhat a kutyának s gazdának egyaránt. Sajnos a világon mindenütt rengeteg kutyát kellett elaltatni, mivel az orvosok már semmit sem tudtak tenni, hogy megkíméljék a kutyákat az örökös szenvedéstől. Mit tehetünk?
Mindenki elismeri, hogy a diszplázia, illetve a diszpláziára való hajlam nagy részben öröklődik, egy kisebb részben pedig külső tényezőktől – főleg a tartás, etetés milyenségétől – függ. A vita csakis a két rész egymáshoz viszonyított arányáról folyik. Ennek következtében az első és legfontosabb teendőnk, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy leendő kiskutyánk ősei lehetőleg minél régebbre visszamenőleg diszplázia-mentesek legyenek. Ezt egy úgynevezett HD röntgen eredmény igazolja, amit hazánkban is számos helyen elvégeznek és egységesített módszer szerint értékelnek. Másodszor alakítsuk úgy kutyánk táplálását, hogy az étrend változatos legyen és sok olyan elemet – főleg kalciumot – tartalmazzon, ami elősegíti a viszonylag gyorsan növő csontozat erősödését. Napjainkban már az állatpatikákban beszerezhető az erre a célra készült tabletta. Végül, de nem utolsó sorban, ne terheljük túl fiatal kutyánkat, kerüljük a sok akadályugrást, hosszú futást, az első időkben inkább válasszuk az úsztatást. Amennyiben szeretjük kutyánkat és a fajtát, mindenki érdekében az a leghelyesebb, amit tehetünk, hogy kutyánkat is elvisszük diszpláziaröntgen vizsgálatra. Ezt megtehetjük a kutya 7-8 hónapos kora körül – ekkor egy ún. előröntgen eredményt kapunk, ami nagyjából tájol minket a lehetséges végső eredményről, majd 12-18 hónapos kora körül készül el a végleges eredmény. Mielőtt azonban nekiindulnánk egy ilyen szűrésnek, előre konzultáljunk állatorvosunkkal, mivel a vizsgálat az altatás miatt – tökéletes mozdulatlanságban készítik el az értékelhető képet – nagy fizikai megterheléssel jár a kutya számára. Mivel Magyarországon a HD eredmény gyakorlatilag még nem befolyásolja a tenyésztést, így a HD eredmény tükrében nekünk kell felelősségteljes magatartást tanúsítanunk.


Fertőzések, vírusok, oltások
A kölyökkutyákra számtalan halálos kór leselkedik, mivel a kis kölykök immunrendszere – részben a túltenyésztettségnek "köszönhetően" – rendkívül gyenge, védtelen. Ezen a helyzeten a különböző oltások beadásával változtathatunk, illetve kell változtatnunk. A kölyök rottweilerek két legnagyobb ellensége a parvo és a szopornyica vírus. Sajnos mindkét vírus hihetetlenül gyorsan, 2-3 nap alatt képes elpusztítani a kölyköket. A parvovírus fertőzését a kutya levertsége, hasmenése, hányása árulhatja el, azonban ha ezt nem a fertőzés kezdetén vesszük észre, akkor szinte bizonyosan lemondhatunk kutyánk életbenmaradásáról és azonnali orvosi segítség esetén is szerencsére van szükségünk kutyánk túléléséhez. Ahhoz, hogy a tragédiát megelőzzük két dolgot tehetünk: napra pontosan beadatjuk a szükséges oltásokat (parvo-, szopornyica-, kombinált, illetve veszettség elleni oltás formájában), illetve minimálisra csökkentjük a vírusok kutyához jutásának esélyeit (kutyasimogatás előtt mindig mossunk kezet, az utcai cipővel a kutya ne legyen kapcsolatban stb.). A rendszeres sétáltatást pedig csak akkor kezdjük el, ha a kutya immunrendszere elérte a megfelelő szintet.
E két fő veszélyforrás mellett még sok kisebb betegség kísértheti kutyánkat, aminek leküzdése már jóval kevesebb energiát igényel pl.: bolhák, atkák, melyek kivédésének kulcsa a megfelelő szőrzetápolás, stb...

