Édes anyanyelvünk, azaz "Mely nyelv merne versenyezni véled."

estfen

Állandó Tag
Állandó Tag
Molnos Angéla - Ki felelős a magyar nyelvért? Tanulmány a magyar nyelv oktatásáról

Bevezető

Ha így általában tesszük föl a kérdést, akkor az ösztönszerű válasz: "Mindannyian". De ha azt kérdezzük, hogy ki felelős az iskolában a magyar nyelvért, akkor a legtöbben gépiesen rávágnák: "A magyartanár". Azon gondolatomat szeretném körüljárni és alátámasztani a következőkben, hogy a magyar nyelvért minden tanár felelős és e közös feladat teljesítésében a magyartanárnak más, de nem szükségszerűen nagyobb a szerepe.
Nem kívánom itt megismételni mindazt, amit a magyar nyelv mai állapotáról máshol már megírtam (Molnos 1997, 1997a; 1998, 1998a, 1998b, 1998c, 1999). Viszont bevezetőül röviden fel kell sorolnom azon tételeket, amelyekben hiszek és amelyek részben a magyar nyelvre, részben az iskola szerepére vonatkoznak.

1.Nem csak a tudás bővítése az iskola feladata, hanem az egész személyiség fejlesztése, vagyis

1a. hagyományos erkölcsi, közösségi, nemzeti értékrendszerünk tisztázása és átadása (a jó és rossz megkülönböztetése, igazságszeretet, becsületesség, önzetlenség, felelősségvállalás, a másság tisztelete, stb.);

1b. önálló gondolkodásra való nevelés;

1c. túlterhelő tananyag helyett, csak azon ismeretek kiválasztása és tanítása, amelyek nélkül a fiatal nem hagyhatja el az iskolát;

1d. tanítsa meg az iskola a fiatalokat az adatkeresés, adatkiválasztás és adatfeldolgozás módszereire, hogy képesek legyenek a mai világban egyre növekvő adatáradatot kezelni és ily módon tudásukat saját maguk továbbfejleszteni.

2. Nincs egészséges személyiségfejlődés önazonosságunk biztos tudata nélkül. Ez pedig szorosan összefügg közösségtudatunkkal, történelmi tudatunkkal és egyben magyar anya-nyelvi műveltségünkkel. Nyelvünk összetartozásunk jele, és egyben összetartó erő. Összeköt minket őseinkkel, egész múltunkkal, mindazokkal, akik ma magyarul beszélnek és remélhetőleg utódainkkal is. Biztonságérzetet ad.

3. Központi szerepet játszik a gondolkodás fejlesztésében és minden tanításban a magyar nyelv megismerése (szónoklattan, nyelvünk története, jelentéstan, nyelvtan, hangtan) és gyakorlata (beszéd, előadó-művészet, szónoki és fogalmazási gyakorlatok). Minden tantárgy egyben nyelvalkotás és nyelvhasználat is.

4. Nagy mértékben a szaknyelvek és az áltudományosság okozzák a magyar nyelv mai rohamos bomlását (Molnos, 1998a, 1998c). E hajlamnak ellen kell állniuk a tantervek megfogalmazóinak és az iskoláknak. Minden tanárnak fokozottan kell figyelnie saját magyar nyelvhasználatára szóban és írásban.

5. Szükséges része a mai művelt fiatalok képzésének az angol nyelv komoly elsajátítása. Beható angol nyelvismeretet azonban csak az szerezhet, aki azt alapos anyanyelvi tudásra építi. Óvakodnia kell attól az iskolának, hogy az angol vagy más idegen nyelv tanítása a magyar nyelv kárára történjék. Minden angol tanárnak tudnia kell, hogy az angol nyelv se nem előbbre való, se nem fejlettebb mint a magyar, csak más. Minden magyar és más nyelv tanárának a nyelvet mint rendszert kell tanítania, melyet nem szabad egy másik fölé helyezni, sem összekeverni egy másikkal.

Mint lélekgyógyász, társadalomlélektani kutató és a magyar nyelv szerelmese írom le a fenti tételeket. Életem folyamán sokszor tanítottam közép- és felsőfokon lélektant és nyelveket, főleg angolt, olaszt és spanyolt. Ennek ellenére az oktatási módszertan nem szakmám. Egyszerűen tapasztalati és személyes meggyőződésem, hogy a fenti tételek igazak.


Mit nem tett az iskola?

Nem az a kérdés, hogy mit tett az iskola nyelvünkért, hanem az, hogy mit nem tett. Tanítottuk-e iskoláinkban a nyelvet úgy, amint kellene? Érettségivel, tanári oklevéllel szabadítottunk-e rá a magyar életre olyanokat, akiknek kiejtése rossz, nyelvismerete hiányos, gondolkodása a nyelv szellemétől idegen? E kérdéseket Kodály Zoltán (1974) tette fel és a válasz lesújtó.

"Herder árnyékában" (K. Grandpierre, 1979) című könyvében a szerző sorra veszi, mivel marad máig is adós nekünk az iskola. Bár tudjuk, hogy az anyanyelv ismerete a leghatékonyabb eszköz a személyiségfejlesztésre, az iskola nem nevel helyes magyarságra és nem használja ki a nyelvünk adta lehetőségeket a személyiségfejlesztésre. Legnagyobb mulasztása, hogy nem tanította meg a tanulót beszélni. Szónoklat-oktatás, a beszéd és fogalmazás gyakorlata és elmélete lett volna hivatott a tanítványok szóbeli és írásbeli önkifejezési képességét fejleszteni. Adós maradt nyelvünk történetének oktatásával, az anyanyelv és műveltség, anyanyelv és oktan és minden más tudományág közötti összefüggések ismertetésével.

Szabó T. Attila szerint "A magyar nyelvi oktatás teljesen nyelvtani és nem nyelvi, zenei alapon áll. Egész elemi és középiskolai nyelvtanulásunkban a száraz nyelvtani fogalmak megértésével fárasztották és fárasztják a gyermekeket." Álmos tudományosság kábítja a magyar nyelvoktatást és az anyanyelv szeretetét.

Már Bárczi Géza is megjegyezte, hogy a magyartanárok készületlenül lépnek a pályára. Ők is olyan iskolába jártak, mely adósuk maradt ... Hogyan is tudnák tanítani azt, amit ők sem kaptak meg? De vannak tanárok, akik képzésük befejeztével saját erejükből szerzik tudásukat, folyamatosan képződnek, lelkesedéssel, és önfeláldozó odaadással nevelik a tanulókat az anyanyelvi ismeretekre és a magyar nyelv szeretetére. Jó néhány írónkat ilyen kivételes tanár indította el alkotó útjára.

Csak kis részben tulajdonítható a rossz tanítás a tanárnak vagy az iskolának. Hibás a rendszer, amelyben élnek. Kívülről hatnak a tanárokra és az iskolára mind a túlméretezett, időigényes és megemészthetetlen tananyag, mind az anyanyelvi oktatás elégtelen megszervezése és az 1998 közepéig anyanyelvünket sorvasztó eszmei vezérlés.


Eltűnik az anyanyelv

Nyelvéből kiesve, létének céljából is kiesik az ember, írja Sütő András. "A mások közé ékelt, kisszámú magyarságnak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni." (Herder, 1791). Ezer év során sokszor álltunk a megsemmisülés határán, sokszor érezhettük úgy, hogy elenyészéssel fenyeget a történelem. Fennmaradásunk a magyar nyelv fennmaradásának függvénye. Magyarnak lenni, annyi, mint szépen magyarul beszélni. Minden ellenségünk jól tudta és tudja ezt. Ezek ma sem üres szólamok, hanem élő valóság. Ha elhanyagoljuk a magyar nyelvet, létünk jogát játszuk el. Miénk a választás.

Nescimus hungarice loqui! (Nem tudunk magyarul beszélni!) Sokan ismételték már Révai Miklós eme felkiáltását. Hát miért is tudnánk? Hiszen ezer év óta döngeti kapuinkat az idegen szellem és a magyarellenesség. Közel egy ezredévre háttérbe szorult a magyar nyelv a latin nyelv hivatalos nyelvvé emelésével. Nyelvtanunk rendszere sem magyar, hanem latin és nyelvtudós körökben még ma is "grammatika" névvel illetik. Követte a latint a német nyelv elnyomó uralma. Alig százötven éve, hogy hosszú küzdelem után anyanyelvünket hivatalos nyelvvé tették. De az utolsó ötven évben sem voltunk éppen szabadok, hogy megtanuljuk őseink nyelvét úgy, ahogy kell.

Leomlott a berlini fal és az orosz csapatok eltávoztak. Azóta nyugatról áramlanak be a nyelvünket bomlasztó hatások. Tudósaink java, beleértve nyelvészeinket még ma is úgy érzi, hogy a latin magasabb rendű és tudományosabb, mint anyanyelvünk, és következésképpen inkább a görög-latin-angol-amerikai vándorszavakat kedveli, minthogy a magyar szakkifejezéseken törné a fejét. Ily módon erősítik egymást szívós latin hagyományunk és a jelenleg uralkodó nyugatmajmoló divat.

Hogyan tudhatnánk magyarul? Hiszen szinte képtelenség teljes egészében elsajátítani hallatlanul gazdag szókincsét és kimeríthetetlen kifejezési és árnyalási lehetőségeit. Hiszen nem tanítottak meg rá igazán sem az elemiben, sem a középiskolában, sem az egyetemen. És főleg senki nem mutatta meg nekünk, hogyan lehetne megvédenünk ezt a drága kincset.

Szóval nincs mit csodálkoznunk azon, hogy nem tudunk magyarul, de igen fontos, hogy ennek tudatában legyünk. Minden tanárnak és minden tanulónak tudnia kell erről a fájdalmas tényről. Mindnyájan vétkezünk anyanyelvünk ellen. Aki ezt nem akarja beismerni és mit sem tesz magyar nyelvtudása, nyelvhasználata érdekében, az nem érdemel bocsánatot sem az iskolán belül sem azon kívül. Aki magáévá teszi ezen igazságot, az tudja, hogy anyanyelvünk elsajátítása életre szóló feladat.


Beszéd

Valamelyik nyelvművelő előadás után fölszólal egy fiatal tanítónő: "Miért mondja mindenki, hogy 'anyanyelv'? Hol van itt 'anyanyelv'? Az anyáknak nincs idejük a gyerekekkel beszélni. Ide-oda rohangálnak, munkát vagy pénzt keresnek, beteg szüleiket ápolják. Kimerülten érkeznek haza és még el kell végezniük a házimunkát. Sok anya egyedül neveli fel gyerekét segítség nélkül. Nincs se idejük, se erejük az anyáknak a beszélgetésre. Van tévényelv, utcanyelv, diszkónyelv, de anyanyelv nincs."

Ezen egyszerű megfigyelés félelmetes erővel kellene, hogy hasson mindannyiunkra. Anyáink, falvaink, tanyáink élő nyelve mentett át minket a századokon. Míg hittérítők, tatárok, törökök, németek, oroszok, meg mások dúlták az országot, öltek, zsákmányolták földi javainkat és elégették könyvtárainkat, eldugott, biztonságos zugokban az anyák beszélgettek a gyerekekkel. Regösök és mesemondók mondták a költői jelképekbe burkolt igaz történeteket. Beszéltek és szállt az ige szájról szájra.

Ha megszakad a beszéd, akkor elvész nyelvünk és vele együtt mi is elsüllyedünk a népek tengerében. Akkor Herder jóslata beteljesül. Ne hagyjuk, hogy igaza legyen. Ha az anyák már nem beszélnek, akkor beszéljenek az iskolák. Vállalják ők ezen emberfeletti, nemzetmentő feladatot!

Beszéd nélkül nincs magyar nyelv, gondolkodás, személyiségfejlesztés, és nincs műveltség. Műveltségünk annak következtében jön létre és gyarapodik, hogy egymás között használjuk nyelvünket, én és te beszélünk. Nyelvünk egész műveltségünket magában hordozza. Miközben anyanyelvet tanítunk, egyben műveltséget is közvetítünk.

Az a mód, ahogyan őseink agya működött, megalkotta nyelvünk szerkezetét. E szerkezet átlátszóan tiszta és pontos. Szorosan összefügg anyanyelvünk a gondolkodásunkkal és az anyanyelvi nevelés elsősorban a gondolkodást fejleszti. A beszéd rendjében az értelem és a tudás rendje tükröződik, csakúgy, mint a szakszerű, világos szervezésben. (K. Grandpierre Emil, 1979, 12-13 o.). Tisztázatlan gondolkodásra vall a tisztátalan beszéd. Ha gondozatlan és hanyag a beszédünk, ugyanilyen lesz a gondolkodásunk. (Szabó Árpád, 1996).

Amikor a tanuló felel a tanár váratlan kérdésére, gondolkodni tanul; amikor összefoglalja, amit tanult, beszélni. "Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját." (Babits Mihály).


Magyar szónoklattan

Hatéves korában beiratkozik a gyermek az iskolába, és húsz-egynéhány éves felnőttként kilép a főiskola kapuján. E hosszú pályán hányszor nyílott alkalma rá, hogy előadói képességéről tanúságot tegyen? Meglehet, hogy egyetlen-egyszer sem. Nincs idő a beszéd, szónoklás művészetének elsajátítására és gyakorlására a mai oktatási rendszerben. Kiszorítja az élő szót az írásbeli munka. Még a vizsgák egy része is amerikai módra kérdőívekkel működik.

