Élet a halál után

Karsay István

Kitiltott (BANned)
Na végre megismertem Irénkét!
Most hogy megláttam rájöttem, hogy olyan "dejavu" érzésem van, de jó nő amúgy, nekem szimpi! :..:

Kicsit erősek a hormonjai és sok a szőr rajta, de ez egy ilyen csinos nőnél elnézendő,amikor annyi jó dolog van még rajta!!!! :D :D

István

UI: azt hiszem igy első látásra beleszerettem.
Hiába, meglátni és megszeretni.........
 

Karsay István

Kitiltott (BANned)
Gépkocsivezetõk testen kívüli beszélgetése
Elõzni kezdtem és eleinte szinte biztos voltam benne, hogy megcsinálom. Mikor a pótkocsis teherautó mellé értem úgy középtájra, észrevettem, hogy a szembejövõ személykocsi túl gyorsan közeledik felém. A francba - gondoltam és padlóig nyomtam a gázpedált. Megcsinálom, megcsinálom" - mondogattam egyre hangosabban. Gyerünk, gyerünk, te szemét, gyorsulj, te ócskavas! Villogni kezdett a szembejövõ kocsi, de már nem volt visszaút. Rémülten ezt kiáltottam: Isten most segíts! Jézus segíts rajtam! - ordítottam most már torkom szakadtából. Halálfélelmem volt. Innentõl kezdve gyorsan történtek a dolgok, egy mozdulattal balra kaptam a kormányt, arra számítva, hogy kisiklok majd a szántóföldre és megúszom valahogy. Pechemre a szembejövõ is ugyanezt gondolhatta, mert ugyanarra táncolt ki az autója, amint az enyém és ennek az lett az eredménye, hogy a két autó frontálisan ütközött egymással. Óriási csattanás és rápördültem az útra, úgy forogtam, mint a ringlispíl. A jobb elsõ tetõtartó oszlop úgy rácsuklott a fejemre, mint a tangóharmonika. Idõm sem volt felfogni, mi történik velem, mert mire egyet gondolhattam volna, már valahol máshol szálltam a kocsi felett. Alattam még hömpölygött" az autóm, de én mintha már nem is lettem volna benne. Csak szálltam-szálltam, úgy öt méterre a roncs felett. Mikor átvillant az agyamon, mi is történik valójában velem, azt gondoltam: Úristen, most meghaltam, vagy álmodok? Az elõbb még nagyon is fenn voltam!?... Mennyire más volt onnan nézni a történeteket! Azt gondoltam: Hogy van ez? Az elõbb még vezettem a kocsimat, most meg itt dekkolok öt méter magasságban, és nézem a saját halálomat. Mi a franc történik itt?!... Aztán észrevettem, hogy oda szállok, ahová csak akarok. Közben megálltak az utánam jövõ autók és sietve odaszaladtak a roncshoz, mivel az én kocsim sokkal rosszabbul járt, mint a szembejövõ autó. De mint késõbb kiderült, ez csak a látszat volt, mert a másik autó vezetõje kikerült a szélvédõn, és haldoklott az úttest szélén. Körbevették õt is és a roncsot is, amiben én voltam. Ami ez után következett, az nagyon meglepett. Láttam, hogy az a másik férfi kiszáll a testébõl, és odaszáll hozzám.
Azt mondta: Látod mit csináltál?" Én nagyon zavarba jöttem és azt feleltem: Látom, de kérem, ne haragudjon rám. Erre õ: Nem haragszom rád, mert ennek így kellett lennie, most megyek, de te még visszamehetsz, mert érted imádkoznak ott lent." Valóban" - gondoltam, mert lent egy nénike imádkozni kezdett a roncs felett, hogy ne haljak meg ilyen szörnyû módon, hiszen olyan fiatal vagyok még. Érdekes módon nem hallottam az õ hangját, inkább csak valahogy éreztem a gondolatait, melyek õszinték voltak. A férfi egyre távolabb került a baleset helyszínétõl, nem láttam, csak éreztem, mint ahogy azt is éreztem, hogy valami húz a roncshoz engem és a következõ pillanatban, mintha lezuhantam volna, egyenesen a roncsba. A pillanatnyi emlékem a fájdalom és a még szörnyûbb fájdalom volt. Amikor elmondták nekem, hogy a másik autó sofõrje meghalt, akkor én már ezt rég tudtam.
Forrás: Árvai Attila: Halálközeli élmények magyar földön
 

Karsay István

Kitiltott (BANned)
Szia édes Ria!

Annak, mert havonta kb 4-8 előadást tartok Magyarországon, de már voltam Ausztriában is, járom az országot, és megyek mindenhova ahova hivnak. MOst nyáron UFO táborba megyek, majd Kaposvárra, de amúgy szünet van, én is pihenek (tanulok)

Szellemtan a fő szakterületem, élet a halál után, meg ilyenek!!!

Ezért is hivott Melitta a lapjára, hogy ezzel a témával "hülyitselek" benneteket!

