Érdekességek más népek történelméből

Térben és időben szabadon barangolva


Mit csináltak az életképtelen gyerekekkel Spártában?

Spárta kiemelkedő törvényhozó államférfija, a Kr. e. VIII. században élt Lükurgosz idejében született az a törvény, amely szerint az apának be kellett mutatnia az újszülöttet a vének gyülekezetének, s ha alkalmatlannak találták a felnevelésre, akkor ki kellett tenni a Taigetosz hegy „kitevési helyére”, amit mindenki ismert. Szó sem esett a csecsemők szakadékba dobásáról.
Honnan a tévedés?
Plutarkhosz (i.sz. 45−127) görög életrajzíró és történész 900 évvel később helytelenül értelmezte az eredeti szöveget, s azt írta, hogy az életképtelennek vélt csecsemőt bedobták a Taügetosz Apothetai nevű szakadékába − azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad”. Az anyák az újszülöttet borban fürdették meg, hogy kiderítsék magzatuk életképességét, mert úhy hitték, hogy az erős bortól a gyenge elpusztul, az erős még egészségesebb lesz.
Az újszülötteket nem pólyálták, hogy szabadon fejlődjenek. Arra nevelték őket, hogy az életekben ne válogassanak, ne féljenek a sötétben, sohase sírjanak, és tisztelettudóan viselkedjenek.
A görögök gondolkodása szerint a „kitevés” nem számított gyilkosságnak, ezzel a csecsemőnek adtak egy esélyt. Mivel a hely közismert volt, a gyermektelenek gyakran felkeresték, s a kitett újszülöttet hazavihették.
A törvény nem mindenkire vonatkozott Spártában sem, csak a teljes jogú szabad polgárokra, a dórokra, akik a társadalom alig tíz százalékát képezték.

A Taigetosz-legenda és a régészet

A görög régészek közel öt éven keresztül kutatták a Spárta közelében emelkedő Taigetosz hegy környékét, hogy kiderítsék, igazolható-e az életképtelen újszülöttek szakadékba dobásáról szóló történet. Munkájuk során valóban sok emberi csontot találtak, de az antropológusok megállapították, hogy ezek nem csecsemőknek, hanem 48 18-35 év közötti felnőtt maradványai voltak a Kr. e. VI-V. századból.
Elképzelhető, hogy a mélybe taszítottak foglyok, vagy árulók, vagy bűnözők voltak.

A kényszerből nevelt gyermek rabszolga lett

A gyermekeket nemcsak Spártában, Thébában is az állam tulajdonának tekintették. Itt a kitevés tilos volt. Ha az apa olyan szegény volt, hogy nem tudott az újszülött felneveléséről gondoskodni, akkor az arra kijelölt helyen le kellett adnia. A hivatalnokok nevelőszülőket kerestek a leadott gyermekek számára, s azok kötelesek voltak felnevelni. Fáradalmaik elismeréseképpen az ilyen gyermek a család rabszolgája lett.

Morzsák az ókori olimpiákról

Az első olimpiai verseny i. e. 776-ban zajlott le Olümpiában, amelyen a résztvevők a 192,27 méteres stadionfutásban mérték össze gyorsaságukat. A játékok történetének első 130 éve alatt a versenyszámok fokozatosan bővültek (kettős stadionfutás, hosszútávfutás, pentatlon, birkózás, ökölvívás, négyes fogatú kocsiverseny, futás fegyverzetben, lóverseny, pankráció, kocsiverseny öszvérekkel). Kr.. e. 396-ban első ízben szervezték meg a kikiáltók és a trombitások versenyét. A leghangosabb kikiáltó lett az eredményhirdető.

Nem csak Olümpiában, hanem a későbbiekben Iszthmoszban, Pythiában , Nemeában

is rendeztek egész Hellászra kiterjedő versenyeket, Olümpiában, Iszthmoszban és Nemeában Zeusz, Pythiában Apollón tiszteletére. Pythiában a 6. században rendezték az első játékokat egy győztes csatájuk emlékére, mindig két évvel az olümpiai versenyek után. Itt zenei és költészeti versenyeket is tartottak. A négy városállam egymással is versengett, hogy melyikük tud több sportolót és nézőt vonzani. A pálma Olümpiáé lett, s a versenytársai egy idő után lemondtak a játékok szervezéséről.