Vajon miért lett a művelt ókor szellemi nevelésének egyetlen és fő tárgya a szónoklattan? Aki tudományt akar tanulni, annak nagyon jól kell tudnia gondolkodni és erre nevel a szónoklat művészete. Egy részről gondolkodni, más részről beszélni tanít. Értelemfegyelmező ereje módszerében van, amely a tanulót a legmagasabb fokú szellemi és értelmi erőfeszítésre kényszeríti. Talán éppen ezért (és nemcsak időhiány okán) ment ki a divatból és tűnt el a tanrendből. Pedig a mai adatzúdító világban erre a tudásra és képességre különösen nagy szükség lenne.

A szónoklat a gondolatok bajvívása. Mint a csatasorok a gondolatok támogatják egymást: van előcsapat, és van hátvéd. (Babits Mihály). Azért összetett és sokrétű a szónoki mű gondolatvezetése és szerkezete, mert azonnali és tényleges hatást kell a szónoknak elérnie és ahhoz, nem elég, ha gondolatai épek és igazak. Gondolatai csak akkor érvényesülnek, ha helyes sorrendben vannak, vagyis ha az egyik gondolat előkészíti a következő hatását, a következő viszont fokozza, betetőzi az előzőét. Habár az érv igazsága nem a helyétől függ, meggyőző ereje annál inkább.

Legyen a magyar nyelvtanítás szónoklattan elsősorban, és nyelvtan másodsorban. Ez természetesen szóbeli vizsgáztatást is jelent. Semmiképpen sem szorítkozhat a magyar nyelvi vizsga csak írásbeli tételekre és helyesírásra. Anyagot a szónoklás oktatásához is saját forrásból meríthetünk. Fordulhatunk a magyar irodalmi próza megteremtőjéhez, Pázmány Péterhez, vagy Révai Miklóshoz, aki A magyar szép toll címmel írta meg az egyik első magyar szónoklattant.


Magyartanítás

Mindjobban elszemetesedik a mai világ "tudni nem érdemes tudnivalók"-kal (Makovecz). Beláthatatlan mennyiségű adatok tömege árasztja el a világhálót, de mindennapi életünket is, és megbabonázza a szellemileg fel nem készült adathasználót. Ugyanakkor a fiataloknak óriás mennyiségű és egyben jól kiválasztott ismeretanyagra van szükségük ahhoz, hogy megbirkózhassanak jövőjükkel. Ma már az iskola nem adhatja meg ezt nekik. Valóban a tanterv megfogalmazóinak nagyon meg kell válogatniuk, hogy a tanár mire tanítson. Nem szabad adathalmazokkal tömnie a fiatalok fejét vagy kizárólag mások kész gondolataival táplálnia őket. Legyen kevés az adatok mennyisége, a tartalom példaértékű, szellemi étvágygerjesztő. Az iskola feladata, hogy a fiatalokat megtanítsa, miként különböztessék meg az értéket az értéktelentől, nézzenek át gyorsan és módszeresen bármely rendezetlen anyaghalmazt, és keressék ki belőle a saját feladatukhoz szükséges lényeges adatokat. Önálló gondolkozásra, vagyis az érték- és adatkeresés, adatkiválasztás és adatfel-dolgozás módszereire kell megtanítani őket.

"... a túlterhelés csak annak a következménye, hogy nem tettük elég kíváncsivá tanítványainkat. ...a tudás a csodálkozással és az ennek nyomán felébredő kíváncsisággal kezdődik. Nem az a fontos, mennyi kész ismeretet kapnak tőlünk tanítványaink, hanem az, hogyan tesszük szinte kielégíthetetlenné egyre növekvő kíváncsiságukat. ..." (Szabó, 1996).

Nincs még egy olyan tantárgy a magyar nyelven kívül, amellyel könnyebb lenne a tanulók csodálkozását kiváltani, kíváncsiságukat fokozni. Anyanyelvünkben roppant sok tudás és bölcsesség lappang, amit a fiatalok fejükben hordoznak. Csak rá kell vezetni őket, hogy azt felfedezzék és tudatosítsák. Ilyen elveken alapuló magyarnyelv tanítás nagymértékben megkönnyíti minden egyéb tantárgy oktatását is.


Minden tantárgy magyar nyelvtanulás

Ha igaz, hogy "... a nyelvhelyesség ügye nem nyelvészeti szakkérdés, hanem közügy, mindnyájunk ügye" (Kodály, 1974), akkor ez érvényes az iskolán belül is. Különösen nagy a tanárok felelőssége, "mert miközben valamilyen tárgyat tanítanak, nyelvet hoznak létre. S ez maga is a nyelv révén történik. ... nevelő és növendék mindig nyelvben mozognak ...." (Fabricius-Kovács Ferenc, 196?).

Legyen alapelv, hogy minden tantárgyat választékos nyelven, szépen magyarul kell tanítani és minden tantárgy tanára egyben magyartanár is.
Nyelvünk megmentése a cél és e feladat nem hárulhat csak a magyartanárokra. Mindannyiunk kezében van nemzetünk jövője és főleg minden oktató kezében. Ahogy a tanító, szakoktató, tanár beszél, ír, használja vagy sem nyelvünk árnyalatait, gazdag kincsestárát, javítja a dolgozatokat, megszeretteti anyanyelvüket a tanulókkal vagy sem, azt fogja követni az eljövendő nemzedék, úgy szólal meg, ír és gondolkodik majd. Egy olyan szellemnek kellene áthatnia az egész iskolát, az egész tanári kart és a tanulók összességét, melyet a magyar nyelv szeretete, tisztelete és folyamatos művelése vezérel.

Ugyanakkor a különböző tantárgyakban érdekfeszítő feladatok, gyakorlatok segítségével ki kell aknázni a magyar nyelv adta lehetőségeket. Hány tanító vagy tanár gondolt már arra, hogy megkérdezze a gyerekeket, mit jelent a "felhő" szavunk, milyen folyamatot jelöl meg és hogy mit gondolnak, őseink hány száz vagy hány ezer évvel ezelőtt fedezték fel e folyamatot? Az a tény, hogy nyelvünkben nyomon követhető a természeti jelenségek éles megfigyelése, legalább annyira fontos a természetrajz oktatásában, mint az anyanyelvoktatásban.

Lényeges a természettudományi nyelvgyakorlatok fejlesztése. Vitassák meg a tanulók magyarul a nemzetközi szakkifejezés (pl. linear combination) mögött rejlő fogalmat mindaddig, amíg rá nem jönnek, hogy a tökéletesnek vélt és vakon elfogadott idegen szakkifejezés is lehet hiányos, sőt még önkényes és pontatlan is. Magyarázzák, határozzák meg a tanulók, a fogalmakat teljesen magyarul, azután javasoljanak lehetséges magyar megfelelőket. Szóajánlataik után tegyék zárójelbe az angol, amerikai, német vagy latin-görög szakszót. Minden tantárgyon belül az osztály vagy munkacsoport készítsen szakszójegyzeteket.

Azt sem árt megvitatni a természettudományokat és a műszaki tárgyakat kedvelő tanulókkal, hogy tudósaink sikerének egyik kulcsa valószínűleg magában a magyar nyelvben rejlik. Ősi gondolkodásmódunk képszerű, hallatlanul leleményes és egyben szorosan kötődik az egyedi, tárgyi valósághoz. Csak a tárgyi valóságból kiindulva általánosít. E gondolkodásmód gyökerei nyelvünkben rejlenek (Balázs, 1990). Sokak szerint fő oka annak, hogy a kiváló magyar anyanyelvű fizikusok és más tudósok is aránytalanul nagy számban működtek a két világháború között és azután külföldön és itthon is. Nyelvünk tömörsége, pontossága és hallatlan gazdagsága kiváltképpen hivatott a korszerű szaktudás kifejezésére. Hogy ezen feladatra nem alkalmas, az csak azok meggyőződése, akik nem művelik nyelvünket magas, tudományos szinten és akiket nem igazán érdekel a tudományok magyar szaknyelveinek fejlesztése.

Maguknak a tanulóknak kellene a fenti érvekre és az ellenérvekre meggyőző példákat keresniük és azokat csoportvitákban felhasználva, az érveket és ellenérveket továbbfejleszteni. Más, a szaknyelvre vonatkozó tételeket is lehet és szükséges példákkal megalapozott vita tárgyává tenni. Ilyen tétel lehetne Bessenyei György híres mondása is: "Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem" …"tsupán idegen nyelven soha még egy Nemzet is e földön, a maga Anya nyelvét meg vetvén, böltsességre, tudományokra nem emeltethetett" (Magyarság, 1781).


Zárószó

Nem elég a jó magyartanár az iskolában, ha más tanárok akarva-akaratlanul rombolják anyanyelvünket, ha a mind fontosabbá váló természettudományi tantárgyak, a műszaki ismeretek tanárai rossz példával járnak elő, halmozzák az idegen műszavakat, maguk is helytelenül beszélnek és nem javítják ki a tanulók magyar nyelvi hibáit, ha egyes angoltanárok, anélkül, hogy behatóbban foglalkoznának a magyar nyelvvel, azzal szembeni előítéleteiket terjesztik ("Ezt nem lehet magyarra lefordítani." "Magyarban erre nincs szavunk." "Az angol szöveg mindig rövidebb, mint a magyar fordítás.", stb.). Sok tanár teljesen meg van győződve arról, hogy nem létezhet tudományos szöveg vagy vita a nemzetközi (görög, latin, német, angol) vándorszavak nélkül. E tanárok megróják a tanulót, ha az pontosan, érthetően, idegen szavak nélkül, szépen magyarul mondja el tudományos mondanivalóját. Pedig aki hiányolja a szaktolvajnyelvet, az még azt sem tudja, hogy a tudomány lényege nem maga a szaknyelv, hanem a jelenségek, folyamatok, fogalmak, elméletek, amelyeket a nyelv jelöl és leír.

Ahhoz hogy mindez megváltozzon és minden tantárgy tanára egyben magyartanár is legyen, a tanároknak bővíteniük kell anyanyelvi ismereteiket. Meg kell szabadulniuk magyarellenes nyelvi babonáiktól. Hozzáállásuk a magyar nyelvhez annyira meg kell változzon, hogy büszkék legyenek anyanyelvünkre. Közeledniük kell a magyar nyelv szelleméhez, ami óhatatlanul közeledést jelent a mai magyarságtudományhoz. Magába kell, hogy foglalja a tanárok továbbképzése Pap Gábor, Badiny Jós Ferenc, Baráth Tibor, Molnár V. József, Szántai Lajos, Végvári József, Kiss Dénes, és hasonló kutatók múltunkra és nyelvünkre vonatkozó legújabb felfedezéseit és következtetéseit, akkor is, ha nem mindenki ért velük egyet.

Végül a tanároknak kell meglátniuk nyelvünk és a tudományos gondolkodás természetes érintkezési vonulatát, azt, hogy éppen a magyar nyelv könnyíthetné meg tudományos fejlődésünket, ha gondosan műveljük szaknyelveinket és nem dobjuk sutba mindkettőt, nyelvünk és a magyar tudomány jövőjét.
 

kaláris

Állandó Tag
Állandó Tag
Részlet: Molnos Angéla: SZENT ÉS SÉRTHETETLEN. A tiszta magyar nyelv használatáról és elhallgatott gyökrendszeréről

Nyelvünk halála külföldön

Először vegyük az öt világrész minden táján élő magyarokat. Az ő magyar nyelvük egyértelműen halálra ítéltetett. Ez a nyelvhalál a következőképpen megy végbe. Az új országba bevándorolt első nemzedék továbbra is magyarul beszél az otthonában és honfitársaival. De a társadalomban uralkodó nyelvből, mondjuk az angolból Angliában, Amerikában vagy Ausztráliában, lépésről lépésre mind több szót, nyelvtani alakot és szerkezetet vesz át. Hogy mennyi ideig tud a bevándorló ellenállni a nyomásnak, az attól függ, hogy mennyire tudatosul benne az anyanyelv elvesztésének veszélye, mennyire rendületlenül figyel oda magyar nyelvhasználatára és mennyire gondozza azt. Ez csak azoknak sikerül, akik nagyon szeretik anyanyelvüket és erősen ragaszkodnak hozzá.
Rohamosabb a magyar nyelv hanyatlása a második nemzedék körében. Általában a bevándorlók gyermekei otthon szüleiktől megtanulnak magyarul, és az iskolában zsenge kortól kezdve magukba szívják az uralkodó angol nyelvet. Ők a kétnyelvűek első nemzedéke. Rendszerint folyékonyan beszélik mindkét nyelvet. Mégis jártasságuk a magyar nyelvben fokozatosan csökken, míg angol tudásuk gyarapodik. Kortársaik körében az angol feltétlenül divatosabb, tekintélyesebb, mint a magyar. Jóval hasznosabb is, mind társadalmi, mind anyagi jövőjük szempontjából. A fiatalok a magyar nyelvet főleg csak otthon, a családon belül beszélik és mind kevesebb tárgykör kapcsán használják. Így a bevándorolt szülők anyanyelve a meghitt viszonyok nyelvévé szűkül be. De e szerepének is véget vethet az a szülő, aki úgy érzi, hogy gyermekei jövője érdekében jobb, ha az ország nyelvén társalog velük.
Általában a következő nemzedék körében már teljesen kihal a magyar nyelv. E harmadik nemzedék nem igazán gyakorolja nagyszülei anyanyelvét. Azt csak az öregek beszélik. Ha az idős ember magyarul szól a fiatalokhoz, ők az ország nyelvén válaszolnak. Egy következő szakaszban a fiatal nemzedék már csak itt-ott ismer föl néhány magyar szót. Ekkor a nyelv már meghalt, vagy helyesebben, megölte egy másik uralkodó nyelv, az ország, az állam nyelve.
Nehéz elmondani, hogy e folyamat mennyire fájhat annak az idős embernek, aki valaha fiatalon kényszerült elhagyni hazáját. Beszéljen erről egy vers, amelyet Vindis Zoltán 1986-ban írt Ausztráliában. Neve: "... fél vérem magyar".

an mondat, melynek mosoly a lelke.
Olyan is, amelyiké búnak született.
Hogy ellenségek, sorsom elfeledte.
Hozzám mindkettő egyszerre érkezett.
Ölembe ült. Megölelt unokám.
Láttam rajta, hogy beszélni akar.
Hogy mit mond, nem is értette talán.
Apu, az én fél vérem: magyar.