Ha elmész a lapomra www.karsayalarm.hu - ra,akkor ott megtalálod az ezoterikus részben mindazt, amit szeretnél tudni rólam!

szeretettel:

István
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Bizony nem gyozom koszoni hogy lelkesesn okitasz minket.
Nem art ha tudjuk mi lesz az elet utan, nagy meglepetesek akkor nem erhetnek. :wink:
 

Karsay István

Kitiltott (BANned)
És ráadásul sokaknak lesz meglepetésük a haláluk után, mert azt hiszik, hogy a halállal vége mindennek, és eszerint igyekeznek élni, és nagy meglepetésben lesz részük, hogy a halál után kezdődik az igazi "élet", és szembesülünk mindazzal a szép dolggal, amit a földön elkövettünk, mert ott folytatjuk, amit itt elkeztünk!

Honnan tudod, hogy dolgod van a földön?
Onnan, hogy még élsz!
 
C

csocsike

Vendég
Karsay István írta:
És ráadásul sokaknak lesz meglepetésük a haláluk után, mert azt hiszik, hogy a halállal vége mindennek, és eszerint igyekeznek élni, és nagy meglepetésben lesz részük, hogy a halál után kezdődik az igazi "élet", és szembesülünk mindazzal a szép dolggal, amit a földön elkövettünk, mert ott folytatjuk, amit itt elkeztünk!

Honnan tudod, hogy dolgod van a földön?
Onnan, hogy még élsz!



Utalom a meglepiket :shock:
 

Karsay István

Kitiltott (BANned)
A halálközeli tapasztalatok üzenete és a Tibeti halottaskönyv párhuzamai
A halálközeli tapasztalatok központi üzenete, amelyet a halállal való találkozásból magukkal hoznak az emberek, ugyanaz, mint amit Buddha és a tanítások a bardo-ról mondanak: az élet legfontosabb dolgai a szeretet és a tudás, a könyörületesség és a bölcsesség. P.k már kezdik érezni, amit a bardo tanít, hogy az élet és halál magában a tudatban van. S az a bizalom, amelyik ez után a tapasztalat után születik bennük, a tudat mélyebb megértését tükrözi.
Bizonyos különös hasonlóság van a halálközeli tapasztalatok és eredményük, valamint a misztikus állapotok és az általuk kiváltott tudatállapot között. A halálközeli élmények átélõi több paranormális jelenségrõl számoltak be. Profetikus látomásaik vannak, elõre látják életüket, s ezek a látomások utóbb nagyon pontosnak bizonyulnak. Mások olyan élményekrõl számolnak be, amelyek a kundalíni energiájának tûnnek; mások úgy érzik, hogy csodálatos tisztánlátó erõvel rendelkeznek, vagy képesek a testi-lelki gyógyításra. Sokan, akik közel kerültek a halálhoz, nagyon szépen, szeretettel és személyes kötõdéssel beszélnek arról, amit átéltek. Számomra ez úgy hangzik, mintha bepillantást nyertek volna a tudat természetének sugárzásába, és aligha meglepõ, ha az igazi szellemi átformálódásban újra és újra osztályrészük volt ez a bepillantás. Mégis, mint Margot Gray kimutatja: . Nem szükséges, hogy majdnem meghaljunk ahhoz, hogy megtapasztaljunk egy magasabb szellemi valóságot." Az a magasabb szellemi valóság itt van és most van, az életben, csak fel kell fedeznünk és be kell lépnünk.
Többek között azért írtam ezt a könyvet, hogy bemutassam, lehetségesnek tartom, amit Melvin Morse mond: a technológia és a szellem létezethet egymás mellett, ha legteljesebb emberi képességeinket kifejlesztjük. Nem lenne-e feladata egy teljes és igazán hasznos humán tudománynak az, hogy felölelje és felfedezze a misztikum, a halál és haldoklás tényeit, ahogy azok feltárulnak a halálközeli tapasztalatokban és ebben a könyvben. Bruce Greyson a halálközeli tapasztalatok kutatásának egyik vezetõ egyénisége ezt mondja: Úgy gondolom, a tudománynak ma meg kell próbálnia magyaráznia a halálközeli tapasztalatot, mert abban rejlik saját felnövekedésének kulcsa. A történelem azt mutatja, hogy ha a tudomány megpróbál olyan jelenségeket megmagyarázni, amelyek pillanatnyilag érthetetlenek, az új tudományos módszerek kifejlesztését eredményezheti. Azt hiszem, hogy a halálközeli tapasztalat az egyik talány, amely arra készteti a tudósokat, hogy új tudományos módszereket alkalmazzanak, amelyek a tudás minden forrását felölelik, nemcsak az intellektus logikus következtetését és a külvilág tapasztalati megfigyelését, de közvetlenül a misztikus tapasztalatokat is.
Úgy gondolom, hogy az emberiség közösen harcol, hogy ráébredjen egy újabb és magasabb tudatszintre. Hogy ez megvalósul-e vagy sem, az teljes mértékben tõlünk függ, attól, hogy valóban van-e bátorságunk szembenézni a halálközeli tapasztalatokban és a bardo tanításokban rejlõ igazságokkal, és átalakítani magunkat, a körülöttünk lévõ világot, s így az egész emberiség jövõjét.
Hasonlóság a változás bardójával: A halálközeli élményben a tudat pillanatokra elhagyja a testet és számos élményen megy keresztül, amelyek a változás bardójának élményeihez hasonlóak.
 

