Tényleg van összefüggés a sörrel koccintás és a Ferenc József-i önkény között?
Kevés olyan történelmi szokásunk, hagyományunk van, melyek nemcsak a nemzeti ünnepeken (például kokárda), hanem a hétköznapokban is visszaköszönnek. Az egyik ilyen a sörrel való koccintás kérdése, mely szintén a császári önkény időszakához kötődik. A közkeletű történet szerint aradi vértanúk kivégzése után az osztrák katonatisztek sörrel koccintottak, amire válaszként a magyarok megfogadták, hogy 150 évig nem koccintanak sörrel.
A HAGYOMÁNY KÉTSÉGTELENÜL KIALAKULT, SZÁMOS MAGYARORSZÁGRÓL SZÓLÓ ÚTIKÖNYVBE BE IS KERÜLT ÉRDEKESSÉGKÉNT, ÍGY AZTÁN EGYES HAZAFIAS SZOKÁSAINKAT ELISMERŐEN VÁRÓ TURISTÁNAK OKOZ CSALÓDÁST A SÖRREL LELKESEN KOCCINTÓ MAGYAROK LÁTVÁNYA.
A valóság az, hogy semmilyen forrás nincs arról, hogy Aradon sörrel koccintottak volna osztrák katonatisztek, sőt valószínűleg sokan közülük is helytelenítették 1848. előtti magyar bajtársaikkal szembeni brutális bosszút. Ugyanakkor 1852-ben állították föl Budán Heinrich Hentzi tábornok hatalmas emlékművét, melynek avatásakor nagy ünnepséget tartottak és sör is nagy mennyiségben fogyott. Hentziről tudni kell, hogy 1849 májusában ő védte a császári csapatok élén Buda várát a magyar honvédekkel szemben. Túl azon, hogy az utolsó pillanatig ellenállt és karddal a kezében esett el – emiatt értékelte oly nagyra személyét Ferenc József –, több feleslegesen kegyetlen tett is fűződik a nevéhez: ágyúkkal lövette a pesti Duna-parti épületeket, annak ellenére, hogy Görgei megüzente, hogy a civil lakosság kímélése érdekében onnan nem támad, sőt Hentzi utasítást adott a szerkezetileg már kész Lánchíd felrobbantására is, ami azonban szerencsére nem sikerült. A tábornok emlékművének felállítása, és az akkor tartott ünnepség érthető módon óriási ellenérzést szült Magyarországon. Ennek fényében tehát valóban van szimbolikus kapcsolat a sör és az önkényuralom között, így söröskorsónkat az asztalhoz koppantva nyugodtan mondjunk „vesszen Haynau”-t koccintás helyett.
Kevés olyan történelmi szokásunk, hagyományunk van, melyek nemcsak a nemzeti ünnepeken (például kokárda), hanem a hétköznapokban is visszaköszönnek. Az egyik ilyen a sörrel való koccintás kérdése, mely szintén a császári önkény időszakához kötődik. A közkeletű történet szerint aradi vértanúk kivégzése után az osztrák katonatisztek sörrel koccintottak, amire válaszként a magyarok megfogadták, hogy 150 évig nem koccintanak sörrel.
A HAGYOMÁNY KÉTSÉGTELENÜL KIALAKULT, SZÁMOS MAGYARORSZÁGRÓL SZÓLÓ ÚTIKÖNYVBE BE IS KERÜLT ÉRDEKESSÉGKÉNT, ÍGY AZTÁN EGYES HAZAFIAS SZOKÁSAINKAT ELISMERŐEN VÁRÓ TURISTÁNAK OKOZ CSALÓDÁST A SÖRREL LELKESEN KOCCINTÓ MAGYAROK LÁTVÁNYA.
A valóság az, hogy semmilyen forrás nincs arról, hogy Aradon sörrel koccintottak volna osztrák katonatisztek, sőt valószínűleg sokan közülük is helytelenítették 1848. előtti magyar bajtársaikkal szembeni brutális bosszút. Ugyanakkor 1852-ben állították föl Budán Heinrich Hentzi tábornok hatalmas emlékművét, melynek avatásakor nagy ünnepséget tartottak és sör is nagy mennyiségben fogyott. Hentziről tudni kell, hogy 1849 májusában ő védte a császári csapatok élén Buda várát a magyar honvédekkel szemben. Túl azon, hogy az utolsó pillanatig ellenállt és karddal a kezében esett el – emiatt értékelte oly nagyra személyét Ferenc József –, több feleslegesen kegyetlen tett is fűződik a nevéhez: ágyúkkal lövette a pesti Duna-parti épületeket, annak ellenére, hogy Görgei megüzente, hogy a civil lakosság kímélése érdekében onnan nem támad, sőt Hentzi utasítást adott a szerkezetileg már kész Lánchíd felrobbantására is, ami azonban szerencsére nem sikerült. A tábornok emlékművének felállítása, és az akkor tartott ünnepség érthető módon óriási ellenérzést szült Magyarországon. Ennek fényében tehát valóban van szimbolikus kapcsolat a sör és az önkényuralom között, így söröskorsónkat az asztalhoz koppantva nyugodtan mondjunk „vesszen Haynau”-t koccintás helyett.