Izmok feszültek meg ráncos arcomon.
Átkaroltam kis barátomat.
Szemembe lelkem zivatara ült.
Harcolt bennem öröm, és a bánat.

Pilláim mögé könnycsepp rejtőzött.
Hatéves a gyermek, még nem fogja fel,
Hogy lelkemet megrázó szavai között,
Nemzetem vére szívárog el.

............................................................
S most, négymillió testvér sok-sok unokája,
Idegen nyelven mondja, hogy: magyar.

 

Ile57

Állandó Tag
Állandó Tag
Deme László:
Nyelvünkben élünk
(részlet)
<O:p
Ki ezért, ki azért, de elég sokan hasonlították már a nyelvet a levegőhöz. Nem minden alap nélkül. Ingyen van ez is, az is, és mindenki úgy részesülhet belőle, ahogy akar. Ezért nem is becsülik sokra. Ha valakiről azt panaszolom.: levegőnek nézett, bizony nem arra célzok vele, hogy nélkülözhetetlennek, hanem épp, hogy semminek. S a nyelvre is hányszor mondjuk lebecsülően: „ ezek csak szavak”, meg hogy „ez csak üres beszéd”.
Fölösleges szó, üres beszéd persze van elég. De erről nem a nyelv tehet; s az, ha értelem nélkül használják, nem a nyelvet jellemzi, hanem a használóját. Aminthogy a légszennyezésért sem a levegő a felelős, hanem a szennyezője.
És a hasonlat itt is áll. Hogy a levegő nélkülözhetetlen eleme, kelléke az életnek, arra akkor jövünk rá, amikor baj van vele: ha telítődik idegen anyagokkal, vagy elfogy körülöttünk, elhasználódik a zsúfolt teremben. S hogy micsoda elemi szükséglet a közös nyelv, az akkor derül ki, amikor kilépünk az anyanyelvi közösségből, s alig-alig tudunk érintkezést találni a másnyelvűekkel.
Ami az embernek, mint biológiai lénynek a levegő, az az embernek, mint társadalmi lénynek a nyelv. Hiszen mindenkié annyi a világból, amennyit megért belőle, s ő maga annyi a világban, amennyit meg tud vele értetni önmagából. És a „megértés” és a „megértetés”, azaz tapasztalatszerzésünk, tapasztalat-átadásunk, minden ismeretünk, egész gondolkodásunk, sőt maga az emberségünk is, a nyelvhez kötődik. Mégpedig elsősorban ahhoz, amelyiknek a segítségével a világot megismertük: az anyanyelvhez.
Ebben nincsenek határok. De korlátok annál inkább. A nyelvhasználatnak ugyanis rétegei vannak; a legelnagyoltabban véve is legalább három szintje. Az első a családias-mindennapi, a második a szakmai-ismeretterjesztési-közéleti, a harmadik a kulturális-publicisztikai-szépirodalmi.
 

kaláris

Állandó Tag
Állandó Tag
Garai Gábor: Magyarul

Miféle beszéd ez?
Idegen meg nem érti.
S aki csak ezt beszéli -
mindenütt idegen.
Vízözön örvényében elárvult égi fészek,
hogy tudtál megmaradni,
keselyűk őrületében,
lomb-szőtte gerle-szállás,
testvértelen magányban?
Ki hoz neked naponként olajágat?
Ki nógat a partra:
megtérhetsz szárazon?!
Hisz vérhabos sziklák közt értél partot te mindig,
s örök forgásban kerülget a téboly,
mint pontot a pörgő tér,
a bezárult kör közepében…
Nap. Ég. Hal. Kő. Szél. Víz…
Szeretsz?
Szeretlek!
Viszlek magammal, anyám sütötte kenyérkét.
Megáztatlak idegen tengerekben,
s tisztán kiemellek a hullám-törte hínárból.
Mint testté lett csoda - létem a rendjeled:
százszor kiirtott néped -
ki tudja, hogy? -
élve maradt!
No lám, a boldogabbak bámulva körülállnak -
s egy árva szót sem értenek az egészbôl.
De mint élő vizet ízlellek én:
hitvallásom vagy, s álorcám, ha kell;
lég-gyökerem,
megtartóm messzi-földön,
s haza-vezérlô pásztor-csillagom.
(1971)
 

Ile57

Állandó Tag
Állandó Tag
László-Bencsik Sándor:

Vallomás az anyanyelvről
részlet

Csak hát azért az anyanyelv mégsem pusztán egy nyelv a sok közül. Anyanyelv ugyanis csak egy van. Egyetlenegy. Noha napjainkban egyre többen hirdetik róla, hogy a nyelv csupán egyfajta eszköz, számomra csak kicsiny részben az. Valójában- és sokkal inkább- a létezési módom szerves része is. Tudatomnak egyszerre anyja és szülöttje. És nekem ő a legkedvesebb minden nyelvek közül, s ő a legfontosabb. Ő a legszentebb és a leggyönyörűbb.
 

Ile57

Állandó Tag
Állandó Tag
Deme László: Nyelvünkben élünk<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /><o:p></o:p>
(részlet)<o:p></o:p>
<o:p></o:p>
Egy magyar nyelv van, ezt mindnyájan így valljuk. Az alapszókincs és a nyelvtani rendszer minden magyarul beszélő számára lényegében azonos.<o:p></o:p>
Lényegében! De a részletekben azért vannak különbségek. Dunántúli és tiszántúli származású katonák nemegyszer összeverekedtek már azon, hogy a szeder terem-e a fán, s az eper a földön, vagy fordítva. S azt is tudjuk: bár legtöbben Sándorékhoz megyünk, a tiszamellékiek egy része Sándorék megy, a tőlünk északkeletre lakók Sándoréknál mennek, az északnyugatabbra esők meg Sándornyi.<o:p></o:p>
A nyelv tehát azonos, de a nyelvhasználat már nem egészen. Ezek a nyelvjárási különbségek úgy „házi használatra” nem zavaróak. Veszély akkor fenyeget, ha az efféle területi eltérések az írás vagy épp a nyomtatás szintjéig jutnak. Mint a szomszéd országokban élő magyar nemzetiségi tömböknél az ötvenes években.<o:p></o:p>
Amikor államaink viszonya a háború utáni kitelepítések, lakosságcserék, kollektív felelősségre vonások és más politikai mozzanatok miatt olyan feszült volt, hogy kockázatos lett volna nekik szorosabb kapcsolatot tartaniuk az anyaországi fejlődéssel.<o:p></o:p>
Akkoriban írtam le ezt az esetet. Egy érsekújvári mama meséli a hozzá látogató újpesti rokonnak: „Szegény kis Bözsikém most harmadikos, de hetek óta nem jár az iskolára, már az egyik tanító üzent is neki, hogy elveszítheti az évét.” A magyarországi vendég ezt csak úgy érthette, hogy a leányka az általános iskola harmadik osztályába jár. Az iskola említése felől lehetne épp gimnazista is, de a harmadikosoknak tanítójuk csak az általánosban van. Aztán beszédeleg az ajtón „Bözsikém” pongyolában, náthásan – és huszonegy évesen. Minthogy harmadéves az egyetemen, s egyik oktatója üzent….Csak hát a szlovákban minden oktató „ucsityel”, minden oktatási intézmény skola, és minden harmadik évfolyamos harmadikos. <o:p></o:p>
 

Ile57

Állandó Tag
Állandó Tag
Juhász Gyula:

Formát keresni...

Formát keresni minden gondolatnak
És elvérezni egy fonák igén,
A parfümét érezni a szavaknak
És tudni: minden szó gonosz szirén

Mely holt szépségek barlangjába csábít
S az élettől, amely vár, eltakar
S megunni a szép formák orgiáit
S érezni: meddőn vergődtünk tavaly!

És hogy az élet derüs, tág mezőin
Csak hervadások illata fogad
S hogy élni, élni nekünk már merő kín

S siratni szép, megölt halottakat,
Kik bennünk szunnyadoznak már örökre,
Bús és beteg szavaktól elgyötörve....

(1910)
 

estfen

Állandó Tag
Állandó Tag
A nyelv tehát azonos, de a nyelvhasználat már nem egészen. Ezek a nyelvjárási különbségek úgy „házi használatra” nem zavaróak. Veszély akkor fenyeget, ha az efféle területi eltérések az írás vagy épp a nyomtatás szintjéig jutnak. -Konkrétan ezzel a mondattal nem értek egyet.Akkor a csángó vagy más tájszólásban elmondott verseket vagy énekeket ne jegyezzük le,ne adjuk ki?Ez már olyan mai egyenruha stílusú gondolkodás.Nekem nem tetszik,mert pontosan az a szép ,hogy olyan gazdag a nyelvjárásunk. Ile57 nem Veled van bajom ,nehogy félre értsd ,nekem az nem tetszik amit a Deme mondott, de tanulságnak ez is jó,mert ilyen is van.Szeretettel estfen!
 

kaláris

Állandó Tag
Állandó Tag
Nyelvrontás és nyelvromlás

Egyik tanítványa megkérdezte Konfuciuszt: mi lenne az első teendője, ha Vei uralkodója rábízná országa kormányzását? „Minden bizonnyal a dolgok nevének helyesbítése”, felelte a Mester. (…) „Ha a szavak nem pontosak, akkor a beszéd nem hangzik értelmesen, az ügyek intézése nem lesz sikeres, a rítusok és a zene elsorvadnak, ahol pedig ez történik, ott a büntetés nem lesz arányban a vétkekkel, és a köznép nem tudja, mihez tartsa magát. (…) Tisztességes ember a nyelv dolgában semmit sem hagy a véletlenre.”
 

Ile57

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Estfen!

Értem, hogy nem velem van bajod, hanem azzal a mondattal.
Mindig büszke voltam s vagyok somogyi tájszólásomra, bár volt olyan főnököm, aki rosszallását fejezte ki miatta. Nagyon szeretem hallgatni kinti testvéreink ízes, szép beszédét, tisztábbnak érzem az itthoniaknál az ő nyelvüket.
1966-ban voltam Dunaszerdahely melletti Kutniky-ben, így visszaemlékezve az ő beszédükre, nem éreztem, hogy határok választanak el bennünket. Persze akkor még gyerek voltam.
Nyáron hallgattam Petrás Máriát Nagyatádon, élvezetesen mesélt! Budai Ilona Mese CD-je is kedvencem. Sajnos a mai gyerekek már nem értékelik ezeket a kincseket.
(Ez csak amolyan kitérő szubjektív vélemény volt itt a topikban. )
 

kaláris

Állandó Tag
Állandó Tag
Édes anyanyelvünk...

Nyugat · / · <!-- a href="../tart/20384.htm" target="toc"--> <!-- a href="../tart/20384.htm" target="toc"-->1933 · / · <!-- a href="../tart/20830.htm" target="toc"--> <!-- a href="../tart/20830.htm" target="toc"-->1933. 15-16. szám

BALASSA JÓZSEF: AZ ÍRÓ ÉS A NYELVHELYESSÉG

Midőn Révai Miklós, a történeti magyar nyelvtudomány megteremtője 1802-ben elfoglalta katedráját a pesti egyetemen, első előadását ezekkel a szavakkal kezdte: «Nescimus hungarice loqui. Nem tudunk magyarul. Mert úgy beszélni magyarul, mint közönségesen beszélünk legtöbben, nem érdemli meg a tudás nevezetet». Révai beszélhetett így; mert akkor, a 18. és 19. század fordulóján a magyar nyelv nagy átalakuláson ment át; akkor vívta a magyar politikai és társadalmi élet és a magyar nyelv nagy felszabadító harcát a latin nyelv igája alól. S azóta ez a panasz, ez a szemrehányás folyton megismétlődik, csakhogy rendesen áttéve a 2. személybe: Nem tudtok magyarul. Mert a panaszkodó mindig tud.
 