Karsay István

Kitiltott (BANned)
1. Testen kívüli élmény
A halálközeli élmény gyakran együtt jár egy testen kívüli észlelése; az emberek látják saját testüket s a körülöttük lévõ dolgokat, mindez hasonlít arra, amit már a Tibeti halottas könyv elmondott.
Emlékszem, hogy megkerültem az altatóorvost, azután odébb sodródtam, és akkor a testemen kívül találtam magamat, az ágy felett, s lenéztem holttestemre. Tudatában voltam, hogy agy vagyok és szem vagyok, de nem emlékszem, hogy lett volna testem."
Egy szívrohamot átélt ember mesélte Kenneth Ringnek: Úgy tûnt, mintha fenn lennék a térben, és a tudatom teljesen aktív volt. A testemet nem érzékeltem, mintha csupán az agyam lett volna ott fenn. Súlytalan voltam, nem volt semmim, csak a tudatom."
2. Tehetetlenül szemlélni a rokonokat
Leírtam, hogy a változás bardójában a halottak láthatják és hallhatják élõ rokonaikat, azonban képtelenek, néha felkavaró módon, kommunikálni velük. Egy floridai asszony mesélte Michael Sabomnak, hogyan látta az anyját, mintha valahonnan a plafonról nézne le: A legfontosabb, amire emlékszem, az , hogy szomorú voltam, mert sehogy nem voltam képes tudatni vele, hogy jól vagyok. Valahogy tudtam, hogy jól vagyok, de nem tudtam, hogyan mondjam meg neki... Emlékszem, lepillantottam egy teremre... a feleségem, idõsebb fiam és idõsebb lányom meg az orvos... nem tudtam, miért sírnak. emlékezett vissza egy másik férfi.
Egy nõ ezt mesélte Michael Sabomnak: . Ott ültem, s lenéztem megránduló testemre, anyám és a szobalányunk zokogtak, sírtak, mert azt hitték, hogy meghaltam. Sajnáltam õket... mély-mély szomorúsággal. De én szabadnak éreztem magamat ott fent, és nem volt semmi okom a szenvedésre."
3. Tökéletes forma, mozgékonyság és tisztánlátás
A Tibeti halottas könyv úgy írja le, hogy a változás bardójában a szellemtest olyan, mint . egy aranykorbeli test. , s mintha természetfeletti mozgékonysággal és éleslátással rendelkezne. A halálközeli tapasztalatot átélõk is azt érzékelik, hogy formájuk tökéletes és életerõs. . Lebegtem, és sokkal fiatalabb voltam... Az volt a benyomásom, mintha egy bizonyos távolságból látnám magamat, és mintha húsz évvel fiatalabb lennék, mint valójában."
Azt is érzik, hogy állandóan utaznak, egyszerûen a gondolatuk segítségével. Egy vietnami veterán mondta Michael Sabomnak: . Úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt bárhová eljuthatok, ahová csak akarok... Az erõ érzése felvillanyozott. Mindent meg tudtam tenni... Valóságosabb volt, mint a valóság."
. Emlékszem, hogy egyszer csak hirtelen, mintha visszakerültem volna a csatamezõre, ahol elestem... Olyan volt, mintha ott lettem volna, s azután alig egy pillanat alatt már itt. Annyi idõ volt az egész, mintha egyet kacsintanál."
Sok halálközeli élményt átélt ember mondja, hogy különös tisztánlátásban és a mindentudás érzésében volt része, . az idõk kezdetétõl az idõk végeztéig. . Egy asszony mesélte Raymond Moodynak: . Hirtelen, egy pillanat alatt mindent tudtam, a kezdetek kezdetétõl mindenek végéig, a korok minden titkát, ismertem az egész világmindenséget, a csillagokat, a holdat; mindennek, de mindennek a jelentését. Volt egy pillanat, nem is tudom leírni, de valahogy olyan érzés volt, hogy mindent tudok... Egy pillanatra azt éreztem, hogy nincs szükség beszélgetni, tudtam, hogy amit meg akarok tudni, azt tudom."
Egy másik esetben ezt rögzítette Moody: . Amíg abban az állapotban voltam, úgy éreztem, hogy a dolgok közepén vagyok. Megvilágosodottnak és megtisztultnak éreztem magamat. Úgy éreztem, hogy mindennek látom az értelmét. Minden a helyén volt, mindennek volt értelme, még a sötét korszakoknak is. Olyan volt, mint amikor a mozaikjáték darabjai összeillenek."
4. Másokkal találkozni
A tibeti tanításokban leírják, hogy a szellemtest a változás bardójában más lényekkel találkozik. A halálközeli állapotból visszatértek hasonlóképp arról számolnak be, hogy beszélgettek korábban meghalt emberekkel. Michael Sabomnak mesélte egy vietnami veterán, hogy miközben öntudatlanul feküdt a csatamezõn, látta a saját testét: Az a tizenhárom srác, akiket elõzõ nap öltek meg, és én magam raktam õket a plasztik zsákokba, ott voltak velem. És még többen is. Május folyamán az én csapatom negyvenkét halottat veszített. Mind a negyvenkét fiú ott volt. Nem emberi formájuk volt... De tudtam, hogy ott vannak. Éreztem jelenlétüket. Anélkül beszélgettünk, hogy egy szót kiejtettünk volna.
Egy asszony mesélte, akinek mikor a fogát húzták, altatás közben megállt a szíve: . Egy csodás vidéken találtam magamat, a fû zöldebb volt, mint amilyet valaha is láttam a földön, s volt valami különös fény vagy derengés. A színeket nem lehet leírni, az itteni színek mind olyan szürkék ahhoz képest... Embereket láttam itt, akikrõl tudtam, hogy rég meghaltak. Nem szólt senki egy szót sem, de tudtam, hogy mit gondolnak, s ugyanakkor tudtam, hogy õk is tudják, hogy én mit gondolok..
5. A különbözõ régiók
A szellemtest a változás bardójában, egyéb látomásokkal egyetemben, a különbözõ régiókat és jelüket is látja. A halálközeli élményt átéltek némelyike megemlíti, hogy belsõ világokat látott, paradicsomot, fényvárosokat, melyeket túlvilági zene árasztott el.
Egy asszony mondta Raymond Moodynak: . Messze a távolban... láttam egy várost. Épületek voltak arra - különálló házak. Fényesen ragyogtak. Az emberek boldogok voltak ott. Vizek bugyogtak, szökõkutak... egy fényváros, azt hiszem, talán ezt mondhatnám... csodálatos volt. Gyönyörû zene szólt. Egyszerûen minden csodálatosan ragyogó volt... Ha belépek, azt hiszem, soha nem tértem volna vissza... Azt mondták nekem, hogy ha odamegyek, akkor nem tudok visszajönni, a döntés azonban az enyém volt."


