Édes anyanyelvünk, azaz "Mely nyelv merne versenyezni véled."

Egyenlőre vagy egyelőre?

"A halállal váratunk magunkra, ágyunk pajzán
Önmagába fullad a dühöngő kaszás vagány
Expressis verbis, hangosan nem szólíthat, nem, egyelőre
Nem símíthat földet fölém szánalmasan egyenlőre"


Gubcsi Lajos: Héjanász az ivaron

A gondtalan embernek nincs gondja, a gondatlan ember nem gondos, fiunkat az iskolába járatjuk, de jártatni csak lovakat lehet "A nyelv maga a végtelenség. Minél tovább foglalkozom vele, annál inkább látom, hogy sohase lehet a végére érni. Csak vérünk érzi. Értelmünk mindig elámul, ha elemezzük és tudatosítjuk azt, amit vérünk érez. De ez az ámulat számomra az élet egyik legnagyobb gyönyörűsége." (Pesti Hírlap, 1932. október 30) (Kosztolányi Dezső, 1971, Nyelv és lélek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 168)
.
"... nincs és nem lehet "teljes" szótár. A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből." (Kosztolányi Dezső, 1971, Nyelv és lélek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 166)

Az egyik legszebb vers, amit mostanában hallottam

Gyimóthy Gábor : Nyelvlecke

(Firenze 1984. X. 12. )

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, a ki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki 'slattyog', miért nem 'lófrál'?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki 'beslisszol' elinal,
Nem 'battyog' az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg, –
Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg. .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet..!

"Akkor válik igazán veszedelmessé, amikor az idegen szavak - az idegen gondolkodás jelképei - magyar álarcot öltenek, s úgy honosodnak meg." Példák: átütő siker (durchschlagend) - magyarul: teljes, döntő, szembeszökő, gyújtó, elsöprő, falrengető, harsogó, förgeteges, orkánszerű; átbeszélték (durchsprechen) a problémát - magyarul: megbeszélték a kérdést, megvitatták, meghányták-vetették; százszázalékos teljesítmény - magyarul: derék munka, ragyogó eredmény. (Kosztolányi Dezső, 1971, Nyelv és lélek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 161 o.)

"Az idegen szó, az még a legkisebb baj, mert az idegenséget magán viseli. Nagyobb baj az észrevétlen idegenség, ami onnan keletkezik, hogy most nagy nekidurálással tanul mindenki idegen nyelveket. Iparkodik, hogy annak helyes kiejtését elsajátítsa, ezáltal magyar beszédébe is belekerülnek idegen fonetikai elemek, amik azt megrontják. Elsősorban éppen a ritmusba és a dallamba." (Kodály Zoltán, 1974, Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok, III, Budapest: Zeneműkiadó, 436 o.).

Mozgalmunk kettős célja: "... őrködik nyelvünk szépségén. Magyarul kell gondolkoznunk, és magyarul kell írnunk. ... Mihelyt a gondolat elszakad a nyelvtől, és nem együtt lélegzik vele, maga a gondolat is elhomályosul. ... Másodszor: harcolunk az idegen szavak ellen, melyek hovatovább úgy elburjánoznak, hogy már csak névelőink és kötőszavaink maradnak magyarok, ..." (Kosztolányi Dezső, 1971, Nyelv és lélek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 186)

"Gyarapítani szeretnők szókincsünket, nem apasztani. ... nem riadunk vissza egy új szó alkotásától sem, .. Szívesebben fölelevenítünk egy szót a régi nyelvből, szívesebben élünk tájszóval is, semmint hogy unos-untalan idegennel tarkázzuk mondatainkat." (Kosztolányi Dezső, 1971, Nyelv és lélek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 189)

Nagy Enikő
Minden nemzetnek a maga nyelve a legszebb, és még inkább érvényes ez vasárnap, az anyanyelv nemzetközi napján. Ez a nap arra hivatott, hogy felhívja az emberek figyelmét saját anyanyelvük fontosságára. Az ENSZ 1999-ben nyilvánította február 21-ét nemzetközi anyanyelvi nappá. 2000 óta minden évben különféle nemzetközi szimpóziumokkal ünneplik. Az MNO-nak nyilatkozó szakértők szerint a nyelv képes uralkodni az ember felett, ugyanakkor mindenféle küzdelem nélkül tesszük magunkévá édesanyánk örökségét.

<table style="background-color: lightgrey; padding: 2px; width: 100%;" cellpadding="0" cellspacing="0"> <tbody><tr><td class="fwB" style="padding: 2px;" colspan="4" align="right">
</td></tr> <tr><td style="padding: 2px;" align="right">
</td></tr> </tbody></table> A világnap kialakulásának története a következő: 1952-ben Bangladesben az urdut nevezték ki egyetlen hivatalos nyelvvé, holott az ország lakosainak anyanyelve a bengáli. Február 21-én a diákok fellázadtak az önkényes intézkedés ellen. A rendőrség és a diákság összetűzésében öt fiatal halt meg. A bangladesiek ekkor döntöttek úgy: az anyanyelv napjává választják ezt a napot.

Már a magzat is ismeri az anyanyelvét?

Arról, hogy hogyan is válik valaki egy anyanyelvi közösség tagjává, hogyan is történik az anyanyelv elsajátítása, Pléh Csaba pszichológust kérdeztük. A BME Kognitív Tudományi Központjának vezetője érdeklődésünkre leszögezte: ahhoz, hogy egy kisgyermek megtanulja az anyanyelvét, megfelelő felkészültséggel kell rendelkeznie.

Már a terhesség utolsó hónapjaiban megkezdődik a nyelv kialakulása, a magzat már a méhben beállítja azokat a jellemzőket, amelyek az anyanyelvhez tartoznak. Így például képessé válik a mondat fő hangsúlyának azonosítására – tette hozzá a szakember. Amikor a gyermek világra jön, fel van készülve arra, hogy a látott dolgokat összekapcsolja azzal, amit a környezete közöl róluk. Ez az ember egyedülálló adottsága, a majmok, illetve az emlősök ugyanis nem képesek erre – hangsúlyozta Pléh Csaba.

A nyelvelsajátítás folyamata a tudomány álláspontja szerint a serdülőkorral, az olvasás és az írás tökéletes megtanulása után zárul le, ám ténylegesen ennél sokkal tovább tart, mondhatni egészen életünk végéig. Tudhatjuk: egy-egy idegen nyelv megtanulása sok fáradságot okoz, az anyanyelvünket megtanulni és használni viszont egy cseppnyi vesződséggel sem jár. A pszichológus elmondta, a nyelvelsajátítás olyan, mint a látás vagy a járás: mindenféle küzdelem nélkül tesszük magunkévá édesanyánk örökségét.

Az anyanyelv elsajátításában nem feltétlenül az anya, hanem az elsődleges gondozó szerepe a lényeges (bár ez legtöbbször valóban az édesanya) – emeli ki Pléh Csaba. A megfelelő interakció a környezettel biztos nyelvtudást eredményez. Nem véletlen tehát az erős vonzódás, különleges ragaszkodás saját anyanyelvünkhöz.

Kosztolányi Dezső írja Ábécé a nyelvről és a lélekről című művében: „Az a tény, hogy az anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként”.
Bujkál a tökéletes ritmus

A magyar irodalom további jeles képviselői hasonlóan vélekedtek az anyanyelvről. Pilinszky János A mű születése című esszéjében például kifejti: a nyelv organikus létező, amellyel az író folyamatosan küzd. „A költészet számomra játék és küzdés egyszerre, rutin és mesterség egyidejűleg” – árulta el az MNO-nak Lackfi János. A József Attila-díjas író, költő és műfordító úgy fogalmazott: érkezik egy impulzus a világ felől, amely megszerkesztésre vár, méghozzá a nyelv rendje szerinti megmunkálásra.

A Halottnéző című regény szerzője azt vallja, bárhol és bármikor képes lírai vagy prózai művet írni a vízvezeték-szerelés szintjén, ám afölött, hogy egy mű mikor lesz több ennél, költőként vagy íróként már nem lehet úr. A nyelv vezeti a kezét: sosem tudja azt leírni, amit ki akar fejezni, de amit végül papírra vet, mégis jobb lesz annál, mint amit először akart közölni.

Ilyen hatalmas a nyelv. Ám nemcsak az irodalmi nyelv, hanem a köznyelv is az. Lackfi János szerint a költészetszerű szövegek „itt kószálnak” körülöttünk, gondoljunk csak a boltok hirdetésére: áfásszámla-igényét kérjük, előre jelezze! Valóban ott bujkál a tökéletes ritmus a mondatban, az irodalom nyelve tehát nem is áll olyan messze a hétköznapok nyelvétől. Mozgásban kell tartani és ütköztetni kell a nyelv különböző rétegeit – véli a költő-író, aki szerint minden egyes anyanyelv a világ legszebb nyelve, mert az egyik képes arra, hogy kifejezze azt, amit a másik nem tud, és fordítva.

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek (részletek)




Ábránd egy szóról

Arra gondolok, hányszor mondják ki most naponta, minden órában, minden percben széles e világon ezt a szót: béke. A német azt sóhajtja: Friede, a francia: paix, az olasz: pace, az angol: peace, az orosz: pokoj, a török: szaalem. A különböző szavak betűi mögött pedig egy végtelen egységes vágy lüktet. Most, mikor van egy kis esély, hogy ezekből a betűkből valóság is válik, egy hiszékeny negyedórában, sokszor egymás után kimondom, magam elé, a bűvös magyar szót, hogy elzsonguljon az értelmem, és megfeledkezve a jelentéséről, semmi mást ne érezzek, mint a hangzók érzéki hatását. Földobom a szobámban, hogy világítson, mint egy szalonrakéta, és illattal szórja tele a levegőt. Egy egész ívet telerajzolok vele, hogy megfájduljon a kezem és a szemem. Úgy érzem, ezt kellene most tenni mindenkinek. Az emberiségnek, akárcsak a vásott tanulóknak, büntetésből, százezerszer, milliószor kellene leírnia, és nem is lenne szabad mást gondolnia, hosszú ideig, mint ezt, mindig és mindig csak ezt: béke, béke, béke.
Mennyi enyhület és nyugalom van ebben a szóban. Béke: trocheus, verstani értéke: -U, egy ütem, melynek az első szótagja hangsúlyos, a második hangsúlytalan és puha sóhajjá olvadó. Egy indulat, mely csöndesen és boldogan feloldódik: béke. Az első, kemény tag után mintegy még a háború láza hangsúlyoz, s magán viseli az ordítás, a romlás, a szenvedések emlékét is, kedves fáradtságban omlik össze. Béke: szelíd, lefelé menő vonal, pihenés, megállapodás, hazaérkezés. Egyetlen nyelvben sincs jambusos szó a békére. A nyelv szelleme érzi, hogy ezt a szót pihegő és szegény emberek dadogják, lelkükben már egy lefelé rokkanó indulattal, és nem szabad éreztetni a jambus fölfelé kapaszkodó lüktetését, mely úgy hatna, mint egy támadás. Az életkedv fölsikolt a meglepetéstől, aztán elalél.
Mint műkedvelő és szerény nyelvész, leemelem a könyvtáram polcáról a Nyelvtörténeti Szótár-t, mely szavaink múltjáról világosít föl, mintegy a nyelvkincsünk nemesi armálisát tartalmazza. Vajon mikor írták le először? Ezt látom: a Virginia-, a Jordánszky- és a Debreceni-Kódex-ben, a XVI. század elején. Aztán éldegélt a szó, csöndes békében. Csak a nyelvújítók nem hagytak neki békét, elcsapták az utolsó betűjét, és rövid időre bék lett belőle. A Nyelvújítás Szótára megemlíti, hogy Széchenyi István is bék-kötés-t írt a békekötés helyett, s Dugonics a pacifistákat - milyen andalító! - békész-nek nevezte. Máris végeztünk a szó pályafutásával. Eredetével, mint az Etymologiai Szótár-ban olvashatni, még ma sincsenek tisztában nyelvészeink. Valószínű, hogy török-tatár, csatagáj eredetű szó. Nem fárasztom az olvasót hosszabb szóhüvelyezéssel, csak még annyit, hogy a mi szavunk, a béke jelentése tulajdonképpen kötés, összebogozás, frigy, de egyes árnyalata a csókot is magában foglalja, és egy oszmán formája az erős, fiatal atlétát jelenti. Ezt érezték magyarul beszélő őseink a békében: a becsületes kézszorítást, a fiatalságot, a csókot, az élet erejét. Bocsássanak meg, hogy a szavak kedvelője így eljátszadozik négy kis betűvel, mikor világok vajúdnak, és a békéért minden kalmárravaszság síkraszáll. Remélem, boldogságunkat azért nem hűti le ez a pár adat. Mert akár tudjuk a szó származását, akár nem, ebben a pillanatban mindnyájan egyformán mondjuk ki, úgy, hogy egy örömsikolyban halkul el és hal meg szájunkon.
Pesti Napló, 1918. január 1.