estfen

Állandó Tag
Állandó Tag
Kiss Dénes:Ősnyelv-Nyelvős /részlet/
Szójátszó
Szószóló - szó-ját-szó - szöveget szövögetünk arról, miként tanulhatott meg az ember (s gyereke) beszélni. Talán úgy, ahogy - hangutánzással - minden csecsemő ma is megtanul. Játék is lesz ez, kérdezősködés is, de közben talán jobban megismerjük anyanyelvünk rejtett titkait. (Vannak ilyenek bőven!) Ezek sok lényeges vonatkozásban hasonlítanak minden más nyelv titkaira, ám vannak észrevehető különbségek is. Olyan tulajdonságok, amelyeket nyelvünk ősrégi időkből őrzött meg, míg más nyelvek ezeket "elfeledték". Bizonyosak vagyunk abban, hogy e munka elolvasása után a továbbiakban más szemmel vizslatjuk majd anyanyelvünket, csodákkal telítődünk és gyönyörűséggel. Mert csodának mondható már az is, amit éppen a világhírű fizikus állapított meg a magyar nyelvről. Nem érdektelen idézni a szavait.
Staar Gyula Megszállottak című könyvében így beszél az Egyesült Államokban élő, munkálkodó professzor, Balázs Nándor: "Sokakat foglalkoztatott a kérdés, mi lehetett az oka, hogy annak idején oly sok kiváló magyar tudós dolgozott szinte egy időben külföldön, de idehaza is? Az Amerikai Nemzeti Tudományos Tanácsban, ahova tanácsadói minőségemben sokszor eljártam, arra kértek, készítsek számukra komolyabb tanulmányt erről a kérdéskörről. Akkor ezt nem vállaltam, mert úgy éreztem, nincs rá egyszerű válasz, a magyar matematikusok és fizikusok nagy nemzedékének kirajzása bonyolult, összetett hatásrendszerek következménye...
Évek múltak el, újra és újra eszembe jutott a kérdés, nem hagyott nyugodni. S akkor rájöttem valamire. Nézzük csak, van-e valami közös ezekben a nagyságokban, Neumannban, Wignerben, Pólyában, Fejérben, Rieszben...? Akkor döbbentem rá, igen van, de az annyira szem előtt álló, annyira triviális tény, hogy azért nem gondoltam, nem gondoltak rá mások sem. Igen, a nyelv, az anyanyelv, mely mindannyiunk ifjúkorának éltető. tudatformáló rendszere volt, sajátosan magyar stílusúvá alakította gondolkodásunkat, talán ebben rejtőzik a probléma gyökere. Azt kezdtem vizsgálni, van-e a magyar nyelvnek a többitől eltérő, különös sajátossága, ami megjelenik az emberek, tudósaink gondolkodásmódjában? A magyar fizikusok a tudományos problémák megoldásakor rendszerint konkrét, egyedi esetekből indulnak ki, azokat igyekeznek minél jobban általánosítani. Az ügyesen megfogalmazott egyszerű alapkérdés gyakran magában rejti a lényeget, s utat nyit az absztrakció felé. A magyarok erős konkrétumérzésének a gyökereit én a nyelvben, annak szerkezetében kerestem. Úgy érzem, rájöttem a dolog nyitjára. A magyar nyelv sajátos vonása a tárgyszerűség, a konkrét hasonlatokra, képekre építő kifejezésmód. A konkrétumot nem annyira a főneveink, hanem igéink adják meg, s a magyar nyelv hihetetlenül gazdag az igék módosulásában is, hogy egy példát említsek: csöppen, csöpög, csöpörög... S majdnem minden kifejezés egy konkrét kép alkalmazása..."
Folytassuk a kitűnő fizikus gondolatmenetét azzal, hogy a csöpp, csepp - esőcsepp - általában kicsiny. Tehát a csöppség, csöppet - csöppent -s tán még a csipet, a csipeget is - bár ez inkább a csípés kicsinységét idézi -, és még sok szavunk összefügg egy csöppnyit e jelentéskörrel. Hiszen a csöpögtet, csöppentget stb. szintén mind-mind képszeri megjelenítése a tevékenységnek. Igen nagy öröm, hogy egy világhírű fizikus állapítja meg mindezt anyanyelvünkről, amelynek tömörítő és képalkotó - képképző! - képessége rendkívüli. Aki nem hiszi, próbálja meg lefordítani néhány nyelvre a következő mondatot: A mieinkéiéi meghívattathatnák tieitekéivel az övéikéit. (Övéikéiéiéiéi.. ) A ragok, képzők és jelek használata roppant nagy lehetőséget és változatosságot kínál. Az előbbi mondatban négy alapszó található: mi, hív, ti, ő. A többi igekötő, rag, képző, jel. A képalkotó tulajdonságra csak egyetlen példát előlegezve hadd említsünk, noha később még szólunk róla. Ha azt halljuk, hogy fennhéjázó, akkor nem jut eszünkbe, hogy arról a vad ragadozó madárról van szó, amely fönt kering és áldozatára les. A héja vadászik!... S egészítsük még ki Balázs Nándor professzor úr gondolatait azzal, hogy a magyar költészet is éppen ezért rendkívüli, noha erről a világ nem nagyon vesz tudomást. Ám mi tudjuk, hogy a nálunk "másod-" vagy "harmadrangú" Juhász Gyula Tóth Árpád, Vajda János, Gulyás Pál, és még nagyon hosszan sorolhatnám, milyen nagy költők! Éppen e sorok írójának kedvencei. S ezért van, hogy a kisebb jelentőségű angol vagy francia költők is a legnagyobbak hangján szólnak magyarul! Most azonban kezdjük a lehető legelső hangtevékenység vizsgálatát.
Hogyan keletkezik a hang? Úgy, hogy a mozgó levegő nekiütközik valamilyen akadálynak és rezgés jön létre. Gyorsabb vagy lassúbb, ez határozza meg a hang magasságát és mélységét. Valamint az, ami ezzel összefügg, hogy mekkora a "síp" nyílása. (A síp szavunkban aligha véletlenül található az "í" magánhangzó, ahogy a "sikít", "sikoly" stb. szavainkban sem. De az íj, nyíl szóban sem, ahogy a fájdalom belénk szúr: nyilall, máris képszerű a kifejezés!) Ez az a bizonyos hangképző síp, amely egyúttal hangszer is. Nem más, mint az emberi torok és száj. Az akadály pedig, aminek a kiáramló levegő nekiütközik: a nyelv és a fogak.
- Oááá!... Oááá... - Halljuk a csecsemő jeladását, "beszédét". Először "O"-ra kerekül a száj, majd kitárul és változik a hang magassága. Ha próbálgatjuk, kisebb szájkerekítéssel kezdve, majd egyre nagyobbal folytatva, tÁÁÁtott szájjal az "á"-t, ahogy ÁÁÁsítunk, az_ eredmény azonos vagy nagyon hasonló lesz, akármilyen anyanyelvű ember hangolja is a torkát e hangzókra. Ezért nem tudhatjuk, hogy a síró csecsemő milyen származású! S ezért mondhatjuk, hogy a csecsemők az egész világon egy nyelven beszélnek egészen addig, amíg hatni nem kezd rájuk a saját anyanyelvűk és tudatosan próbálkoznak a MÁSSALHANGZÓK kiejtésével. Erről később még szólunk.
Ám addig van még ámulni, álmélkodni valónk s áradozni valónk is erről az "á"-ról, de ezt ne ásítva vagy átabotában tegyük! Mert nagyon figyelemreméltó, mondhatni nemzetközi, tehát egyetemes emberi jelentéstartalmat hordozó hang ez az "á"! Íme: Ááá! - mondjuk, amikor valami meglepőt tapasztalunk, régi ismerőssel találkozunk, szomjazva italra bukkanunk stb. Ide sorolható még az: "ahá", az "ohó", az "óóó", de talán a bizonytalanságot átívelő "háát" szócska is. A meglepetés és a bizonytalanság értelmi közvetítői e "szavak". De hát végül is valamilyen közlést tartalmaznak! Amiként az "oáá" is. Hiszen tulajdonképpen a csecsemő nem sír, nem könnyezik, nem könnyül nem könnyebbül meg az oáától, hanem jelez vele, tehát szól, beszél. Azt jelzi-mondja, hogy valami nincs rendben a pólyában, valami fáj, vagy esetleg éhes.
De van más egyetemes "beszédjel" is még, amit anyanyelvtől függetlenül hallatunk meglepetésünkben és zavarunkban. Ez az "Őőöőő..." Ne tagadjuk és ne szégyelljük, hogy ez a hangzó szakad ki önkéntelenül belőlünk, ha nem találjuk a megfelelő kifejezést. Őööö, majd azután már tudatosra váltva lesz ez "hűm"-mé, "ühüm"mé, "őhőm"-mé. Tehát hümmögünk - hímezünk-hámozunk - magyarázza meg a magyar nyelv ezt a jelenséget, mint ahogy megmagyarázza a nagyon zavart és nagyon bizonytalan - hazudozó!- ember beszédállapotát, amikor az illető ilyeneket mond: Oőőő, ha én...Ööö, ha nekem...Ő-zik, ha-zik, azaz mellébeszél, ötöl-hatol. Kertel, nem mond igazat, (ha-zudik?), hebeg-habog. Így nagy a valószínűsége annak, hogy aki ötöl-hatol, az nem az ötre és a hat-ra gondol, s maga a nyelv sem e két számból alakította ki e kifejezést, hanem a zavarból és a bizonytalanságból.
A magyar nyelvnek nagy erénye, hogy azokból a hangzókból alkot jellegzetes szavakat, amelyeket az ilyen és hasonló jelenségek megnevezésénél hallatunk, hallunk. Aki hirtelen föleszmél, mert fölismert valamit, az így "szól". Óóóó!... Talán ocsúdik? Ha szeretne elérni, birtokolni valamit, így beszél: Ó, ha nekem... Ó, ha én... Olvassuk össze a hangzókat és máris hallható az "óhaj" szavunk. Mivel ez az "s" hangzót megközelítő cuppantásfélével is jár, máris megvan a "sóhaj" szó születésének titka is. Itt említjük meg, hogy a tétovázás is érdekes szó. A tett, tét szavainkban éppen úgy ott van a "té" szótő, mint a té-ved, té-tova. té-velyeg stb. szavakban. Mennénk a szavakkal, de nem tudjuk hova, ezért a beszédünk té-tova. S nem véletlen, hogy a té-boly szavunk a végső és teljes elbizonytalanodás kifejezése. Ha lezárjuk a "té" szótagot: tét, máris tettet hajtunk végre, mert lám tétje lesz szónak, tettnek! A tétlen tehát tettlent is jelent, a té-vedő téves úton jár - téb-lábol -, s nem csoda. ha té-kozol is... Ez tény-leg tény!
Említettük a bizony-talon-kodást, bizony-talan-ságot. Benne van a fosztóképző (-talan, -telen) egyik alakja. (Ámbár van -atlan, -etlen fosztóképzőnk is, mert a tudatlan nem azt jelenti, mint a tudattalan. Az utóbbi elveszítette az öntudatát, az előbbinek kevés az ismerete. Talányos dolog ez is, de megtalálható benne a logikai összefüggés.) Talán megint nem csupán vél-etlenről van szó. Lássuk hát e talányos játékot.
Ha bizony-talan-kodunk, azt mondjuk: talán. Vagyis az "a" hangzóra tett ékezettel használjuk önálló szóként a -talan fosztóképzőt. Tehát amikor talányosak vagyunk, gyakran használjuk a bizony-talan-kodás szavait: tán, talán. Így azt is mondhatjuk, aki bizonytalan, az nem talán-talan! Aki viszont talán-talan, az bizonyos a dolgában. Olyan ez. mint valami számtani játék, logikai mutatvány. (A fosztóképző egyik részének, a "lan" -"len" kialakulásának lehetőségét lásd a Játék és törvény című könyvem 127.. oldalán. - Szépirodalmi. 1984.) Itt most a nyelvi képlet végső alakját ismétlem:
LAN-kadat-LAN
Látjuk, miként vált ellenkezőjére a jelentéstartalom, ha az első szótagot a szó végén megismételjük. Vagy a másik példa:
LEN-dület-LEN
Amíg csak a szó elején találjuk a "lan" és a "len" szótagot, addig egyértelmű az állítás. Ám ha megismételjük a szó végén, a jelentéstartalom az ellenkezőjére változik. E szóban: el-LEN-kező, is benne van a LEN. Mindenesetre LANkad, lanyhul használatával a szó jelentése, amíg NÉL-küle, NÁLA NÉLKÜL egyértelműbb. De azt is láthatjuk, hogy valójában a "-lan", "-len" alak mennyire meghatározó! Előre szaladtunk, s minden bizonnyal hasonlót később is cselekszünk, ezért most forduljunk vissza az ó-k okához, ő-k köréhez, okkal okolva s ötölve ötleteket álmélkodjunk, ámuljunk még egy kicsit az,;oá" csodálatos együttesén.
- Oááá... Oááá!...
Le-het-et-len, hogy az újszülött csecsemők így jeleznének: Űüű... vagy: Iíii...
Az ösztönös szájtátó mozgás határozza meg, hogy az "o" átvált "á"-ba. A mondat elején azonban nem vél-et-lenül írtuk szó-tag-ol-va a "lehetetlen" szót. Mégpedig nem az elválasztás szabályai, hanem a természetes szótörés határán elválasztva az egyes részeket. Ezt máskor is megtesszük, ha így hozzáadhatunk valamit ahhoz, ami a nyelvből végül is el nem mondható. Így is fogalmazhatjuk: az el nem mondható részből. Mert az említett szót így is leírhatjuk: le-he-tet-len. Csakhogy a lehe "t" nélkül csonka, nem jelent semmit. Ahogy ötöl-hatol, azaz: őőő-zik, ha-zik, ha-bog, he-beg; s ha "t", akkor hat! De gyaníthatóan azért, mert a "ha", "he" alak a feltételes mód meg-ha tározója? S akkor a ha-mar szavunkban a gyorsaság, sebesség - seb lesz a marás nyomán! - föltétele: hamar. Azaz: hogyha mar, azt gyorsan teszi, máris marjul a seb, és lázas seb-lobos lesz a martja. A "hamar lovak" gyorsasága is innét való! Ezúttal is ősi tapasztalat nyomán forrad eggyé a szó s alakít jelentéstartalmat. Nagyon sok ilyen és hasonló szavunk van, reméljük, a legtöbbjüket megtaláljuk és eltördelve, közelről megvizsgálhatjuk. (A vizs-ga és a vizs-lat szavak is összefüggnek? Tehát ott kezdődött, hogy oááá!
Mondd utánam és máris olyan nyelven szólalsz meg, amelyen - mióta világ a világ -a legtöbben adnak hangot, jelet, de fogalmazhatunk így is: a legtöbben beszélnek.
 

kaláris

Állandó Tag
Állandó Tag
Zagyvanyelv Részletek Molnos Angéla: Szent és sérthetetlen című előzőleg is idézett könyvéből.