Olümpia legnagyobb és legszebb temploma Zeusz tiszteletére épült, benne az ókor egyik csodája, a főisten aranyból és elefántcsontból készült 12 méter magas szobra, Pheidiasz alkotása.

Olümpia nem volt város, csupán papokból és hivatalnokokból álló kis csoport lakott ott folyamatosan. Semleges volt, területe sérthetetlen. A városállamok és egyes arisztokraták templomok, oltárok, szobrok emelésével fejezték ki az istenek iránti tiszteletüket, amelyek Zeusz temploma közelében sorakoztak.

A versenyeken csak szabad születésű polgárok vehettek részt, akik nem követtek el gyilkosságot. Tíz hónapon át előírások szerint edzettek. Az utolsó hónapot Éliszben töltötték, ahol versenybírák felügyelték a felkészülésüket, és szükség esetén a fegyelmezésükre botot használtak.

Általában augusztus elején, olykor július végén került sor a versenyekre, melyek .kezdetben egy, később öt napig tartottak.


Az olimpiai játékok Zeusz szobra előtt bemutatott istentisztelettel és eskütétellel kezdődtek. A versenyzők a becsületesen küzdelemre, a szabályok betartására, a bírák pedig az igazságos ítélkezésre, és az esetleges ajándékok visszautasítására tettek fogadalmat. (Keresztényi József Kis olimpiatörténete szerint a sportolók atyjának és testvéreinek is esküt kellett tenniük.)

Néhány érdekesség a versenyszámokról:

Aki a futók versenyén előbb rajtolt, megvesszőzték.

Birkózásban az győzött, aki ellenfelét háromszor a földre gyűrte.

Az ökölvívók a kézfejükre bőrszíjakat tekertek, amelyekkel súlyos sérüléseket tudtak okozni egymásnak. Az igazi dicsőséget az jelentette, ha a versenyzőt nem tudta megütni az ellenfele.

A távolugrást kő-, bronz- vagy ólomsúlyokkal végezték. A távolugrók közül három győztes eredményét is feljegyezték, és mindháromé meghaladta a tizenhat métert. Valószínűleg három ugrást végeztek egymás után, s azok távját összegezték.

A lóversenyeken a lovakat nyereg nélkül ülték meg.

A pankrátorok között általában az egyik fél haláláig folyt a kegyetlen viaskodás.

A bírák többféle büntetést alkalmazhattak. A szabályszegőket pénzbüntetéssel sújthatták, s az így befolyt összegből szobrokat emeltek Zeusz tiszteletére. Ha a bírságot sem a versenyző, sem a városállama nem tudta kifizetni, kizárták a versenyzésből. Előfordult, hogy a szabályok ellen vétőt megkorbácsolták. Ez igen megalázó büntetés volt, mert ily módon csak a rabszolgákat fegyelmezték. Ha a versenybírót részrehajlónak találták, csaláson érték, pénzbírsággal büntették, az eredményt viszont nem változtatták meg.

A győztesek fejére első ízben a hetedik olimpián került olajfaágból készült koszorú, a versenyszám után. A 77. olimpiától kezdődően pedig az ötödik napon Zeusz templomában koszorúzták meg a sportágak legjobbjait. Az ünnepség után hálaáldozatot mutattak be, azt követően pedig ünnepi lakomával vendégelték meg a bajnokokat, melynek során költők és lantosok dicsérték őket. Városállamukban is ünnepélyes fogadtatásban volt részük. Athén pénzzel is jutalmazta a győzteseit, Szolón törvénye szerint ötszáz drachmát kaptak. Egy részükről szobrot is emeltek.


Becslések szerint az Olümpiában összesereglett tömeg akár 40 ezer főt is elérhette. A játékokat ingyen lehetett végignézni, de az odautazás és az ott-tartózkodás nem kevés pénzbe került. A nézők sátorban vagy a szabad ég alatt aludtak, ételt, italt pedig árusoktól vehettek. A vizet 4-7 méter mély, erre az alkalomra ásott kutakból nyerték, de a hozamuk nem volt elegendő. Sokan borral oltották a szomjukat, s bizony részegek is akadtak szép számmal. Nagy problémát jelentett a sokaság szemetjének kezelése. A versenyzők táborában a folyamatosan égő tábortűz füstje és a csatornákból áradó bűz töltötte be a levegőt.