A! - ASZÓ

Ez a két lexikonízű határszó, amelyet a cikkem fölé írok, a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott, most megjelent etimológiai szótárfüzetén olvasható. Jelentkezése ez egy nagy munkának, amelyet évek óta várunk és sürgetünk. Most, hogy az első ösztövér füzet megjelent, nem közönséges megilletődés fog el a titáni munka indulásán és azon, hogy a vezetés két olyan kitűnő nyelvész kezében van, mint Gombocz Zoltán és Melich János. Mert tudnunk kell, hogy a magyar szavak eddig nem voltak összegyűjtve, az anyag nem volt tudományosan feldolgozva. Az, aki összes szavainkat kereste, kisebb és nagyobb munkákhoz, szószedetekhez, tájszótárakhoz, avult kompendiumokhoz vagy nagyon is friss folyóiratokhoz volt kénytelen fordulni. Beszéltünk a nyelvkincsről. De a nyelv kincsei szétszóródtak. Gyöngyök és drágakövek hevertek a porban, vagy hogyha összeszedték Őket, nyers állapotban maradtak, nem voltak kicsiszolva. Voltak kincseink, de nem volt kincstárunk. Kultúrszegénységünk talán egy területen se érződött ennyire. Minden európai nemzetnek több ilyen szótára van. Az Akadémia évszázadonként többször szemlét tart a szavakon, az anyagot bővíti és gazdagítja, a nyelv története által fémjelzett értékekhez hozzácsatolja azokat, amelyeket a mindig megújuló élet vetett felszínre. Érzékeny patikai mérlegen, gyógyszertári karáttal méri le a szavak súlyát. Ez pedig nem a tudomány magánügye, de az élet elevenjébe vágó, izgalmas kérdés. Nem szeretném, hogyha ez a szótár is egy szűk tudományág eseménye maradna, el kell hogy jusson a híre a nagyközönséghez, édes mindnyájunkhoz, a dilettáns nyelvészekhez is.
Ne bántsuk a dilettáns nyelvészeket. Azt hiszem, éppen az a bajunk, hogy kevés dilettáns nyelvészünk van. Egy idő óta erősen megcsappant azok száma, akik kedvtelésből foglalkoznak a filológiával. Nemrégiben divat és bon ton volt, hogy helyesen beszéljünk magyarul, vidéken családi asztaloknál, szivar-szónál arról vitatkoztak, helyes-e vagy helytelen-e ez vagy az a szó, a pesti kávéházakban pedig nem volt érdekfeszítőbb sport, mint egy új, talpraesett magyar szó keresése. Tóth Béla hetente frissítgette a rovatát nyelvészeti vitával. A szótaláló pedig fényes aranyat kapott. Azóta nagyon elfásultunk. Sok tekintetben ludas a sajtó is. Ma mindenre van helye, a sakkra, bélyeggyűjtésre, mindegyiknek külön rovatot szentel, csak éppen a nyelvészet a mostohagyermeke, erről soha szó nem esik, mintha bizony semmi, de semmi közünk se lenne hozzá, mintha nem belőle élnénk. Könnyebbíteni kellett a lelkiismeretünkön. Elhitettük magunkkal, hogy a filológus afféle szánandó különc és megmosolyogni való szóbogarász, akinek illik türelmi bárcát adni, de komolyan venni semmiképp sem illik. Akik így beszélnek, sohase láttak filológust. A filozófus ma már nem jár esernyővel, a matematikus sem az, aki az egyszeregyet mormolja és rovancsol, a filológus pedig nem cédulázó, bolhászkodó, aggályos bohóca a nyelvnek, de alkotó tudós, a lélek bányásza, az intuíció lámpájával világító búvár, aki a mai léleknek a múlttal való kapcsolatát, az élet bensőséges rezzenéseit, a nyelvben szunnyadó energiák törvényét keresi. Nemcsak a hőnek, a villamosságnak van energiája, az emberi gondolatnak is van energiája. Ennél emberibb tudomány nincs. Mindnyájunknak egyforma köze van hozzá. Megkívánják tőlünk, hogy ismerjük a villamosság mivoltát, amelyet naponta használunk, utazunk, főzünk, világítunk vele, de a nyelv törvényeinek ismerete, amelyet sokkal többet használunk, kis távolok és végtelen tájak átrepülésére, már nem kötelező.
Mi magyarok - ne szépítsük a dolgot - komolyan és mélyen még sohase szerettük a nyelvünket. Ha szerettük volna, sokkal jobban érdeklődünk iránta. Elfogadtuk készen, éltünk vele, mint a gyári áruval, mint a pénzzel. Csak hasznunk volt belőle. Érette nem tettünk semmit. Hiányzott belőlünk a fantázia, hogy egy szóba belevetítsük egész énünket, rajta keresztül - mint egy színes, bűvös üvegen - nézzük a világot, a mélyére tekintsünk, meglássuk benne korok rétegszerű lerakódását, nemzedékek keze munkáját, sok száz és ezer ember formáló lelkét. Szavainkat egyedül, elszigetelten, számkivetetten kaptuk kézbe. Nem voltunk kíváncsiak a rokonaikra, a családjaikra, a korukra, mint azokéra, akiket szeretünk. Nekem ennek az új szótárnak az átlapozása izgatóbb művészi élmény volt, mint egy regény. Két-három napig bujkáltam a szavak rengetegében. Azután gyönyörködtem külön-külön egy szó muzsikájában. Addig mondogattam magam előtt, addig zsongattam vele a figyelmem, amíg elvált a fogalomtól, amelyet jelent, szabadon, testtelenül, bátran önálló életre kelt, és ekkor kiszabadulva a szokott kapcsolatból - megnyilatkozott előttem rejtett, metafizikai és zenei értelme. Hipnotikus hatása van a szónak. A gyermeknek mindegyik szimbólum. Ami a felnőttnek eszköz, az neki varázsos játék. A művész, aki jobban ismeri a szó és a fogalom kapcsolatát, mint a gyakorlati ember, nagyon közeledik a gyermek szószemléletéhez. Amikor ír, meglazul ez a merev kapcsolat, és - a fantázia ellenőrzése mellett – minden lehetségessé válik. Itt kezdődik a szavak fölényes élete, a szavak kultúrája, a költészet.
Csakhogy mi sohase tudtunk felemelkedni, odáig, hogy érdektelenül -haszon nélkül - szeressük a nyelvet. Innen van, hogy legnagyobb költőinket máig sem értik. Személyes közlésnek, magánlevélnek tekintik a verseiket. Nem szürcsölik ki a szavaik ízét és mézét, a zenei és metafizikai tartalmát. Ha szomorú verset írsz, másnap megkérdezik: mi bajod, csak nem vagy beteg, csak nem mentél tönkre? Abban a barbár hitben élnek, hogy a tárgy minden. Nincsen önálló magyar szavalóstílusunk sem. Valaha - közvetlen a forradalom után -még szavaltak a színészeink, az ég bocsássa meg nekik, a Burgtheater hatása alatt, bécsies álpátosszal, hamis színfalhasogató lendülettel. Ma ennek a kornak a reakcióját éljük. Azt mondják, hogy nem szabad szavalni. Le kell tompítani a tónust, hagyni kell, hadd végezzék el munkájukat maguk a verssorok, hadd keltsenek bennünk intim és mély hatást, hadd vessenek a lélek tükrén egyre táguló hullámgyűrűket. Mennyire nincs igazuk. Hiszen szavalni annyi, mint kiformálni a betűket, a hangokat, magukat a szavakat. Pátoszt akarunk, szenvedélyt, erőt, nem a szavak statikáját, nem apollói nyugalmat, de dionüszoszi mámort. Hol a színész, aki elzúgja nekem kedvemre valóan, kigyulladt szemmel, a pátosz fojtogató fönségével a dúlt, a páratlan, a zivataros verset, A vén cigány-t vagy a Zalán futása kezdő wagneri szimfóniáját? Nincsen színész. Ha pedig lenne, nem akadna közönség, amely megértse, minthogy nem él a nyelve kultúrájában, amely a művészet, a lélek kultúrája.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nosza tűzzel-vassal népszerűsítsük a filológiát, és azután a kérdés rendbe jön. Csak rámutattam arra, mi jutott eszembe az első magyar szótár böngészgetése közben, s felelni próbáltam arra, mivel jár az, hogy a nyelvünk el van hanyagolva, és a közönségünknek teljesen idegen a filológia. Ezért nem tud megérteni emberi értékeket sem. Hogy ez hiba, arról - természetesen - nem lehet felvilágosítani, ezt ösztönösen, önmagától kell megsejtenie. Nem tartom véletlennek, hogy a francia nép, amely annyira kedveli a frázist és a formát - a szép, igaz frázist és a belső formát -, a legnagyobb művészeket adta a világnak, és az se merő véletlen, hogy a német nép, amely a föld két legnagyobb dolgát teremtette meg, a metafizikát és a zenét, egyúttal a filológia nemzete is.
Élet, 1914. március 22.

