"Élni és élni hagyni!"- művészeti alkotások a zsidó életről

N

Naska

Vendég
Minden , amit kevésbé ismerünk, számunkra egzotikum. Az emberek csak a külsőségeket látják, a valódi tartalmak csak belülről ismerhetőek meg. Ebben segít minket az igaz művészet.
Ez a topic ízelítőt ad abból, hogy írók, költők, zeneszerzők és más különleges emberek hogy láttatják műveikben a zsidó-életet.


Bessenyei Ferenc
Hagyomány
/Hegedűs a háztetőn/
 
N

Naska

Vendég
Anne Frank naplója

Anne Frank 1929-ben született Otto Heinrich Frank és Edith Holländer második lányaként. Testvére: Margot Frank. A család Frankfurtban élt, ahol békésen megfért egymás mellett a zsidó és nem zsidó népesség, a gyerekek együtt jártak iskolába a katolikusokkal, protestánsokkal és zsidókkal együtt.

1933 márciusában a frankfurti választásokon Adolf Hitler náci pártja győzött, antiszemita megmozdulásokra került sor. Otto Frank elhatározta, hogy elhagyja Németországot. Családjával Amsterdamban telepedett le.

1940 májusában a németek megtámadták és megszállták Hollandiát, és elkezdődött a zsidók üldözése. Margotnak és Annének, akik kitűnően tanultak és sok barátjuk volt, el kellett hagyniuk az iskolát a törvények miatt, kizárólag zsidó iskolába járhattak, így kerültek a Jewish Lyceumba. A zsidóknak, így nekik is sárga csillagot kellett viselniük.
Anne 1942. június 12-én tizenharmadik születésnapjára egy naplót kapott ajándékba. A napló elején lévő emblémát néhány nappal később kicserélte apja képére. A naplóba úgy írta bejegyzéseit, mintha egy fiktív barátnőjének írt volna, ezért minden bejegyzése megszólítással kezdődik („Kedves Kittym!”)
1942. júliusban Margot behívót kapott a munkatáborba. A család a bujkálás mellett döntött, az Opekta épületébe, Otto Frank üzletébe, az amszterdami csatorna mellé „költöztek”. Otto Frank úgy tervezte, hogy innen Svájcba fognak menni a németek elől. A lakás az épület hátsó frontján volt. (Anne a naplójában ezt „Hátsó traktus”-nak nevezte.)
A bujkálásban Otto Frank négy régebbi dolgozója (Miep Gies, Viktor Kugler, Johannes Kleiman és Elli Voskuijl) segítette őket, a külvilággal való kapcsolatuk kizárólag rajtuk keresztül valósult meg. Nagyrészt tőlük tudták meg, hogy mi történik a világban, a háborúban. Tőlük kaptak mindent, ami a létfenntartásukhoz szükséges volt, élelmet, ruhát. Anne a naplójában meleg szavakkal emlékezett meg róluk.
Júliusban újabb bujkálók csatlakoztak hozzájuk, a van Pels család, novemberben pedig Fritz Pfeffer fogorvos. (A naplóban a van Pels család van Daan néven, Pfeffer pedig Dusselként szerepel.)
Anne olvasással és tanulással töltötte az idejét, Folyamatosan írta bejegyzéseit a naplóba, érzéseit, gondolatait a családról, a világról, a háborúról, a háború és a zsidóüldözés ellenére hitét nem adta fel.
Az utolsó bejegyzés időpontja: 1944. augusztus 1.


anne-frank.jpg






Részletek Anna Frank naplójából:


A hátsó traktusban vég nélküli viták folynak. Kraler úr a szemünkre vetette elővigyázatlanságunkat. Henk is hangsúlyozta, hogy hasonló esetben ne menjünk le a világért sem. Hangoztatták, hogy bujkálók vagyunk és foglyok, röghöz kötött zsidók, akiknek nincsenek jogaik, de van ezernyi kötelességük. Nekünk zsidóknak tilos kifejezésre juttatni érzéseinket, erőseknek, bátraknak kell lennünk, s zokszó nélkül kell vállalnunk minden kényelmetlenséget. Mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik és bíznunk kell Istenben. Egyszer csak elmúlik ez a szörnyű háború, s akkor újra emberek leszünk, nemcsak zsidók.
Vajon ki rótta ránk ezt a nagy megpróbáltatást? Ki tett bennünket, zsidókat kiválasztott néppé? Ki tűrte eddig is, hogy annyit szenvedjünk? Isten akarata volt mindez, s Isten ment majd meg bennünket. A zsidók már rengeteg szenvedést túléltek, s még eljön az idő, amikor majd átkozottakból példamutatókká válnak. Lehet, hogy éppen a mi hitünk lesz az, amely a világot és népeit jó útra téríti. Ezért, igen, ezért kell nekünk szenvednünk. Mi nem lehetünk csak hollandok, angolok vagy bármely más nemzet polgárai, hanem emellett mindig zsidók is vagyunk és azok is akarunk maradni.
Bátorság! Legyünk tudatában kötelességeinknek, ne zúgolódjunk, majd csak lesz valahogy; Isten még sosem hagyta cserben az ő népét. A zsidók századokon át életben maradtak, századokon át szenvedtek, de a századok alatt meg is edződtek. A gyengék elhullanak, az erősek azonban megmaradnak és soha el nem pusztulnak!
Ezen az éjszakán voltaképpen azt éreztem, hogy meg kell halnom, s vártam a rendőrséget. Készültem rá, csakúgy, mint a katonák a csatatéren. Szívesen feláldoztam volna magam a hazáért, de most, most, amikor megmenekültem, leghőbb kívánságom, hogy a háború után holland állampolgár lehessek!
Szeretem a holland népet, szeretem ezt a hazát, szeretem a nyelvet és itt akarok dolgozni. Még ha magához a királynőhöz kellene is fordulnom, addig nem tágítok, míg célomat el nem érem.
Egyre inkább függetlenítem magam a szüleimtől. Fiatal lány létemre több életkedv, igazságérzet és tárgyilagosság van bennem, mint anyában. Tudom, mit akarok, van életcélom, van véleményem, van hitem és van szerelmem. Csak akkor leszek boldog, ha a magam életét élhetem. Tudom, hogy nő vagyok, nő, akiben sok lelkierő és bátorság lakik.
Ha Isten engedi, hogy éljek, többre viszem, mint vitte valaha is az anyám. Nem maradok jelentéktelen, s dolgozni fogok a világ és az emberiség boldogulásáért!
És azt is tudom, hogy elsősorban bátorságra és boldogságra van szükségem.

