Fel sem kereste a balett-táncos lányra ráomló épület kivitelezője Tóth Nikolettet, a tragédia idején 26 éves balerinát, még ahhoz sem volt bátorsága, hogy belenézzen az áldozat szemébe. Attól pedig mereven elzárkózik, hogy akár egy fillér kártérítést is fizessen az egész addigi életét feladni kényszerülő, valószínűleg örökre nyomorékká vált lánynak. Helyszíni riport a tornateremből, ahol Niki makacs szívóssággal végzi a rehabilitáció sziszifuszi munkáját.
A kerekesszékben ülő szép, szőke lány kézfogása erőtlen, mintha egy kisbaba kezét tartanám a kezemben. Nem ma kezdtem a szakmát, de fogalmam sincs, hogyan közeledjek egy olyan emberhez, aki huszonhat éves koráig a táncból élt, aztán 2022. június 27-én egy matematikailag kifejezhetetlenül csekély valószínűségű tragédiában mozgásképtelenné vált. A lány arcán bizonytalan félmosoly, egy töredék pillanatig még abban sem vagyok biztos, hogy ebből interjú lesz, de aztán, bár kissé tétován, megindul a beszélgetés.
Tóth Nikolett-tel – mert ő ül a kerekesszékben, akinek a nevét két és fél éve megismerte az ország, amikor ráomlott egy ház homlokzata az Aradi és a Jókai utca sarkán – a Steps Neurorehabilitation Center nevű intézetben beszélgetünk. A szomszédos széken ülő hölgy annyira hasonlít Nikire, hogy nem nehéz rájönnöm, ő Adrienn, az édesanyja. Aki azóta a tragikus nyári nap óta életét egyetlen lánya ápolásának szenteli. Ő hozza a gyógytornára, és onnan vissza a terézvárosi lakásukba. A munkáját is úgy igazítja, hogy minél többet tudjon együtt lenni a balett-táncossal. Szándékosan nem azt írom, hogy egykori táncossal.
A Soroksári úti centrum az egyetlen ilyen magánklinika az országban, a legkülönbözőbb, veleszületett betegségben szenvedő vagy súlyos baleseten átesett pácienssel foglalkoznak itt a fizioterapeuták, pszichológusok, a Pető Intézetben képzett konduktorok és egyéb szakemberek.
Sunnyog a kivitelező
Kiderül, a ház építését végző vállalkozás, a Pillér-Lakás Kft. tulajdonosa, bizonyos Lengyel László még annyit sem tett meg, hogy elmenjen Nikihez és a szemébe nézzen. Igen, bármennyire is hihetetlen, nem volt személyes találkozás a házomlás felelőse és az áldozat között. Nikiék tavaly júniusban adták be a bíróságra a keresetet, de még mindig nem sikerült kiírni a tárgyalás időpontját. Pedig minden szükséges szakértői vélemény megvan, a műszaki és orvosi szakvélemények is, de áll az ügy.
A kivitelezőt – mint az egyik gyanúsítottat – már kihallgatta a rendőrség, de ő mindent tagad, azt állítja, semmi köze a homlokzat leomlásához. No de akkor kinek van?
A kivitelező állítása szerint a második világháború a hibás, mert akkor sérült meg annyira a ház, hogy nyolcvan évvel később leomlott a homlokzata.
A szakvélemény ugyanakkor kimondja, hogy számos kötelező előírást nem tartottak be az építkezés során, ez volt az omlás előidézője.
Niki azon a végzetes június 27-én munkahelyére, a Budapesti Operettszínházba sietett udvarlójával, Benjáminnal, amikor leszakadt a homlokzat.
Amint leszázalékolták a táncosnőt – mert két évig, mivel munkahelyi balesetnek számít a sérülése, fizetése kilencven százalékát megkapta táppénzként –, a színház azonnal lépett, és ezt a négyórás munkát ajánlották fel Nikinek. Azért csak négyórást, mert a lány mindennap jár rehabilitációra az édesanyjával.
Adrienn, az édesanya nem akar nyilatkozni, inkább háttérben maradna, de azt azért elmondja, hogy miután balesetet szenvedett a lánya, akadtak munkahelyi problémái, ezek végül úgy oldódtak meg, hogy most már úgymond főállásban ápolja, hozza-viszi a lányát, havi 260 ezer forintos fizetésért.