Öreg szavak

Élnek még? Ó, én még gyakran találkozom velök. Olykor-olykor, mint az öreg koldusok, mankóikkal kopogtatják meg az ajtónkat. Úgy tetszik, hogy még csak egypár pillanat, és összeszedik sátorfájukat, és elvánszorognak a legelső keresztúrig, békésen és alázatosan meghalni. Aztán újra visszatérnek. Halálos betegen jönnek búcsút mondani. Néha hetykén és öreges önérzettel pattognak a fülembe. Néha alig mernek suttogni. Néha viharos kacajt fakasztanak. De majdnem mindennap elém biceg egy-egy öreg szó, kiérdemült cselédje a nyelvhasználatnak, falábbal, remegő tipegéssel, hebegő nyelvvel, arcán és testén apoplexiás foltokkal, s minden mozdulatok a szenilitásról és egy utolsó csökönyös nekirugaszkodásról beszél. Ezek a szavak egy évtized múlva valószínűleg már csendes halottak lesznek. Mi a haldoklásukat nézzük végig. Némelyikük már nem is mozdul, de még nem is halt meg egészen. A másik most vonaglik utolsót. Ez sem lesz hosszú életű. Egérrágcsált sárga aktákon látjuk csak, s hangzása hivatalok bús rendjét és áporodott irodaporzók savanyú illatát juttatja eszünkbe. Azok meg állami nyugdíjat kapnak, régi intézmények menhelyein, sohasem olvasott vezércikkekben húzódnak meg, mint a szavak öreghonvédjei, akik becsülettel küzdötték végig egy jobb kor csatáit, s most bénán csoszognak el a fiatal nemzedék előtt, és távol az élettől az állam szegényes kenyerét eszik. Sokan vannak. Az egyik a lábadozó, a másik a gyógyíthatatlan beteg, a harmadik a szívós aggastyán. Az agg Miszerint, a fontoskodó, lengő szakállú öreg? Igen, még ő is él.
Nem azokról a szavakról akarok írni, amelyeket a múlt század nyelvszokása nyűtt el. Inkább arról, hogy nálunk öt-tíz év alatt egy egész új magyar nyelv alakult, s öt-tíz év alatt szinte váratlanul kicsöppent a használatból néhány komoly és becsületes szó, sem jobb, sem rosszabb, mint a többi, a divat és az élet kegyeltje. Sok émelygősnek, sok komikusnak, sok ízléstelennek tetszik. A kebel-t például ma már alig merjük leírni. A hon egyszerűen nevetést kelt. De humoros mellékíze van a dicső-nek, a lánglelkű-nek, a pást-nak és az ifjú-nak is. Ha egy budapesti ember a meghitt barátjáról beszél, bizonyosan tudom, hogy az ellenségét szapulja. A bú, a mű, a férfiú, a hív cimbora többnyire csak archaikus értékű, legföljebb egy kenetes pap, egy könyvszagú tanár vagy egy félművelt, nagyon idealista szüzecske szájába illő. A lantos és a dalnok meg egyenesen a humoristák prédája. Próbálj egy fiatal írót így nevezni, s meglátod, másnap elküldi hozzád a segédeit.
Sok-sok ilyen szó kopott el, rozsdásodott meg és devalválódott mostanában, régente váltópénze a gondolatnak, ma pedig értéktelen és csillogó cafrang csupán, mellyel a kávéházakban az irodalom fenegyerekei, a humoristák tan-tuszoznak. Egykor valószínűleg nagyon divatosak voltak. Majomszeretettel becézték és agyonnyaggatták. Érzelmes költők verseiben unos-untalan visszhangzottak, míg eljutottak korai és dicstelen halálukig. Megfigyeltem, hogy néhányat a rossz fordítások járattak le. A régimódi angol, francia és német „műfordítás"-nak megvolt a maga siralmas tolvajnyelve. Innen ered az ominózus miközben és az eget és földet rázkódtató, mindent betetőző és túllicitáló szó, a harag dörgedelmes szuperlatívuszának testet öltése, a cenk, melynek jelentése egészen a humorba billen át. A nyelv azonban ezáltal nem szegényedett el. Az új szavak mechanikusan kiszorítják a régieket; amit az egyik oldalon veszt a nyelv, visszanyeri a másikon. Olyanforma művelet ez, mintha egyik zsebünkből a másikba csúsztatjuk a pénztárcánkat. Vagyoni egyensúlyunk azért nem inog meg. Ma kapkodunk ugyan és fáradságos parafrázisokhoz kell folyamodnunk, ha véletlenül egyik honfitársunkról írunk, de például az üdvvei a dagályos iróniának oly elfinomultan különös tónusát ütjük meg, amilyenre legkevésbé sem voltak képesek azok, akik egy félszázaddal ezelőtt komoly arccal és hívő szívvel írták le. A nő árnyalata is megváltozott. Vesztett valamit színpadi pózából és templomi egyszerűségéből. Évelgő, kedélyes és k i s s é cinikus szó lett belőle. Nem lehetetlen, hogy rövidesen oly átalakuláson megy át, mint a francia fille, amelyet párizsi szalonokban kimondani becsületsértés és mosdatlan illetlenség. De a legtöbb öreg szót még humoros árnyalatában sem érezzük. Csak kong és bong, ostromolja a fülünket, dobhártyánkon túl azonban nem jut. Semmi ingere sincs már ránk. Az ízlésünk, a kritikánk, a szeszélyünk nem engedi tovább. Új és friss szavak kellenek, talán egyszerűbbek, szürkébbek és kevésbé lelkesek, melyek a szokatlanság erejével hatnak, vagy új és friss emberek, akik másképpen tudják leírni. A kapcsolatokkal hasonlóképpen vagyunk. Emlékezem, hogy a poétának alig tíz évvel ezelőtt már félsikert jelentett, ha a nagy éjszaká-ról vagy a lázas ajak-ról beszélt. Most a nyárspolgárok beszélnek erről. Fanyar banalitásnak érezzük, és nevetünk rajta.
Természetesen a szavak értékét nem lehet mérleggel és rőffel mérni. A szó értéke mindenekelőtt a helyzetétől függ, s annál nagyobb művész valaki, minél inkább újat tud varázsolni a régiből. Hérakleitosz mondása semmire sem áll inkább, mint a nyelvre. Minden folyik, hullámzik és megújhodik. A nyelv is. Sőt a nyelv élete talán leginkább hasonlít a miénkhez, melyet megrögzíteni lehetetlenség, hisz múlt és jövő között örökös mozgásban halad előre, s stabilitása legföljebb ahhoz a repülő nyílvesszőéhez mérhető, melyet a fényképész rögzít meg egy ügyes pillanati felvételen. Pár évvel ezelőtt a bú szót - úgy látszott - örökre kompromittálta egy budapesti utcasarki népdal. Mégsem veszett el. Néhány balog, kedvesen-szentimentális szavunk is csak a naturalizmus hatása alatt vált unottá, melynek egy szellővé halkult árama mihozzánk is átfújt, megtépázva illúziónkat és érzelmes szókincsünket, szilárd erőt, nyugodt, józanul hideg szavakat követelve mind a prózaírótól, mind a poétától. Sok szó azóta ismét új erőre kapott. Abban az időben, amikor Heltai Jenő pompás szezonverseit kezdte írni, a poéták, akik legalább nem akarták, hogy verseiken mosolyogjanak, feltűnően kerülték a méla, a lenge és az eped szókat, az affektált félmúltat és az édeskedő, nyafogó, elernyedt tónust, amelyet Heltai Jenő először tagadott meg, elsőnek mutatva rá arra, aminek jönni kell, s ami ma talán már meg is érkezett. De most újra felbukkannak ezek a szavak.
Ez az érdekes jelenség nem áll elszigetelten. Minden téren kádenciát találok rá. Nem méricskélünk és selejtezünk már többé. Mindnyájan egy intuitív világszemlélet alapján állunk, bátrak és naivak merünk lenni, akár képet, akár verset írunk, akár laboratóriumokban görnyedünk, akár pedig a szavak fölött tartunk szemlét. A naturalizmus elvégezte seprő munkáját, amely részleteiben lehet igaztalan, a maga egészében azonban hasznos és üdvös volt. De a tagadás után állítanunk kell nemcsak tudományban és művészetben, hanem a nyelvészetben is, s ha az előbbi kor a kritikáé, a mostani az alkotásé, az igen-mondásé és a nyelvújításé. Dehmel újnémet nyelve felér egy nyelvújítással. Rictusé és Strindbergé is. Itt leljük meg kulcsát annak, miért tér most vissza nehány diszkreditált szavunk az új veretű kifejezések gazdag táborába, s az újmagyar líra, párhuzamban a külföldivel, miért használja fel a múlt idiómáját is, amely halottnak látszott, de csak tetszhalott volt. Újra örömmel látjuk a félmúltat, az inverziókat, amelyek néha oly kedvesen selypítenek be modem verssorainkba, már nem a verselés és a rímelés buta kolduskényszeréből, de öntudatosan, újszerűen, a művészi akarat fölényes bátorságával. Egyik pompás, mongol zamatú szavunk, a hölgy, amely egy időben már majdnem divatját múlta, otthonos nemcsak írásainkban, de köznapi társalgásunkban is. Lehet, hogy holnap jön egy fiatalember, aki az általam kiemelt szavakat egytől egyig életre galvanizálja, és oly kapcsolatot talál, amely soha nem hallott zengésre hangolja, s forradalommá és erővé varázsolja a kopott értékeket. Az ő érdeme nagyobb lesz, mint a szégyenem, hogy a fáradságom és az észrevételem hiábavalónak bizonyult.
Nyugat, 1909. szeptember 1.

Szók

Fiam még első elemibe járt, mikor egyszer hazajövet azt kérdezte tőlem, miért nem szerették Petőfit a portások? Elámultam, gondolkozni kezdtem. Tudtommal e jeles költőnk ellen - legalább testületileg - sohase foglaltak még állást a portások. Később rájöttem, hogy tanítónője nem a portásokról beszélt, hanem a kortársakról. A hatéves kisfiú nem értette a szót, s olyannal helyettesítette, melyet ösmert, aztán képzeletével legendát szőtt köréje. Így tanuljuk meg tulajdon nyelvünket is, bűvös félreértések által. Mennyi ilyen rejtélyes szóra emlékszem magam is gyermekkoromból. Az óvodában imádkoztuk a Hiszekegyet: hiszek Mi Urunkban. Akkoriban már tudtam, hogy micsoda az a Mi, micsoda az az Urunk, és micsoda az a ban. Minthogy azonban e szócsoport mindig együtt szerepelt, azt képzeltem, hogy a miurunkban egyetlen szó, s valami nagyon fényes, leborított tárgy lehet, egy kehelyhez vagy egy aranyserleghez hasonló. Valahányszor hallottam, évekig ez a kép jelent meg lelkemben. Sőt - bevallom -, olykor még ma is.
Pesti Hírlap, 1927. március 6.

Ha más nyelven...

Ha más nyelven beszélek, mindig k i s s é elfogódott leszek, de bátrabb, egyenesebb. Meg vagyok fosztva attól, hogy a szók közötti csönddel, az ezredik árnyalattal hassak. Mégis bizonyos szabadságot ad ez. Általában azt tapasztaltam, hogy a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok - fölmondani egy régi hű alkalmazottnak, vitatkozni egy szerződés kétes pontjairól, gorombáskodni a pincérrel, szemébe vágni valakinek a nyers és kínos igazságot könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani az anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul.
Pesti Hírlap, 1927. március 20.