És végül: ki tartson és ki ne tartson rottweilert?

A fajta jellegéből adódóan sok embernek – bár néha fáj beismerni – nem ajánlott a rottweiler tartása. Aki arra vállalkozik, hogy egy rottweilert választ és kutyájának jó gazdája akar lenni egy sor fontos dolgot kell szem előtt tartania.

Mindenek előtt a rottweiler társ, s gyakran családtag. A leendő gazdának rendkívül sok szokásáról, dolgáról kell lemondania s átszerveznie eddigi "rottweiler előtti" életét, bár ezért rendkívül sok és csodás élményben lesz része. Gondoljunk arra is, hogy a rottweiler 10-12 évig is elél, így nem elég egy-két évre előre gondolkodni. Sokan hirdetnek, hogy idősebb, 2-3 éves kutyájukat eladnák, ám ez embertelenség, s sokszor a tulaj megunja "tulajdonát". Egy másik szempont, hogy egy nagytestű kutya tartásának anyagi vonzatai is vannak, amit a mai világban sokan nem engedhetnek meg maguknak, illetve nem helyes kompromisszumokhoz vezet (nem megfelelő táplálás, orvosi ellátás, stb.). És ami talán a legfontosabb: egy rottweiler gazdájának mindig dominánsnak kell lennie kutyájával szemben, kutyája számára pedig érhető és következetes szabályokat kell állítania és azokat betartatnia, amihez türelem, kitartás és néha fizikai erő is szükséges.

Mindezeket a szempontokat szem előtt tartva egy rottweiler csodálatos társa és barátja lehet a kutya gazdájának hosszú éveken keresztül, rendkívüli temperamentumának és intelligenciájának köszönhetően.
 

Athos

Kitiltott (BANned)
Nekem kicsi gyermekkorom ota a rotweiler az egyik kedvenc kutyusom. Hatalmas busa feje van, okos, bator, szereti a gyerekeket (azert nem puszipajtasuk) de neha megvannak a sajat elkepzelesei dolgokrol es ilyenkor kemeny kezet igenyel. Viszont ez a kutyafajta ugymond egy szemelyes, es igy gyerek melle nem nagyon ajanljak. De mindezek mellett bamulatosak, tekintetuk tiszteletet parancsolo, imadom oket! :)
 
F

Feri T

Vendég
Puli,
az ország
közkatonája


Régi emberbarát vagyok,
Kétségtelen kissé hangos.
A tenyésztett állatok közt
A helyem is elég rangos.

Nyolcezer év távlatából,
Sumír származásom óta,
Szolgálom a magyarságot,
Rólam is szól vers, meg próza.

Megértem a gazdi nyelvét,
Azt is ahogy szeme rezdül,
Mindig a nyomába járok,
Sosem hagyom ôt egyedül.

Minden javát számon tartom,
Idegen ahhoz nem nyúlhat,
És ha mégis megkísérli,
Máris vehet ruhát újat.

Ôrzök lakást, autót, házat,
Terelem a jószágokat.
Igénytelen vagyok nagyon,
Ritkán eszem és nem sokat.

Gazdi újságját felhordom,
Sziázok, ha kell valami.
És mert néha házban élek,
Hangom csak ritkán hallani.

Testem gyapjú szôrzet fedi,
Oly fekete, mint a tinta.
Gombszememet tincs borítja,
Bundám testem mindig tiszta.

A frizurám kissé kócos,
Nem kimondott borbély remek.
Hosszú zsinóros a ruhám,
Ezzel dicsekedni merek.

Hosszan lelógatott fülem
A neszekre rögtön rezzen,
Ami hamis , alattomos
Ösztönösen észreveszem.

S aki eddig nem sejtette,
Milyen állat típus vagyok,
Szaladjon az újsásoshoz
Vegyen meg egy kutyás lapot.

Lapozza fel az elején,
Keressen egy kócos ebet,
Mely általam ismertet
A fajtámból egy remeket.

