Prágai Noémi
Új tag
Álomra várva
- Ön merre járt? –kérdezte Schwarcz úr.
- Ezt teljes pontossággal nem tudom megmondani, - motyogott Liebmann- de annyi bizonyos, hogy a lányokon fűszoknya volt.
- Ó, szerencsés! Én legutóbb a délisarkon pihentem. Majd’ megfagytam.
- És miért nem vitt magával ruhát?…
Ezen mindketten nevettek, de csak halkan, nehogy felhívják magukra a figyelmet, vagy megzavarjanak egy másik utazót.
- Na, annyira jól azért még nem megy.
Valaki nagyot ásított.
- Isten hozta, Stein úr.
- Valóban? Erről néha nem vagyok meggyőződve.
- Hogy utazott?- kérdezte Liebmann.
- Megjárja. De mostanában nehezen indulok el. Tudja, közel van az indulás az igazi útra.
- Igen, igen. De mégis, használja ki, amíg lehet. Egyébként, mikor indul?
- Úgy számolom, holnap után reggel.
Erre nem szóltak semmit. Ahhoz képest, hogy mennyi ideje voltak együtt, az a két nap már nem volt valami sok. De ahhoz, hogy ott eltöltsék, ahhoz nagyon is hosszúnak tűnt.
- És megkérdezhetem- suttogta Schwarcz- hogy önt kik várják majd, ha megérkezik?
- Természetesen. A lányom, a fiaim és az asszony. Az édes, gömbölyű Sára.
- Úgy hangzik, mintha valami bon- bon lenne.
- Higgye el, még annál is jobb.
- Vajon tényleg várnak minket?- kérdezte Schwarcz.
Stein elgondolkodott.
- Bizonyára. Én legalábbis, nem is merem elképzelni, hogy ekkora utazás végén egyedül találjam magam. Hiszen oda mentek ők is.
- Igen, igen. Nekem az apám és a feleségem van odaát.
- Az elmúlt hónapokat figyelembe véve… szerencsések, azt kell mondjam, hogy olyan korán elindulhattak.
- Néha én is úgy érzem. Néha meg úgy, hogy még ez a hely is megéri, hogy itt maradjak.
Ehhez nem volt mit hozzáfűzni.
- Azt hiszem, én még teszek egy kis kiruccanást.- mondta Stein.
- Hová készül?
- Tahiti, azt hiszem.
- Azt hiszi? Már ebben sem lehet biztos az ember?
- Még kérdi? Legutóbb Szicíliába indultam, és Párizsban kötöttem ki.
- És az olyan nagy baj?
- Na ja. Egy kukkot sem beszélek franciául.
- Miért, Tahitiül tud?
- Kell ott beszélni?!
- Akkor jó utat.
- Köszönöm. És ön?
- Én még várom az indulást. Így reggel tájba mindig nehezebben szánom rá magam.
- Én is önnel tartok- csatlakozott Liebmann.
- Rendben, de figyelmeztetem: ha eltévedünk, nekem ne nyafogjon!
- Nem fogok. Tőlem ott is maradhatunk elveszve. Pláne Tahitin.
- Akkor a viszont látásra.
Hamar elaludtak. Hideg volt, orrfacsaró bűz, és még sokan forgolódtak útra készen. Az volt az egyetlen menedék.
Hajnalban kivágódott az ajtó. Majdnem le is szakadt.
- Mi a szösz?- kérdezte Stein, aki alig ért vissza Tahitiről.
- Valaki elindul- nyögte Liebmann- egyébként, nem várt meg az indulásnál. Én elkeveredtem a Mississippihez.
- Mondtam, hogy ne nyafogjon- morogta Stein, de nem tudta elnyomni hangja remegését.
Egy őr beordított a kókadozó ajtón.
- Stein!
Stein megdermedt.
- Ez nekem ordibál?- kérdezte a rémülettől kitágult szemekkel.
Liebmann nem tudott megszólalni, csak nyikorgott.