Az anyanyelv édessége és végtelensége

[...]
Előbb-utóbb rá kell jönnünk, hogy az olyan nyelv, mely csakis a megértést és megértetést szolgálja, voltaképp fölösleges is. Egy félszázad óta, hogy Schleyer Márton (1879-ben) kiagyalta a volapüköt, egyre-másra keletkeznek a jobb és rosszabb műnyelvek. Nemes ábrándozók éjt-napot egybeöltve fáradoznak azon, hogy megszüntessék a bábeli nyelvzavart, mely sokszor bizony kellemetlen és ijesztő, de sokszor bizony izgató és édes is, akár maga az élet. Kétségtelenül megindító, hogy az emberiség a véges értelmével le akarja nyűgözni a végtelen lelket, a nyelvet. Ebben van valami égvívó elszántság. Az újítók némi eredménnyel is dicsekedhetnek. Ezeken a műnyelveken elmondhatjuk, hogy hol lakunk, mi a foglalkozásunk, mennyi a pénzünk, de azt már nemigen mondhatjuk el, hogy milyen nyilallást érzünk vékonyunkban, hogy milyen dajkadalt dúdolt fölöttünk az anyánk, és hogy milyen furcsa mosollyal nézett utánunk kedvesünk. Szóval a műnyelveken mindent ki lehet fejezni, amit egyáltalán nem érdemes kifejezni, és semmit se lehet kifejezni, amiért szóra nyitjuk szájunkat. Újságnak sem újság az ilyen „világnyelv". Már az ősember is tudta. Süketnéma-jelekkel érintkezett azokkal, akikkel nem tudott beszélni. Ujjainkat a világ teremtése óta számológépül is használjuk, s a tenyérbe hajtott fej mindenütt azt jelenti, hogy álmosak vagyunk, és aludni szeretnénk. Ennél többet, árnyalatosabbat, elevenebbet ezeken a segédnyelveken se lehet közölni, legföljebb ugyanezt tüzetesebben, mert hiányzik belőlük az élet lüktető ereje és meghittsége.
C. G. Ogden a kérdést meg akarja kerülni. Nem egy mesterséges nyelvet eszel ki a leendő világnyelvül: az angolt óhajtja azzá tenni úgy, hogy a végletekig egyszerűsíti. Az ő sarkalatos angol nyelvében (Basic English) mindössze hétszázötven szó van, mely nézete szerint untig elegendő minden fogalom, állapot megérzékeltetésére. Olvastam egy levelét, melyet a jeles tudós saját kezűleg írt egyik barátomhoz ezen a sarkalatos angol nyelven. Nem azt írta, hogy külföldön van. Ez a szó már nem szerepel szótárában. Azt írta, hogy kívül van Anglián. Nyomban megállapítottam, hogy a sarkalatos angol -legalább számomra - sokkal nehezebb, mint Shakespeare bármelyik szövege. Nem mondhatom, hogy fölmásztam a fára, mert a mászni szó is hiányzik belőle, csak azt mondhatom, hogy fölmentem a fára.
Kötve hiszem, hogy ez a közlési mód bárkit is kielégítene. Nincs a földgolyón olyan ember, aki ennyire „egyszerű" volna. A nyelv nem lehet „egyszerű", mert az ember nem „egyszerű", aki beszéli. Az ember éppen azért beszél, mert nem egyszerű, mert bonyolult, és mindig fölöttébb bonyolult dolgot akar közölni. Egy kétéves gyermek semmisnek látszó, satnya nyelve is végtelenül bonyolult és gazdag. Talán sokkal előbb tudja azt a szót, hogy mászni, kúszni, tipegni, topogni, baktatni, bóklászni, vagy vánszorogni, mint ezt: menni. Az angol tanár egyvonalúsága ellenkezik minden emberi lélekkel és minden nyelv fejlődéstörténetével. Ő nem egy halott nyelvet támasztott fel poraiból. Az ellenkezőt művelte. Megölt egy élő nyelvet. A nyelv az indulatok lázában született meg, nem ilyen jószándékú gondolatból. Nem erre a hétszázötven szóra vágyakozunk mi, nem is tízszer annyira, nem is Arisztophanész nábobi szókincsére. Anyanyelvünknek mind a száznegyvenenezer szavára vágyakozunk, melyet akár tudunk, akár nem, bármikor kitalálhatunk az ösztönünknél fogva, anyanyelvünknek e korlátlan lehetősége és bűvös szellemi légkörére van szükségünk, mely levegő gyanánt vesz körül bennünket, él és éltet.
Itt kezdődik a nyelv, az anyanyelvnél, és itt is végződik. A többi nyelv, melyet megtanulunk, nem érdemli meg ezt a nagy nevet. Múltkor egy francia leánynak, aki régóta távol él hazájától, véletlenül azt mondtam valamilyen rossz ételre, hogy ratatouille. Ez afféle híg, pempős, elrontott kotyvalékot jelent, melynek se íze, se bűze. Elmosolyodott erre a szóra. Itt, az idegen környezetben már évtizedek óta nem hallotta. Úgy köszöntötte - az emlékezet boldog mosolyával -, mint valami gyermekkori ismerősét. Kérdésekkel ostromoltam, hogy tulajdonképpen micsoda az a ratatouille, hogy miféle étel lehet rata-touille az alakja és halmazállapota szerint, s ő, mint bármelyik francia, akiben létező valóság az anyanyelv, emlékei és érzései alapján, egy tömeg egyéni ösztön sugallatára, igennel és nemmel felelgetett. Csak néha tűnődött el, a határeseteknél, hogy például egy elázott húskolonc lehet-e ratatouille, vagy sem. Hasonló biztonsággal tudnék válaszolni én, s bármelyik magyar is arra a kérdésre, hogy micsoda lehet pempő és micsoda gezemice. Ilyen ködfoltokból áll a nyelv. Ezeket a lelkünk világítja át esetről esetre. Minden megnyilatkozása, a legegyszerűbb is, a szövevények szövevénye, az árnyalatok árnyalata, az emlékek emléke.
Pesti Hírlap, 1933. április 30., május 7.,14., 21., 28.

Halhatatlanságunk

Valaki egy társaságban elmesélte, hogy egy újságban ezt olvasta: „Úgy szerette az urát, hogy tejben-vajban fürösztötte meg." A társaság egyszerre hahotázni kezdett, egy igekötő miatt. Senkinek se kellett magyarázni, hogy akit szeretünk, azt tejben-vajban fürösztjük, de akit tejben-vajban fürösztünk meg, és kiteszünk ilyen fölöttébb kényelmetlen gyötrelemnek, talán nem is szeretjük. A nyelv ennélfogva nagyon pontos is. Amikor anyanyelvemen kijelentem, hogy nem, akkor nem vagyok egyszerű, hanem máris roppant bonyolult vagyok, mert nem azt mondtam: ó, nem, vagy: dehogy, vagy: egyáltalán nem, vagy: ellenkezőleg, hanem minden más értelmet kizárva ezt jelentettem ki kereken: nem. Gondolják meg, milyen különbség van e két igenlés között: igen és: ja igen. Ha beszélünk, mindig csak az a célunk, hogy ily hiánytalanul közöljük önmagunkat, s ez nemcsak; a kifejezés művészénél: a költőnél, hanem bármelyik embernél is nem pusztán gyakorlati cél, hanem sokszor szinte öncél, önmagában is kielégülés, boldogság és üdülés.
Egy példát hozok föl. Ágyban fekszem, és lázam van. Valaki a szobámba lép, s azt kérdezi tőlem, hogy beteg vagyok-e. Az illetővel nem óhajtom közölni a tárgyilagos tényt eszperantóul: Mi estas malsana, vagy franciául: je suis malade, vagy angolul: I'm ill, vagy spanyolul: Soy enfermo, vagy olaszul: Sono ammalato, vagy németül: Ich bin krank. Ez egy tény észlelése. Több nála a hallgatás. De ha véletlenül egy magyar toppan szobámba, s megkérdezi: Beteg vagy?, ezzel már szívesen társalgók végtelen lelkemnek megfelelő végtelen változatossággal, mely betegségem fokát és lelki állapotomat egyszerre jelzi, olyan billentyűzeten, melynek százezernél több a billentyűje, s a lélektani helyzethez és a köztünk levő kapcsolathoz mérten millió és trillió a hangszíne.
Ennek a látogatómnak a szükséghez képest azt felelem: Beteg vagyok, ami egyáltalán nem azt jelenti, mint a fönti több nyelvű mondat, mert látogatóm tudja és idegeivel érzi, hogy ez a felelet a kérdésének állító formában való ismétlése bizonyos hidegséget vagy nyugalmat jelent, azzal szemben, hogy így is válaszolhatnék: Felelhetném azonban azt is: Igen, semmisen és közönyösen, vagy: Aha, kedélyesen, a betegségem jelentéktelen voltát hangsúlyozva, vagy: Ühüm, kesernyés dévajsággal, vagy: Breteg, csibészesen, vagy: Ojjé, diákosan, vagy: Cefetül, ízléstelen vaskossággal, vagy ezt is felelhetném: Dögrováson vagyok. Más nyelveken is tudom körülbelül, hogy mik ezek az árnyalatok. De mit érek velük, ha az árnyalatoknak nem ismerem a múltját, a napi árfolyamát, mert a nyelvekben a szavakat mindennap újra jelzik a tőzsdén, s főképp ha nem ismerem, hogy válaszom vegyi anyaga, melyet egy lélekbe dobok, milyen csapadékot kelt majd ottan. Az ilyen nyelv nem nyelv. Csak a másik a nyelv, az anyanyelv, az emberhez méltó érintkezés, a lélekcsere, mely annyira feldühít, hogy-talán azonnal meg is gyógyít.
Az a nézetem, hogy csak anyanyelvünket érdemes beszélni. mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas a lélek kifejezésére. Én legalább bármely, kolostorban szívesen lennék karthauzi barát, ahol szerzetestársaim nem magyarok. Mit érdekel, hogy ezer vagy azon a nyelven hibátlanul tudok-e fogalmazni. A fogalmazást megvetem. Az, hogy anyanyelvemen írok, nem fogalmazás, hanem a lélek lélegzése, a legközvetlenebb közlés, szabad úszás, Ösztön és élet.
Évekkel ezelőtt, amikor Hágában egész nap négy-öt nyelven kellett tárgyalnom, vitatkoznom, este elcsigázottan rogytam le egy kávéház bársonypamlagára. Hogy ne legyek egyedül, magammal vittem egyik barátomat. Ez a barátom magyar volt. A sok meddő povedálás után már nem tudtam volna egy külföldivel együtt lenni. Órákig füstöltünk és feketéztünk, anélkül hogy egy szót is szóltunk volna. Egymásra meredtünk és hallgattunk, kettesben. Hallgatásunk pedig nem holmi nemzetközi csönd volt. A mi csöndünk volt ez, mely mögött nyelvünk szelleme lappangott. Magyarul hallgatunk. Ez a hallgatás pedig, mely nemcsak némaság volt, nemcsak a beszéd hiánya, hanem valami kézzelfogható és tartalmas is, fölpezsdített bennünket.
Azok, akik szeretnek a jóslás felelőtlen mesterségével foglalkozni, mostanában gyakran mondogatják és írogatják, hogy a nemzeti nyelvek - az anyanyelvek - a közlekedési eszközök gyorsulása, a rádió, a mozi által egy messze, nagyon messze jövőben mind el fognak tűnni a föld színéről, és az emberiség leendő egységes világnyelve fogja helyettesíteni őket. Hogy ezt egy magas szempontból kívánatosnak tartom-e, arról nem tudok nyilatkozni. Nemigen valószínű, hogy ez akár kétezer év múlva meg is történjék, mert természetellenes, s így emberietlen. Jellemző azonban, hogy ez a gondolat most ötlik föl, abban a században, mely a géplelket imádja, s ellensége minden egyéniségnek. Az egyén egyéniségét lassan aláássák. Csak a tömegek élnek és uralkodnak. A nemzeti nyelvben, mely bensőséges árnyalatával és szólásaival nemzedékről nemzedékre öröklődött, valamiképp még kifejeződött a tömegek egyénisége, s a tömegek halhatatlansága. Ha a nemzeti nyelv helyett egyetlen nyelv uralkodnék a világon kényúrként, akkor a tömegek egyénisége elpusztulna, s vele együtt a tömegek halhatatlansága is, melyek akár tizenkétmillióból, akár százhetvenmillióból álltak, mégis egy meghittebb közösséget jelentettek, mint az egész. Az úgynevezett világnyelv, mely mindenkié lenne, valójában senkié se lenne. Egy ilyen közhasználati cikk túlontúl tág ékszertartója lenne az egyéni emlékek kincsének. Bármily valószínűtlen ez a folyamat, s bármily távoli időpontra helyezik az ábrándozók, a puszta elképzelésére is a nirvánánál semmibb semmi vesz körül. Beletörődöm abba, hogy megsemmisülök. De nem tudom elfogadni, hogy szellemiségemnek legalább az a töredéke ne maradjon utánam, melyet valaha átitattam lelkemmel, s hogy miután lélegzetem mindörökre elakad, legalább azok a szavak ne lebegjenek sírom fölött, melyeket egykor a leheletemmel mozgattam, az anyanyelvem, a legközelebbi testvéreim beszéde, a lélek beszéde, mely minden elmúláson túl is olyan, mint a családi folytonosság dallama. Úgy érzem, hogy az élet e nyelvi túlvilág nélkül aljasan állati volna, s a halál még vigasztalanabb, még sötétebb.
Pesti Hírlap, 1933. április 30., május 7.,14., 21., 28.

