Ha esténként felnézel az égre,
gondolj kedvesed csillogó szemére,
ne ejts könnyet, ha gyötör a bánat,
mert kinevetnek hogyha sírni látnak.
Sötét éjjelen dermesztő a homály,
szívemet mardossa, tépi szét a magány,
mondd, hogy szeretsz és gondolsz néha rám,
csillagfényes, átvirrasztott álmatlan éjszakán.
Üres állomáson búcsúzkodtunk ketten,
szemeid fájdalmát akkor nem értettem,
úgy hagytál ott, mint jóllakott méh a virágot,
összetörted szívemben az egész világot.
Most itt vagyok, de máris megyek,
többé hazug szavak nem kellenek,
szomorú volt a magányos tegnapom,
vajon lesz még ezek után holnapom?
Egy szó és vége minden szépnek,
megfakulnak régi szép emlékek,
állok az éjben és csak nézem képed,
lelkem mélyén hibát keresgélek.