Példa a zagyvanyelvre:

[FONT=Verdana,Arial,Helvetica][/FONT]
[FONT=Verdana,Arial,Helvetica]Európa shop aktuális akciói... Egy földrész neve magyarul kiejtve, egy angol és két magyarra torzított latin-angol szó. Ez tökéletes pidgin Hungarian vagy Hunglish, vagyis zagyvanyelv. Debrecen legelőkelőbb szállodájának fogadótermében vagyunk és ezen fönnakad az Angliából érkezett vagy más nyugateurópai látogató szeme. Annyit ért meg belőle, hogy egy boltról - shop - van szó, de azt úgyis látja. Azt is megérti, hogy "Európa", de azt már nem, hogy mi köze e névnek a bolthoz vagy, hogy miért tettek az ó-betűre egy éles francia ékezetet. A másik két szót ugyan felismeri, de számára mindkettő érthetetlen, mert angolban mást jelentenek, mint magyarban. "Actual" annyi mint "tényleges" és egyáltalán nem "mostani, jelenlegi, mai". "Action"-nak sincs köze a "leszállított árak"-hoz vagy "kedvezményes árukínálat"-hoz. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy "cselekvés", "tett". Aki jól tud angolul, annak e zagyvanyelv határozottan visszataszító, bosszantó, esetleg még sértő is. saját angol nyelvérzékemet kétségtelenül bántják az ilyen szövegek. A zagyvanyelv csak műveletlenségről tanúskodik és alkalmatlan arra, hogy egyenrangú félként mutassuk meg magunkat az Egyesült Európai Államokban. Azonkívül még az angol nyelvtanulást is megnehezíti, mert az angolból vett szavak nemcsak helyesírásban és kiejtésben torzulnak el, hanem az idő folyamán teljesen eltérő jelentések is ragadnak rájuk. Aki ma angolul tanul, annak át kell képeznie magát a szavak és kifejezések értelmét illetően. Az átképzés, a hibás tanulás kijavítása pedig tudvalevően nyűgösebb, mint első menetben helyesen megtanulni valamit.

[/FONT]​
 

estfen

Állandó Tag
Állandó Tag
Kiss Dénes:Ősnyelv - Nyelvős /részlet/
Ha valaki beszél
- szájába jár ki s be szél! Ne feledjük: nekünk, akik a világra jöttünk s bárhol történt ez, bármely anyanyelvű szülők között, e kis szellőcske, levegőgyurma volt a beszédünk. A reflexek és életösztönök szívták be és préselték ki a tüdőnkből. (Sziv-attyú szív, légy szívós, ne csak szíves, szívélyes!... Íme: a szívben légüres tér - vákuum keletkezik, majd táguláskor ide szívódik a vér. A szív tehát a legtökéletesebb szivattyú!)
Beszédjelnek, legalábbis közlésnek nevezhetjük az állatok füttyét, vinnyogását, nyüszítését. De nem érzelmi jelzés-e az ember dúdolása? Valamint jajgatása, sírása, nevetése?... Bajlódtunk, bajmolódtunk óbégatva, ám a továbbiakban is abajgatni szeretnénk mindezzel az olvasót, csak nehogy bajunk legyen belőle!
Mielőtt tovább haladunk e göröngyös, máskor csúszós úton-útfélen, kanyargós ösvényen, álljon elénk az a vers, amelyben játékosan megjelenítettük a beszéd alapjait.
Szélszelő
Szádból szél szól szél bizony.
Szótlanságod széliszony.
Szellemes szél szószelés,
széllelbélelt szelelés.
Szólalás, szószegés, fele zár, fele rés.
Kiabál, bebeszél, szájábajár ki-be szél!
Mielőtt - kinyírrel-kanyarral, kacskaringózva s kergebirkásan, kajlán és csavarogva újra és újra visszakanyarodva a kiinduláshoz - újult erővel vágnánk neki a további utaknak, írjuk le az ismert magyar ábécét. Íme tehát: a, á, b, c, cs, d, dz, dzs, e, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l, ly, m, n, ny, o, ó, ö, ő, p, q, r, s, sz, t, ty, u, ú, ü, ű, v, w, x, y, z, zs.
Megjegyzem, magam nem tartom igazi mássalhangzónak - inkább átmenetnek a magánhangzók és a mássalhangzók között -a "h" és a "j" hangzóinkat. Ezt azért bocsátom előre, mert ennek jelentősége van a szavak alkotásánál, lágyulásánál, stb.
Még valamit rögtön az elején kérdezzünk meg. Ugyanis a pontos kérdés a válasz lényege, az alkotás kezdete. Talán ebben az esetben is így lesz. Azt kérdezzük tehát: vajon véletlen-e, hogy az ábécé - nemcsak a magyar, ha egyáltalán van ilyen?! - az "a" hanggal kezdődik? Azaz, pontosítsunk jobban, véletlen-e, hogy nem az "r" hangzóval vagy mondjuk a "zs"-vel kezdődik? Egyáltalán, hogy magánhangzóval kezdődik? A választ maga a kérdés sugallja. Aligha véletlen, hogy a legkönnyebben ejthető hangzók egyikével vagy ahhoz közel állóval kezdődik az ábécé - az emberi ábécé! Mintha ez is azt mutatná, hogy jó felé törekszünk, ha kissé olykor cifrázzuk is, és nemcsak a játék kedvéért tesszük ezt, hanem a többféle megközelítés miatt is. Ebből is látható, bárhonnét is indulunk a nyelvi titkok megfejtéséhez, ugyanoda jutunk. Tehát a gyakori ismétlések nem azonosak, csak részben, a kiindulások se - legalábbis ezt hisszük -; mert mindegyik más és más tanulsággal szolgál még az azonos gondolattal és föltételezéssel kapcsolatban is. Mondhatjuk, hogy az ismétlés nemcsak a tudás, de anyanyelvünk anyja is - azaz: szülője.
 

Ile57

Állandó Tag
Állandó Tag
Vargha Balázs:

Játsszunk a szóval!

részlet

Sebestyén Gábor, a versjátékok hajdani híres mestere olyan verset szerkesztett egy disznótorra, amelynek első két sora a,á, a másik kettő e,é hangú és így tovább, egészen az ü-ig.
Ártatlan nyájasság hatalmas angyala!
Barátság várának drága arany fala!
Ébredj fel, ébreszd fel ezen embereket,
beleket evésre késztesd, s gégéjeket,
Illik is itt inni, szív iszik itt kicsint,
így ki-ki hízik, s így szívin szív is írt hint.
Oszoljon most gondom, hogy dolgom jól folyjon,
most borom osztozom, hogy torkom jól szóljon.
Uccu! fúrjunk tyúkhúst, lúdhúst húzzunk, s szúrjunk,
s rút bútúl búcsúzzunk, s hústúl úgy újuljunk.
Szőlőtő örökös örömöm s ösztönöm,
tömlőből bő csövön örömöst hörbölöm.
Ürü-bűrt süt tüzünk, sült s hűlt ürün üljünk,
ürütül ürüljünk, sült fürj-bűrtűl fűljünk.
 

Ile57

Állandó Tag
Állandó Tag
Vargha Balázs:
Játsszunk a szóval!

részlet- a tegnapi folytatása

Kecskeméten is elmondta ezt a versét Sebestyén Gábor egy disznótorban, de a vendégek nem hitték el, hogy ő találta ki. Költői becsületét csak úgy tudta megmenteni, hogy rögtönözve belekezdett egy hasonló versbe:

Kácsát, kappant vágnak gazdám asztalára,
ártányt s bárányt hánynak tálba garmadára.
Derék ebédem lesz, nyelem e pecsenyét,
s veres lével seprem le gégémnek szennyét.
Piciny ínyin visít kis bíbic-fi,
inni viszik szívit, s itt imígy iszik, ni.
(Ekkor jót ivott.)
Gondolom, hogy kortyolsz jó boromból, sógor!
stb.
 