1944. május 25, csütörtök
Drága Kittym!
Minden napra jut valami izgalom. Ma reggel elhurcolták a zöldségesünket, mert két zsidót bújtatott. Súlyos csapás ez nekünk, nemcsak azért, mert azok a szegény zsidók a halál torkába kerültek, de szörnyű sorsra jut az a derék ember is.
Feje tetején áll az egész világ. Gyűjtőtáborba hurcolják a tisztességes embereket, börtönbe és magánzárkába dugják őket, s a nép söpredéke uralkodik fiatal és öreg, szegény és gazdag felett. Feketekereskedelem miatt bukik le az egyik, zsidók és más üldözöttek bújtatása miatt a másik. Hacsak nem tagja valaki az NSB-nek,sose tudhatja, hogy mi történik vele másnap.
A szegény zöldségest mi is nagyon nélkülözzük. A lányok nem győzik és nem is tanácsos, hogy ők cipeljék a rengeteg krumplit a házba. Most majd még kevesebbet eszünk. Azt is elmondom, hogyan igyekszünk ezt megoldani.
Annyi bizonyos, hogy ezzel nem lesz kellemesebb az életünk. Anya közölte, hogy reggelit ezentúl nem eszünk, délben kását kenyérrel, este sült krumplit, esetleg egyszer vagy kétszer hetenként zöldfőzeléket vagy salátát kapunk, semmi egyebet. Ez bizony azt jelenti, hogy éhezni fogunk, de semmiféle nélkülözés nem lehet olyan szörnyű, mint az elhurcolás.



UTÓSZÓ
1944. augusztus 4-én a zöldrendőrség betört a búvóhelyre. Az üldözötteket elfogták, s velük együtt Kralert és Koophuist is német vagy holland koncentrációs táborba hurcolták.
A házat a Gestapo kirabolta. Miep és Elli a földön, szétszórt könyvek, folyóiratok és újságlapok között megtalálta Anne naplóját. Egyes, az olvasó számára érdektelen részletek kivételével az eredeti szöveg került közlésre.
A rejtekhely lakói közül csak Anne apja érte meg a felszabadulást. Kraler és Koophuis túlélte a holland internálótábor borzalmait és hazakerült családja körébe.
Anne 1945 márciusában, két hónappal Hollandia felszabadulása előtt, a bergen-belseni haláltáborban fejezte be életét.

 
N

Naska

Vendég
Egy könyv és egy film a múltból, mely segít megérteni a jelent

Az Exodus szónak több jelentése is van: jelenti a zsidók kivonulását az ókori Egyiptom földjéről, de tömeges kivándorlást is jelent.
Leon Marcus Uris regénye Izrael Állam létrejötte és a zsidó holokauszt történetét beszéli el.
1923-tól kezdve Palesztina Anglia mandátumterülete volt. Ekkor még csak pár tízezer zsidó élt az országban - jó szomszédságban az arabokkal. A második világháborút megelőző években -és azóta folyamatosan- egyre több zsidó szeretett volna a mai Izrael területére költözni. Ez már sértette az arab és angol érdekeket, ezért korlátozták a letelepedési engedélyek kibocsátását. A háború után rengeteg menekült indult el az ígéret földje felé. Az angolok szigorú intézkedéseket hoztak, és blokád alá vették Palesztina partjait. Akik mégis megpróbálkoztak a bejutással, legtöbbször az ő karjaikba rohantak. Számukra Ciprus volt a következő állomás, ahol angol menekülttáborokba kerültek, majd innen újra nekivágtak az útnak.
Ezért jött létre az Alija Bet nevű zsidó szervezet, amelynek fő feladata az illegális bevándorlók segítése volt.

exodus_2.jpg


Exodus ebben az esetben annak a hajónak a neve, amellyel az Alija Bet háromszáz gyermeket próbál Ciprusról Palesztinába szállítani.
A könyvből megérthetjük a zsidók történelmi vágyát arra, hogy Izrael földjén élhessenek, az arabok jogos és ugyancsak történelmi igényét földjük iránt, az angolok gazdasági (olaj) érdekeit, és a világ hozzáállását ezen szövevényes kérdéshez.
1960-ban Otto Preminger amerikai rendező megfilmesítette a témát.
Szereplők:
Paul Newman
Eva Marie Saint
Ralph Richardson
Peter Lawford
Sal Mineo
Lee J. Cobb
John Derek
Hugh Griffith
Sal Mineo
A film az elmúlt fél évszázad alatt klasszikussá vált. Azok számára fontos leginkább, akiket érdekel a történelem, de nincs kedvük száraz történelmi könyveket vagy lexikonokat böngészni.
 
N

Naska

Vendég
Az önmagát beteljesítő legenda

A legendák realitásában sokan kételkednek. A csodákat megmagyarázni lehetetlen. Vagy hisz benne az ember, vagy legyint egyet. Ilyen a "igazak" legendája is, mely szerint 36 igaz ember él a világban. Az „igazak” kiválasztottak, tiszták és bölcsek, de nem tudnak róla. Csak egy megszenvedett élet során jönnek rá erre. Ha valamelyikül meghal, új ember születik helyébe.
André Swartz-Bart könyve, az Igazak ivadéka erre a mesés -vagy valós- történetre épül. Ez a családregény egy kiválasztott dinasztiának, a Lévyknek a sorsát követi nyomon, akiket az egyik országból amásikba üldöznek a progromok, megaláztatások.
Az ősidőktől egészen a XX. szádi poklig, a náci koncentrációs táborig.