Ige

Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.
Ha a színház zsúfolt nézőterén az előadás alatt ennyit mondok: "Tűz van", nem is izgatottan és riadtan, nem is túlságosan hangosan, csak egyszerű állító formában, egy tényt közölve, akkor nagy változások történnek. A jelenlevők fölugrálnak, dulakodva, őrjöngve rohannak a vészkijárat felé, a tolongásban a nők estélyi ruháját cafatokra tépik, s a gyermekeket agyontiporják.
Valóban tűz van? Talán nincs is. Lehet, hogy tévedtem. Az is lehet, hogy aljas tréfát űztem, s ugrattam a többieket. De ez mindegy. Tűz van, mert azt mondtam, hogy tűz van. Ez a mondat tűzvészt támasztott ezer és ezer agyvelőben, s az a tűzvész, noha nem énekelhető, nem kevésbé valódi, mint az igazi, ez a tűzvész lobog, kígyózik, elharapódzik, lángja már a mennyezetet nyaldossa, szikrája és hősége elemészt mindent.
Ha egy férfi egy leánynak este a fasorban egyszerűen, minden szenvelgés és színpadiasság nélkül ezt mondja: "szeretem", a hatás ugyanaz. Voltaképp semmi se történt. Megrezzent a levegő egy ember hangjától. Olyasvalami hangzott el, ami talán hazugság is, nincs ércfedezete. De az a leány már minden lehetőségét magába szívta, élete egy másodperc alatt átalakult, sok mindent lerombolt és fölépített, amit azelőtt nem mert volna, számára merőben más a világ, s lehetséges, hogy ez a szó nagyobb fölfordulást és pusztítást okoz majd benne, mint egy tűzvész.
A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak veleje, kútfeje és kezdete. Milyen csodálatos is a bibliának ez a szózata: "Kezdetben vala az ige."
Az ostobák prózai és költői szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de például a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt.
Pesti Hírlap, 1933. október 1.

info

Szeretném felhivni a rovat Kedves Olvasóinak figyelmét, hogy meghallgatható néhány hangos versem, http://mammutmail.com/?action=download&sid=ebd785dcec38d59edc9543cabed6403a

rövidesen elérhető lesz a MEK archivumában két csatolt MP3-as lemez...

üdv, alex

Koós Attila : Pasik és egyéb szörnyetegek



Valami bűbáj porozza a magyar nyelvet: édesebben csókol az anya, büszkébben nyers az atya, s ölelelőbben hetyke a testvér ez ajádék közegben. Elfogult vagyok? Csak annyira kell vállalnom vállalásomat, amennyire ártatlanságomat ebben a nekem szánt éltető ízben.
Nemes és nemtelen gondolat egyaránt képes tőbe szökni e talajból, s hogy a lélek az ízlés mely ágain talál átpihenni korokat, azt az öntöző idő áldása fakasztja majd az utókor elé.
Hogy bánt egy-egy hajtása nyelvünk bokrának, bevallom, talán érzékenységemnél fogva is érthető előttem, s hiszem, a vadkacsok elszáradnak, lerohadnak az egészséges testről időben - de addig...
"Pasi vagyok..." hallom. Egy nő ajkairól is valami oly idegen, szinte sértő, silány létté alacsonyítja megjelenésemet a világban e szó, hogy írigykedve sandítok arra az igen tiszta négylábúra, kinek nyelvünk számtalan nevet olvasztott a nép közé, s egy sem ennyire megalázó... a disznó hivatalosan sertés, hízelegve kucu, játékosan röfi, no de, kérem, hol van az, hogy egy férfi pasi???
Egy emberfi szájából egyenesen döbbenetes hallani: pasi vagyok.
Vagy ám te a ... na, de ha az vagy, megérdemled.
Ugye, nem vagyok egyedül, aki gyakran rá-rácsodálkozik édes anyanyelve szavaira, csámcsogón, ízlelgetve, kóstolgatva, s végül majd felrobban lelke az örömtől, micsoda boldog, mámoros kis öblöt készített az Isten parányi gyermekének, hogy benne fürdőzzön, ámulva parttól-partig eregetve játszó kedvét e végtelen befogadásban, hol sejtekig ható erővel mossa át tisztaság és üdeség... a magyar nyelv ilyen.
Lám, még írni is olyan jólesik róla, hogy az ember elfelejt haragot, dühöt, és figyel már csak az aromára, mely körbe lengi, áthatja, mint bölcsőt a csecsemő emléke...
...lám, már azt sem tartom igazán fontosnak, miről is akartam írni...vagyok...magyar....magyar férfi vagyok!

Koós Attila : Az inas


Engem még faragni kell, nem csiszolni.
Látni taníts előbb szépen - szólni
aztán csak: s ha lesz miről beszélnem,
csillagokat írok az ég tenyerében!

Koós Attila : A szelídet megsebezték


A szelídet megsebezték,
s költő lett belőle,
riadt szemekkel bújt
ég és föld előle.

A költőt megsebezték,
csillag lett belőle,
maga-nyúzott meztelenség
didergő ember bőre.

A csillagot megsebezték,
hajnal lett belőle,
fájdalma halk énekszóként
csorgott kéklő háztetőkre.

A hajnalt felsebezték,
s kiforduló méhe
szelíden költőt, csillagot
ejtett az ember-mesébe.

hangosvers

Néhány hangos versem letölthető:

http://data.hu/get/3267221/01_Szam_1.wma

http://data.hu/get/3267232/07_Szam_7.wma

http://data.hu/get/3267227/03_Szam_3.wma
http://data.hu/get/3267223/02_Szam_2.wma

http://data.hu/get/3267246/01_Szam_1.wma
http://data.hu/get/3267236/10_Szam_10.wma
http://data.hu/get/3267234/09_Szam_9.wma
http://data.hu/get/3267233/08_Szam_8.wma
http://data.hu/get/3267230/06_Szam_6.wma
http://data.hu/get/3267229/05_Szam_5.wma
http://data.hu/get/3267228/04_Szam_4.wma


http://data.hu/get/3267821/24_Szam_24.wma
http://data.hu/get/3267820/23_Szam_23.wma
http://data.hu/get/3267813/14_Szam_14.wma
http://data.hu/get/3267810/11_Szam_11.wma
http://data.hu/get/3267798/01_Szam_1.wma

Nyugat · / · <! a href="../tart/23030.htm" target="toc"><! a href="../tart/23030.htm" target="toc">1937 · / · <! a href="../tart/23569.htm" target="toc"><! a href="../tart/23569.htm" target="toc">1937. 12. szám

SZABÓ LŐRINC: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ








Méltóságos elnök úr! Tekintetes társaság!
Hölgyeim és uraim!



Tavaly ilyenkor, 1936 november 3-án, a délutánnak ebben az órájában, még egészen friss fájdalommal gyászolta a szellemi Magyarország Kosztolányi Dezsőt. Alig volt hat órája, hogy délelőtt 11-kor a költő élete lezárult. Az első hat órához azóta egy teljes esztendőt épített szigetelőnek az idő, veszteségünk mégis ugyanolyan frissen fáj át a mai délutánba. A kép nem távolodott és nem fakult. Változatlanul állnak előttünk a földi valóság elmult jegyei, a megjelenés bája, az arc bohém mosolya, a keskeny nyakkendő, a széles, de halk és finom mozdulatok. Emlékszünk a szakadatlan alkotás évtizedeinek szinte daliás költőjére, aki negyvennyolcéves koráig soha komolyan beteg nem volt és emlékszünk az utolsó három év szörnyű gyötrelmeire. A stockholmi utazásokra, a reményekre és a rossz várakozásokra, a szorongás hónapjaiban a Hauberklinika kiszivárgó híreire, az operációk számontarthatatlan sorozatára, az augusztusi légcsőmetszésre, a vérátömlesztésekre, az utolsónak hitt búcsúlátogatásokra, melyeket mindig újabbak követhettek, a nagybeteg ceruzajegyzetes beszélgetéseire, hősiességére és a vég tiszta tudatával viselt rettegéseire és aztán a tüdőgyulladásra és a halálra. Nagyon sokan szinte rokoni emlékeket őrzünk a hosszú elmúlás fázisairól: csak egy érintés kell és ismét felrajzik, felzsong idegeinkben mindaz a részvét, amely a költőt tavaly ilyenkor csaknem külön-külön halottjává tette minden irodalomszerető magyar háznak. Az emberi emlék szinte testileg él bennünk, a szellem romolhatatlan része pedig még tisztábban, mozdulatlan és örök közelségből sugárzik reánk. Kosztolányi tizenként kötetben megjelent Összes Művei elválaszthatatlan része marad a valóságnak. Halhatatlan, mert szükségünk van rá.



A magyar irodalmi közelmúlt különösen gazdag nagy halottakban. Az igazán nagy költőknek, amilyen a háború után eltávozottak közt Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi és Juhász Gyula, az is sajátsága, hogy versenyen kívül állanak. Valamennyien legnagyobbak: a szó itt már nem fokoz és inkább csak egy magas szint felülmúlását mutatja. Amit az egyik «legnagyobb» adhat, az nem csökkenti a másik erejét vagy gazdagságát. Sőt én azt hiszem, hogy legérettebb lényegükben mindnyájan ugyanazt adják. Az igazságot, a mélységet és az egyszerűséget: sajátságos költői képletekben ritka és fontos ismereteket az ember rejtélyéről.



Hölgyeim és uraim! Nem először gondolom el és ismétlem el ma mindnyájunknak azt a biztos érzését és meggyőződését, hogy Kosztolányi Dezső nagy költő volt. Olyan volumenű alkotó szellemmel, amilyen ő, állandóan foglalkoznia kell a fiatalabb kortársnak, az utódnak, aki mestert lát benne, anélkül, hogy tanítványnak érezné magát. Az önkéntes hódolaton kívül, amely minduntalan visszavitt a verseihez, a nagyközönség szeretete és irodalmi életünk egyes alkalmai megkívánták, hogy szóban és írásban többször foglalkoztam légyen az elmúlt év folyamán Kosztolányi költői fejlődésével, azzal a szellemi úttal, amelyet a Szabadkáról Budapestre feljött diák az egyetemi évektől az Új Szent János-kórház halottasházáig megtett. Gyors vonalakban vázoltam már az út állomásait, a fontosabb kötetek költői arcát, s most kissé részletesebben és műhelyszerűbben próbálok majd beszélni a költő minden kötetéről. Az élményháttért, az élet adatait mellőzöm; a legszükségesebbeket mindnyájan tudjuk; különben is Kosztolányi élete történetén most dolgozik a legilletékesebb életrajzíró, az, aki végigkísérte az életen, az özvegye.



Ahogy, pusztán a verskötetek közléseiből, a költeményeiben továbbélő Kosztolányiból én látom, az író fejlődése nem volt olyan könnyű, mint ahogy a simaságából gondolni lehetnek. Az első kötet húsz-huszonkétéves csodagyermeke, a Budapesti Napló, a Hét, majd a Nyugat munkatársa, Babits Mihály és Juhász Gyula ifjú és harcos szövetségese, kelthetett ugyan bámulatot 1905-1907 táján, de az első időknek, a nagyon sokáig tartó első periódusnak a versei és kötetei önmagukban talán csak múló, modern értékeket jelentenének: új színezést, új iskolát, amely eltanulható és amelyet el is tanultak tőle. Az impresszionista Kosztolányinak nagy volt a nevelő hatása, de annak már nem, aki végül a költői beszéd egyszerű mélységéhez, a kifejezés csaknem egyénfölötti veretezéséhez érkezett el. Az előbbit aránylag könnyű volt utánozni, az utóbbit nem lehetett.