Már akkor is akadtak különleges hatású szereket, italokat kotyvasztó és árusító csalók, akik jó pénzért kínálták az erőnlétet és teljesítményt fokozó portékájukat a versenyzőknek. Lehetett tőlük venni galócakivonatokat, mandragóragyökeret, a fájdalmak csillapítására ópiátokat. És természetesen szép számmal akadtak vásárlók is. A versenyek tisztasága végett
a játékok előtti hat hétben a bírák szigorúan ellenőrizték a sportolókat, akik azonos minőségű és mennyiségű ételt kaptak, hogy egyforma eséllyel indulhassanak.

Az olimpiákon nézőként is csak férfiak vehettek részt, ami alól csak Démétér papnője volt kivétel. A 94. olimpián azonban egy Kalipateirosz nevű asszony a fia edzőjeként, férfinak öltözve jutott be ruhában a nézőtérre. Valóban edzősködött, mert férje halála után ő irányította a fia felkészülését, aki megszerezte az első helyezést. A siker akkora örömmel töltötte el az asszonyt, hogy megfeledkezve magáról átugorta a korlátot, a ruhája a földre hullt, s lelepleződött. Büntetésül a Typaion nevű hegyről kellett volna egy szakadékba lökni, de nem büntették meg, mivel az apja, a három fivére és a fia is bajnok volt. Ettől kezdve a játékok előtt minden edzőnek ruhátlanul is meg kellett mutatkoznia, hogy ne legyen lehetőség csalásra.

Kiesett a kocsiból, mégis bajnok lett

A Kr. u. 67-ben rendezett olimpiai játékok fogathajtó versenyén a görög versenyzők mellett egy idegen is rajzhoz állt, akinek a kocsija elé nem négy, hanem tíz lovat fogtak. Ilyen szabályszegésre még nem volt példa, csakhogy a versenyző nem akárki volt, maga Nero császár. Hogy ezt megtehette, nem csupán a méltóságának köszönhette, hanem az állami kincstárból folyósított pénznek is, amellyel megvesztegette a szervezőket.
Neronak már az első kanyart sem sikerült bevennie, s kirepült az irányíthatatlanná vált kocsiból. Életveszélyesen megsérült, de túlélte a szerencsétlenséget. Ennek ellenére neki ítélték a bajnoki címet, mert „nyert volna”, ha nem szenved balesetet.
(Ekkor nyilvánították némi anyagi juttatás ellenében a versolvasást is olimpiai számmá.)
Halála után nevét eltávolították az olimpiai győztesek listájáról.

Nero, a sokoldalú zseni

Nero császár sokoldalú tehetségnek tartotta magát. Tudott görögül, ismerte a költészetüket, játszott görög hangszereken, ismerőseinek színdarabokat adott elő. A környezete elhitette vele, hogy zseni, s bármibe is fog, azt kifogástalanul csinálja. Így természetes volt, hogy kiváló képességeit az általa szervezett versenyeken is megmutassa.
Kr. u. 60-ban( 61 ?) szervezett először versenyt az olimpiák mintájára Nápolyban, Augustus császár tiszteletére, amit róla neveztek el neroniának. Az ünnepi esemény három részből állt: az elsőben a zene, a költészet és az oratórium kapott helyet, a másodikat a torna, a harmadikat lovas versenyek képezték. Ezen maga is részt vett, s időnként a szenátorokat is részvételre kötelezte. A második neronián, 65-ben indult a költők és a zenészek versenyén. Rómában a Circus Maximusban rendezett fogatversenyeken is szerepelt tízlovas fogattal, noha a görögországi sportversenyekhez hasonlóan itt is két- és négylovas fogatok álltak rajthoz.

Nero, a művész

Művészi becsvágytól sarkallva költőnek, lantjátékosnak, színésznek és kocsiversenyzőnek képzelte magát. (59-ben és 60-ban) Nyilvános előadásokat tartott, és különféle szerepekben színpadon is fellépett. Játszott terhes nőket és kivégzésre váró rabszolgákat is.