igazaki.jpg



Fegyveres SS-alakulatok százas csoportokba osztották a halálraítélteket. A szögesdróttal szegélyezett folyosónak mintha sohasem akart volna vége szakadni. Minden tíz lépésnél egy tábla függött, ezzel a szöveggel:
A FÜRDŐKHÖZ.
A csorda azután tankelhárító-akadályok mellett haladt el, majd egy hosszú tankcsapda mentén, utána újból zegzugosra csavart, valóságos bozótot alkotó drótsövény következett, végül még egy hosszú-hosszú folyosó, a szabad ég alatt, két szögesdrót fal között. Az egyik kisgyerek elájult, Ernie a karján vitte tovább. Más gyerekek egymást támogatták. És a tömeg egyre súlyosabb csöndjében, a mind dögletesebb bűzben könnyű és szelíd szavak fakadtak Ernie ajkán; ezek tagolták és festették alá álmokkal a gyermekek lépteit, és szerelemmel Golda útját. Ő maga pedig közben úgy érezte, hogy soha nem szűnő némaság szakadt a baromcsordaként vágóhídra vezetett zsidókra, hogy nincs többé örökös, nincs emlékezet, amely tovább őrizné az időben az áldozatok néma menetét, hogy egyetlen hű kutya sem reszket, egyetlen harang szíve sem zendül meg utánuk, csak a csillagok siklanak tovább felettük a hideg égbolton. És ekkor így szólt magában Ernie Lévy, az Igaz férfiú, akinek szeméből ismét megindultak a részvét véres könnyei:
"Én Istenem, Uram, így indultunk mi el évezredekkel ezelőtt. Kiszáradt sivatagokon haladtunk át, keresztülmentünk a vér Vörös Tengerén, a sós és keserű könnyek vízözönén. Nagyon-nagyon öregek vagyunk már, és még mindig megyünk tovább. Szeretnénk végre-valahára megérkezni!"

Az épület valóban fürdőhöz hasonlított. Jobbra-balra nagy betonedényekben hervadt virágtövek. A kis falépcső alján egy bajuszos, jóindulatú SS-legény azt mondta a halálraítélteknek:
- Semmi bajuk sem lesz! Az a fő, hogy jó nagyot lélegezzenek, az erősíti a tüdőt, és megelőzi a ragályos betegségeket is, szóval kitűnő fertőtlenítő eszköz!
Legtöbben szó nélkül léptek be az ajtón. Sodorta őket az utánuk következők tömege. Bent egy óriási öltözőhelyiségfélébe jutottak. A falakon számozott fogasok sorakoztak. Itt az egész csorda mezítelenre vetkőzött, több-kevesebb nehézséggel, SS-legények vigasztaló irányítása mellett. Ezek külön figyelmeztették őket, hogy mindenki jól jegyezze meg magának a fogasa számát. Azután kis szappandarabokat osztottak ki közöttük, amelyek mintha kőből lettek volna. Golda megkérte Ernie-t, hogy ne nézzen rá. Becsukta hát a szemét és hagyta, hogy a lány vezesse, s a gyermekek, akiknek sima kezecskéjét ott érezte meztelen combján. Így lépett be a tolóajtón a második helyiségbe, ahol a mennyezetbe szerelt zuhanyok alatt, a betonfalba vágott kis fülkékben pislákoló rácsos, apró villanylámpák kékes fényében már nagy tömeg zsúfolódott össze: zsidó férfiak és nők, gyermekek és aggastyánok szorongtak.
Ernie csukott szemmel állta az utolsó emberhústömegek lökéseit; ezeket már puskatussal erőszakolták be a gázkamrába az SS-legények; csukott szemmel is érezte, mikor alszik ki a villany a még eleven emberek felett, a hirtelen kétségbeesetten kiáltozni kezdő zsidó nők és az aggastyánok felett, akiknek szájából egyre hangosabban szálltak fel a szent imák, a szállítmány gyermek-vértanúi felett, akik most, a halálküzdelemben visszataláltak réges-régi zsenge ártatlanságukba, s ugyanazokat a szavakat kiáltozták valamennyien: "Anyu! Pedig igazán jó voltam! Sötét van! Sötét van!"...
S miközben a "Cyklon-B" gáz első hullámai beszivárogtak a verejtékező nagy testek közé, majd leülepedtek az alsó szinten, a nyugtalan gyerekfejek szőnyegén, Ernie kibontakozott Golda néma öleléséből, lehajolt a sötétben a lába közé simuló kicsinyekhez, és lelke minden szeretetével és erejével üvölteni kezdett:
- Vegyetek mély lélegzetet, báránykáim, gyorsan lélegezzetek!
Amikor pedig a gáz felhője már elborított mindent, a halálkamra fekete égboltozata alatt teljes csend lett, körülbelül egy percre; ezt a csendet csak éles köhögési rohamok törték meg, s azoknak jajszava, akik már sokkal mélyebben merültek bele halálküzdelmükbe, semhogy áldozatul tudták volna felajánlani; utána pedig patakként csörgedezni kezdett, majd vízeséssé, megállíthatatlan fenséges áradattá nőtt a himnusz, a zsidók himnusza, a zsidóké, akik kétezer esztendő óta nem viseltek kardot, akiknek soha nem voltak hittérítő hódításaik, sem színes rabszolgáik - a gázkamrán végighömpölygött a szeretetnek az az ősi himnusza, amelyet véres betűkkel véstek a föld kemény kérgébe, s elfojtotta a feneketlen mélységekből feltörő sötét röhögést:
SÖMA JISZRAÉL,
ADONÁJ, ELOCHÉNU,
ADONÁJ ECHOD
"...Halljad, Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlen egy. Uram, irgalmaddal te táplálod az élőket, s nagy könyörületességeddel feltámasztod a halottakat; és támogatod a gyengéket, és meggyógyítod a betegeket, és széttöröd a rabszolgák bilincsét; és hűségesen megtartod ígéreteidet azokkal szemben, akik a porban hevernek. Ki mérhető hozzád, könyörületes Atyánk, és ki az, aki hozzád hasonló?..."
Egyenként haltak el a hangok a hosszú, befejezetlenül maradó himnusz közben; a halódó gyermekek körme, végső tiltakozásként, már Ernie combjába mélyedt, már Golda ölelése is lazulni kezdett, csókjai gyengültek, amikor egyszerre vadul, szenvedélyesen szerelmese nyakába kapaszkodott, s hörögve súgta fülébe a kérdést:
- Hát igazán nem foglak látni soha többé? Soha többé?!
Ernie-nek sikerült úrrá lennie a torkába fúródó izzó tű okozta fájdalom felett, szeme tágra nyitva meredt az átláthatatlan éjszakába, s belekiáltotta a már eszméletlen Golda fülébe, akinek teste tehetetlenül dőlt az övére:
- Dehogynem! Most mindjárt! Esküszöm, így van!
Majd rádöbbent, hogy immár semmit sem tud tenni senkiért a világon, s a saját megsemmisülését megelőző villanásban boldogan emlékezett vissza rabbi Chanina ben Teradion legendájára, amelyet nagyapja mondott el neki valamikor örvendezve: Amikor a szelíd lelkű rabbit a Tóra tekercsébe csavarva máglyára vetették a rómaiak, mert a Törvényt tanította, s meggyújtották alatta a máglyát, amelyet zöldleveles fahasábokból raktak, hogy minél tovább tartson a kínszenvedése - akkor megkérdezték tőle tanítványai: "Mester, mondd, mit látsz most?" És rabbi Chanina azt felelte: "Látom, hogy a pergamen ég, de a betűk elszállanak..." Igen, igaz, a betűk elszállanak, mondta magában Ernie Lévy, miközben a mellét emésztő láng hirtelen átcsapott agyára is. Halódó karja a féltő és oltalmazó szeretet utolsó öntudatlan mozdulatával ölelte át Golda testét, és félórával később ebben a helyzetben találták meg a Sonderkommandoemberei, akiknek a zsidókat el kellett égetniük a krematóriumban. Így történt ez sok millió mással is, akik a Luftmensch állapotából a Luft állapotába mentek át.Ezt már nem fordítom le. Történetem tehát nem úgy végződik, hogy megmarad valamilyen sírhalom, amelyhez időnként ellátogatnak emlékezni a hátramaradottak.
Mert a krematóriumok kéményén kiáramló füst ugyanazon fizikai törvényeknek engedelmeskedik, mint minden más füst: a lebegő részecskék összesűrűsödnek, majd szétszóródnak a szélben. Az igen tisztelt olvasó számára a zarándoklásnak egyetlen lehetősége marad csupán: az, hogy olykor mélabúsan felnéz a zivataros égboltozatra.
És dicsértessék... Auschwitz... az Örökkévaló... Majdanek... neve... Treblinka... És dicsértessék... Buchenwald... az Örökkévaló... Mauthausen... neve... Belzec... És dicsértessék... Sobibor... az Örökkévaló... Chelmno... neve... Ponarij... És dicsértessék... Theresienstadt... az Örökkévaló... Varsó... neve... Vilnius... És dicsértessék... Skarzisko... az Örökkévaló... Bergen-Belsen... neve... Janow... És dicsértessék... Dora... az Örökkévaló... Neuengamme... neve... Pustkow... És dicsértessék...