- Én… Őőőő…
Stein lelépett a priccsről. A barakkban mindenki elhallgatott. Tudták, hogy az út végén a felesége és a gyerekei várják, de oda akkor is nehéz elindulni.
- Hát- mondta Stein- lekésem a járatom, ha nem sietek. Azért nem kell így izgulni. Én ma éjjel már legalább nyugodt helyen alszom. Ti meg… Eh, megyek. És azért… Ne siessetek utánam.
Többen zúgolódtak, ahogyan az őrök felolvasták a névsort.
Ezek a nevek több ételt, több fekhelyet jelentettek, mégsem örült senki.
És az útért sem kellett fizetni. Vagy, ahogy vesszük…
Durván bevágták mögöttük a zuhanyzókamra fém kapuját.
Egy ideig nem történt semmi, azután halkan sziszegni kezdtek a falak.
- Van valaki, akit nem várnak odaát?- kérdezte Stein.
Egy fiatal, tizennyolc év körüli, jókiállású fiú fölemelte remegő kezét.
- Rendben, akkor te velem jössz. Azután odaát majd megvárjuk a családodat.
A fiú bólintott, de már nem tudott szólni. Valami fojtogatni kezdte a torkát.
Többen sikoltozni kezdtek, meg mardosni egymást, mire Stein rájuk szólt, elfúló hangon.
- Ne tülekedjenek, mind odaérünk időben…
Többen halkan imádkozni kezdtek, amíg végleg elfogyott a levegőjük.
Néhányan még látták, ahogyan Stein a földön hevert, kissé ködös tekintettel és halkan azt hörögte:
- Szervusz, Sára. Tudtam, hogy már nagyon vártál…
De ezt a kintieknek már senki nem tudta elmondani.
A kintieknek, akik penészes barakkokba zárva rettegtek, akik hallottaikat rejtegették az ágyaik alatt és éjszaka csak feküdtek, amíg nem jöttek értük, csak feküdtek, indulásra készen, utoljára még szabad tájak levegőire vágyva, csak feküdtek a beszédes éjszakában, álomra várva…
Prágai Noémi
- Ön merre járt? –kérdezte Schwarcz úr.
- Ezt teljes pontossággal nem tudom megmondani, - motyogott Liebmann- de annyi bizonyos, hogy a lányokon fűszoknya volt.
- Ó, szerencsés! Én legutóbb a délisarkon pihentem. Majd’ megfagytam.
- És miért nem vitt magával ruhát?…
Ezen mindketten nevettek, de csak halkan, nehogy felhívják magukra a figyelmet, vagy megzavarjanak egy másik utazót.
- Na, annyira jól azért még nem megy.
Valaki nagyot ásított.
- Isten hozta, Stein úr.
- Valóban? Erről néha nem vagyok meggyőződve.
- Hogy utazott?- kérdezte Liebmann.
- Megjárja. De mostanában nehezen indulok el. Tudja, közel van az indulás az igazi útra.
- Igen, igen. De mégis, használja ki, amíg lehet. Egyébként, mikor indul?
- Úgy számolom, holnap után reggel.
Erre nem szóltak semmit. Ahhoz képest, hogy mennyi ideje voltak együtt, az a két nap már nem volt valami sok. De ahhoz, hogy ott eltöltsék, ahhoz nagyon is hosszúnak tűnt.
- És megkérdezhetem- suttogta Schwarcz- hogy önt kik várják majd, ha megérkezik?
- Természetesen. A lányom, a fiaim és az asszony. Az édes, gömbölyű Sára.
- Úgy hangzik, mintha valami bon- bon lenne.
- Higgye el, még annál is jobb.
- Vajon tényleg várnak minket?- kérdezte Schwarcz.
Stein elgondolkodott.
- Bizonyára. Én legalábbis, nem is merem elképzelni, hogy ekkora utazás végén egyedül találjam magam. Hiszen oda mentek ők is.
- Igen, igen. Nekem az apám és a feleségem van odaát.
- Az elmúlt hónapokat figyelembe véve… szerencsések, azt kell mondjam, hogy olyan korán elindulhattak.