folyt.köv!
 

Karsay István

Kitiltott (BANned)
Pokolbeli látomások
Egy nő, akivel Margot Grey készített riportot, a következőket mesélte: . Egyszer csak köd borította helyen találtam magamat. Úgy éreztem, mintha a pokolban lennék. Volt egy hatalmas szakadék, amelyből gőz csapott elöte;, kezek és karmok nyúltak ki belöle, el akartak kapni... Borzalmasan megijedtem, hogy ezek a kezek elkapnak és bebúznak a szakadékba... a másik oldalról egy rettenetes oroszlán rohant felém, s akkor felsikoltottam. Nem az oroszlántól féltem, hanem attól, hogy fellök és betaszít abba a rettenetes szakadékba... Nagy forróság volt ott lenn, a gőz is nagyon forró volt..
Egy ember, akinek a szíve megállt, mesélte a következöket: . Lefelé mentem, lefelé, mélyen be a földbe. Valami düh árasztotta el az egészet, én pedig borzalmasan féltem. Minden szürke volt, félelmetes zaj hallatszott, csikorgó, vicsorgó, mintha vadállatok csikorgatták volna a fogukat."
Raymond Moody azt írja, hogy sok ember kijelentette, olyan élőlényeket látott, akiket a fizikai világhoz való ragaszkodásuk csapdába ejtett; nem tudtak elszakadni a vagyonuktól, emberektõl, szokásoktól. Egy asszony is beszélt ezekröl a . zavarodott. emberekről: . Mélyen lehajtották a fejüket, szomorúság, kétségbeesés áradt belőlük, úgy csoszogtak, mintha bilincsben lett volna a lábuk, olyanok voltak, mint akiket kimostak, sötétek, szürkék. Úgy tü, hogy örökké ott fognak csoszogni körbe-körbe, és nem tudják, hogy hová is mennek, nem tudják, kit követnek vagy mit keresnek. Amikor elhaladtam mellettük, még csak fel sem emelték a fejüket, hogy megnézzék, mi is történik. Mintha ezt gondolták volna: . Nos, vége van. Mit is csinálok itt? Mi is van itt egyáltalán?" És csak ez a szélsőséges, összetört, reménytelen viselkedés - nem tudták, hogy mit csináljanak, hová menjenek, kik voltak. Úgy tünt, hogy állandóan kóborolnak inkább, mintsem hogy leüljenek. Elindultak elõre, azután kicsit balra fordultak, tettek néhány lépést, majd visszatértek jobbra. Egyáltalán semmit sem csináltak. Mintha kutattak volna valami után, de hogy mi után, azt nem tudom".
 