estfen

Állandó Tag
Állandó Tag
Kiss Dénes:Ősnyelv-Nyelvős /részlet/
Nem babra megy a játék
Noha, mint látták, sajátos babramunka az, amivel foglalkozunk, ám nem vagyunk babonásak (mi köze a babnak a babonához?), elbabrálgatunk a nyelv játékos kínálatával, ami igencsak beláthatatlanul nagy. Csaknem azt mondhatjuk: végtelen. Elhatároztuk, hogy itt most a magyar ábécé hangzóinak sorrendjében világítjuk át a nyelv szerkezetét, élő-változó "hús-vér" részét éppen úgy mint kristályokhoz hasonló rendszerét, ha úgy tetszik, természeti logikáját. Sorra vesszük a mássalhangzókat, szavakat alkotunk, s ahol csak lehet, legalább példaként felhívjuk a figyelmet olyan egyetemes törvények jelenlétére - sejtésére - amelyek más nyelvekre is valószínűleg érvényesek. Azonban néhány jelenség - alighanem több okból is - jóval inkább a magyar nyelv jellegzetessége, mint más nyelveké. Ezek lehető magyarázataira visszatérünk, ahol csak alkalom adódik. Nem tudományoskodni, hanem játszani akarunk, babusgatjuk a nyelvet, ha kell bajmolódunk vele és elabajgatjuk mondanivalónkat, még óbégatunk is, de mindenek előtt oázunk, pontosan úgy, ahogy az ember - még az eszméleten túlról - kapcsolatba lép a világgal. Ez még az öntudatlanság jelzése, de már jelzés; azaz: közlés. Miféle? Élek, vagyok, éhezem, fázom, fáj valamim. Valamiképpen innét kiindulva kell kezdeni mindenféle nyelvtani tanulmányt, mert a nyelv-tan nem más, mint amit a NYELV TANÍT, közöl velünk önmagáról. Személyes meggyőződésem, hogy a magyar nyelvet nem a saját természetéből adódó szabályok szerint tanítják az iskolában, nem úgy, ahogy az ember megtanul beszélni, ahogyan birtokba veszi anyanyelvét. (A legtöbbször felületesen, gépiesen.) Pedig ami a természetes, az a leginkább igaz!
Nem is kívánok hosszadalmas bevezetést írni, remélem, írás közben majd az eligazító "előszót" is elmondhatom. Az is lehet, hogy az egész könyv csak sajátos előszó lesz az anyanyelvünkhöz vezető sajátos ösvényen, mely girbe-görbén kanyarog, ám eszmei vezérlésünk nyilvánvalóan egyenes - igenes, igéző - és erre nem is ccc... cáfolunk rá. Ha valaki olyasmit erősítget, ami nem valószínű, ezt a hangzót kezdjük cuppogni, inkább cöcögni: ccc... azaz cöcö!... Talán aki ellenkezik a másikkal, s ezzel az ősi hangadással jelzi ellenkezését, arra kezdték mondani valamikor, hogy cá-fol. S tán ezekből a cöcökből lett a cukkol, ahogy a cupp-cupp-ból a cuppog, de a hangutánzás ösztönös szavasítása is - ilyen és hasonló példákat később is emlegetek -, ide tartozik a cumi, sőt a csók szavunk is. (Cumi: cuppogás: + gumi)
De ne térjünk el a magyar ábécétől, amely persze hasonlít az egyetemes, tehát a világ legtöbb nyelvének ábécéjéhez, hangzó-felsorolásához. Ahogy már említettem, ritkán gondolunk arra, vajon véletlen-e, hogy az ábécé általában az "a" magánhangzóval kezdődik és a "b" mássalhangzóval folytatódik? Aligha. Most szóljunk erről részletesebben. Az "a" az a magánhangzó, ami a természetes hangadáskor "kijön" az emberből. Illetve az "a"-hoz közel álló hang. Mert például az "e" vagy az "é" jobban jelez valamit! A hangmagasság, mintha értelmi szélsőséget, indulati - fájdalmi! - magasságot is jelentene. Persze őrömet és elragadtatást is. A "b" (bé, bö) pedig szintén a legkönnyebben kiejthető mássalhangzók közé tartozik, hiszen bö-fögni a csecsemő is tud. Lám, a "bő" sokszori ismételgetéséből keletkezett valaha - hány évszázados vagy évezredes nyelvi tapasztalat után! -a "böfög" szavunk. S tán a baba is?... Vannak szavaink - hiszen a legtöbb így, hangutánzás nyomán keletkezett amelyeknél már eszünkbe se ötlik, hogy'tán akkor jött létre, amikor a tűnődő-gondolkodó ember akaratlanul is az őóőö hangot elnyújtva töprengett s így őt-lőtte ki ötletét, előbb tán ötölve-hatolva, majd világosan... Mert ügyünk a nyelv folyamata; nos, maga az "ügy" szó is folyamatot jelent, a dolgok folyását. Ezért van Erdélyben Feketeügy nevű folyó, s ezért hívják egyik ősünket ÜGYEK-nek, hiszen az Álmos- és Turul mondához hozzátartozik az a jóslat, hogy Emese méhéből folyó fakad, azaz királyok nemzetsége származik. A származás is folyamat, az ügy is folytonosság, s bizony ily módon függnek össze nyelvünk és őstörténetünk ügyei. Ha ügyesek vagyunk és nem együgyűek, tatán nem egészen hiábavalóan lett a könyv címe: Ősnyelv? Nyelvős?
De bajmolódjunk e babramunkával ígéretünk szerint elölről. Magánhangzókkal általában elvont - sőt, fogalomtalan! - fogalmakat tudunk kifejezni, azaz: érzelmi, indulati állapotot. Említettük már, hogy a világ összes csecsemője így kezdi szózatát: oooááá!...Ha hosszadalmasan tartja ki, akkor folyamatos "á"-t hallunk, ha fogy a levegő, a kezdetben kerekre formált, nagyobb erejű "o" "a"-vá mélyül, majd "á"-vá gyöngül s végül elhal. De ez nem sírós! Már csak azért sem, mert könnytelen. És nem könnyül-könnyebbül meg utána a pólyás, mint a felnőtt a sírás, a könnyezés után. (Síráskor mérgező anyagok távoznak a könnyel a szervezetből, s ténylegesen meg is könnyebbül az ember. Aligha véletlen tehát a könny és a könnyű szavunk egybeesése. Szokták is mondani: "Sírj csak, attól megkönnyebbülsz!" Ez a megkönnyebbülés természetesen elsősorban lelki és nem testi. Hiszen az oka is érzelmi.)
Előviláglanak majd olyan mondatok, melyek után fölszisszen az olvasó, mert képességünket képtelennek ítéli. Pedig nem annyira a képzeletünk képessége képzett s képzelt képeket, mint inkább maga a nyelv képesztett el bennünket is. De hát nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy szeressük ezt a nyelvet. Viszont az bizonyos, aki e könyvet képes lesz elolvasni, az képtelen lesz megtartani magában a régi nyelvtani és egyéb nyelvi képleteket! S nem is képletesen szólva, valóságosan is másként képviseli nyelvünket a továbbiakban. Ezért bocsátjuk előre, hogy bizonyos szavakat más és más viszonylatokban megismétlünk, mert minden szóeltörés, képző- és ragátfordítás, kis csavarás-facsarás új és új érzelmi és jelentéstartalmi árnyalatot ad a szavaknak. Mert van a szavaknak is helyi-, valamint alaki-, de ezen kívül még sokféle, például zenei értéke is! Mindene a magyar nyelv a legváltozatosabb - és a leglogikusabb! - példák százait (ezreit) nyújtja. Tehát bármennyire is teljességre törekszünk, - harminchárom évi jegyzetelés után is - csak szemelgetünk nyelvünk csodáiból. Olyan ez, mintha úszva vágnánk neki az óceánnak. Reménytelen a túlsó part elérése, de csodálatos a vállalkozás!
Miután nem babra megy a játék, ideje elkezdeni a játszódást, ami valóban szójátszó mutatványok gyönyörű zűrzavara és rendje. Az első két hangzó az "a" és a "b". Már többször említettük, hogy a világ összes csecsemője egy bizonyos korig "egy nyelven" beszél. Ez az oázás és a gügyögés nyelve. Hadd mondjuk el azt a feltételezésünket, hogy miként egy-egy csecsemő megtanulja az anyanyelvét, valamikor, nagyon régen, az egész emberiség is hasonló módon tanulhatott meg beszélni. Ennek is megvan a maga törzsfejlődése. Kérdezhetnénk vagy akár állíthatnánk, hogy akkor egyetlen nyelven kellene beszélnie minden embernek! Valójában bizony egyetlen nyelven beszél az emberiség - noha az "Isten megzavarta az emberek nyelvét", erről is szólunk még, mert nagyon fontos az értelmezés! -, ha jól meggondoljuk, a végletes élet- és érzelmi helyzetekben tényleg azonos nagy hasonló hangokat hallat az eszkimó, a kínai, az angol, a tűzföldi és a magyar ember. Például a nagy kíntól-fájdalomtól jajgató emberről, a félelemtől fölsikoltóról, a nevetőről és a hörgőről nem tudjuk megállapítani, milyen anyanyelvű. Emberanyanyelvű! Vagy ha azt mondja elragadtatásában: Óóóóó!... A találkozás örömére: Áááá!... És így tovább. (Aki viszont fáradtságában mondja sokszor és kitartva: ááá, az ásít. Ismételjük: noha minden ember az "á" hangzót hallatja ásításkor, magát a cselekvést nem olyan szóval fejezi ki, amelyben benne van az "á"!
A magyar nyelv arra is kitűnő példákat őriz a messzi időkből, hogy miként alakultak hangzókból szavak. Aki ámul-bámul, szájat tát, az előbb utóbb elbambul, ásít...) Megmarad tehát ez az egyetemes "oázó nyelv", érzelmi nyelv és ugyanaz jellemzi, mint a csecsemőnyelvet: érzelem- és állapotközlő! A magyar nyelv tanúsága szerint megfogható, tárgyi fogalmakat megnevezni, tudatos szóformálást csakis mássalhangzó segítségével végezhetünk. Más szóval: a csecsemő is akkor kezd tudatosan beszélni, amikor mással hangzókat formál. Amikor már a gügyögésen túl hatni kezd rá a saját anyanyelve. Először szótagol: ma-ma ba-ba, ham-ham stb. Majd jönnek a nehezebb mássalhangzók, bonyolultabb szavak. Mindenesetre, a legelső szavak közé tartozik a ham-ham, mert etetéskor legtöbbször ezt hallja. Ez ugyan már nem kifejezetten a csecsemőkor, hiszen kinőtt a csecs-em (l) ő korszakból...
S most lássuk, hogy az első mássalhangzóval miféle szavakat, ragokat tudunk alkotni? Íme: aba, bab, baba, bába, báb, bábu, bibe, bibi, búb stb. Ide tartoznak az ebbe, abba, ebben, abban, azután az eb, bő, bú stb. szavak. Nem sorolom föl valamennyit. Így is látható, hogy mintha egyfajta alakzat mutatkozna a felsorolt szavak egy részénél, mégpedig éppen a bab alakja, csak kisebben és nagyobban. Lássuk: a baba, bába, bábu, de még a bibe is bábszerű s ahogy a lepke bebábozódik az olyan, mint a pólyás baba. A lepke egyfajta élő pólyába bújik.