- Néha én is úgy érzem. Néha meg úgy, hogy még ez a hely is megéri, hogy itt maradjak.
Ehhez nem volt mit hozzáfűzni.
- Azt hiszem, én még teszek egy kis kiruccanást.- mondta Stein.
- Hová készül?
- Tahiti, azt hiszem.
- Azt hiszi? Már ebben sem lehet biztos az ember?
- Még kérdi? Legutóbb Szicíliába indultam, és Párizsban kötöttem ki.
- És az olyan nagy baj?
- Na ja. Egy kukkot sem beszélek franciául.
- Miért, Tahitiül tud?
- Kell ott beszélni?!
- Akkor jó utat.
- Köszönöm. És ön?
- Én még várom az indulást. Így reggel tájba mindig nehezebben szánom rá magam.
- Én is önnel tartok- csatlakozott Liebmann.
- Rendben, de figyelmeztetem: ha eltévedünk, nekem ne nyafogjon!
- Nem fogok. Tőlem ott is maradhatunk elveszve. Pláne Tahitin.
- Akkor a viszont látásra.
Hamar elaludtak. Hideg volt, orrfacsaró bűz, és még sokan forgolódtak útra készen. Az volt az egyetlen menedék.
Hajnalban kivágódott az ajtó. Majdnem le is szakadt.
- Mi a szösz?- kérdezte Stein, aki alig ért vissza Tahitiről.
- Valaki elindul- nyögte Liebmann- egyébként, nem várt meg az indulásnál. Én elkeveredtem a Mississippihez.
- Mondtam, hogy ne nyafogjon- morogta Stein, de nem tudta elnyomni hangja remegését.
Egy őr beordított a kókadozó ajtón.
- Stein!
Stein megdermedt.
- Ez nekem ordibál?- kérdezte a rémülettől kitágult szemekkel.
Liebmann nem tudott megszólalni, csak nyikorgott.
- Én… Őőőő…
Stein lelépett a priccsről. A barakkban mindenki elhallgatott. Tudták, hogy az út végén a felesége és a gyerekei várják, de oda akkor is nehéz elindulni.
- Hát- mondta Stein- lekésem a járatom, ha nem sietek. Azért nem kell így izgulni. Én ma éjjel már legalább nyugodt helyen alszom. Ti meg… Eh, megyek. És azért… Ne siessetek utánam.
Többen zúgolódtak, ahogyan az őrök felolvasták a névsort.
Ezek a nevek több ételt, több fekhelyet jelentettek, mégsem örült senki.
És az útért sem kellett fizetni. Vagy, ahogy vesszük…
Durván bevágták mögöttük a zuhanyzókamra fém kapuját.
Egy ideig nem történt semmi, azután halkan sziszegni kezdtek a falak.
- Van valaki, akit nem várnak odaát?- kérdezte Stein.
Egy fiatal, tizennyolc év körüli, jókiállású fiú fölemelte remegő kezét.
- Rendben, akkor te velem jössz. Azután odaát majd megvárjuk a családodat.
A fiú bólintott, de már nem tudott szólni. Valami fojtogatni kezdte a torkát.
Többen sikoltozni kezdtek, meg mardosni egymást, mire Stein rájuk szólt, elfúló hangon.
- Ne tülekedjenek, mind odaérünk időben…
Többen halkan imádkozni kezdtek, amíg végleg elfogyott a levegőjük.
Néhányan még látták, ahogyan Stein a földön hevert, kissé ködös tekintettel és halkan azt hörögte:
- Szervusz, Sára. Tudtam, hogy már nagyon vártál…
De ezt a kintieknek már senki nem tudta elmondani.
A kintieknek, akik penészes barakkokba zárva rettegtek, akik hallottaikat rejtegették az ágyaik alatt és éjszaka csak feküdtek, amíg nem jöttek értük, csak feküdtek, indulásra készen, utoljára még szabad tájak levegőire vágyva, csak feküdtek a beszédes éjszakában, álomra várva…
Prágai Noémi
