Legutóbbi tartalom: Wizard of OZ

Nem kell? - Ím azonban kelletlen, hivatlan A fiú betoppan; szive égő katlan, Belsejét még most is fúrja és faragja Szégyenítő búja, búsitó haragja. Mégis, mindamellett - mily Isten csodája! - Egy zokszót sem ejt ki Toldi Györgyre szája: Lelke gyűlölségén erőt vesz valami, Valami - nem tudom én...

György az édesanyját hidegen köszönté, Bár ez a lelkét is majd elébe önté! „Hát a másik hol van?” fanyalogva kérdi. Senki sem hinné, hogy kedves öccsét érti. „Szénát hord szegényke künn a béresekkel, Hívatom -” de György úr ezt rikoltja: „Nem kell!” Nem kell! és e két szó úgy esik anyjának...

Nincs halotti tora Toldi Lőrincnének, Napja sem derült fel új menyegzőjének; Másért sütnek-főznek, másért lakomáznak: György van itthon, első szülötte a háznak. Toldi György nagy úr volt. Sok becses marhája, Kincse volt temérdek, s arra büszke mája, Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája, Sok...

Másik a malacot láng felett hintálja, Szőrit kés fokával bőrig borotválja; Bort ez csobolyóban, az kecsketömlőben, Kenyeret hoz amaz bükkfa tekenőben... - Mit jelent e hű-hó gyászos özvegy-házban, Hol a dinom-dánom régen volt szokásban? Toldi Lőrincnének most van-é a torja? Vagy menyegzőjének...

Egy cseléd vizet tesz félakós bögrében, Mely ha forr a tűzön s nem fér a bőrében, Akkor a baromfit gyorsan belemártja, Tollait letörli, bocskorát lerántja. Van, ki a kis bárányt félti izzadástul; S bundáját lerántja, még pedig irhástul; Más a vékonypénzü nyúlat szalonnázza, Hogy csöpögjön...

Így vesződék Miklós, nyers, haragos búban, De van drága dolog otthon Nagyfaluban: Tán kigyúlt a ház is, úgy füstöl a kémény, Nagy kolonc köszönget a kút méla gémén. A malac-nép sí-rí; borju, bárány béget; Aprómarha-nyáj közt van szörnyű itélet; A fehércseléd közt a beteg se lomha: Holmi kis...

Elvonúl a tábor, csillapul morajja: Ezt a szél elhordta, azt a por takarja; Toldi meg nagybúsan hazafelé ballag, Vaskos lábnyomától messze reng a parlag; Mint komor bikáé, olyan a járása, Mint a barna éjfél, szeme pillantása, Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében, Csaknem összeroppan a rúd...

Elvonul a hadnép hosszu tömött sorban, Toldiról beszélnek az egész táborban; Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet, Mindenik derít rá egy mosolygó képet; Egyik így szól: „Bajtárs! mért nem jősz csatára? Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.” Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy...

De ki vína bajt az égiháborúval, Szélveszes, zimankós, viharos borúval? És ki vína Isten tüzes haragjával, Hosszu, kacskaringós, sistergő nyilával? Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága S nem megunt előtte Isten szép világa; Jaj-keserves annak, aki jut kezébe, Meghalt anyjának is visszarí ölébe.

Nádorispán látja Toldit a nagy fával, És elámul rajta mind egész hadával. „Ember ez magáért” Laczfi mond „akárki; Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki? Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány rúdat, Amellyel mutatja e suhanc az útat?” Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki, Egy paraszt...

Én paraszt? én?” - Amit még e szóhoz gondolt, Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt. Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja, Mint csekély botocskát, véginél ragadja; Hosszan, egyenesen tartja félkezével, Mutatván az utat, hol Budára tér el, S mintha vassá volna karja, maga válva, Még csak...

„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?” Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra; De Toldinak a szó szivébe nyilallik, És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik. „Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában, „Hát ki volna úr más széles e határban? Toldi György talán, a rókalelkü bátya, Ki Lajos...

Itt van immár a had, Laczfi nádor hada, Itt kevély hadával Laczfi Endre maga; Délcegen megűli sárga paripáját, Sok nehéz aranyhím terheli ruháját; És utána nyalka, kolcsagos legények, Tombolván alattok cifra nyergü mének: Nézi Miklós, nézi, s dehogy veszi észbe, Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe.

Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja, Mely sovárgó lelkét mélyen szántogatja; S amint fő magában, amint gondolkodik, Szíve búbánatban összefacsarodik. Mert vitéz volt apja; György is, álnok bátyja, A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja; S míg ő béresekkel gyüjt, kaszál egy sorban, Gőgösen...

„Szép magyar leventék, aranyos vitézek! Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek. Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba? Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba? Mentek-é tatárra? mentek-é törökre, Nekik jóéjtszakát mondani örökre? Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, Szép magyar vitézek, aranyos...