Néha, igaz, az ember szíve majd megszakad a keserűségtől. De sokszor előfordul az is, különösen esténként, hogy nem tudok másképpen gondolni a hatmillió halállal meghalt Ernie Lévyre, mint aki él még, valahol, magam sem tudom, hol...
 
N

Naska

Vendég
Madách Imre Mózes

Madách Imre
Mózes



mozes.jpg


5.felvonás
(A zsidók táborában, az Abarim hegye alatt, a Jordánnál.

Középen a frigyszekrény sátora nyitva áll. A hegy egyik meredek
szikláján a háttérben terebélyes fa látszik. Mózes, Áron, Mária,
Józsué a sátor előtt. Hátrább félkörben az elöljárók. Mögöttük nép.)



Mózes
Hát itten állunk, Áron, újolag,
Hol negyven év előtt - a szent küszöbnél.
Előttünk egy lépésre Kánahán.
ÁRON
Csakhogy még akkor kebleink feszültek
A tetterőtől - most pihenni vágynak.
MÓZES
Igaz, igaz. - No, nem vágynak soká. -
Felolvasád-e a népösszeirást? -
ÁRON
Felolvasám, és senki nem felelt rá. -
Mind némán fekszik a nép sírfenéken,
Mely akkor élt. Csak én, te, Mária,
És Józsué maradtunk meg tanúkul
A volt világból - mellyet eltemettünk. -
MÓZES
Ah, Józsuét ne számítsd, ő bemegy
Az ígért földre. Szemből szembe látja
A sok csodát, mivel Jehova ott
Népére vár. Ah, ő nincsen felírva
Rettentő lajstromában a halálnak.
De mink igen, bátyám - öreg barátom.
Azért készüljünk - s Mária te is.
MÁRIA
Nem látod-é, hogy én készen vagyok. -
Az a hatalmas szellem elhagyott,
Mely roncsolt testemet birá tanyául.
És én halott maradtam, mely mozog,
Mely fú ugyan még, ámde már nem érez;
És várva várja a szót - hogy szabad
Feküdni menni. - Húr előre ment már
Helyet csinálni. -
MÓZES
Jól van, Mária. -
Sok szenvedéssel nyertél rá jogot,
Feletted a föld, hogy könnyű legyen. -
Áron! Te meg - csak tedd le e palástot.
Rakd ékeid mind a frigy sátorába.
Az oltártól búcsúzzál, mert felette
Szent áldozatot többé nem mutatsz be.
A főpap tisztétől felmentelek! -
Fiad, Eleazár lépend helyedbe. -
ÁRON
Im, itt van minden. - Tisztán nyújtom át
Istennek, népnek - mint főpaphoz illik -
Emelt fővel - nyugalmas lelkülettel.
Nehéz napokban hordtam. Adja Isten,
Fényét ismerjék csak, ne terheit
Késő utódok.
MÁRIA
Áron! Jőj - megyünk.
ÁRON
Meghalni, Mária?
MÁRIA
Igen, igen. -
MÓZES
Ne búcsúzzunk. Követlek nemsokára.
ÁRON
Ki a hegyekbe! - Haljunk meg szabadban. -
MÓZES
Két kőkoporsó áll ott számotokra.
MÁRIA
Hát, Mózes, a tiéd - a harmadik? -
Testvérnél illik testvérnek pihenni. -
MÓZES
Szűm véletek megy sírba. Ah, de lelkem
Isten szolgája - tőle várja most is,
Hogy elbocsátja majd - utánatok.
ÁRON
Jó béketűrést. - (El Máriával.)
MÓZES
Nektek meg nyugalmat. -
Óh, jaj! Mi kín, utolsó emberül
Maradni a világból, mely miénk volt. -
Kisértetül fetrengni unokák közt,
Kik alig értenek már, amidőn
Múltunkról szólunk; és amit szerettünk,
Alig nevéről, hogy még ösmerik. - -
Hej, Józsué, fiam, fogd kardomat;
Te vagy utánam a vezér, tudod.
Majd bémutatlak a népség előtt.
JÓZSUÉ
Mi végre mindez Mózes - nem vagy-é,
Hálá Istennek, még ép és erős? -
Te népedet soká fogod vezetni. -
MÓZES
Ne hidd - ne hidd. Mi bennem még erő van,
Nem izmaim, nem véremnek sajátja,
Csak Isten adta, hogy rendet tegyek.
De mint a nyíl lehull, ha célhoz ért,
S a mag letolja a hervadt virágot;
Kitérek én is, hogyha állsz helyembe. -
Fel, Izraelnek népe! Üdvözöld
Az új vezért. -
NÉP
Üdvözlünk, Józsué. -
MÓZES
Örüljetek - mert ő a férfiú,
Kit Ábrahám nagy Istene kinézett,
Hogy Kánahánba végre bévezessen.
Ki véget vet keserveink korának,
S megnyitja a boldogságnak korát. -
Óh, mostohább volt, mely nekem jutott.
A sors rabszolga-népet bíza rám.
Keresztül kelle száz vészen vezetnem.
Keresztül a tűz s vér keresztelésén,