Mielőtt kisebb logikai leágazásokat említenénk, jegyezzük meg, hogy a b" hangzó rokona a "p". (Néha el is cseréljük: labda-lapda, a libegő-lebegő pillangó is lebke volna, mert leb-ben, libben, de lepke lett, s nemcsak röppen, de rebben is) Vagyis a mássalhangzó-változások is törvényszerűek. Csak egy érdekes példa, az ugyancsak közeli rokonnak mondható törők nyelvben a baba jelentése: apa. Tudjuk, hogy a magyar nyelvben az apa megnevezése ez is lehet: papa. S nem feltétlenül a nagyapáé. Az is érdekes, hogy a finn nyelvben a bab: papa a baba pedig vauua. Mert tegyük hozzá, hogy e mássalhangzók átalakulhatnak" egymássá, mégpedig így: p-b-v; illetve p-f. E három viszonylagosan rokon, közeli nyelv jól példázza ezt a jelenséget. Ám a hangzós, jelentéstartalmi és alaki következetesség egyikben sem olyan széles körű és meghatározó, mint a magyarban.
Mert íme: a bábu alakú s egyben bab alakú babát a bába bepólyálja, bebábozza, akár a bábbá váló pille. A bab sajátos búb, még a bibe is, de a baba bibis ujját is bepólyálja a bába, miközben babusgatja... Hát ilyen aprólékos babramunka a nyelvvel való közelebbi ismerkedés, mert azért közben, mint annyiszor tapasztalhatjuk, nem babra megy a játék!
Máris fölajzottuk talán az érdeklődést. Ez a szó is érdekes! A szótöve az ér- lehet, mert ebből lesz az értés, érték sőt az érdek is. Sok szó er-ed még ebből a tőből.
Akit több is érdekel, az írja le azokat a szavainkat, amelyek az "ér" vagy az "er" szótaggal kezdődnek és vizsgálódjon! Nagyon érdekes összefüggésekre, eredeztetésekre jön rá magától is. Csak ne felejtsük el "külső körben melléjük írni a szinonimákat is, ha például az erdő szavunkhoz érkezünk, mert az erdő lehet: rengeteg, irdatlan, vadon stb. is. (S gondoljuk meg - erre is vissza kell térnünk később! - az "irdatlan" szó mit is jelent? Nagy? Hatalmas? Beláthatatlan az eleje és a vége is? Ráadásul csakis e fosztóképzős alakban használjuk. Irdas szóról nem tudunk. Persze ez nem zárja ki, hogy ne lett volna, csak kissé átalakult, és az "er", "ér", "ir" összefügghetett.
Van például: írmag. Ez is véglet: írmagja se maradjon!
Ám az irdatlannak nehéz kiirtani az írmagját!) De térjünk vissza az ajzásra.
Úgy tudjuk, hogy a magyarok ősi nyilát egy ember nem volt képes felhúrozni, megfeszíteni, azaz: fölajzani
Ez a többszőrös rugózású, visszacsapó íj a maga korában valóságos csodafegyver volt, lényegesen távolabbra lehetett lőni vele, mint az átlagos íjakkal.
Ajz... Benne van az "aj" szótag. Ajaj, mondjuk, ha valami bajos. S ha jajgatva mondjuk bajainkat, akkor abajgunk. S aki szintén ezt teszi: abajog. E szóban teljesen benne van a "baj", és kétharmad részt a jaj szavunk is. S amikor például jajjal és bajjal foglalkozunk, akkor bajmolódunk. De gyerünk vissza az ajzáshoz! Aki íjat ajz föl, az nyög. Ilyesfajta módon is: aj! De a továbbiakat már a nyelvi lehetőség kínálja, mert aj, ajz, ajzó s ajzott lesz valaki - no meg valami is lehet feszült. Felajzott állapotban van - mondjuk arra, aki feszült. S ha valami nem sikerült, így siránkozunk: ajka, ejha stb. Tehát ismét a természetes nyögés hangját "szavasította" meg a nyelvünk. S aki a másikat bajai miatt jajgatásra készteti, az abajgatja a másikat, ő pedig abajog, miközben bajait mondja s azokkal bajmolódik. Csupa logika! A természetes hangadásból ily módon is születhettek tehát a szavak.
Ez a példa arra jó, hogy az ajzottság miért jelent egyúttal feszültséget is! A fölajzott íj feszült állapotba került! Így a valós gyakorlás tárgyi ismeretéből lett elvont fogalom.
- Halló!...Halló!...Halló!
Mondja a távbeszélő készülék kagylóját a füléhez szorítva a magyar, a német, az angol. S mind a többi nép, akármilyen nyelven beszél is, ezt mondja ilyenkor: Haló, vagy elhagyva a "h"-t, aló-t mond. Igen ám csakhogy a távbeszélés (telefonálás) lényege a távhallás. Azaz, amikor Puskás Tivadar távbeszélő központját használni kezdték Magyarországon, magyarul szóltak bele a kagylóba és közben azt kérdezgették a kisasszonyok: Hallani? Hallja? Halló!... Tehát a "hallózás" a hallással függött össze! Azonban németül hallani - hören, a hallás - das Hören stb. És mégis "halló"-t mond a német is, miként az angol, holott angolul hall - hear, a hallás - hearing stb. Tehát a távbeszélő kagylóját a hallószervéhez tartva s arra fülelve kíváncsian, hogy a "drót túloldalán " hallják-e, azt mondja mindenki, bármilyen nyelven is beszél: Hallo, hallo (a) ! Vagyis a magyar találmány -s erre ma már nem is gondolunk! - vitte magával a magyar szót is. A magyar "halló" szó afféle kulcsszava lett a nemzetközi távbeszélésnek. Ráadásul nem logikus, hogy ki-ki nem a saját nyelvén kérdezi meg, hogy hallani-e? Hallod-e? Ez az alárendelt logika. A fölérendelt pedig nem más, mint az, hogy a készülékkel együtt él a kulcsszó! Tehát mégiscsak logikus a távbeszélés világában a magyaros "hallózás".
E kis ízelítő-bevezető szószóló tanúsítója a sajátos nyelvi állagotoknak, viselkedésnek, az élő rendszer logikájának. Miközben anyanyelvünket (Miért anyanyelv? Talán az anyajogú társadalomig vezethető vissza e kifejezés? Ám mindenképpen az anya elsőbbségére utal. A természet szerint is, az anya mindig biztos) vizsgáljuk, elemezzük, szószóló és szójátszó szöveget szövögetünk arról, miként tanulhatott meg az EMBER - az emberiség - beszélni. Minden bizonnyal úgy, ahogy hangutánzással minden csecsemő ma is megtanul (csecs+Emő). Újra mondjuk: játék ez, kérdezősködés inkább, mint válaszadás, már csak azért is, mert a jó kérdés a fontos igazán. A válasz amúgy is megszüli a maga kérdéseit.
Ooo - kerekül a csecsemő, de a felnőtt ember szája is, amikor ezt a hangot formálja, hallatja. Ha kitárul a száj, máris változik a hang, valahogy így: oaá. A kitááátott szájból az á" hallik a legjobban. Próbáljuk meg, előbb lyukon-likon-lukon keresztül fújjuk, leheljük a hangzót, o-féle, nagyobb nyitással a-féle lesz, de a legkönnyebben á-t hallatunk. Igen, az eredmény azonos vagy nagyon hasonló lesz, bármely anyanyelvű ember próbálja is, mert ez egyetemes hangzótörvény. Ám az nem egyetemes - miként már említettük -, hogy ásításkor, bár mindenki tááátott szájjal "á" hangot hallat, magának a tevékenységnek a megnevezésekor a legtöbb nyelvben az "á" hangzó elő sem fordul. Ez több dologra is figyelmeztet: 1. A magyar nyelv megőrizte ősi, természeti mivoltát (sok benne a réges-régi, emberi emlékezeten túli szógyök), s hűen adja vissza a szavak fogantatását, születését. 2. A legrégebbi nyelvek közé sorolható, s mint majd bizonyítjuk, nemcsak hangutánzó, de látványutánzó is és a hangzóképzést is utánozza, sőt, fölmutatja ezt a jelentéstartalom alakításában. Jó példa erre az "r" hangzó. De erről majd később részletesebben szólunk.
Meg is állhatunk ámulva, álmélkodva - de ne ásítva! - ennél az "á"-nál és áradozzunk róla, azonban ne átabotában! Mert nagyon érdekes ez az "á"! Tán ha fölfogjuk, azonnal föl is kiáltunk: Áááá! Igaz! Nanáá! Ahá!... S ne feledjük, nemcsak magyarul beszélünk ilyenkor, mert e sajátos "szavak" nemzetköziek. A dallamuk, zenéjük, hangsúlyuk adja az igazi értelmüket. A meglepetését, az örömét, a fölismerését. S milyen érdekes, ahol ez a hang képződik, ott az a szÁj, amit tÁt az ember. Tehát amikor á-zik, oá-zik, tátva marad a száj, leesik az állkapocs...Aááá! Hááát persze! Ahá! Nahá!...Oöö... Folytassák!
Előreszaladtunk megint. Nézze el ezt az olvasó, valamint azt is, hogy a könyv elején kissé részletesebben, aprólékosan, faragás közben a forgácsra is ügyelve furmányoskodunk, furfangosan. (Fúrt s faragott agyafúrtan, lékelt fejűen... - László Gyula professzor is irt a koponyalékelésről, az agy ősi gyógyításáról, s olyan leletekről, amelyek egyértelműen azt bizonyítják, hogy a lékelt koponyájú emberek túlélték a műtétet. Utána tán tisztelték is őket, az agyafúrtakat. De hát a kerge birkát is meg tudták műteni a pásztorok, késük és eszük jól működött. Öööö...) Hol is hagytuk abba? A furfangosnál, agyafúrtnál.
Viszont az is tény, hogy nem vagyunk mindig furfangosak, még okosak se. Sőt, okunk van arra, hogy okoskodni se tudjunk, hát oktalankodunk, mi oktondiak. Ilyenkor mellébeszélünk, s bizony ha-zudunk! Az ötölő-hatoló ember kertel, mellébeszél, habog-hebeg, dadog s végül ahogy már említettük, bizony hazudik vagy legalábbis füllent. Azaz: zavarban van. (Lám csak: zavar szavunk bizonyos mértékig, jelentéstartalmi párja a kerget, űz szavainknak. Mondjuk: zavard el, elzavarták stb.) Mert zavarja a helyzet, bántja az állapot. S íme, a "helyzet" is jól mutatja, hogy azon a helyen, ahol a dolog történik, kialakul valamilyen áll-apot (hiszen az állhat is!) vagy helyzet. S ilyenkor próbálnak többen helyezkedni, netán helyzetbe jutni, ezt is megállapíthatjuk, ha megállapodunk.
Azonban, mielőtt tovább haladnánk kacsos kacskaringóinkon, noha elszántan s igenesen - igenlőn! - törve előre, idézzük ide az "idé"-ből, az "ott"-ból és "odá "-ból -, hogy ne odázódjon el a dolog -a tudományos megállapítást, ami - bevallható - nem lepett meg. Hiszen, amikor a tudomásomra jutott, akkor már negyedszázada foglalkoztam a magyar nyelv titkaival, illetve a magyar nyelv is foglalkozott velem. Az idézet Kollányi Károly: A Kárpát-medence Európában című könyvéből való, noha az az igazság, hogy erről a megállapításról már korábban is gyorsaság, sebesség, seb, sebes-lobos, lázas gyorsaságú, sebbel-lobbal - fogalma s maga a "lóhalál", mint a sebesség: gyorsaság és marjultság, vagyis halálos seb következménye:
HAMAR mar ha SEBESEN
ha HAMAR SEBESEN
mar ha SEBESEN
HAMAR mar SEBESEN
ha mar HAMAR
 