A megvakítást csak eszköznek tekintették



A vétkesnek ítélt emberek testének megcsonkítása Európa-szerte alkalmazott büntetési módszer volt a középkorban, amelyeknek csupán az egyike volt a megvakítás, amelyet leggyakrabban a Bizánci Császárságban használtak. Az első ilyen esetről II. Jusztiniánosz idejéből maradt feljegyzés, aki miután 705-ben másodszor foglalta el a trónt, a konstantinápolyi pátriárkát, Kallinikost megvakíttatta, és Rómába száműzte. VI. Konstantin a trónját megszerezni akaró nagybátyjának oltatta ki a szeme világát. E büntetési mód legelképesztőbb példája Szent István kortársának, II. Basileios császárnak a nevéhez fűződik, aki 1014-ben a bolgárok ellen vívott háborúban Kleidionnál döntő győzelmet aratott. A csatában 14.000 foglyot ejtett, s mindannyiukat megvakíttatta. A hagyomány szerint minden századiknak meghagyták a fél szemét, hogy a társaikat hazavezethessék. A bolgárok elleni küzdelembe 1018-ban István is bekapcsolódott Bizánc oldalán.
A megvakítás tortúráját hazánkban első ízben Szent István uralkodása idején alkalmazták, amikor a krónikák szerint a királyné parancsára Vazult alkalmatlanná tették az uralkodásra: szemét kivájták, fülébe pedig ólmot öntöttek. A későbbiekben egyetlen szót sem ejtenek róla a források, feltételezhető, hogy belehalt a tortúrába, vagy annak következményeibe.
István utódának, Orseoló Péternek Vazul fia, I. András hívei szúrták ki a szemét.
Az Árpád-ház legműveltebb királya, Könyves Kálmán a trónt mindenáron megszerezni akaró öccsével került sorozatosan szembe. Amikor Álmos 1113-ban hatodik alkalommal próbálta bátyját letaszítani a trónról, Kálmán türelme elfogyott, és súlyosan megbüntette: Álmost is, és a fiát is (a későbbi II. (Vak) Bélát megvakíttatta.
A megvakítás nem számított kegyetlenségnek a bizánci udvarban, sőt a maga módján emberséges politikai fegyver volt a trónkövetelők félreállítására. A módszert biztos, ami biztos alapon Vazul esetében továbbfejlesztették, hisz nemcsak a látásától, hanem a hallásától is megfosztották.

Ki gyújtotta fel Rómát?

Rómában, a Circus Maximus közelében 64. július 16-án éjszaka tűz ütött ki. Az erős szél miatt a lángok megfékezhetetlenül terjedtek épületről épületre, s hat napon át pusztították a várost, melyek tizennégy kerületéből csak négy maradt meg épségben, három pedig hamuvá égett, és körülbelül 200 ezer ember maradt fedél nélkül.
Futótűzként terjedt el a városban az a híresztelés is, amely szerint Nero gyújtatta fel a szolgáival Rómát, ő pedig egy toronyból gyönyörködött a lángokban. A vád valótlan volt, mert a császár a tűz keletkezésekor a várostól 56 km-re fekvő Antiumban tartózkodott, s mihelyt tudomást szerzett a tűzvészről, Rómába sietett, és igyekezett segíteni a bajba jutottakon. A hajléktalanná váltak számára megnyitotta a középületeket, barakkokat építtetett, és leszállította a gabona árát.
A rómaiak meg voltak győződve róla, hogy a dühöngő tűzvészt Nero okozta, a császár viszont keresztényeket tette meg bűnbakká. Több mint kétszáz keresztényt fogatott el, akik kegyetlen kínzások hatására bevallották bűnösségüket, s látványos ünnepség keretében végezték ki őket. Egy részüket vadászkutyák tépték széjjel, másokat keresztre feszítettek, oszlopra kötöztek, s még alájuk is gyújtottak.