Hogy szolgasága bűnjegyét lemossa.
Csak zúgolódás s átok volt jutalmam;
És mégis hálát mondok Istenemnek,
Mert e dicső napot meg hagyta érnem;
Melyben kifáradt a sors üldözése,
S csak győzelem vár a javult utódra. -
Ne nyomja lelkem semmiféle vád,
Hiven megoszték bánatot, nyomort,
Mindég én nemzetemmel. - Szóljatok!
Nem úgy van-é?
NÉP
De úgy van, szentigaz. -
MÓZES
S most nyugton hajthatom le agg fejem,
Azokhoz - akik vélem szenvedének. -
Itt Józsué, vezértek. -
NÉP
Éljen, éljen! -
MÓZES
Most jól hallgassátok meg végszavam,
Tudjátok, sír széléről intelek. -
Előttünk áll a frigynek sátora,
Melyben törvényünk s Istenünk lakik.
Ha e törvényt, melyért egy nemzedék
Hanyatlott sírba órjás szenvedés közt,
Melyet nem múló, szent okmány gyanánt
Ezreknek hulló vére megpecsételt,
Elhagyná a nép, mely Isten kegyéből
Oly annyi nép közül megnyerte azt;
Ha alkuvásnak dobná tárgyaul,
S idegen isteneknek kedveért,
Egy szent sorában megcsonkítaná :
Átkoknak átkát én kérném fejére.
És annyi nép közt ő lesz az utolsó,
Hajkált és üldött, mint veszett kutya;
Mert nem tudá kegyelmét megbecsülni. -
NÉP
Legyen, mint mondod.
MÓZES
Hallod Istenem! - -
Aztán, ha majd jó dolgotok leszen,
S bőségnek örvendeztek Kánaánban;
Népem, ne hidd, hogy amely egyesit,
Az a szent eszme, amely összetart,
Mely nemzetté tesz, a föld - a haza;
Mert dús kalászát néked rengeti. -
Nem, nem - hisz táplált a kietlen is,
Egyiptom is táplálta őseid,
S azért nem voltál-é egy mindenütt,
Nem-é maradtál Isten ősi népe? -
S jövőben is az lesz közötted első,
Szivében a törvényt ki hűn megőrzi;
Ezrek felett, kik dús örökben élnek,
Bár nem lesz talpalatnyi földe is. -
Mert nem hitvány göröngy, melyet tapodsz,
De e sátor törvénye tesz zsidóvá.
S ezért e sátor egy, maga legyen,
Páratlan közted, óh, én nemzetem,
Egységednek szentelt tanújele.
Zarándokolva oltárára hordjon
Ajándokot, panaszt, örömet és bút,
Világvégéről is minden - ki hű. -
NÉP
Legyen, mint mondod.
MÓZES
Megnyugszom szavadban. -
Most hozzád szólok, hallgass, Józsué.
Ha meghalok, s bemégy majd Kánaánba,
Egy templomot, egy oltárt meg ne hagyj,
Egy szobrot, egy betűt, vagy síri jelt. -
Pusztíts ki mindent, élőt és nem élőt,
Miből csak egy emléksugára kelhet
A vad pogánynak, melyet ott legyőzesz. -
Ne higgy, ha kér, szolgádul el ne vállald,
Urad kívánna lenni majd idővel.
Ne ültesd asztalodhoz, hogy megoszd
Ebéded véle, mert áldást, ha mond,
Átkot kiván reád minden falattal,
Keménykedjék meg könnyétől szived,
S ha bájosan mosolyg rád asszonya,
Tudd, hogy szivében bosszú les reád. -
Maroknyi nép vagyunk, fiam. Körűlünk
Tengernyi az ellenség. Gyűlölet
Tarthatja csak fenn népét Izraelnek,
Szeretet csúfosan olvasztaná el. -
JÓZSUÉ
Nagy dolgokat bizol rám - mondd, hogyan
Állok meg én - közember erejével,
Az óriástól elhagyott helyen?
MÓZES
E tisztes férfiak - e népvezérek
Fognak tanáccsal gyámolítani. -
Megkértem Istent, és a szellemet,
Mely eddig az én keblemet laká,
Reájok önti. - Óvjátok híven.
Áldás reátok - álljatok helyemben. -
Te Józsué meg, csak bízzál magadban.
JÓZSUÉ
Láttad, hogy mit birok.
MÓZES
Láttam fiam.
S méltattalak. - Most népem, még csak egyet! -
Ha meghalok - porom földdel vegyül,
Ne hagyjátok, hogy ellenség tapodja
Sírhantomat - hogy bírja idegen.
Igérjétek meg ezt szent esküvéssel,
Késő utódok ártatlan fejére,
Hogy áldás, átok, úgy szálljon reája...
S könnyebben dűlök Ábrahám ölébe.
NÉP
Igérjük, íme!
MÓZES
Köszönöm, barátim. -
Még egyszer - a nagy Isten véletek,
Térjen mindenki nyugton sátorába,
És Józsuétól várja a parancsszót;
Mert Mózes a néphez most szólt utószor -
És halni megy.