Karsay István

Kitiltott (BANned)
7. A delok: egy tibeti halálközeli élmény
Érdekes jelenség a delok, amit nyugaton kevéssé ismernek, de népszerü Tibetben. Tibetiül de-lok annyit jelent, hogy . a halálból-visszatért. . Hagyományosan a delok olyan ember, aki látszólag . belehalt. valamilyen betegségbe, s a bardóban találja magát. Meglátogatja a pokol régióit, ahol tanúja lesz a halottak feletti ítélkezésnek s szenvedéseiknek. Néha a paradicsomba vagy a buddha-mezőkre is ellátogat, olykor egy istenség kíséretében, aki védelmezi és megmagyarázza neki, mi is történik. Egy hét múlva visszaküldik a delokot a testébe, a Halottak Urától visz üzenetet az élöknek, hogy szellemi gyakorlatra és jótékony életre sarkallja öket. A deloknak sokszor nehezen hiszik el történetét, és egész hátralevö életét azzal tölti, hogy újra és újra elmondja élményeit, hogy másokat a bölcsesség ösvényére vezessen. Néhány híres delok életrajzát leírták, és Tibet-szerte vándorló énekmondók adják elõ.
A delokok élményei sok vonatkozásban megegyeznek nemcsak a Tibeti halottas könyvben leírtakkal, hanem a modern halálközeli élményekkel is.
Lingza Csökji híres tizenhatodik századi delok nö volt, aki Tibetnek abból a részéböl származott, ahonnan én is. Életrajzában elmondja, mint történt meg, hogy észre sem vette, s már halott volt, csak arra eszmélt, hogy kívül van a testén, és látta, hogy egy disznó teste fekszik az ágyán, s az ő ruhái vannak rajta. Hiába igyekezett minden erejével beszélni a családjával, amikor elindultak a temetési szertartására. Dühös lett rájuk, hogy nem is méltatták figyelemre, s nem adtak neki még egy tál ételt sem. Amikor gyermekei sírtak, akkor azt érezte, hogy . véres és gennyes jégesö esik. , s ez borzalmas fájdalmat okozott neki. Amikor azonban a gyakorlatokat végezték, nagy örömmel töltötte el, s mérhetetlen boldogság volt, amikor végül az érte meditáló mester elé ért, aki tudata természetében nyugodott, s ekkor a delok és a mester tudata eggyé vált. Egy idö múlva hallotta, hogy szól hozzá valaki; az apja hívta, s ö követte. A bardo régiójába érkezett, ami olyan volt, mint egy vidéki táj. Onnan egy híd vezetett a pokol régióiba, oda, ahol a Halál ura a halottak jó és rossz cselekedeteit vette számba. Ebben a régióban különféle emberekkel találkozott, akik elmesélték neki történetüket, s látott egy nagy jógint is, aki azért jött a pokolba, hogy megmentse az élõlényeket. Végül Lingza Csökjit visszaküldték a világba, mivel hiba csúszott a nyilvántartásba, rosszul jegyezték fel a nevét és a családját, és még nem érkezett el az idö hogy meghaljon. Visszatért a testébe, felgyógyult. Magával vitte a Halottak Urának üzenetét, és élete további részét azzal töltötte, hogy mesélte az élöknek az odaát tapasztaltakat.
A delok élmények nemcsak régen voltak ismeretesek, jelenleg is elöfordulnak ilyen esetek Tibetben. Néha a delok egy hétre is elhagyja a testét, találkozik rég meghalt emberekkel, sokszor olyanokkal is, akiket nem is ismert, akik üzeneteket küldenek vele a rokonaiknak, és kérik, hogy hozzátartozóik így bizonyosfajta gyakorlatot végezzenek el az érdekükben. A delok ezután visszatér a testébe, és átadja az üzenetet. Tibetben ez megszokott eset, s kialakult módszerekkel ellenõrizték a delokot, nem csaló-e. Dilgo Khjence rinpocse lánya mesélte Franç oise Pommare-nak, a delokokról szóló könyv szerzöjének, hogy Tibetben, míg a delok túlvilági útján járt, a testnyílásait vajjal bedugaszolták, és az arcát árpalisztböl készült anyaggal kenték be, ha ez a vaj nem olvadt el, és az álarc nem törött össze, akkor valódinak tartották a delokot.
A delok hagyomány ma is él Tibetben és a Himalája vidékén. A delokok teljesen hétköznapi emberek, gyakran nök, akik nagyon mélyen hisznek és elkötelezettek. Néhány órára . meghalnak. a buddhista kalendárium bizonyos napjain, s legföbb szerepük, hogy üzeneteket közvetítsenek az élök és holtak között.
Senki sem halhat meg félelem nélkül, teljes biztonságérzetben, amíg nem ismeri fel igazi tudatát. Csakis ez, a hosszú évek során, kitartó meditációkkal elnyert felismerés teheti tudatunkat szilárddá a halál folyamatának káoszában. Ez a legvilágosabb, a legeredményesebb és a legmegfelelöbb tanítás.
Úgy találtam, hogy a modern embernek oly ösvényre van szüksége, amely dogmáktól, fundamentalizmustól, különlegességektöl, metafizikus összetettségtöl és egzotikus kulturális cicomáktól mentes, egyszerű ugyanakkor olyan mély ösvényre, amelynek követéséhez nem kell remeteségbe, kolostorba vonulni, hanem összefér a mindennapi élettel, s mindenhol gyakorolható.