Aki nem érte meg, hogy győztesnek kiáltották ki

Hellászban az olimpiai játékok egyik legkeményebb, legdurvább versenyszáma a pankration volt. Mindenféle fogást, módszert lehetett alkalmazni, kivéve a harapást és a marcangolást. Az időszámításunk előtt 572-ben és 568-ban rendezett játékokon ebben a számban egy Arrakhión nevű versenyző lett a bajnok. Esélyesként indult négy évvel később is, de ott a küzdelem közben váratlan esemény történt: az ellenfele elkezdte fojtogatni, s a szorult helyzetéből nem tudott kiszabadulni. Mielőtt megfulladt, még minden erejét összeszedve eltörte a fojtogató lábujját, aki fájdalmában feladta a versenyt, Arrakhión viszont még azelőtt meghalt, hogy kihirdették volna győztesként.

Szobrok a Jón-tengerben

Stefano Mariottini római vegyész 1972-ben a Jón-tenger dél-itáliai partján üdült, s kedvtelésből búvárkodott. nyaralása utolsó napján is lemerült, s a tengerfenéken egy sötét foltot pillantott meg. Alaposan szemügyre vette, s elszörnyedve látta, hogy a talajból egy kéz áll ki. Menten felszínre jött, és némi töprengés után azt gondolta, hogy a kéz nem egy holttesté, mert annál jóval nagyobb. Ezután ismét a víz alá bukott, a kéz környékét kibontotta, s egy bronzszobor körvonalai tárultak elé. Mellette egy másik szobrot is kitapogatott.
A szobrokat az V. században öntötték. Mivel a közelben hajómaradványokat nem találtak, szakemberek úgy vélték, hogy egy viharba került hajóról dobhatták őket vízbe a rakomány súlyának csökkentése, a hajó és legénységének megmentése végett.

Ha fájt, kihúzták

A középkori „fogorvosok” (szerzetes felcserek, borbélyok) egyetlen kezelési módot ismertek és alkalmaztak fogfájás esetén: a húzást. Ez a művelet igen fájdalmas volt, és általában súlyos gyulladást eredményezett. Olykor bele is halt a páciens.

Öt, a híres ló

Mohamed próféta kedvenc lovának egy számnév, az ötöt jelentő Khamsa volt a neve. Az arab telivér kanca a hagyomány szerint 3 napig víz nélkül szolgálta urát. Akkor Mohamed szabadon engedte, mert úgy vélte, hogy a ló faképnél hagyja, s vizet fog keresni. A próféta száz kancát tett ily módon próbára, de csak öt tért vissza, s ezért kapta kedvence az Öt nevet.

Egy ló, amelyről várost neveztek el

Nagy Sándornak számos csatalova volt, de legtöbbször Bükephalosz hátán indult csatába. A gyönyörű, de vad paripát Kr. e. 344-ben vitte egy kereskedő II. Philipposz macedón király udvarába, aki abban a reményben vásárolta meg, hogy a fia, Sándor nem lesz képes megszelídíteni. Senkinek sem sikerült megülnie, Sándor viszont betörte. Egy idő után a beszédével meg tudta nyugtatni, s észrevette, hogy a mén fél a saját árnyékától, ezért úgy fordította, hogy ne láthassa azt.
Bükephalosz közel harminc évig élt. Kr. e. 326-ban Indiában, a Hüdaszpész menti ütközetben súlyosan megsebesült, s elpusztult. Emlékére az uralkodó Bukephalia néven alapított várost (ma: Jhelum, s Afganisztánban fekszik).

Fényűző élet a márványistállóban

Az ókori Rómában a legnagyobb hírnévre Caligula császár (37–41) Incitatus nevű lova tett szert, amelyet a legjellemzőbb tulajdonságáról, a gyorsaságáról neveztek el.
A kocsiversenyekért rajongó uralkodónak a zöld színű csapat volt a kedvence, s őket erősítette a császár kedvenc hátasa. Márványistállóban tartották, hátára bíbortakarót terítettek, szerszámait drágakövek díszítették, az ellátásáról pedig külön szolgacsapat gondoskodott.
Caligulának sok elképesztő ötlete támadt. Lehet, hogy megfordult a fejében Incitatusnak konzullá való kinevezése, de ez a valóságban nem történt meg.
Suetonius (69-160), aki egy időben császári levéltárosként tevékenykedett, s megírta Julius Caesar és 11 császár életrajzát, Caligula lováról is megemlékezett, amely szerint Incitatust 18 rabszolga látta el, márványistállójában aranyedényből lakomázott, külön szórakoztatói voltak, hogy ne unatkozzon, és helyet kapott a császári lakomákon is.