A naggyáérés Kosztolányinál zökkenők nélkül, ugrások nélkül, meglehetősen észrevétlenül történt és sohasem fejeződött be. Kitűnő költő volt már előbb is, szenvedélyesen, tüntetően, forradalmian költő, egyik dísze a századeleji líra megújulásának, tökéletes teoretikusa és érdekes művésze mindannak, amire a szó színben és zenében képes. Korán mestere lett a teremtő technikának és utolsó éveiben is nagyrabecsülte a stílusbohémia bizonyos könnyed és könnyelmű játékait. Kezdettől fogva félreismerhetetlenül hivatva volt a nagy költészetre, viszont néha még halála előtt is alkalmazott fogásokat és méltatott figyelmére ötleteket, amelyek irodalmi pályájának úgyszólván bármelyik szakaszába beillenek. Óriási erőt kellett arra fordítania, hogy összeszedje, összetartsa magát, hogy nagy költői teljesítményekre keményítse a tehetségét. Tehetségét, amely félig játszva s a pillanat és szeszély nem egyszer színészi sugallatában bízva is oly megejtő szépségeket tudott teremteni, hogy szinte csábított a gyors és felszínes munkára. Döntő élménye ifjúkorában az érzéki világ vad és értelmetlen színpompája, férfikorában a világ üresedése, az impressziók ismétlődésének és elkopásának értelmetlen unalma, a belső ember magáramaradása és végül az állati lét megszűnésének komor iszonya volt, tetőzve a rákos évek s a lassú halál kínjaival, az értelmi és érzelmi reagálás minden változatával. Bármily rettenetesnek látszik és bármennyire az volt, ez az út szellemileg a gyógyulás útja: a túlzott irodalmiasságról a realizmuson át a klasszikus eszmény felé, a pirosmellényes művészi nihilizmustól és a modern neuraszténiától az edződésen és józanodáson át egy hit nélküli erkölcsi magatartásig ível. Nagyjában ez az útja a legtöbb igaz művésznek, aki nem született egészségesnek, de elég sokáig élt ahhoz, hogy megérjen. Összegyűjtött költeményeiben Európát olvasom, az anyag elsőrangú részében az örök Európát, a többiben a modernet.



A végletes változást, amely a kitűnő művészt nagy költővé tette, én «A bús férfi panaszai» kötetben érzem leginkább. Amit addig, 1924-ig írt, az a bús férfi és a halálraítélt férfi költészetének állandó anticipálása és amit e fordulópont után alkotott, az mind valamilyen már fölcsillant előzmény ismétlése egy-egy magasabb nívón. Mert Kosztolányi már tulajdonképpen kész, elemeiben mindenesetre kész és zárt világként indult, 1907-ben, mikor első könyve, a «Négy fal között», megjelent. Kezdő impresszionizmusának ideges gesztusaihoz, szimbolizmusának sokszor még üres bensőségéhez jól illet némi patétikus kacérkodás a dekadenciával, némi affektált borzongás, dendizmus, sőt bizonyos polgár-riogató titanizmus és satanizmus is. Feltünhetett benne a képlátás és képszerkesztés parnasszista veretezése, egy-egy akkoriban hipermodernnek vélt téma költői fölnemesítésének képessége, a táncos, zenélő formatudás és a bátor, sőt meggondolatlan rímfantázia, amely - később is - nem egyszer világfias könnyedséggel valahogy csak úgy odacsapta egy strófa kemény és remek első feléhez a másodikat, a kényelmes és laza záróötletet. A maga nemében elegáns és tökéletes szonett e korszak becsvágyának jellemzésére a «Sürgöny»: egy vészes hír távoli elindulásának és útjának sűrített érzelmi rajza mindaddig, míg el nem éri az embert. Angyali és ördögi tündérszínház volt ez az ifjúi költői világ, finom, pózos és egzaltált, szinte csak a gúnyos fölény mosolyával megcukrozva kaphatott benne helyet a közönséges emberi élet («Budai idill»). Később éppen a valóságérzék nevelte a költőt helyes emberi mértékre, természetes egyensúlyra.



Nemsokára tovább alakul és teljesen kiépül ez az első, fiatalos, de mindvégig jellemző Kosztolányi-világ. A felaprózó életlátás, a túlzott lelkiség, az álomhangulat s az ábrándok rémei és csodái közé időnkint betörő valóság gyermekhangra átírva szólal meg. Az összetartó keret az emlékezés és a gyermeklélek érthetetlenül villogó félhomályában indokoltnak és igaznak tünhet fel a ráfogás, a mesterkéltség, a túlzás is. «A szegény kis gyermek panaszai» igen nagy költői siker volt az 1910-es Magyarországon. A sok modern szépség, amit Kosztolányi ezzel a nevezetes és folyton bővített ciklusával aratott, elfödte újszerűségével az olvasók előtt a költői helyezkedést, a pózt. A versekből nem egy gyermek beszélt, hanem egy impresszionista-szimbolista-dekadens kultúrával átitatott, ideges felnőtt, aki mintegy kicsinyítő lencse alá ültette magát. Az affektáció mindamellett csak külső, általános hibája maradt a költői alkotásnak és mindenütt érezhetjük, hogyha ezeket az észleleteket és refleksziókat egy emlékező felnőtt mondja el, mindjárt nincs semmi baj, nincs póz, illetve csak annyi van, amennyi Kosztolányi költészetének ebben az időben még szinte építő alkatrésze volt. A részletszépségek és finomságok, egy igazi költészet diadalmas bizonyságai, túlragyogják a hibákat. A magyar lírai impresszionizmus és költői realizmus ünnepe ez a könyv, tele egy idilli élet szivárványos tündöklésével, zenével, hangulattal, újszerű mágiával, érzéki nyelvvel, érzéki és intellektuális képzelettel. A titanizmus eltünt vagy csak mint a groteszk dolgok kedvelése maradt vissza, módosulva és mérsékelten.



Az «Őszi koncert» - 1912 - az előző korszakból, amely kissé Francis Jammes gyermekverseinek világára is emlékeztet, egy Maeterlinckkel rokon hangulat- és szimbólum-világba visz át. Az élet még mindig kínzó és boldogító zűrzavar, a költő még mindig dekadens szépségektől beteg, de közben már teltzengésű, nyugodt akkordok is felhangzanak. A szintén 1912-es «Kártya» az elfinomult dekadencia viharos erőmutogatása, nietzschei mámor érzésben, színekben és misztikus pátoszban: ideggyengeség egészen a mérgek és a barbár csodák ünnepléséig. Ez lehetett a Sturm und Drang, Kosztolányi legbizonytalanabb és legirodalmiasabb korszaka. Az esztendő harmadik kötetében, a «Mágiá»-ban azonban már látni az első győzelmeket a költő zűrzavarán, aki («Gyűlölöm magamat») tisztulni kezd az önvádban. A mondanivaló és a hang egyszerűsödik, a «szemétdomb és a csillagok közt» fegyelmeződik a hisztéria, az egész hangszerelés halkul. A visszaütések állandóak most is és később is «A szegény kis gyermek panaszai»-ra.



Az 1916-ban megjelent «Mák» további érést mutat. A költő szeme néha még most is torzít, impresszionizmusa továbbra is uralkodó, de szeszélyes futamaiban sokszor már nagy nyugalommal és fölénnyel zeng az élet sok öröme és kínja. A kezdődő csömör és magány tisztultabb, tehát meggyőzőbb megfogalmazásai tulajdonképpen itt vétetik észre velünk, hogy Kosztolányi mennyire programtalanul, mennyire hitetlenül indult, milyen kacéran engedte át magát a benyomásoknak: formáljon az élet, a véletlen, én is őt formálom a verseimben, majd meglátjuk, mi lesz az eredmény... Annál megdöbbentőbb máris egy-egy még csak sejtelemszerű vallomása a felrémlő iszonyú céltalanságról, az unalomról, amely különben egyelőre ismét csak új szín a palettán. A formakezelés változatlanul sokra becsüli a szellemességet.



A «Kenyér és bor» költője aztán - mint hiszi! - már nem is földön, hanem az 1920-as polgári társadalomban él. «Itthon van a világban», mondja, de «már nincs otthon az égben.» Hozzá tehetné: de a pokolban sem. (Már amennyiben nem a föld a pokol.) Milyen üdvös ez a józanodás, az ilyen «szürkülés», az ilyen «elfáradás»! A nehéz és együgyű élet reménytelen lényegén nem segít a család zártkörű, kis boldogsága. Az öregedés és a támasztalan hányódás megrázó dokumentumai kezdenek elénk sorakozni a versekben, a régebbi dús színezéssel, de csöndesebb, mélyebbről jövő és mélyebbre ható szavakkal. A szélsőséges individualistában itt-ott szociális ösztönöket ébreszt az emberi tönkremenés közös kényszerének átérzése. Most már világosan látni Kosztolányiban egy másfajta költészet vágyát, noha semmit sem tagad meg a múltból. A művész helyét kezdi elfoglalni a férfi. Technikája még most sem mond le egy-egy nagyon is irodalmias formai vagy stiláris játékról, a költő most sem szigorítja meg eléggé a logikáját. Túlságosan vérében ül a Verlaine-féle Ars poetica szabálya: a versben mindig lehet valami mámor, bizonytalanság, egy kis pikáns imprecizitás!



«A bús férfi panaszai» 1924-ből már arra a fiatalemberre néznek vissza, aki 1910-ben «A szegény kisgyermek panaszai»-t írta. A kötet egyáltalában nem egy sikeres modor ismétlése és üdvösen nélkülözi a hamis távlat pózát. A jelen beszél a jelenről és a múltról. Egy Rilke-szerű, de Rilkénél kevésbé transzcendentális, gazdag és érett impresszionista költő, a francia vers-libreisták rokona és a Verhaeren-tájképek barátja, aki egyúttal barátja és egyben-másban testvére Byronnak és az angol romantikusoknak is, remekel itt, úgy festve és rajzolva az élet képeskönyvét, ahogy a magánélete, az apaság élményei s a térbeli és időbeli környezet, a világháború és a forradalmak évei színezik az ő életét, úgy vésve verseinek egyre időállóbb szobrait, ahogy a szobrász idő dolgozik az ő egyre komorodó egyéniségének alakításán. A fia torokgyíkjáról írt verssorozata fordulópont lehetett érzelmi életében és a csúcsteljesítmények közé tartozik az irodalmában. Pillanatképei sokszor már mélyek, mint a tengerszemek. Megdöbbentő szituációkat elevenít meg hidegen és keményen, majd egyszerre - s mind többször - az emberi közvetlenség és igazság egyetemes, szociális, meleg anyagából, mint egy modern klasszikus. Közben tökéletes regényíróvá fejlődött, európai mestere a kis és a nagy prózának. Mint apa, mint férj és mint ember, most már igazán a zsigereivel kapcsolódik a társadalomba, noha változatlanul individualista. Léleklátása már-már orvosi, panaszai nem hisztériásak hanem megrázóak és ha formai tréfák idézik is előző korszakait, a hangsúly már nem a bohémián van.



Ebben az időben egyenesen úgy látszott, hogy Kosztolányi Dezső, a stílus ötvöse, a szavak kalandos és megbűvölt zenésze, lemond a formáról, a ritmusról és elsősorban az oly veszedelmes rímről. «Meztelenül» című kötete (1928) prózaversekből áll. Sok darab megtartja a magyar alexandrin ütemét, akad egy-egy hexameterekre vagy blankversre emlékeztető forma, rím azonban sehol sincs. A legtöbb vers csak a legpuritánabb eszközökkel kíván hatni: a közlés végső tömörítésével és egyenességével, a szerkezet alig-alig megrezzenő gondolatritmusával s az észleletek igazságával. Ezeken a költeményeken erősen látszik a prózaíró roppant írástudása, amelyről külön kellene beszélni. Itt hiányoznak először a Kosztolányi-versekből a kétes szükségességű jelzők és főnevek. A tűrés, a közöny és a bölcsesség korszakában vagyunk, a pillanat most már az örök érvény egyszerűségével «higgadtan, de keményen fújja goromba dalát». Mintha az öreg kínai Po-chü-y-t olvasnám a Wiley-féle angol prózai fordításban, úgy hatnak rám ezek a prózának írt Kosztolányi-versek: rideg fájdalom és közönségesség mind, verseknek csak vasvázai és csontvázai, és mégis igazi költészet! Az öreg Goethének is van néhány ilyen prózai költeménye. A könyvnek nem volt méltó sikere. A Kosztolányi nyaktörő formai bravúrjaihoz szokott irodalmi közönség és a kritika idegenkedve fogadta és átmenetnek tekintette. Az is volt. Mindamellett nem egy formai csömör dokumentuma és előre is mutat: Kosztolányi ezután már kitartóan puritán tudott maradni a formán és rímen belül is. Ha akart.