Forrás: Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életrõl és halálról. Magyar Könyvklub 1995.
 

Karsay István

Kitiltott (BANned)
Halálközeli állapot az országúton
- Egy száguldó autóban eltûnt az idõ -
Aznap úgy délelõtt tíz órakor szálltam be a kocsimba, éppen bevásárolni indultam. Megrekedt meleg volt az utastérben, ezért lehúztam az ablakot és néhány száz méternyi bekötõút után ráhajtottam az országútra. Ugyanazzal a mozdulattal kapcsoltam be a rádiómat, mint bármikor máskor, ha elindulok valahová. Azon a reggelen jókedvvel ébredtem és a délelõtti bevásárlásom is izgalmasnak ígérkezett, ráhangoltam egy könnyûzenei csatornára és gondtalanul énekelni kezdtem hangosan, a sugárzott dallal szinkronban. Annyira jól éreztem magam, hogy éneklés közben fel sem tûnt, hogy már csaknem száz kilométeres sebességgel száguldok a város felé. Ritmikusan ingattam a fejem a jól ismert ütemre és egyre felszabadultabban énekeltem, olyannyira, hogy a kezeimmel is verni kezdtem a ritmust a kormányon, mint egy dobos. Egészen eddig a pillanatig fantasztikusan telt a napom, egyre magasabban szárnyaltam a zene és a sebesség kábító eksztázisában, amikor egyszer csak valahonnan a fejem felõl közvetlen az arcom elé ereszkedett egy óriási nyolclábú pók.
Az elsõ pillanatokban nem is fogtam fel igazán mi történik, de amikor tudatosodott bennem, hogy egy nagyméretû pók került rám valahonnan, azonnal pánikba estem. Gyerekkorom óta félek a pókoktól, valahogy irtózom tõlük, és most egy ilyen nagy hasú szörnyeteg lógott a képembe.
Szinte önkívületben csapkodni kezdtem a kezeimmel és a pók valahogy az ölembe pottyant. Teljesen leblokkolt az agyam, már nem voltam tudatában annak, hogy épp az országúton haladok nagy sebességgel. Eltûnt a zene varázslatos magával ragadó hangulata és egy pillanat alatt dermesztõ rémület lett úrrá az egész testemen. Reflexszerûen csapkodtam az ölembe pottyant pók felé, de az sehogy sem esett le onnan. Az undor és a félelem, hogy talán meg is csíp, még inkább arra ösztökélt, hogy mindkét kezemmel hadonásszak.
Nagy hiba volt. A gépkocsi irányítása teljesen kicsúszott az ellenõrzésem alól és mire észrevettem magam, már forgott velem a világ. Szinte fékezés nélkül borultam fel, annyira lekötött a rám ereszkedõ nagyméretû pókkal való viaskodás.
A következõ pillanatban már nem a póktól féltem, hanem a vészesen közeledõ tragédiától, hogy teljesen összetöröm magam. Beszorultam a kormány és az ülés közé, a fejemre csuklott a kocsi teteje és mire mozdulatlanná vált az autó, elvesztettem az eszméletemet.
Ezek után valami nagyon furcsa történt velem. Mintha feleszméltem volna, mindent látni kezdtem és olyan magasztos érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket azelõtt sohasem éreztem. Információk kezdtek áramlani a tudatomba és olyan volt mintha minden eggyé válna, mintha én lennék a minden és a minden lenne én.
A teremtés õsi pillanatát éreztem meg akkor és valahogy tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen minden egyetlen pillanat alatt zajlik, a létezés és elmúlás drámája, amelyben részt vesz minden élõ és élettelen az egész világegyetemben. Hirtelen, kétséget kizáróan rádöbbentem, hogy nincs jövõ, nincs múlt, nincsenek titkok és bûnök, nincs helyes és helytelen, nincs fent és lent, nincs nagy és kicsi, jó vagy rossz, mindezek csupán a mi korlátozott, idõrendi sorrendbe kényszerített fizikai világunkban léteznek.
Fogalmam sincs meddig tarthatott ez az egész, mert az idõ múlását nem érzékeltem, olyan volt, mintha nem létezne az idõ. Világossá vált, hogy az idõ mint tényezõ, valójában nem is létezik, ez csak egy illúzió, vagy szemfényvesztés. Nem tudom hogyan jutottam erre a következtetésre.
Különleges fényben tündököltem, úsztam a boldogságban, annyira felszabadító érzés volt, amilyet nem éreztem addig. Úgy éreztem akár örökre ott tudnék maradni, annyira más volt ez az érzés. Semmi ehhez foghatót nem tudok megemlíteni. Esténként, amikor egyedül vagyok sokszor gondolok vissza arra az állapotra, elmélkedek és rettentõen vágyom oda vissza. Megpróbálom felidézni azt az érzést, de sajnos ez nem olyan mint amit akkor éreztem. Néha sikerül legalább megközelítõleg felidézni és akkor határtalanul boldognak felszabadultnak és megkönnyebbültnek érzem magam.
Élményem hirtelen ért véget, valahogy tudtam, hogy újra vissza kell jönnöm. Ez akkor és ott egyértelmû volt számomra, de utána már nem tudtam visszaemlékezni, miért is kellett visszatérnem ide.
Abban a létezésben minden olyan tiszta és valóságos volt, megszabadultam minden problémámtól, nem éreztem félelmet, csak nyugalmat és szeretetet. Akkor arra gondoltam, hogy mi mindannyian onnan jövünk, csak nem is tudjuk, mert elfelejtettük. A halállal pedig mindannyian oda térünk vissza, csak ezt se tudjuk. Ezért olyan hálátlan és nehéz a sorsunk, mert senki sem tudja valójában hová tart, csak sodródunk az életünk viharaiban és fogalmunk sincs a ránk váró világról. Azt hiszem, ott és akkor megismertem a teremtés titkát, de sajnos az élményem után ez valahogy elhomályosult elõttem.
Néha még fel tudom idézni azt az érzést, de az információk tömkelege, ami élményem közben tolult a tudatomba, magamhoz térésem után fokozatosan eltûnt. Sajnos nem tudom, hogy miért kell ennek így lennie, csak azt tudom, hogy egy olyan világban jártam, amit az emberek, talán mennyországnak írnak le.
Forrás: Árvai Attila:paranorma, Magánkiadás, 1998 , ára: 749,-Ft.
 