Ott ülök kinyújtott nyelvvel
Félrehajtom kerek fejem.
Elárulom Puli vagyok,
Becses jószág az én nevem.

Ez a kis versecske lényegében mindent összefoglal arról a fajtáról, amirôl egy pulit tartó külföldi politikus így nyilatkozott: Soha nem tudtam, hogy a pulim magyar fajta. Most, hogy felvilágosítottak róla, rajta keresztül szerettem meg és becsülöm ezt a nemzetet. Jobb diplomata képviselôje egy országnak sincs, mint a magyar puli.

Hogy minek köszönheti a fenti sorokból is kicsendülô népszerűségét subás honfitársunk, erre mindenki másképp válaszolna. Számomra a legmegindítóbb és legelgondolkoztatóbb válasz mégis csak az, amit a hatvanas évek Amerikában élô pulis generációja fogalmazott meg: „Nem tudja senki, mit jelent a külföldön élô magyarnak a puli. Minket szeretetben, megértésben, testvérként hoz össze. Az itt élô pulisokról rég lekopott az idegen imádat, a külföldiért rajongás maszlaga. Érzésvilágunkból kiveszett az, hogy minden jobb, ami külföldi és milyen rossz, ami magyar. Ráeszméltünk mily balga és téves felfogások ezek.” Szerencsére ma már itthon is egyre többen így gondolkodnak, és beléptek a pulit tartók bôvülô táborába.

A puli múltja minden bizonnyal a honfoglalás elôtti idôkre, messzi Ázsiába nyúlik vissza. Állatok mellet, mint terelôeb teljesített szolgálatot. Számos Krisztus elôtti idôkbôl származó régészeti leleten említésre kerül a puli neve, sôt szobrokon és rajzokban is megörökítették akkoriban.

Az 1900-as évek elején hatalmas fordulóponthoz érkezett a pulik élete. A külterjes pásztorkodást a belterjes gazdálkodás váltotta fel. Csökkent alkalmazásuk lehetôsége a nyájak mellett a pásztoréletben. Ebben a helyzetben a megmaradás, vagy a lassú, de biztos kipusztulás volt a kérdés. Az utolsó órákban fedezte fel Raitsits Emil és a vele együtt munkálkodó nagy elôdeink a nemzet parlagon heverô értékét, a puli legelôkön, pusztákon élô utolsó példányait. Az ô jövôbelátásuk eredménye, hogy a fajta bekerült a tanyákra, falvakba városokba. Bár megtartották ôsi munkakörüket is, olyan funkciókat láttak el, amely gazdáik életkörülményeinek megfelelt: Házôrzô, személyvédô, szoba és luxus ebek lettek. Sôt a rendôrségi nyomozószolgálatban is legendásan megállták a helyüket. Szegedi Kóbi Bikfic, Kispesti ôrszem Kadét, Újpesti ôrszem Apród neve a mai napig fogalom a fajtát ismerôk köreiben. A harmincas években a rendôrségi munkakutya versenyeken játszva verték a már akkor is világhírű más fajtákat. A cirkuszok és varieték porondjain káprázatos mutatványokat adtak elô a pulik, és különb bohócok voltak, mint bármelyik más állat a világon. Ébersége, igénytelensége, szimata miatt határôri, mezôri szolgálatra ideálisabbat találni se lehetett volna a pulinál. Az új munkaterületek tehát sokféle követelményeket és tulajdonságokat kívántak meg a pulitól. Minden területen oly csodálatosan és kiválóan állták meg a helyüket, hogy az 1930-as évek végére számolni lehetett a fajta reneszánszával. A kimagasló belsô értékek mellett minden új foglalkozási területhez megkövetelt testnagyság is adva volt, hiszen az Abonyi-Anghi-Márki féle szabvány négy méretbe osztályozta a pulit: 1. Nagy, vagy rendôr puli, 2. közép nagy puli, 3. kis puli, 4. törpe puli. Tehát mindenki megtalálta az igényeknek, munkakörnek megfelelô méretet.