Utolsó kötete, a «Számadás», egy évvel a halála előtt jelent meg. Búcsúzó lírája épp oly sokszínű, formái épp oly változatosak, mint régen. Az egész könyv úgy hat, mint egy összefoglalás. Majdnem minden eddigi hang felzendül benne, trillázó zenei játék a feleség nevének magánhangzóival, impresszionista pillanatképek, negyven töredék, rímötletek, gnómák és sóhajok, lírai vagy festői vagy filozofikus epigrammok japán-nyugateurópai modorban, útiképek, néhány korszerű nagyvárosi szatíra, egy tüntető Ars poetica a megfegyelmezett játékosság védelmében, egy himnikuson szédítő és óriás szó-tüzijáték: a hajnali mindenség és a tönő élet ünneplése. És végül tíz-húsz egyszerű, súlyos, nagy vers: hosszú alkudozás a halállal. A megtörtség és a közönnyé dermedt, állandósult rémület, az én gőgje, a tűrő hallgatás épp oly hatalmas bennük, mint az erő, az a büszke erő, a gondolat, stílus, rím és forma tökéletes és természetes egységében, amely legvégül már így beszélt:



A vad kovács, a szenvedés
sötét pöröllyel döngöl engem,
szikrázva visszanézek és
kormos dalát ővéle zengem.
Beh jó nekem, hogy nem kell élni,
csak az üllőre ráalélni,
engedni szépen, mit se tenni,
csak fájni így és várni, lenni.
Verj, vad kovács, világfutóvá,
érzéstelenné és meredtté,
tökéletessé és tudóvá,
kemény, fájdalmas műremekké.


Hölgyeim és Uraim! Az ember elsősorban a maga egyéniségéhez mérve értékeli és élvezi a költőt. A versolvasást irracionális rezdülések kísérik, a szuggesztió árnyékokat rebbent föl és fényeket gyújt világunkban. Minden hatás a felvevőtől függ, attól a tapasztalatmennyiségtől, amely az évek során felgyűlt bennünk. Tudatos és tudatalatti emlékeink együtt elevenednek meg az idegen logika és fantázia szavára. Az esztétikai ítéleteknek kikerülhetetlen tényezője tehát a szubjektív idő is, amit átéltünk. Lehet, hogy a kép, amelyet Kosztolányiról alkottam, csak az én eddigi harminchét esztendőm tapasztalatainak tükrében igaz. Engem a pesszimista és realista Kosztolányi ragadott meg legjobban. Ezért tudom annyira tisztelni a fejlődése utját, az utat a ragyogó és szertelen felszíntől és anarchiától, melyet oly szellemesen és szenvedélyesen tudott magasztalni, a mélység, igazság, a fegyelem felé. A példaadó erőfeszítést, amellyel ez az elsőrangú, de könnyelmű tehetség oly diadalmasan kiküzdte a maga ércnél maradandóbb klasszicitását. Kosztolányi nem klasszikusnak született, de azzá nőtt. Az értelem és a szenvedés gyógyította, haláláig gyógyult a hibáiból. «Homo aestheticus» volt mindig, hiszen, mint igazi író, csak az lehetett mindabban, ami a megoldásokat illeti, de «homo moralis» volt a művészete iránti hűségben éppúgy, mint abban a széleskörű munkában, amelyet külföldön és itthon a magyar kultúráért, a magyar nyelv tisztaságáért, a lapos és henye kontárság visszaszorításáért végzett. Kitűnő, elegáns regényei és az a rengeteg apró prózai műremek, amely a Pesti Hírlap hasábjain tizenöt év során «Esti Kornél» tollából megjelent, a köztudatban itt-ott átmenetileg még a költőnek is fölébe emelte a prózaíró Kosztolányit; én azonban azt hiszem, hogy egy-egy ilyen prózai «tengerszem» mellett mégis verskötetinek válogatott anyaga fogja legigazabban megőrizni csodálatosan bonyolult és érdekes egyéniségét.



<?XML:NAMESPACE PREFIX = CS /><CSOPUP>Emlékbeszéd és székfoglaló a Kisfaludy Társaság 1937 november 3-i ülésén.</CS>

</CSOPUP>

Nyelv, mesterséges intelligencia - interjú Márton László Ferenc matematikussal

• 2010. június 11.

Márton László Ferenc

Fotó: A szerző felvétele


– Munkássága, tudományos kutatásainak ismertetése előtt talán illő lenne a származásáról faggatnom.
– Csíki székely emberek sarja vagyok, apai nagyapám nagyszerű egyéniség volt. Kulákként meghurcolták, mire azt mondta: soha olyan jó dolga nem volt, mint fogva tartásakor, hiszen hónapokon keresztül minden este tábornokokkal, püspökökkel vacsorázott. Nagyanyám halálakor, 88 évesen megmondta nekem: Laci fiam, én meghalok, mert nincs értelme az életemnek. Másnap el is hunyt. Soha nem volt beteg, soha nem volt orvosnál. Apai és anyai felmenőim egyaránt szorgalmas gazdálkodó, gondolkodó emberek voltak, megszenvedték a történelmet. Kuláküldözéskor apám Erdélyben nem kapott állást, három évre Comăneşti-re száműztek minket.
<noscript> </noscript>
– Miként lett hét évig az Oxfordi Egyetem szerződéses tudományos kutatómunkatársa?
– Saját erőmből és jóakaró emberek segítségével jutottam ki. Már 1989 előtt – amikor több mint öt éven át a marosvásárhelyi Metalotechnica vállalatnál dolgoztam – azzal foglalkoztam, ami igazán érdekelt. Például a mesterséges intelligenciával. A vállalattól az akkori vásárhelyi almérnöki főiskolára mentem dolgozni. 1989 után rábukkantam egy több külföldi egyetem címét tartalmazó listára. 64 intézetnek írtam levelet, olyanoknak, amelyek a mesterséges intelligenciával, formafelismeréssel foglalkoztak.
Tizenkilenc helyről kaptam választ, kettőtől – a canterburytől és a southamptonitól – nagyon komolyat. Leírtam nekik, hogy mit értem el addig. Canterburyból értesítettek, hogy éppen Bukarestbe jön az egyetem külkapcsolatokkal foglalkozó matematikus professzora, Andrew Runnalls. Elhoztam Vásárhelyre, előadást is tartott az almérnöki intézetben, ő pedig felajánlotta, hogy három hónapon keresztül fizetik a kinttartózkodásomat, csak az útiköltségemet kell álljam. De nekem erre nem volt anyagi fedezetem, mire valaki javasolta, hogy forduljak az oxfordi Somogyi Péter professzorhoz, aki a világ egyik legnagyszerűbb tudományos személyisége.
Azt mondta, hogy segíthet, de előbb szóba akar állni velem. Ekkor, talán 1993-ban tartottak Budapesten egy nemzetközi neurobiológiai kongresszust, és Somogyi professzor elvállalta az útiköltségem fizetését. Másfél hónapot Canterburyben, ugyanannyit az Oxfordi Egyetemen dolgoztam. Somogyi Péter már odaérkezésemkor feladatokkal látott el, ott ugyanis nem hagynak időt az alkalmazkodáshoz. Emlékszem, 148 elektromikroszkópos felvételből kellett visszaállítsam egy idegsejt háromdimenziós struktúráját számítógépen.
Mai napig a professzor irodája falán függ az a kép, amit akkor elkészítettem. Bíráltam a számítógépes programot, amin mindezt elvégeztem, mire másnap Somogyi felrakott a vonatra, elküldött Glasgowba ahhoz a professzorhoz, aki a programot írta, és kijavítottuk. Utána hazajöttem Erdélybe, majd 1996-ban Somogyi felajánlott egy hathónapos kinttartózkodást. Somogyi jelenleg az egyik legidézettebb magyar tudós, sok ezer hivatkozás utal a megjelent cikkeire, soknak én is a társszerzője vagyok. Velem együtt mások is azon a véleményen vannak, hogy közel áll a Nobel-díjhoz. 1998-ban aztán meghirdettek egy állást Oxfordban, többen jelentkeztünk a versenyvizsgára.
<table align="right" border="1" cellpadding="1" cellspacing="1" width="200"> <caption>Márton László Ferenc</caption> <tbody> <tr> <td> Egyetemi tanár, 1951. február 17-én született Csíkszeredában. A Temesvári Műszaki Egyetem számítástechnika, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem matematika karán szerzett diplomát, automatizálásból doktorált.
Egyetemi évei után a marosvásárhelyi Metalotechnica vállalatban dolgozott, majd a helyi Műszaki Egyetemen oktatott. 1998 és 2005 között az Oxfordi Egyetemen tudományos kutató. 2005-től a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karán az elektromérnöki tanszék vezetője. Fő kutatási területe a neurobiológia, rendszerelmélet és a mesterséges intelligencia.
</td> </tr> </tbody> </table> Felvettek. Ettől kezdve munkaviszonyban álltam az egyetemmel. Számítógépes jelfeldolgozásokért, statisztikai eljárásokért is főtt a fejem. Biológiai kutatásokat végeztem, 5-6 új sejttípus felfedezésében is részt vettem. Nem kell biológusnak, orvosnak lenned, hogy ezen a téren kutathass, hanem nyitott elmével képes kell lenned hozzátenni valamit a már meglévő tudáshoz.
Ott tanultam meg örökre, hogy mi az igazi tudományos kutatás, na meg azt, hogy a pénz szükséges, de nem elégséges, sőt nem is elsődleges a legmagasabb szintű kutatási eredményekhez. 2005-ben hazajöttem, azóta itthon dolgozom, de gyakran kijárok Oxfordba. Az ottani egyetem mintegy 20 ezer fontból a Sapientia egyetemen is felszerelt nekem egy kis laboratóriumot. Diákokat is bevontam a munkába, egyikük ott mesterizik, ősztől neurobiológiából indul a doktorátusi kutatómunkája. Ott egyetlen dolog számít: képesek vagyunk-e távolabb taszítani a tudás határait.
– Szenvedélye a nyelvészet is, sőt igen markáns véleménye van az anyanyelvoktatásról, illetve arról, hogy az alapismereteket a kisgyereknek feltétlenül anyanyelven kell elsajátítania.
– Szerintem nem igazán tudunk magyarul, legalábbis én úgy érzem, hogy nem tudok. Éspedig azért, mert akiknek ezt tanítaniuk kellene, azok nem teszik úgy a dolgukat, ahogy a magyar nyelv azt megérdemelné. Nemcsak a módszerrel van baj, hanem az alapelvekkel is, amelyet a mindenkori elnyomóink erőltettek ránk idegen szemlélet alapján, ezáltal a fiatal generációk mentális felépítése vakvágányra került, az oktatás hatásfoka pedig igen alacsony. Mindezt az agy működéséből kell levezetni. Én a matematikát imádom, azért végeztem el ezt a szakot is a mérnöki után. De mostanra rájöttem arra, hogy mennyivel egyszerűbb, gyengébb a matematikai modellezési képesség, mint a magyar nyelv struktúrájára, a szóképzési művészetére építhető hasonló eljárás. Persze igaz, hogy mindkettőnek megvan a maga helye, hivatása világunkban.
Számunkra, a világunk modellezésére anyanyelvünkben sokkal több erő rejlik, mint amit felismerünk, azért, mert míg a matematika általában igen/nem logikai rendszer, a nyelv nem az. A nyelv multivalens logikai rendszer, pontosan olyan, mint a sokkal egyszerűbb mesterséges intelligencia. Ez azt jelenti, hogy az adott magyarázandó kérdésre adható válaszok száma végtelen lehet. Minket az iskolában arra tanítottak, hogy a képletből ki kell jöjjön egy eredmény. Ez így van, de vajon nem a képletben való látásmód a hibás abban, hogy kijön-e az eredmény, vagy nem?
Többértékű logikai rendszerben ez nem így működik. A diákokat arra kellene megtanítani, hogy ilyen rendszerekben gondolkozzanak. A nyelv sem bivalens rendszer, ilyenként nagyon korlátozott lehetőségű eszköz volna. A technikai tudományok számára is a multivalencia az előrelépés titka. Az agyunk bizonyos lehetőségelméleti választ ad egy konkrét kérdésre, nem valószínűségelméletit. Agysejtjeink csodálatos hálózata kialakít egy leglehetségesebbnek tűnő választ egy felmerülő kérdésre. A magyar nyelvben, struktúrájában, szavaiban benne foglaltatik ez a lehetőségelmélet. Ha ennek a technikáját lehetőleg gyerekkorban nem sajátítjuk el, akkor nehezebben fogjuk megérteni az absztraktabb rendű logikai struktúrákat. Az új dolgok meglátásának pedig ez az egyik titka.
– De mit tehet ön szerint egy pedagógus ahhoz, hogy a megfelelő módon tanítsa magyarra, magyarul a gyereket?
– Teljesen új alapokra kell helyezni az oktatást. Nem lehet egy ragozott nyelvi struktúrát hajlító nyelvi eszközökkel tanítani. Nem szabad mennyiségi oktatást folytatni minőségi helyett. A gond az, hogy a magyar ragozó, képi nyelv, az indoeurópai nyelvek pedig hajlító, nem képi nyelvek, mi viszont indoeurópai stílusban oktatunk. A nem képi mélyrétegre épülő indoeurópai nyelvek más struktúrát alakítanak ki az agyban, más döntéshozatali mechanizmust, mint a ragozó nyelvek.
És ezt a két különböző működésrendet fiatal korban nem szabad váltogatni, ezért nem jó, ha egy gyerek otthon magyarul beszél, de román óvodába jár, illetve ha hol magyar, hol román nyelven tanul. Ezzel nagyon összezavarjuk a gondolkodásmódját. Kommunikálni képes lesz, de az alkotóképessége, alkotókedve igencsak megszenvedi ezt. A legnagyobb baj az, hogy miközben a magyar nyelv szavai nem tudati szinten, hanem képekben közölnek információkat, mi nem tudunk képekben fogalmazni, képet „olvasni”, mert leszoktattak, leszoktunk róla. Az indoeurópai stílust próbálták belénk sulykolni, amely szövegben gondolkozik, leírja a dolgokat.
A kőkor szava még a kép volt, ebből kell kiindulni, így kezdődött a kommunikáció. De mára eléggé megszűnt a képolvasási képesség. A kép csak információhordozó, ennek értelmezésére kell megtanítani a gyerekeket, mert mi „képesek” vagyunk. Ugyanakkor nem minden igaz, ami logikus. A nyelv több fogalmak, szabályok összességénél. A fejekben fogalomrendszer létezik és ezek összefüggésrendszere is létezik valamilyen módon. Nem igaz, hogy az agynak csak a tíz százalékát használjuk, az egész agyunk mindig egységként működik. A fogalmak kapcsolati rendszerét csak energiabefektetéssel lehet felépíteni, fejleszteni.
Nagyon fontos dolog, hogy a két félteke között szoros párbeszéd létezik, és különböző tevékenységeket részesít előnyben. A képi, térbeli látást a jobb félteke oldja meg, felállít egy hipotézist, átküldi a bal agyi féltekének, az előállít egy megoldhatósági eljárást, és a két félteke párbeszéde eredményezhet egy döntést. Tanulással is lehet, és kell ezt a tevékenységet fejleszteni. A jobb és a bal félteke együttes, kooperatív működése alapvető dolog az egyén személyiségének kialakításában. Mármost ezzel párhuzamosan meg kell értenünk, hogyan „működik” a magyar nyelv. A szógyökökből egy szinte végtelen rendszer épülhet fel. Ha magyar anyanyelvű vagy, akkor ezt a folyamatot kezdettől fogva helyesen tudod értelmezni, kezelni.
Ez már nem is tudatos folyamat, sajnos. A magyarban azért van a hangsúly mindig az első szótagon, mert ott található a szógyök. Ebből adódik az is, hogy magyarul lehet a leginkább szófordulatokkal „félremagyarázni” a dolgokat, viccelődni. A szógyökről lebontod az alegységeket, s azokat kombinálod, s ebből jópofa dolgok sülnek ki. Az indoeurópai nyelvekben ez nem nagyon lehetséges. A mai nyelvészek egy része rá akarja húzni a magyar nyelvet az indoeurópai kaptafára. Nem akarják például észrevenni, hogy egy olyan elme, mint Bolyai János, a matematika mellett sokat foglalkozott a magyar nyelvi gyökrendszerrel.
A finnugor rokonsággal nem az a baj, hogy a magyar lehet-e a rokon nyelvek egyike, hanem az, hogy ki kitől vette át a nyelvi rendszert, milyen humángenetikai térképek érvényesültek. Az induktív és deduktív nyelvek közti különbségre jó példa, ahogyan a neveket írjuk: a magyarban előbb a nemzetséget jelöljük meg, majd a családnevet, végül a keresztnevet (pl. Koronkai Lázár László), míg az indoeurópai nyelvben ez fordított sorrendben történik, és ugyanez érvényes a dátum írására is. 27. március 2010. – állítja a francia, 2010. március 27. – jelzi a magyar. Mi a fő elemből indulunk ki. A magyar nyelv képekre alapozódását, gyökrendszerének meglétét az is bizonyítja, hogy a különböző magyar nyelvjárást beszélők mindig megértették, megértik egymást. Az indoeurópai népeknél ez általában nem így van.
Szerző(k): Máthé Éva