(El, a hegyek felé. A nép mindenfelé oszlik.)

JÓZSUÉ
De illyen szökve nem.
Én a sirig kisérlek - megfogadtam. - (El Mózes után.)


VÁLTOZÁS

(A táboron kívül, a hegyekben. A terebélyes fa a meredek
kősziklán innen is látszik. - Mózes jő, utána Józsué.)
MÓZES
Mondtam, fiam, térj vissza, szent hely ez,
Jehova várja végső számadásra
Szolgáját itten. - Menj, és hagyj magamra.
JÓZSUÉ
Tűrd kérlek el, Mózes, hogy nem teszem.
Inkább majd lopva járok nyomdokodban,
Bokrok mögött bujkálok szüntelen;
Nem is fogsz látni - én látlak csupán.
MÓZES
Gyermekkivánság! - Mondd csak, Józsué,
Mivégre volna ez? -
JÓZSUÉ
Hogy jelt tehessek
A sírra, melyben el foglak temetni.
MÓZES
Gonosz fiú! - Rabbá kivánod-e
A sírt is tenni, mellyért életemben
Küzdék, hogy csendes és szabad legyen? -
Jelt kívánsz tenni rá, hogy majd utóbb
Álkönnyet és átkot hordjon a bolond rá? -
Vagy összeszedje a port a pulya,
És vad futásban hordja el magával,
Hogy esküjét megtartsa, s életét
Se kockáztassa. - Menj, menj, Józsué! -
JÓZSUÉ
Nem lesz-é a nép prófétája mellett,
Ki messze elható szemét befogja,
És nagy szivének kisded ágyat ás? -
MÓZES
Ne félj, ne félj! - Hidd el, készít az Úr
Szolgájának, ki napszámát betölté,
Pihenni ágyat is. -
JÓZSUÉ
S hogyan tudom meg,
Hogy indulnom kell már az új hazába,
Mert Mózes nincsen többé? -
MÓZES
Látod e fát,
Amott a szirten - mely magányosan,
És büszke fővel néz a völgyfenékre? -
Kilátszik az jól táborunkba is.
Nézd meg minden nap - s amidőn ledűl...
JÓZSUÉ
Akkor lehajtja Mózes is fejét.
MÓZES
Jól mondod - és te Kánaánba indulsz. -
Kezet, fiam. - Vezér! Most táborodba. - (Józsué el.)
JEHOVA SZAVA
Mózes! Készen vagy-é?
MÓZES
Készen vagyok.
Csak egy kegyért esdeklek még előtted:
Többször méltattál, hogy velem beszélj,
Szegény szolgáddal. Nem láthattam arcod,
Mert tudtam, aki színről színre lát
Az a halálé. - Most mutasd magad meg.
JEHOVA (megjelenik)
Láss hát, de meg ne rettenj. -
MÓZES (leborul)
Óh, Uram!
A napba vágytam nézni - s megvakít. -
Most már szólits el - mit várok tovább? -
JEHOVA
Csak kelj fel, szolgám, mért e nagy sietség?
Ki oly soká nem-zúgolódva tűrtél,
Még várhatsz egy kicsinyt. Fel! Jőj utánam.
Még egy örömmel tartozom neked. -
MÓZES
Ha láttalak - min tudnék még örülni? -
JEHOVA
Csak jőj tovább - lépj itten e magasra -
Feljebb még, Mózes - így - most nézz elődbe: -
Imé, kitárva látod Kánaánt! - -
MÓZES
Halkabban, szív! Vagy keblem szétveted. -
E percért vívtam teljes életemben,
E képet rajzolá ki képzetem
Legcsillogóbb festékivel, midőn
Már majdnem elnyelt tomboló vihar,
Vagy álnok szemmel száz ínség lesett;
S ujult erőt hozott mindannyiszor. -
Pedig mi volt az mind! Ködalkotás -
Hogy most, midőn megtestesülve látom;
Megdöbbent a nem álmodott való. - -
Mi gazdag síkság, és mi zöld hegyek -
Száz fényes város kúpjai ragyognak
Közöttük. Hízott nyájak mindenütt,
S ezüst szalagként kígyózó folyó. -
Lelkemben látom máris népemet,
Amint betör, s tábort jár e vidéken.
Mindég előre. S e szellő talán,
Mely most köszöntve csókol homlokon,
Már holnap győztes zászlóm lengeti. -
Amott középen, a Sion fokán,
Ragyogni látom a frigy sátorát.
Nem vándorútban többé, mint az űzött,
Ki egy éjt megpihen, s odább siet,
Ujabb nyugalmat puszták közt keresve;
De oly szilárdan, mint a szirtalap,
Irányaul szolgálva fél világnak,
Amint dicsében messze földre néz. -
JEHOVA
Csak kéjelegj, csak kéjelegj, fiam,
E látásban. - Nagyon megérdemelted.
MÓZES
Megérdemeltem? - Mondd, uram, mivel?
Szenvedtem-é, küzdék-e, nem tudom.
Ki van törülve minden kínos év,
Mely áll Egyiptom s Kánaán között.
E két napot oly könnyű összekötni,
Mint hogyha egy éj volna csak közöttük,
És minden baj, csak ez egy éjnek álma. -
Ha érdemem volt, azt is elvevéd,
Mert eltörpíted a jutalmazással. - -
Szent föld! E csókkal, íme, eljegyezlek! -
(Leborul, hogy a bokrok s sziklák eltakarják. Jehova eltűnik.)



