Halálközeli állapot az országúton
- Egy száguldó autóban eltûnt az idõ -
Aznap úgy délelõtt tíz órakor szálltam be a kocsimba, éppen bevásárolni indultam. Megrekedt meleg volt az utastérben, ezért lehúztam az ablakot és néhány száz méternyi bekötõút után ráhajtottam az országútra. Ugyanazzal a mozdulattal kapcsoltam be a rádiómat, mint bármikor máskor, ha elindulok valahová. Azon a reggelen jókedvvel ébredtem és a délelõtti bevásárlásom is izgalmasnak ígérkezett, ráhangoltam egy könnyûzenei csatornára és gondtalanul énekelni kezdtem hangosan, a sugárzott dallal szinkronban. Annyira jól éreztem magam, hogy éneklés közben fel sem tûnt, hogy már csaknem száz kilométeres sebességgel száguldok a város felé. Ritmikusan ingattam a fejem a jól ismert ütemre és egyre felszabadultabban énekeltem, olyannyira, hogy a kezeimmel is verni kezdtem a ritmust a kormányon, mint egy dobos. Egészen eddig a pillanatig fantasztikusan telt a napom, egyre magasabban szárnyaltam a zene és a sebesség kábító eksztázisában, amikor egyszer csak valahonnan a fejem felõl közvetlen az arcom elé ereszkedett egy óriási nyolclábú pók.
Az elsõ pillanatokban nem is fogtam fel igazán mi történik, de amikor tudatosodott bennem, hogy egy nagyméretû pók került rám valahonnan, azonnal pánikba estem. Gyerekkorom óta félek a pókoktól, valahogy irtózom tõlük, és most egy ilyen nagy hasú szörnyeteg lógott a képembe.
Szinte önkívületben csapkodni kezdtem a kezeimmel és a pók valahogy az ölembe pottyant. Teljesen leblokkolt az agyam, már nem voltam tudatában annak, hogy épp az országúton haladok nagy sebességgel. Eltûnt a zene varázslatos magával ragadó hangulata és egy pillanat alatt dermesztõ rémület lett úrrá az egész testemen. Reflexszerûen csapkodtam az ölembe pottyant pók felé, de az sehogy sem esett le onnan. Az undor és a félelem, hogy talán meg is csíp, még inkább arra ösztökélt, hogy mindkét kezemmel hadonásszak.
Nagy hiba volt. A gépkocsi irányítása teljesen kicsúszott az ellenõrzésem alól és mire észrevettem magam, már forgott velem a világ. Szinte fékezés nélkül borultam fel, annyira lekötött a rám ereszkedõ nagyméretû pókkal való viaskodás.
A következõ pillanatban már nem a póktól féltem, hanem a vészesen közeledõ tragédiától, hogy teljesen összetöröm magam. Beszorultam a kormány és az ülés közé, a fejemre csuklott a kocsi teteje és mire mozdulatlanná vált az autó, elvesztettem az eszméletemet.
Ezek után valami nagyon furcsa történt velem. Mintha feleszméltem volna, mindent látni kezdtem és olyan magasztos érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket azelõtt sohasem éreztem. Információk kezdtek áramlani a tudatomba és olyan volt mintha minden eggyé válna, mintha én lennék a minden és a minden lenne én.
A teremtés õsi pillanatát éreztem meg akkor és valahogy tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen minden egyetlen pillanat alatt zajlik, a létezés és elmúlás drámája, amelyben részt vesz minden élõ és élettelen az egész világegyetemben. Hirtelen, kétséget kizáróan rádöbbentem, hogy nincs jövõ, nincs múlt, nincsenek titkok és bûnök, nincs helyes és helytelen, nincs fent és lent, nincs nagy és kicsi, jó vagy rossz, mindezek csupán a mi korlátozott, idõrendi sorrendbe kényszerített fizikai világunkban léteznek.
Fogalmam sincs meddig tarthatott ez az egész, mert az idõ múlását nem érzékeltem, olyan volt, mintha nem létezne az idõ. Világossá vált, hogy az idõ mint tényezõ, valójában nem is létezik, ez csak egy illúzió, vagy szemfényvesztés. Nem tudom hogyan jutottam erre a következtetésre.
Különleges fényben tündököltem, úsztam a boldogságban, annyira felszabadító érzés volt, amilyet nem éreztem addig. Úgy éreztem akár örökre ott tudnék maradni, annyira más volt ez az érzés. Semmi ehhez foghatót nem tudok megemlíteni. Esténként, amikor egyedül vagyok sokszor gondolok vissza arra az állapotra, elmélkedek és rettentõen vágyom oda vissza. Megpróbálom felidézni azt az érzést, de sajnos ez nem olyan mint amit akkor éreztem. Néha sikerül legalább megközelítõleg felidézni és akkor határtalanul boldognak felszabadultnak és megkönnyebbültnek érzem magam.
Élményem hirtelen ért véget, valahogy tudtam, hogy újra vissza kell jönnöm. Ez akkor és ott egyértelmû volt számomra, de utána már nem tudtam visszaemlékezni, miért is kellett visszatérnem ide.
Abban a létezésben minden olyan tiszta és valóságos volt, megszabadultam minden problémámtól, nem éreztem félelmet, csak nyugalmat és szeretetet. Akkor arra gondoltam, hogy mi mindannyian onnan jövünk, csak nem is tudjuk, mert elfelejtettük. A halállal pedig mindannyian oda térünk vissza, csak ezt se tudjuk. Ezért olyan hálátlan és nehéz a sorsunk, mert senki sem tudja valójában hová tart, csak sodródunk az életünk viharaiban és fogalmunk sincs a ránk váró világról. Azt hiszem, ott és akkor megismertem a teremtés titkát, de sajnos az élményem után ez valahogy elhomályosult elõttem.
Néha még fel tudom idézni azt az érzést, de az információk tömkelege, ami élményem közben tolult a tudatomba, magamhoz térésem után fokozatosan eltûnt. Sajnos nem tudom, hogy miért kell ennek így lennie, csak azt tudom, hogy egy olyan világban jártam, amit az emberek, talán mennyországnak írnak le.
Forrás: Árvai Attilaaranorma, Magánkiadás, 1998 , ára: 749,-Ft.