Karsay István

Kitiltott (BANned)
Sziasztok!

Döglödik a gépem, most a gyerekek gépét használom, elnézést ha nem válaszolok időben, gépjavitás alatt vagyok!
Amint jó lesz a gépem aktivizálom magam, addig kis türelmet kérek!
 

Karsay István

Kitiltott (BANned)
Dr. George Ritchie: Egy orvos halálközeli állapotban
Dr. George G. Ritchie orvos, Dr. R. Moody barátja, lelkes kutatója a klinikai halálélményeknek. A saját klinikai halála közben tapasztaltakat írja le a Visszatérés a holnapból címû könyvében, melybõl az alábbiakban adunk ismertetõt:
1943 telén történt. 20 éves voltam. December 22-én kellett megkezdenem tanulmányaimat a Virginiai Orvosi Kollégiumban, Richmondban, a szülõvárosomban. Az európai bevetésre felkészítõ kiképzõtáborban Nyugat-Texasban súlyos influenzát kaptam és már tizedik napja feküdtem 38-40 fokos lázzal. Tudtam, ha a 20-án kora hajnalban induló vonatot nem érem el, lemondhatok az orvosi egyetemen induló képzésrõl. Az indulás elõtti este újra éreztem, hogy magas lázam van. Tudtam, hogy tüdõgyulladásom lehet. Az órát hajnali 3 órára húztam fel, egyenruhámat a székre tettem, hogy kéznél legyen az indulásnál.
Köhögési roham ébresztett fel. Fájt a fejem, a mellkasom égett, éjfél volt. Éreztem, hogy a testem csurom víz. Elaludtam, majd hirtelen arra ébredtem, hogy levegõért kapkodok. 2 óra múlt tíz perccel. ... Vigyázva felkeltem, hogy a többieket ne zavarjam. Felvettem az egyenruhát. Rémesen szédültem. Az éjszakás ápolótól hõmérõt kértem, és 1 perc múlva akartam leolvasni a lázt, de nem tudtam, mert a higanyszál egész a tetejéig ért. Hordágyon vittek, majd arra emlékszem, hogy a röntgenszobában estem össze. A röntgengép surrogása egyre hangosabb lett. ...
Hirtelen leültem. Körülnéztem, egy kicsi helyiségben voltam, a ruháim az órám, semmi nem volt körülöttem. A helyiségben csak egy ágy egy szék és egy asztal volt. Gondolkoztam, hogy kerültem ide? A röntgenhelyiségben elájulhattam. Ekkor eszembe jutott a vonat. Le fogok késni a vonatról! Gyorsan kiugrottam az ágyból és a ruháimat kerestem. Az egyenruhám nem volt a széken. Sehol. Megfordultam és megdermedtem. Valaki feküdt az ágyamban. Meglehetõsen fiatal, barnahajú ember volt. De ... ez lehetetlen! Én voltam, aki az ágyból éppen felkeltem. Egy pillanatig ez a rejtély foglalkoztatott . De nem volt idõm, kisiettem a helyiségbõl... közvetlenül velem szemben volt a gyógyszeres szoba ajtaja, égett a lámpa, de a nõvér nem volt benne. Beléptem, de sem a ruháimat, sem a cipõmet nem láttam. Halkan elhaladtam az alvó katonák mentén és azon gondolkoztam, vajon hol lehetnek a ruháim? Visszamentem és az irodahelyiségek mellett kiléptem a folyosóra. Egy õrmester jött velem szemben. Bocsánat õrmester! - mondtam. Nem látott egy idevaló ápolót? Nem válaszolt, még csak rám sem nézett. Csak jött felém anélkül, hogy lassított volna. Vigyázzon! - kiáltottam, és oldalt ugrottam. A következõ pillanatban elhaladt mellettem és nem tudtam felfogni, miképpen nem ütköztünk össze.