MÁSODIK VÁLTOZÁS

(Ismét a zsidók tábora, mint a felvonás elején. Józsué jő,
utána a nép, a szövetség sátoránál félkört képezve megállnak.)




JÓZSUÉ

Előre csak. - Itt a frigy sátoránál
Álljunk meg ismét, mint naponta szoktuk,
És kezdjünk újra zengni szent imát,
Egyszerre gyászost s hitre buzditót.
Gyászost, mert Izrael árván maradt,
Már harminc napja, amint elhagyott
Mózes s nem tudjuk, hogy mi érte őt.
Megtér-e még - elhangzik-é, ki tudja? -
De buzditó dalt is, mert új csatákra
És győzelemre teljes bízalom kell.
NÉP (ének)
Szirt ő... Amit teszen, hibátlan az,
És minden úta szent, igaz, dicső.
Egyetlen Isten ő, ki nem hazud,
Hű és igaz; nem áltató csalárd.
JÓZSUÉ
Meddig fogunk még harcra készen állni?
Keblünket a kinos bizonytalanság,
E véres rém, erőltetett mosoly,
S rejtett könyűvel csak szaggatja - tépi -
S még semmi jel. -- Óh, népem Istene,
Jőj, jőj segélyűl, vagy zord elhagyottság
Hideg lehétől keblem összeroskad.
NÉP (ének)
Lássátok! Én - csak én vagyok,
És nincsen Isten kívülem, velem.
Én ölhetek, s viszontag - éltetek;
Sebez, de ám gyógyíthat is karom,
S tőlem ki mentne, óvna - senki nincs.

(Nehéz fejszevágások hallatszanak a hegyek felől.)

JÓZSUÉ
Csitt - csitt - mi volt ez? Vagy csak képzelem?
Nem - nem - megint! - Megint! - Mi végzetes hang!
Mint óriás kar döngető verése.
Visszhangot ébreszt kősziklákban is,
S az emberszív megdöbben hallatára. -
(A meredek szirt tetején állott terebélyes fa nagy robajjal a mélybe zuhan.)
Mózes meghalt! - Le térdre, nemzetem!
Prófétád sírba szállott, és vele
A kétes küzdés fájdalmas kora. -
De óh, ne hidd, hogy meddő volt azért
E gyász kor. - Nem, nem, az szülé ez újat,
Melynek csak kínja volt övé - virága
Miénk lesz, hogyha az új nemzedék -
Bátran, s győzelmi hittel lép belé. - -
Fújjátok a harckürtöket. - Előre!
Jeríko kapujához. - Hogyha Isten
Lesz keblünk vérte - kürtjeink szavára
Erős fala előttünk porba dűl.


(Függöny.)
 