A II. Világháború összezúzta pásztorkutyáink, így a puli életét is. Ekkor már nem a legelôkrôl kerültek a pulik a házakhoz, hanem pont fordítva a városokból mentek vissza a pusztára. A tenyésztés, a nemesítés, az egyesületi élet is a városokban indult újra. A pulik jövôjére ez rányomta a bélyegét. A házi jelzô eb, a hobbi, vagy luxus kutya címszó mindinkább elterjedt a fajtáról mind itthon, mind külföldön. Megfeledkeztek mindazokról a területekrôl amelyekben rátermettségük révén eredményeket és dicsôséget vívtak ki. Emiatt semmissé tették a puli négyféle méretbeli osztályozását, és a közép nagy puli lett a kívánatos standard nagyság. Ezzel a döntéssel számos olyan életpályát zártak el, melyben a múltban oly kitűnôen helytálltak. pld. Rendôrségi szolgálat.

Elérkeztünk tehát a fajta életében egy olyan válságos idôponthoz amikor a pulit a luxus ebek, jobb esetben a házôrzôk kategóriájába skatulyáztuk be. Éppen arra a helyre, ahol világviszonylatban is a legnagyobb a konkurencia. A létezô összes fajta kb. 90 %-a vetélytárs.

Ugyanakkor az elsôsorban küllemre történô tenyésztés elvitathatatlan érdeme az egyöntetű, tetszetôs, homogén megjelenésű puli létrehozása. Természetesen a szépségre szelektálás több generáción át, magával vonta a vérmérséklet gyengülését, a temperamentum csökkenését. Szerencsére, – mondhatni ekkor is az utolsó órában –, az 1990-as évek közepétôl elindult egy olyan folyamat, amikor a terelô fajtáink, köztük a pulik tereléshez való hajlamát is vizsgálják. A terelési ösztönpróbák a várakozásoknak megfelelôen bizonyították azt, hogy a három terelô fajtánk közül a puli rendelkezik már a legkevesebb terelô hajlammal. Ez annak tudható be, hogy hosszú generációk óta luxuskörülmények között él. Szerencsére a helyzet nem olyan kilátástalan, hiszen több tucatnyi azoknak a puliknak a száma, akik sikeres terelési ösztönpróbával rendelkeznek. Sôt a harmadik éve rendszeresen megrendezésre kerülô terelôversenyeken pulik is sikeresen szerepelnek. 1999-ben Napfényvárosi Csahos Nyertes lett a pulik terelôbajnoka. Ebben az évben Ecsedi-Lápi Ostor második helyezése keltett nagy meglepetést a Szarvason megrendezett fordulóban, ahol az összes fajta közül érdemelte ki ezt a gyönyörű eredményt. Az egyre nagyobb sikernek örvendô agility versenyeken is bemutatkoztak a fajta reprezentánsai. Hazai viszonylatban négy puli az, akik igyekeznek megadni a kezdô lökéseket, hogy kedvet ébresszenek a pulit tartókban e nagy jövô elôtt álló sporthoz. A munkában is bizonyított pulik képezhetik annak a tenyészállománynak a genetikai alapját, akik a fajta teljeskörű talpraállításának úttörôi lesznek.

S, hogy nem felesleges, az ezirányú tenyésztôi tevékenység, álljon itt egy külföldrôl érkezett levél: „Röviddel ezelôtt szereztünk egy fiatal nôstény pulit, Bodrit. Most tanítjuk vele birkáinkat terelni. ô egy boldog, tettrekész, buzgó, megbízható munkás már is. Munkájában fáradhatatlan, villámgondolkodású, megbízható, táncoló szökdécselése gyors és igen tetszetôs. Mikor visszahívjuk szinte versenyez, hogy ott legyen kéznél. Az itteni juhászok, akiknek border collie-juk van azt mondták: Mit akartok vele? Soha nem éritek azt el, mint a borderrel.