Aztán megláttam egy nehéz fémkaput a folyosó végén, ami a szabadba vezetett. Ha már a vonatról lekéstem, csak találok valamilyen lehetõséget, amellyel Richmondba juthatok, gondoltam. Szinte öntudatlanul sebesen rohantam, ahogy soha azelõtt. Tulajdonképpen se hideget se meleget nem éreztem. Amikor lenéztem, elcsodálkoztam, hogy a bokrok teteje van alattam. A Berkeley tábor távolinak tûnt. ... Az értelmemmel igyekeztem megfejteni, hogy amit tettem lehetetlennek tûnt mégis megtörtént. Egy város fényei tûntek fel alattam, a keresztezõdéseknél lámpák villogtak. ... Valahogy Richmond felé igyekeztem, ezt attól a pillanattól fogva tudtam, amikor a kórház kapuján kijöttem. Egy rendkívüli széles folyót pillantottam meg, és a másik parton egy nagy várost. Ugyanakkor észrevettem, hogy egyre lassabban mozgok. Éppen elõttem két utca találkozásánál . Pabs Blue Ribbon Beer, Cafe. feliratokat betûztem ki. Amíg befelé bámultam, megállapítottam, hogy nyugalmi állapotba kerültem. Az érzés 15 méterrel a föld felett lebegni furcsa volt. De nem volt idõm ezen gondolkodni, mert egy férfi jött a járdán, arra gondoltam, megtudhatom tõle, melyik város ez és milyen irányban haladtam. - Meg tudná mondani kérem, melyik város ez? - kérdeztem. Miközben mellette találtam magam a járdán. Szóltam újra, de nem hallott engem. Kinyújtottam a bal kezemet, hogy a vállához érjek, de nem volt ott semmi.
Ott az ismeretlen város járdáján kezdõdtek hihetetlen gondolataim. A férfi teljesen természetesnek látszott. Velem történt valami. Mintha elvesztettem volna a tapintás képességét, és azt, hogy meglássanak. Az õrmester se látott meg a kórházban. Ha ezek ketten nem látnak, akkor ha eljutok a virginiai Orvosi Kollégiumig észrevesznek-e ott? Ha karácsonyra hazamennék és a saját családom nem látna, rettenetes lenne. Hirtelen eszembe jutott a fiatalember, akit a betegszobában az ágyamban fekve láttam. Tényleg én lettem volna? A szilárd részem, amelytõl valamilyen megmagyarázhatatlan módon elváltam? Ha én vagyok, hogy kerülhetnék vissza hozzá? Ismét mozgásba lendültem, valószínûleg a visszafelé vezetõ úton haladtam. Végül fogyni kezdtek a fák és feltûntek a Berkeley tábor barakktetõi, sötét árnyékok a hófödte talajon.... A kórház központja elõtt megálltam, besiettem. Ott volt a felvételi hely, ahol tíz napja jelentkeztem. A folyosóra kerültem, de megálltam, mert az étteremhez vezetett. Vajon hol van a kórterem, ahol valamivel ezelõtt felébredtem? Több folyosón keresztül egy nagy helyiségbe jutottam, ami ismerõsnek látszott. Minden ágyban alvó testek feküdtek, de az amit én kerestem, egy kis szobában feküdt a bejárat közelében. Türelmetlenül néztem be mind a három kis szobába. Az elsõ kettõ üresen állt, a harmadikban egy férfi feküdt, mindkét lába gipszben, nyújtó felszerelésben. Visszatértem a folyosóra. Ennek a hatalmas kórháznak melyik szárnyán van az a kis szoba?
Törtem a fejem és megpróbáltam emlékezni valamire. Amikor a röntgenszobából visszavittek, és felébredtem, annyira elfoglaltak a gondolataim, hogy Virginiába jussak, hogy körül se néztem. Egyik kórterembõl a másikba mentem, és egy további riasztó igazságra jutottam. Sohasem láttam önmagamat. Csak a két dimenziós tükörképemet láttam, ami egy üvegbõl rám bámult. Végül eszembe jutott a gyûrûm. Az ovális Pi gamma-delta gyûrû. A fekete ovális onix arany bagollyal. ...
folyt.köv......
 
Oldal tetejére