forrás:kronika.ro

"Olvasom a nyelvről, hogy az eszköz; nem eszköz. A nyelv sajtár a tejnek. Szalmafonatú kosár a nyelv, benne kék vagy piroskockás len kendőben a ropogósra sült kenyér, a szellem. Ha meg van szórva a húsa szezámmaggal, akkor a lélekkel átjárt szellem. A te szellemed. A többiek ennivalója. Onnan is jön a nyelved illata, a szádból. Nem a nyelv él bennünk, hanem mindenestül mi élünk a nyelvben. Beleférünk. Úszunk benne. Partra lépünk belőle, az Esztétika nevű paradicsomi sziget partjára. Ezen a szigeten a rózsaszín bojtos Filozófia kókuszpálmafák lógatják lombjaikat. Ott napozunk a fövenyen. A nyelv gyümölcs. Szaftos, mint az őszi, sárga flaskó-körte, mely enyhén citromízű, jonathán rostokkal a héja alatt, s apró-mandula magja van. A nyelv az a fölkomorló felhőfront, amely a lemenő Napot fokról fokra, fenyegetően takarja el. A nyelv az méhszáj. Ruganyos köldökzsinór. A friss járás üteme. A beszédes csönd lassú, megállíthatatlan terjedése. Létra; nem tudni, mihez támaszkodik fönt, lent a te, az ők, a mi mélyünkben talál erős anyaföldet. Csak a nyelv képes a legéberebb álmodásra - anélkül, hogy álmodozna -, vagyis benne és általa egész s igaz a tőről metszett valóság; ez az a ,,Minden máshol van" rejtjelű ténylegesség. A nyelv nem szirupos, kacifántos, kiagyalt, mendemondás; él, mint egy baromfiudvar, mint egy zenekar, mint egy föld-, s fahéjszagú piac. A nyelv nem hajlandó ideologikus eszme-trikóba bújni, még ,,művésziesen" sem. Nem csak az igazról beszél, hanem maga az igazság. A nyelv az igazság teste. Élet. Mégha a torok nem is tud hangot adni neki. Akkor nyög, ümget, harákol, de jelez. A nyelv gyönyörűség, mert teremti a valóságot. "

Vasadi Péter

<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td style="padding-left: 10px; padding-right: 10px;" width="98%">Kányádi Sándor : Noé bárkája felé


Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.

Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.

Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.

És akkor a megőrzött,
a meglevő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet,
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.



</td> <td width="1%"> </td> </tr> <tr> <td colspan="3" width="100%"> </td></tr></tbody></table>

Lászlóffy Csaba: Anyanyelv <dl><dd>Ne hátra pillants most fiam</dd><dd>az elfolyó sok halott árnyra</dd><dd>mint kiszáradt meder olyan</dd><dd>a voltak fel nem támadása</dd><dd>nagyapád helyett most szemed</dd><dd>ne azt a gyújtóbombát lássa</dd><dd>mely negyvennégy õszén esett</dd><dd>Tordán az egyik szomszéd házra</dd><dd>ne tudj agyvérzésrõl s epe-</dd><dd>ömlésrõl ne gondolj a rákra</dd><dd>dédanyád s szépapád rege-</dd><dd>szarvas-tűntén se fordulj hátra</dd><dd>ne rágjon titkos rejtelem</dd><dd>ne sújtson vereségek szárnya</dd></dl>

Kovács András Ferenc:Magna Hungaria <dl><dd>Ilia Mihálynak szeretettel</dd></dl> <dl><dd>Mondják a vének: megtartó erősség,</dd><dd>magas mentsvár, erődítmény a nyelv!</dd><dd>Temérdek, mint egy csipkézett oromfal:</dd><dd>Félelmetes, mert égi szirten épült!</dd></dl> <dl><dd>Ravasz barátok, prédikátorok</dd><dd>Papolnak így - nem szótlan elhagyottak.</dd></dl> <dl><dd>A száj palánkja némasággal árkolt</dd><dd>Védelmi gyűrű jól körülkerítve:</dd><dd>Magába zár, bár ellenség sehol...</dd><dd>Tán szerteporzott, elporladt a szélben...</dd><dd>Már ostromzaj se döng... De megmaradtunk.</dd></dl> <dl><dd>De isten tudja, kik vonultak el itt...</dd><dd>Keresztesek, germán páncélosok,</dd><dd>kazárok, türkök, novgorodiak,</dd><dd>tatár hordák, tévedt iráni népek -</dd><dd>Kis cselvetők Bizáncból, Niceából...</dd><dd>Nem tudható... Nem érthető a csönd.</dd><dd>Hallgatni sem mer már a hallgatásunk.</dd></dl>

Varró Daniel egy verse:

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

Mezzofanti a "nyelvész" - nyelvünkről (anekdotakincs)

GIUSEPPE MEZZOFANTI bíboros, aki 58 nyelvet értett s beszélt, többek között kitűnően magyarul is (négy nyelvjárásban), Bolognában ékes magyar beszéddel fogadta József magyar nádort.




Ő mondta Frankl Ágoston cseh nyelvésznek:
„Tudják-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel és a latinnal egy sorba helyeztek? A magyar!
Az új magyar költők versét ismerem, amelyeknek dallamossága teljesen magával ragadott. Kísérjék figyelemmel a jövő történetét és a költői géniusz oly hirtelen fellendülésének lesznek tanúi, amely teljesen igazolja jóslatomat.
Úgy látszik, a magyarok maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában."

Mezzofanti bíboros 1832-től a Magyar Tudományos Akadémia kültagja volt.

*

A San Onofrio templomban (RÓMA) - Tasso síremléke és Goethe emléktáblája mellett – található a bíboros síremléke.

A síremlék felirata:
„Ebben a sírban fekszik, akit az egész világ bámul, mert neki az Isten megadta, hogy mindenféle nyelven beszéljen.”