Érdekességek a történelemből

A törökök temettek, a tatárok égettek

A törökök egy-egy győztes csatájuk után az elesett ellenségeiknek levágták a fejét, s magukkal vitték. A fejeket aztán szalmával kitömték, és a várkapu fölé, vagy a várfalakra tűzték ki.
Ha módjukban állt, az ütközetek során elesett társaikat szekerekre rakták, és elszállították a csatatérről, hogy a végtisztességet megadva temessék el őket.
A 15 éves háború idején a törökök oldalán tatár seregek is harcoltak. Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a csatákban elveszített katonáik tetemét összeszedjék. Ha kellett, ezért külön megküzdöttek. A holttesteket szalmakévékből rakott asztagokra helyezték, vagy szalmatetős faházakba vitték, és elégették.

1516. Meghal II. Ulászló. Trónra lép II. Lajos.

Főúri temetés a török időkben

Thurzó György nádor 1616-ban hunyt el. Temetéséről részletes leírás maradt fenn, amely megeleveníti a végtisztesség pompáját.
A temetési menet élén diákok és prédikátorok, mögöttük trombitások, dobosok haladtak, nyomukban arannyal, ezüsttel átszőtt takarójú lovon ült az országzászló vivője. Utána négy-négy csoportban lovasok következtek, kopjájukon fekete zászlóval. Utánuk a városok, megyék követei, végvári kapitányok és előkelőségek vonultak, kezükben fáklyákkal. Mögöttük azok a személyek lépdeltek, akik az elhunyt aranysarkantyúját, aranyos pallosát, fából faragott címerét vitték, egy aranyos szerszámú lovon pedig a díszes regimentpálcáját (marsallbotját), valamint az aranybetűs, fekete hadi zászlót. Utánuk a megboldogult bársonnyal borított kedvenc lovát, és egy fekete posztóval letakart lovat vezettek. A koporsót huszonnégyen vitték. Előttük a fia lépdelt két rokonnal, a koporsót kétoldalt fáklyát tartó rokonok kísérték, mögötte pedig két főúr vezette az özvegyet, akit előkelőségek népes csoportja követett. Utánuk nyolc-nyolc rendben vonultak a feketébe öltözött gyalogosok katonák, fegyverrel a kezükben. A menetet a szolgák és a falu lakói zárták.
(Előfordult, hogy a neves vitézek temetésére a török végvárakból is küldtek csapatokat.)
18. századi (!) rajz egy főúri temetésről:

„Hittérítők” vérengzése Csepregen

A harmincéves háború idején (1618-48) II. Ferdinánd osztrák császár megpróbálta a Magyar Királyság nyugati részén élő protestánsokat visszatéríteni a katolikus hitre. E célt szolgálva támadta meg Collalto generális kétezer fős, zömmel zsoldosokból álló hada a lutheránusok egyik dunántúli központját, Csepreget, 1621. január 6-án. A hívek a veszély hírére két templomukban kerestek menedéket. A katonák először az alsóvárosi templomba törtek be, és szörnyű mészárlást végeztek. Akiknek sikerült a toronyba menekülniük, azoknak bántatlanságot ígértek, s miután lemerészkedtek, megölték őket. Ezután a templomot kifosztották és felgyújtották. A vérengzés kapcsán feljegyezték, hogy egy anya a kisgyermekével „kiugrott a lángoló toronyból, ő szörnyethalt, ám a gyermek életben maradt”.
A sereg ezután a felsővárosi templomhoz vonult, s az ott oltalmat keresőket is kardélre hányták, vagy megégették. Nem hagyták ki a kollégiumot sem, ahol a diákokat megénekeltették, s a többségüket meggyilkolták. Ezután fosztogattak, nőket, 10-12 esztendős lányokat erőszakoltak meg. A kegyetlenkedés három napig tartott. A város mellett egy dombon 1223 halottat temettek el, de az áldozatok száma ettől több volt.

Az első állandó hidunk

Hazánkban az első, állandó folyami híd nem a Dunán, hanem a Tiszán épült Szolnoknál. A várost a törökök az 1552. évi hadjáratuk során harc nélkül foglalták el, s néhány évvel később elhatározták, hogy hidat építtetnek a Tiszán. A 20-30 cm átmérőjű tölgyfa rönköket északról úsztatták le, a kivitelezéssel pedig debreceni ácsokat bíztak meg. 1562-ben már állt a negyede.
A nyolc vagy kilenc pilléren nyugvó, 110 méter hosszú, 5-6 méter széles híd katonai és kereskedelmi szempontból egyaránt fontos volt. Hogy hányszor vonultak át rajta török seregek, nem tudjuk, az viszont bizonyos, hogy több tízezer szarvasmarhát hajtották át rajta a Tiszán túli területekről.
A törökök 1685-ben hagyták el a várost, s hidat felgyújtották.

A szolnoki híd egy 1617-ben készült rézmetszeten: Nagyon alacsony vízállásnál lehet látni a hajdani híd maradványait.