Ile57

Állandó Tag
Állandó Tag
Arany János:

I N T É S

Jó költőktől azt tanultam
S adom intésül neked:
Sohse fáradj, sok cifrával
Elborítni éneked!

Szólj erővel, és nevezd meg
Ön.nevén a gyermeket;
Szólj gyöngéden, hol az illik,-
S ne keríts nagy feneket.

Olykor egy-két szó is jobban
Helyre üti a szeget,
Mint az olyan, ki beléhord
Földet, poklot és eget,
S ordít, amíg elreked.
(1877)
 

estfen

Állandó Tag
Állandó Tag
Kiss Dénes:Ősnyelv-Nyelvős /részlet/

Nem érdektelen e szavak "keresztezése" sem!
Ha mindezeket a logikai -s nyelvi! - összefüggéseket végiggondoljuk, fölismerjük, hogy ősi tapasztalat rejlik annak a sajátos sebesség megjelölésnek a múltjában, amely így hangzik: lóhalálában Ugyanis végső soron arról van szó: olyan gyorsan futott a ló, hogy belepusztult! Azaz olyan gyors volt a vágta, hogy a marja fölmarjult, sebes lett -a sebességtől, gyorsaságtól, megerőltetéstől-, és ettől a sebességtől, vérző sebektől beteg, lázas lett, seb-lobos, s mert sebbel-lobbal nem lehetett gyógyítani, futnia kellett tovább, így aztán a gyorsaságból, hamarosságból, sebességből halálos sebzettség lett! S ráadásul ezt a fogalmat csakis a nomád népek értik, csakis természeti, pusztai nyelv fejezhette ki ilyen módon. Hiszen az ember a szárazföldön csak LOVON lehetett a sebesség -a legnagyobb gyorsaság! - RÉSZESE! Amikor nemcsak látta a vadak futását, madarak röptét, de maga is vágtathatott! Láthatjuk tehát, hogy a lóhalálában kifejezés mennyire logikus a sebesség meghatározására. E kifejezés értelmezésekor az is kiderül, hogy más nyelvekben a legtöbbször nem is szerepel a ló a szótári alakokban, pedig ló nélkül az ember nem érzékelhette résztvevőként a sebességet. Szerepel: fejvesztő, nyaktörő, legláb stb. gyorsaság, de ez nem ugyanaz! Valójában hamis fordítása - ferdítése - az eredeti fogalomnak. Így a föntebbi mondóka nem más, mint anyanyelvünk egyik csodáját bemutató nyelvi lelemény.
Az áá-nál, ahá-nál tátott szóval hagytuk abba a fejtegetést. Zárjuk le ezt a részt azzal, hogyha orvoshoz megy a japán, a német vagy a kecsua indián, mert fáj a torka, és az orvos kitátatja vele a száját, bármilyen anyanyelvű a beteg, ilyesfajta hangot hallat: áááá... (Lásd: szájtátás!)
Kanyarodjunk egyet újra és találomra - ahogy megtaláljuk hirtelen -, soroljunk föl néhány olyan szót, amely ezzel az egyetemes hangadási jelenséggel van kapcsolatban. Említsük meg újra, hogy a "h" és a j" nem igazi mássalhangzó, inkább átmenet a magánhangzók és a mássalhangzók között. Így aligha véletlen, hogy ösztönös érzelmi megnyilvánulásainkat főként ezekkel a hangzókkal fejezzük ki. Lássunk néhány példát: aha, ahá, ajka, aj, jaj, ej, ejh, hej, híj, ohó, óh, hahó, hű, hűha, hajaj, ejha stb. Kétségtelen, hogy az "ejnye" már pontosabban kifejezi rosszallásunkat, bár még ez a szócska is eléggé lágy hangzású az igazi rosszallás, a netán (a ne és a tán kettőse: tagadás és bizonytalanság) kifejezéshez képest. S ha már erre vetődtünk - mi vetődik? a mag; s mitől vetemedik föl a főid? a csírázó magtól a veteményes kertben! -, említsünk meg egy érdekességet. Mit mondunk, ha valamit ellenzünk? Nana! Nono!... Az az érdekes, hogy ez a könnyen formálható mássalhangzó - mármint az "n" és rokonsága - milyen gyakorisággal szerepel a tagadásban: ne, nem -, német: nein,- orosz: nyet -, finn: ei, illetve en, a "no" meglehetősen nemzetközi tagadószó és a "negatív" kifejezés is a nemre, tagadásra utal. Az "n" és az "m", ez a két dünnyögő, könnyen képezhető orrhang az első hangok egyike, melyet a csecsemők könnyedén megformálnak: mama, ham-ham, hőm, mömö stb. (Talán a NÉMA szavunkban sem véletlenül vannak benne a NEM, a tagadás hangzói. Már csak azért is felvetődik ez a kérdés, mert ez a fajta szóteremtés a magyar nyelv lényegéhez tartozik!)
Időzve még e nyelvi tájon, azt is tudjuk, hogy néha az igenlést is ilyen kifejezésekkel jelezzük: aha, ühüm, öhöm stb. S ha már itt vagyunk, jelezzük, hogy az igen-es és az egyenes szavunk között is szoros összefüggés van. Ez a tény is igazán, igazul, egyenesen bizonyítja nyelvünk belső logikáját Mint ahogy a következő jelenség is. Figyeljük meg: a lehel, lehelet, lágy, pihe, puha, pehely, pille, stb. szavunk nemcsak jelentésében, de szó alakjában is csupa lágy hangzót hordoz. Aligha lehet véletlen, hogy a lágyat, puhát jelentő szavainkban csupa lágy és puha hangzót találunk. (Az "I" és a "gy" mássalhangzók is inkább puhák, mint kemények!) A pille, még inkább a pilla szavunknál hamarosan elidőzünk. De nemcsak ötölve-hatolva, szembeötlő ötletekkel játszva, hanem lehetőleg a legeslegmesszebbi időkig visszapillantva, és máris befejezzük abajgásainkat, bajlódó bajmolódásainkat. Az abajgó ember saját búját-baját jajongja, s ha veszélyben van, akkor jajveszékel... Mert valamije vagy valakije elvész, veszendőbe megy, elveszejtődik, veszedelem fenyegeti, s a vészben, veszélyben, ha nem marad veszteg, nem vesztegel vesztegzárban, veszendőbe mehetnek életek. S nincs mód megvesztegetni a sorsot, esendők-veszendők vagyunk valamennyien. Noha ez csak játék, ám aki nem fogja föl, nem érti, azé ajándékként a veszett fejsze nyele!
Őőő... mit is akartunk mondani? Talán azt, hogy ötölési szándékunk mélyebbre hatol a nyelvbe, s ez visszahat ránk is. Hatását érezzük, mert a nyelv hatalma határtalan. S ki tudja, ki tudjuk-e fejezni ezt megfelelően? Hathatósan? Igen, két "hat" szavunk van, azaz: kettős a jelentése. Most már csak az a kérdés, hogy a hat mint számjegy, összefügg-e s ha igen, miért és hogyan a hat, igével, amelyből a ha-tol, hat-ás, hat-ár, hat-alom stb. szavakat is képezzük. S ha összefügg, miféle hatványával a jelentéstartalomnak? Addig is játsszunk el versben e szóval is ! Hiszen a költészet, a nyelvi muzsika ereje olykor nagyobb az értelem erejénél. Már maga a versdallam is olyan többlet, amit értelmi úton el nem érhetünk. Ezért bizonyos verseket vétek a muzsikájuk nélkül, "értelmezve" szavalni, előadni. Hagyni kell, hogy a szavak lüktetése; a nyelvi szívverés vigyen, sodorjon bennünket és emeljen az értelmi jelentés fölé...
Az itt közölt vers elsősorban játék, de talán nem hiábavaló. (Nincs híján a tanulságnak. Nem rossz, nem hitvány, nem. Bevallom így zárójelben - ennyi személyeskedés tán megengedhető -, hogy nagy örömmel írtam, még igencsak akkor, valamikor a hetvenes évek elején, amikor idegen csapatok, idegen hadak voltak hazánkban, s idegen hatalom parancsolt. A vers gyerekversként jelent meg lapban, kötetben. S jó érzés volt, hogy akadt tanár, tanító több is, aki ráérzett a játékon túli mondanivalóra, a vers erejére is.)
Hadd-el-had
Had hatalma hadd-el-had
Ha behódol
Lelohad
Ötölhet és hatolhat mélyére nem hatolhat
Had hatalma riaszthat
Határtalan nem hathat!
Így gondoltam, így éreztük - így is lett!
Azonmód! - Mondhatnám, ám nem tudom, csak gondolom, kérdezem, mint annyiszor e könyvben: honnét ered ez a szó? Nyilván ide tartozik még (az "ide" szavunkra visszatérek rögvest, rögtön, azonnal...) az azonos, azonban, azonnal, azonképp-en és az ugyanaz. De miért nincs ezenes? Mert hogy az "az"-ról, arról van szó. Az azonos és az ugyanaz egyazon jelentésűnek vehető. Tehát megint "bejött" az egy, mert az azonos, ugyanaz, egyazon, egyöntetű és az egyívású szavak bizony igen közeli jelentéstartalommal bírnak! Így hat -s hathat! kimondatlanul is az "egy" jelentése, hiszen azt is mondhatom: egyazon dologról beszélünk, vagyis ugyanarról, azonosról, egyezőről.
S még valamit: ismert a Doppler féle fizikai törvény, melynek lényege, hogy a közeledő - futó, suhanó, száguldó - valami magas hangot hallat, míg a távolodó mélyet, s mintha csak ezt az elvet játszaná meg a nyelvünk, ősi tapasztalat nyomán és olyan következetesen, ahogy más nyelv egy sem. Nézzünk közeledést jelentő szavakat: itt, ide, ez, emez, erre, emerre, emitt, emide, ezen, ennek, ebben stb. Valamennyiben magas magánhangzó szerepel. Távolodást jelentő szavak: ott, oda, (aki odébb tolja: el-odázza!), az, amaz, amoda, arra, azon, abban, amott, annak, amannak stb. Ezekben mély magánhangzókat találunk. (Az "idéz" szó is összefügghet az ide-vel, hiszen máshonnét, mástól ide "hoz" szót, gondolatot, azaz: idez, így, ékezet nélkül!) Mindezt újra a hathatós hatás kedvéért idéztem ide, mint nem idegen dolgot. (Idegen, ide-gen: azaz más-hon-nét jött ide? Érdekes szóalakzat: i-gen, -i-de-gen?) Egyúttal azt is valljuk, hogy a még megfejtésben - fejben, főben el nem gondolt dolgoktól sem szabad idegenkedni!
A magyar ábécében az e, é, f, g, gy, h, i, í, és j hangzók következnek. Az előttük lévőket már vizsgáltuk, noha természetesen a teljesség igénye nélkül, inkább érdekesebb példák közül emlegetve néhányat. Foglalkozzunk most az f, g, gy, h és a j, valamint -s ezt nem véletlenül említem -ak hangzó jelenlétével szavainkban. A magyar szavakban ugyanis -a szótárak bizonysága szerint -ak és a t, ez a két kemény hangzó fordul elő leggyakrabban a szavak elején, s ezek meg is határozzák keménységükkel a szavak jelentéstartalmát: kő, kemény, kalapács, kattan, üt, bot, csattan, koppan, stb. Jelenlétük már a tárgyak megnevezésében is valamilyen keménységre utal. Történést, tettet jelentő-idéző szavakban pedig zakatolva, katakolva, csetepatétól a csatáig, csattanósan s tettlegesen vannak jelen (Csett-csatt, csatakos, csete-paté, csata után.)
Mielőtt tovább elemeznénk az említett hangzók jelenlétével együttjáró jelentéstartalmi jegyeket, jeleket a szavakban, említsük meg, hogy érdekes módon bizonyos mássalhangzókkal nem kezdődnek magyar szavak, ha bizonyos mássalhangzó zárná a szótagot. Lássunk példákat! Tehát a magyarban, ha így kezdünk szót: zso, zsi, zse, stb., akkor nem folytatódik ekként zso-sza, zsisze, zse-szi stb. Sok szókezdést vizsgáltam meg, összegyűjtöttem sok tucat olyan szókezdési lehetőséget. amelyet nem használt ki a nyelvünk. S azt kérdeztem: miért nem? Mert az előbbiek fordítottja is igaz. Ilyen szavaink sincsenek: sza-zso, szi-zse, sze-zsi, stb. Amíg sziszeg, zizeg, zsizsik stb. szavunk van, addig nincs so-zso, su-zso, so-szo, sa-sza, de za-sa, si-zse, sa-sza kezdetű szavunk sem. (A "zsiba" Zalában libát jelent!)
Ennek az a nyelvi törvény az oka, hogy bizonyos hangzók után nehezebb a másik hangzó képzése. Nem is képez ezekkel ilyen módon szavakat a nyelvünk. S ha már itt tartunk, azt is jegyezzük meg, hogy milyen nagy dolog az ún. mássalhangzó-hasonulás. Ha azt mondjuk: kezünkkel, szívünkkel stb., voltaképpen mit is ejtünk? Ejtünk könnyen, éppen csak hallhatóan "fél n" hangzót és melléje "másfél k" hangzót. Mondjuk ki hangosan: szemünkkel. Az "n" alig hallatszik, de a "kettős k" sem olyan hangzású, mint akkor, amikor az "akkor", még inkább a "csökken", "zökken" stb. szavakat ejtjük ki! Ez nyelvünk érdekes, és az egyetemes hangzótörvényből eredeztethető tulajdonsága. Nem tűri a mássalhangzótorlódást, illetve, ha van mássalhangzó, három csak ritkán, mert a nyelv egyszerűen kilöki, megsemmisíti a harmadikat: kezünkvel volna ugyanis a helyes ejtés és írás, helyette -e három mássalhangzó helyett - ejtünk kettőt, közülük is az egyiket igen lágyan, alig észrevehetően. Csaknem azt mondhatjuk, hogy ilyen esetben -a hangzási gyakorlatban - szinte csak egy hangzót ejtünk nyomatékosan, ebben az esetben a "k"-t. A "miNTHa" szavunk kimondásakor is a három mássalhangzó közül csak a "t" ejtődik ki igazán, az "n" csak igen rövid ideig hallatszik és fölnyomul az orrba, a "h" pedig nem viselkedik igazi mássalhangzóként. (Nem véletlen, hogy már csaknem három évtizeddel ezelőtt, a hatvanas évek elején beszéltem a szóTeKékről, a nyelv e sajátos elemeiről. Nem teketóriázom, e könyvemben is visszatérek a magyar nyelv e különös jelenségére.)
Újra kacskaringózott az ösvény, ám azért haladtunk előre. Már csak mellékesen említem, hogy amíg így kezdődik szavunk, van szavunk: fagy, figy-, fegy- stb., addig így nem kezdődik: gyaf, gyíf, - gyufa már van, ám ez a gyulladó fa nyelvújításkori rövidítése - és így se kezdődik: gyih- gyuh, stb. De fordítva: hagy, húgy, hegy igen. E példákat azért említem, hogy az olvasó ha van kedve, játsszon el néhány szótaggal és próbálja ki, mennyi lehetőség áll még a rendelkezésünkre új szavak alkotására! E jelenség esetében nyilván valamilyen hangképző törvény a meghatározó. Mert az se mindegy, milyen sorrendben követik egymást a mássalhangzók. Például az "n" után könnyebben képezhetünk "k"-t és "t"-t, mint fordítva.
Láthattuk eddig, hogy a jelentéstartalmi összefüggések, logikai kapcsolatok át- meg átszövik nyelvünket. Néha valóságos kristályrendszert, máskor biológiai sejtekhez hasonló képződményt alkotnak. Nyelvünk egyrészt számtani és mértani, máskor élő, lüktető szervezet, vagyis biológia. E kettősség általában átfedi egymást, de olykor el is különíthető. (Erről is több tanulmányban szóltam már korábban, 1974-ben a Kortársban, majd az 1984-ben megjelent Játék és törvény című könyvemben.)
Lássuk tovább, milyen szavakat alkothatunk a fejezet elején említett hangzókkal: egy, ejh, haj, háj, héj, híj, hé, hiú, azaz padlás, a tető és a mennyezet padozata közti hiányos hely, hí, hiú, íj, így, jég, fej, fagy, agy, ágy, gyagya, faj, fáj, heg, hegy stb. (Talán megfejthető ezen a nyomon haladva a hiúság szavunk. A hiú emberből semmi se hiányozhat: okos, szép, ügyes stb. Vagy tán semmi sincs benne, üres?!)
De mielőtt folytatnánk agyafúrt agyalásunk, játsszunk megint! Mégpedig éppen az "agy" szavunk sajátos adagolása adja e játék savát-borsát.
A nagy agya gyagya, a kis agya gügye, gyogyós agyabugya, agyalás az ügye!
Ugye; ígyen is alakulhat nyelvelésünk? Nagyon érdekes az "ügy" szavunk. Újra előhozzuk: egyik - legendabeli valós? - Előd-ünket, fejedelmünket hívták ÜGYEK-nek. Tudvalevő, hogy a magyar teremtés-legendában (a nemzés, nemzetté, néppé levés legendájában- ősanyánk Emese - Arany Jánosnál Eneh - méhéből folyam ered, azaz királyok nemzedékei követik egymást folyamatosan. (Említettük: Feketeügy - folyó Erdélyben!) Dümmerth Dezső is utalt rá, az álom megfejtése - innen kapta nevét Álmos vezér - nem más, mint a magyarok további származtatása. A pusztaszeri szerződésben is szerét ejtették, szertartásosan, az ősi törvény szerint szerkesztve az Árpádok szerepét!
Az "ügy" szavunk tehát folyamatban lévő dolgot jelent. Ha tehát ügyelünk valamire, igencsak alaposnak kell lennünk, hogy a folyamatra vigyázzunk, hogy az összefüggések össze ne kuszálódjanak! Ha nem vagyunk erre képesek, akkor nem vagyunk ügyesek, hanem ügyetlenek, vagy éppen együgyűek vagyunk... Ilyen és hasonló visszacsatolásokkal lehet egy-egy szavunk jelentéstartalmát körbejárni, ellenőrizni a kapcsolatokat és fölismerni azok okait, összefüggéseit.
Milyén pontos lehet a nyelvvel való nyelvelés? Az is meglehetősen magyar nyelvi sajátosság, hogy két jelentése van a nyelv szónak. Jelenti a testrészt, amellyel formáljuk a hangzókat, és jelenti a beszédet, mely összeköt bennünket. (Nem véletlenül vágták ki annak idején a pogány igricek - igemondók, igézők - nyelvét s telepítették őket azokba a falvakba az ország különböző részeire, amelyek ma is viselik nevükben - Igrici, Zalaigrice - az igric szót.) Tehát a hús-vér, szánkban lévő nyelv a beszéd egyik legfontosabb eszköze. Azzal tereljük a levegőt s így formáljuk a hangzókat. Aki sokat beszél, arra azt mondják: "Fölvágták a nyelvét." Van ilyen kifejezés is: "A rossz nyelvek szerint..." Vagy: "Úgy szajkózik, mintha két nyelve volna..." A mi nyelvünket is fölvágták, ráadásul élesebb is lett. Legyen hát a magyar nyelvtan is a kettős nyelv tana! Csakis így taníthat - együtt. A jelkép, jelzés és amivel e jeleket képezzük, adjuk (Lehet, hogy az ige, igéz és az igric összefügg? Akkor pedig mindez az egy szavunkra, mint igazságra is visszavezethető. Az egy, az igenlés a kettő - két!- a kételkedés!) Itt jegyzem meg, hogy külön tanulmányt írtam időközben az EGY képzetéről, az Ősegy fogalmáról és annak megjelenéséről nyelvünkben!
A mi nyelvi kalandozásunk is követi egyrészt a logika ösvényeit, másrészt az indaként kinövő s tekergő jelentéstartalmi hajtásokat. Ám mindig visszamegyünk a gyökerekig, a szógyökökig, s azoknál legtöbbször ráakadunk azokra az ősi okokra -s oktondi módon nem megyünk el mellettük, ha csak lehet - amelyek akár a hangutánzás, akár más egyetemes törvény megtestesítői. Az ilyesfajta elemzés elemi kötelességünk.
Külön kell említenünk, amiről már szót ejtettünk ugyan, de nyomatékosan újra szólnunk kell róla - mert ugyancsak erősen magyar nyelvi sajátosság -, arról a képalkotó tömörségről, amely egyszerre jelenít meg, őriz ősi és mai jelentéstartalmat, valamint tárgyi-történési és eszmei tapasztalatok együttesére is utal. Korábban vizsgáltuk már az "egyívású" és az "egyöntetű" szavainkat, most melléjük tesszük a KEZEL szót is, és próbáljuk megvilágítani eredetét és kapcsolatait.
Maga a "kéz", "kezd" igen kézközeliek... Talán azt is elhiszi az olvasó - még ha tudós nyelvész is -, hogy a köz, közösség, közel... - mi van közel? amit kézzel elérhetünk! - nemcsak köztünk szólva rokon, hanem eredetében is az lehet. De ezzel is játszhatunk: minél inkább elmegy közülünk a köz, annál köz-elebb leszünk egymáshoz... Valóban játék ez, ám figyelemre méltóan érdekes!
Visszatérve arra, ami mindig kéznél van, a kézre, aligha titok, hogy a "kezel" szavunk azt az ősi, kézrátételes-gyógyítási módot őrzi, amit manapság újra kez-denek divatba hozni. Azaz, akit az orvos gyógyít, aki orvosi kezelésre jár, azt az orvos "kezeli". Ha rosszul gyógyítják: azt is mondják: "elkezelték". Kezelve e szavunkat, mi se kezeljük le az ilyesfajta nyelvi jelenségeket, inkább kezeljünk le egymással Kedves Olvasó, és -a nyelvnek! Mert aligha léteznek kezelhetetlen dolgok csak tudatlanság létezik: azaz nem létezővel kívánjuk megismerni a létezőt. Így azután hajlamosak vagyunk lekezelni a nyelvet. Legyünk hát kézségesek és foglaljuk össze: /folyt./
 

Ile57

Állandó Tag
Állandó Tag
Bertók László:

A nyelv van benne legalul

A nyelv van benne legalul,
a mondat, ahogy magadat,
ahogy elválik, belehull,
ahogy összeáll, aki vagy.

Ahogy az egész kosarat,
és mint az ég, ha kiborul,
ahogy pislognak a lyukak,
és alatta is magyarul.

Ahogy görögül, angolul,
úgy, ahogy a testben az agy,
a szem, a fül, az orr, az ujj,

ahogy először megakad.
Ahogy anyád a szavakat,
s a semmi hozzá igazul.
(1995)
 
Oldal tetejére