Csupán azt jegyezném meg Bodri tréningjénél, hogy ôt soha nem lehet büntetéssel tanítani, ami a border oktatásánál elengedhetetlen kellék. Ô mindent végrehajt, ha utána dicséretet kap. Soha nem kívánok megbízhatóbb birkaterelô munkást a magyar pulinál, mert vele élvezet a munka. Az itteni border collie-t tartó juhászok ha megismerik a puli kiváló tulajdonságait, meggyôzôdésem, hogy lecserélik nyájaik mellôl. Már most is elégedett fejcsóválások között figyelik Bodrit és igen sokat kérdezgetnek róla.”




Arany Csaba

Miért éppen Puli?

Egyik legkorábbi gyerekkori emlékem szinte elôttem van.

Nyári délután – édesanyám ül házunk lépcsôjén, lábánál, ölében a puli és úgy tűnik, csak ôk ketten vannak a világon.

Emlékszem, féltékeny voltam a kutyára. Olyan szavakat, hangsúlyokat mi gyerekek (bár agyon voltunk kényeztetve) soha nem kaptunk. Azóta is sokat gondolok rá, hogy az édesanyám „kutyanyelven” tudott.

A puli úgy került hozzánk, hogy vidéki rokonoknál járt az édesapám, ahol pulik születtek, és a legkisebbet el akarták pusztítani. Ezt a kis halálraítéltet hozta el az édesanyámnak az apám.

Nem tudom mit kapott enni és hogy maradt életben, de annyi mindent elkövetett az édesanyám, hogy a környezetünkben mindenki azt mondta, hogy nem normális. (Ezt azóta már egy párszor én is megkaptam. Hiába mindenki örököl valamit a szüleitôl.)

A puli életben maradt, pici volt. Kicsi lett a neve. Az anyám volt a mindene.

Kicsi, velünk gyerekekkel is játszott, futkározott, nagyon szerettük, de az a nézés, ahogy az anyámra nézett, elfeledhetetlen.

4 éves volt a puli, amikor az édesanyám beteg lett. Én 14 éves voltam és megmondták, hogy soha többé nem gyógyul meg. Én tudtam, de a pulinak nem mondták meg, és ô is tudta. Az utolsó pillanatig együtt voltak.

Egy verôfényes augusztusi – számunkra szörnyű – napon, délután otthon, agyon gyógyszerezve csendesen elaludt az édesanyám. A puli reggel óta sírt, olyannyira, hogy délben kihívtuk az állatorvost. Nem tudom, hogy mit mondhatott, de nagyon hamar elment. Aztán jött a borzalmas délután és az utána következô szintén szörnyű napok.

A pulit nem is láttuk. Ha elôjött, ide-oda vánszorgott, hangtalan volt, nem sírt, nem ugatott, nem evett és nem ivott. Így ment ez majdnem két hétig. Az egész család minden szeretetét rázúdította, hiszen szerettük és megígértük az édesanyámnak, hogy vigyázunk rá, de minden hiába volt. Fénytelen lett a szeme, a szôre, szinte nem látott, nem hallott.

Többször kihívtuk az állatorvost, az akkori viszonyoknak megfelelôen kapott vitaminokat, vittük a patakhoz futkározni, új labdát vettünk neki, de minden hiába volt, az édesanyámat neki sem pótolta semmi és senki.

Lesoványodva, fénytelen szemmel, rezzenéstelenül fogadta az örök álomba segítô injekciót. Nem volt más megoldás, éhen halt volna.

Akkor 14 évesen határoztam el, hogy addig nem halok meg, amíg nem lesz nekem is egy „Kicsim”.

Sokat kellett várnom, hogy a körülményeim olyanok legyenek, hogy egy puli igazán jól érezhesse magát nálunk, de végre eljött ez az idô is.

És most van pulim. Kettô is. De bármennyire is imádom a másodiknak hozzánk került lány pulit, Kacért, azokat a szavakat, hangsúlyokat, amelyek még a mai napig is a fülembe csengenek – vagy talán az égbôl az édesanyám súgja – csak az elsô, a számomra az igazi puli, Bence érti és válaszol rá.

Ismétlôdik az élet.

Házunk lépcsôjén ülök, és a lábamnál, az ölemben a pulim, és úgy tűnik,

csak KETTEN VAGYUNK A VILÁGON!
 
Oldal tetejére