Emlékhely a zsibóti szőlőhegyen

Egy XVII. századi török krónikás szerint Szokollu Mehmed nagyvezír I. Szulejmán parancsát hajtotta végre, amikor annak halála után a belső szerveit titokban eltemettette. Az új szultán, II. Szelim 1574-ben adott parancsot türbe, dzsámi, kolostor, kaszárnya és kiszolgáló épületek létesítésére, valamint az imám és a személyzet fenntartására, két évvel később pedig elrendelte, hogy az emlékhely köré falut telepítsenek.Az egykori táborhely a 17. században az iszlám vallásúak egyik kedvelt zarándokhelyévé vált, amit a magyar földre érkező, vagy azon áthaladó török hadak vezérei is felkerestek. A türbénél utolsóként Kara Musztafa nagyvezír rótta le tiszteletét négyezer lovas kíséretében, amikor 1683-ban Bécs ellen vonult.

A szigetvári hős dédunokájának, Zrínyi Miklósnak a serege az 1664-es téli hadjárat során átvonult a településen, de az emlékhely épségben maradt. Állítólag Zrínyi szigorúan megtiltotta katonáinak a dúlást, gyújtogatást, mondván, hogy nem a holtak, hanem az élők ellen harcolnak. Egy török történetíró viszont lejegyezte, hogy az Új-Zrínyivár 1664-es bevétele után a várudvar kútjának fedelére erősítve lelték meg azt az aranyozott zászlót, amit az emlékhelyről hoztak el a magyarok. A zászló ezután visszakerült a helyére.

Az emlékhely túlélte a török kiűzéséért folytatott visszafoglaló háborút, s a dzsámit keresztény kápolnává alakítottak át. További sorsáról a szigetvári parancsnok 1693-ban tett jelentést haditanácsnak, amely szerint „a fehér márványból készült sírkápolnát egyik beosztottja, Gallo T'esch élelmezési tiszt rombolta le, hogy köveit eladja, míg ólom burkolatát, valamint nagy, aranyozott gombját Bécsben próbálta értékesíttetni”.

Hogy hol volt pontosan a szultán belső szerveit őrző sírhely, azt csak 2015-ben azonosították minden kétséget kizáróan a régészek, amikor a zsibóti szőlőhegyen rábukkantak a türbe és a dzsámi alapfalaira.

A turbéki sírkomplexum rekonstrukciója 2 nézőpontból:

1915. "március 27-én Szkárics Lukács őrvezető, járőrszolgálat közben megfigyelte, hogy Rohozsna közelében egy parasztházba orosz katonák egy csoportja vette be magát. Elhatározta, hogy egy rajtaütéssel megadásra kényszeríti őket. Sikerült észrevétlenül a házba jutnia, míg aláredeltjei készenlétben várták az orosz katonák esetleges kitörését. Rajtaütése sikerrel járt, mivel a bent lévők valamennyien megadták magukat. Szkárics a következő napon is kitüntette magát az orosz vonalak elleni támadásban, amelynek során bátorságáról tett tanúbizonyságot, majd két nap múlva egy 12 fős orosz tábori őrsöt kényszerített visszavonulásra. E három kiemelkedő haditettéért I. osztályú Ezüst Vitézségi Éremmel tüntették ki. A képen: osztrák-magyar járőr által foglyul ejtett oroszok; Szambor, 1915."

Az első magyar nyelven nyomtató műhely

A XVI. század első felében Nádasdy Tamás országbíró Sárvár-Újszigeten alapított nyomdát. E korban ez volt az egyetlen műhely, ahol magyar nyelven nyomtattak. Itt adták ki a műhely irányítójának, Sylvester Jánosnak a Grammaticáját, a latin nyelven írt első magyar nyelvtant, és 1541-ben a magyar nyelvű Új Testamentum-fordítását. Az utóbbi címlapjának nagybetűit, a címsorokat és a fejezetcímeket mind fából metszették egyedileg.
A nyomda angyalkás iniciáléi:

A déli harangszó története


Első ízben az 1414-18-ban lezajlott konstanzi zsinaton született határozat a déli harangszóról. Akkor rendelték el, hogy Jézus kínszenvedésének és halálának emlékére minden pénteken délben húzzák meg a harangokat.
1456. június 3. éjjelétől egy hónapon át a Haley-üstökös fénye ragyogta be az eget. A csóvája kelet felé mutatott. Az égi jelből arra következtettek, hogy kelet felől nagy veszély fenyegeti a keresztény Európát. E várakozással, szorongással teli légkörben III. Callixtus pápaisteni segítségben reménykedve 1456. június 29-én elrendelte, hogy minden nap háromszor kondítsák meg félóránként a harangokat délután három és hat óra között, és a hívek háromszor mondják el az Úrangyala imádságot a magyarok győzelméért.
II. Mehmed szultán július 4-én vette ostrom alá Nándorfehérvárt. Hunyadi János és Szilágyi Mihály zömmel magyar és szerb vitézei, Kapisztrán János önkéntesei július 22-én arattak világra szóló diadalt. Ekkor már közel egy hónapja megkondultak az imára szólító harangok, amelyről az egyházfő augusztus 6-án szerzett tudomást. Ennek hatására Callixtus e napot, Urunk színeváltozásának napját az egyetemes egyházi ünnepek sorába emelte.
VI. Sándor pápa 1500-ban rendelte el, hogy a péntek délutánonként megszokottá vált harangszó helyett minden nap délben húzzák meg a harangokat.