Közben beszélgetünk erről-arról, a színházról, az orvostudományról, az emberekről. Még az édesanyjától tudom, hogy a baleset után fél évvel szakítottak Benjáminnal, nem a fiú hagyta ott a kerekesszékbe kényszerült balerinát, hanem a lány mondta meg Benjáminnak, nem lenne értelme tovább folytatni a kapcsolatukat.
A kerekesszékben ülő szép, szőke lány kézfogása erőtlen, mintha egy kisbaba kezét tartanám a kezemben. Nem ma kezdtem a szakmát, de fogalmam sincs, hogyan közeledjek egy olyan emberhez, aki huszonhat éves koráig a táncból élt, aztán 2022. június 27-én egy matematikailag kifejezhetetlenül csekély valószínűségű tragédiában mozgásképtelenné vált. A lány arcán bizonytalan félmosoly, egy töredék pillanatig még abban sem vagyok biztos, hogy ebből interjú lesz, de aztán, bár kissé tétován, megindul a beszélgetés.
Tóth Nikolett-tel – mert ő ül a kerekesszékben, akinek a nevét két és fél éve megismerte az ország, amikor ráomlott egy ház homlokzata az Aradi és a Jókai utca sarkán – a Steps Neurorehabilitation Center nevű intézetben beszélgetünk. A szomszédos széken ülő hölgy annyira hasonlít Nikire, hogy nem nehéz rájönnöm, ő Adrienn, az édesanyja. Aki azóta a tragikus nyári nap óta életét egyetlen lánya ápolásának szenteli. Ő hozza a gyógytornára, és onnan vissza a terézvárosi lakásukba. A munkáját is úgy igazítja, hogy minél többet tudjon együtt lenni a balett-táncossal. Szándékosan nem azt írom, hogy egykori táncossal.
A Soroksári úti centrum az egyetlen ilyen magánklinika az országban, a legkülönbözőbb, veleszületett betegségben szenvedő vagy súlyos baleseten átesett pácienssel foglalkoznak itt a fizioterapeuták, pszichológusok, a Pető Intézetben képzett konduktorok és egyéb szakemberek.
Sunnyog a kivitelező
Kiderül, a ház építését végző vállalkozás, a Pillér-Lakás Kft. tulajdonosa, bizonyos Lengyel László még annyit sem tett meg, hogy elmenjen Nikihez és a szemébe nézzen. Igen, bármennyire is hihetetlen, nem volt személyes találkozás a házomlás felelőse és az áldozat között. Nikiék tavaly júniusban adták be a bíróságra a keresetet, de még mindig nem sikerült kiírni a tárgyalás időpontját. Pedig minden szükséges szakértői vélemény megvan, a műszaki és orvosi szakvélemények is, de áll az ügy.
A kivitelezőt – mint az egyik gyanúsítottat – már kihallgatta a rendőrség, de ő mindent tagad, azt állítja, semmi köze a homlokzat leomlásához. No de akkor kinek van?
A kivitelező állítása szerint a második világháború a hibás, mert akkor sérült meg annyira a ház, hogy nyolcvan évvel később leomlott a homlokzata.
A szakvélemény ugyanakkor kimondja, hogy számos kötelező előírást nem tartottak be az építkezés során, ez volt az omlás előidézője.
Niki azon a végzetes június 27-én munkahelyére, a Budapesti Operettszínházba sietett udvarlójával, Benjáminnal, amikor leszakadt a homlokzat.
Amint leszázalékolták a táncosnőt – mert két évig, mivel munkahelyi balesetnek számít a sérülése, fizetése kilencven százalékát megkapta táppénzként –, a színház azonnal lépett, és ezt a négyórás munkát ajánlották fel Nikinek. Azért csak négyórást, mert a lány mindennap jár rehabilitációra az édesanyjával.
Adrienn, az édesanya nem akar nyilatkozni, inkább háttérben maradna, de azt azért elmondja, hogy miután balesetet szenvedett a lánya, akadtak munkahelyi problémái, ezek végül úgy oldódtak meg, hogy most már úgymond főállásban ápolja, hozza-viszi a lányát, havi 260 ezer forintos fizetésért.
Közben beszélgetünk erről-arról, a színházról, az orvostudományról, az emberekről. Még az édesanyjától tudom, hogy a baleset után fél évvel szakítottak Benjáminnal, nem a fiú hagyta ott a kerekesszékbe kényszerült balerinát, hanem a lány mondta meg Benjáminnak, nem lenne értelme tovább folytatni a kapcsolatukat.