Utoljára módosítva a moderátor által:
N

Naska

Vendég
Kertész Imre Sorstalanság


03.jpg



Mindenesetre, úgy tetszett, soká fekhettem így, s elvoltam, békésen, szelíden, kíváncsiság nélkül, türelemmel, itt, ahová tettek. Hideget, fájdalmat nem éreztem, s azt is inkább csak értelmem, semmint a
bőröm közvetítette, hogy arcomat valami szúrós, hó és eső közti csapadék permetezi. El-eltűnődtem egy s máson, el-elnéztem, ami már így, minden fölös mozdulat, fáradság nélkül a szemembe ötlött:
például arcom fölött az alacsony, szürke és átlátszatlan eget, pontosabban az ólmos, lomha járású, téli felhőzetet, amely szemem elől eltakarta. Mindamellett hellyel-közzel meg-meghasadozott, itt-ott váratlan rés, fényesebb lyuk is keletkezett egy-egy futó pillanatra benne, s ez olyan volt, mint valami mélység hirtelen sejtelme, amelyből ilyenkor mintha egy sugár vetülne odaföntről rám, egy gyors, fürkész tekintet, egy meghatározhatatlan színű, de mindenesetre kétségkívül világos szem – némiképp
egy k i s s é az orvoséhoz hasonló, aki elébe egykor, még Auschwitzban kerültem. Közvetlen mellettem ormótlan tárgy: egy facipő, másik oldalon meg az enyémhez hasonló ördögsapka, két hegyes tartozék – orr meg áll – közti üreges mélyedés – egy arc került látszögembe. Azon túl további fejek, tárgyak, testek
– megértettem, a rakomány maradéka, hulladéka, mondhatnám pontosabb szóval, amit egyelőre ide tettek vélhetően félre. Valamennyi idő, s nem tudom, egy óra, egy nap vagy egy év múlva, aztán végre hangokat, neszeket, munka, rendezkedés zörejét észleltem. A mellettem levő fej egyszerre csak megemelkedett, s lejjebb, a vállánál rabgúnyás karokat láttam meg, amint valamilyen kordé- vagy targonca-félére készülődtek fölhajítani, a már ráhalmozott egyéb testek kupacának tetejébe.
Ugyanakkor tört szófoszlány ért fülemhez, amit alig-alig sikerült csak kihámoznom, s ebben a rekedtes suttogásban még kevésbé egy valaha pedig – emlékeznem kellett – mennyire érces hangra ismertem: – Tilt… a… kozo… zom… – motyogta. Egy pillanatra akkor, mielőtt még tovább lendült volna, megállt a levegőben, mintegy a meglepetéstől, úgy éreztem, s mindjárt egy másik hangot hallottam meg, azét nyilván, aki a vállát fogta. Kellemes, férfias színezetű, barátságos hang volt, k i s s é idegenes, amolyan lágerbeli németsége érzésem szerint inkább bizonyos meghökkenésről, némelyes ámulatról, mintsem neheztelésről tanúskodott: – Was? Du willst noch leben? – kérdezte, s csakugyan, ezt magam is furcsa,
mivel sem indokolható, egészében meglehetős oktalan dolognak találtam abban a percben. Akkor is tettem föl: magam részéről értelmesebb leszek. De már fölém is hajoltak, s hunyorogni voltam
kénytelen, mivel egy kéz matatott valamit a szemem táján, mielőtt engem is egy kisebb kordé rakományának közepébe huppantottak, majd tolni kezdtek valamerre, nemigen kíváncsiskodtam,
merre. Egy dolog foglalkoztatott csupán, egy gondolat, egy kérdés, ami e percben ötlött csak eszembe. Meglehet, az én hibám, hogy nem tudtam, de hát sosem voltam annyira előrelátó, hogy megérdeklődjem a buchenwaldi szokásokat, rendtartást, eljárásmódot, egyszóval, hogy itt miképpen is csinálják: gázzal-e, mint Auschwitzban, talán orvosságszer segédletével, amiről úgyszintén ott hallottam, esetleg golyóval, netalán máshogy, az ezer egyéb mód egyikével, melyhez az én ismereteim nem elegendők – nem sejtettem. Mindenesetre azt reméltem, nem fog fájni, s meglehet, furcsaság, de hát ez is éppoly valódi volt, éppúgy betöltött, mint más, igazibb remények – hogy így mondjam –, melyeket a jövőhöz fűzünk. S akkor tudtam csak meg, hogy a hiúság oly érzés, mely az embert egészen a végső pillanatáig elkíséri, úgy látszik, mert valóban, bármennyire furdalt is ez a bizonytalanság, se kérdést, se kérelmet, egyetlen szót sem intéztem, de még csak egy futó tekintetet sem vetettem hátra, arra vagy azokra, akik toltak. De az út egy magas kanyarodóhoz érkezett, s odalenn egyszerre széles
látkép bukkant ki alattam. Ott volt az egész roppant lejtőt benépesítő sűrű táj, az egyforma kőházikókkal, a takaros zöld, meg egy külön csoportot alkotó, tán új, k i s s é komorabb, még festetlen
barakkokkal, a különböző övezeteket elválasztó belső drótkerítések tekervényes, de láthatóan rendezett szövevényével, távolabb a hatalmas, most csupasz fák ködbe vesző rengetegével. Nem tudom, amott egy épületnél mire várakozott a sok pucér muzulmán, pár föl-alá sétálgató méltóság meg, ha jól láttam, s csakugyan, zsámolyaikról, serénykedő mozdulataikról egyszerre fölismertem: fodrászok körében – ilyenképp akkor hát fürdőre s majdani bebocsáttatásra nyilván. De beljebb, a macskaköves, messzi
lágerutcákat is mozgás, lanyha szorgoskodás, tevés-vevés, időtöltés jelei népesítették be – törzslakosok, gyöngélkedők, előkelőségek, raktárosok, belső kommandók szerencsés kiválasztottjai jöttek-mentek, végezték mindennapi teendőjüket. Imitt-amott gyanúsabb füstök keveredtek el barátságosabb gőzökkel, valamerről ismerős csörömpölés szállt fel hozzám puhán, mint a harangszó álmainkban, s
keresgélő tekintetem ott alant rá is bukkant a cipekedő menetre, a vállra vetett rudak, a rudakon meg a párolgó kondérok súlyától roskadozva, s a fanyar szagú levegőben a távolból, semmi kétség, répaleves illatára ösmertem. Kár volt, mert ez a látvány, ez az illat indíthatta el, pedig már zsibbadt mellemből azt az érzést, melynek növekvő hulláma még kiszáradt szememből is pár melegebb cseppet volt képes az arcomat áztató hideg nedvesség közé préselni. S hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhettem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétől szégyenkező s mégiscsak egyre makacskodó szavát: szeretnék kicsit még élni ebben a szép
koncentrációs táborban.

Részlet a Sorstalanság c. filmből
 

fransancisco

Kitiltott (BANned)
SINGER, ISAAC BASHEVISH: A szégyenfolt
Max Barabander, a gazdag zsidó lánykereskedö visszatér Argentínából ifjúkori ballépései színhelyére, Varsóba. A vére azonban űzi-hajtja: ahelyett, hogy felkeresné szülei sírját egy kis galíciai faluban, kétes és botrányos nőügyekbe bonyolódik, félig akaratán kívül össze-vissza hazudozik, egyre jobban gabalyodik saját lódításai hálójába. És a végén ott köt ki, ahonnan elindult: a börtönben...
Ha valaki kételkedne benne, hogy Isaac Bashevis Singer korunk egyik egyik legnagyobb mesélője, olvassa el ezt a könyvet.

Mindenkinek ajánlom: mert jobban megismerheti a zsidóság kultúráját es gondolkodásmódját, és a varsói zsidóság történelmét.
 

szege

Állandó Tag
Állandó Tag
Ki téged úgy szeret

Nagyon érdekelne a következő dokumentumfilm és könyv.

Cím:A látogatás
rendező: B. Révész László
1983.
76 perc

A film alapjául szolgált Bruck Edith könyve: Ki téged úgy szeret
A dokumentumfilmben az írónő visszatér egykori szülőfalujába.

Akinek esetleg megvan és fel is töltené köszönöm.

szege
 

szege

Állandó Tag
Állandó Tag
Az említett filmről kicsit bővebben:

A látogatás (dokumentum-portréfilm , 1983 ) 72 perc
Edith Bruck olasz írónő 1932-ben született egy Bodrog-közi kis faluban a szegény zsidó mészáros,Steinschreiber Sándor egyik lányaként. Az egész családot deportálták, Edith életben maradt, a háború után először Izraelbe,majd különböző kalandok után Olaszországba került, itt vált íróvá. Ebben a portréfilmben az írónő hármas (olasz-magyar-zsidó ) identitásának a gyökereit kutatja.Találkozik római és budapesti értelmiségi barátaival, majd ellátogat a szülőfaluba, Tiszakarádra…
 
Oldal tetejére