A megrészegesedés napja Egyiptomban
A bekeretezett véset: megrészegesedés

Az egyiptomiak elítélték a mértéktelen italozást, de volt az évnek egy napja, amikor minden gátlásuktól megszabadulva átadták magukat az élvezeteknek. Ezt nevezték a megrészegesedés napjának, amelyről az első írásos emléket egy Kr. e. 1470-1460 között faragott kőoszlop őrizte meg. A becses emlékre a luxori Mut-templom feltárása közben bukkantak a régészek. Az oszlopon olvasható véset szerint Hatshepsut fáraónő (Kr.e 1479-1458) „tornácot emelt (Mut istennő) számára”. Az építmény színpadként szolgálhatott, ahonnan az uralkodó figyelemmel kísérhette felszabadultan ünneplő alattvalóit, akik vallásos énekekkel hódoltak Mutnak. Eközben a templomban a szertartást végző papok megkoszorúzták az istennő szobrát, amit azután kivittek a tömeg elé.
Az ünnepség első óráiban vörös okkerrel színezett sört osztogattak a tömegnek, azzal a céllal, hogy bódult állapotba kerülve megláthassák az istennőt, és kapcsolatba léphessenek vele. Az italt pedig azért festették meg, mert hitték, hogy a vörös szín által elnyerik Mut jóindulatát, s elejét veszik a pusztításoknak.
A vallásos esemény után önfeledten mulatoztak, ittak, énekeltek, táncoltak és szerelmeskedtek. Olyan szabadosan viselkedtek, ahogy az esztendő többi napján sohasem.
E különleges nappal az új évet köszöntötték. Az ünnepségre augusztus végén, általában a Nílus első nagy áradását követő huszadik napon került sor.

A szakállas fáraónő


Egyiptom történetében a fáraónők közül a legnagyobb hatalommal Hatsepszut rendelkezett, aki a férje és egyben féltestvére, II. Thotmesz halála után, Kr. e. 1479-1458 között régensként uralkodott. Királyi jogok illették meg, de nem elégedett meg a kormányzói tisztséggel, és sorra vette fel a királyi címeket. Olyan akart lenni, mint férfi elődei. Férfinak öltözött, s ily módon adta mindenki tudtára, hogy abszolút hatalommal bír. Még szakállt is ragasztott magának. Ebben sem volt párja a fáraónők között.

A mítosz és az ünneplés

Hatsepszut a megrészegesedés ünnepével egy olyan hagyományt elevenített fel, amely az előző fáraók uralkodása alatt feledésbe merült.
Miért tartotta fontosnak e vallási ünnep felélesztését?
Az egyiptomi mitológia szerint Ré napisten a lányát, Mutot azzal a feladatta bízta meg, hogy pusztítsa el az embereket. A főisten azonban utolsó pillanatban meggondolta magát, és kitervelte, miként lehet gátat vetni lánya vérengzésnek. Elrendelte az embereknek, hogy sok sört főzzenek, és fessék vörös színűre, hogy vérnek tűnjön. Így Mut addig fog inni a vérnek hitt sörből, amíg le nem részegedik. Bódultságában elpárolog a dühe, elszáll az öldöklő kedve, így az emberek megmenekülnek.

Mut

Hogyan ünnepeltek?

A fáraónő Mut megbékítésének ünnepét fesztivállá tette, amelyen fontos szerepet játszott a mértéktelen, nyilvános ivászat. Alkoholt ugyanis rendszeresen fogyasztottak az egyiptomiak, márcsak azért is, mert sokan sörben és kenyérben kapták a fizetésüket.
A vallásos eseményt követő órákban jó minőségű, vörös okkerrel színezett sört osztogattak az embereknek, azzal a céllal, hogy bódult állapotba kerülve megláthassák az istennőt. Az emelkedő hangulat közepette önfeledten mulatoztak, ittak, énekeltek, táncoltak, és voltak, akik egy idő után félrevonulva szerelmeskedtek. Olyan szabadosan viselkedtek, ahogy az esztendő többi napján sohasem. A lerészegedett, álomba merült ünneplőket másnap reggel dobszóval ébresztették a zenészek, s ez volt az a különleges pillanat, amikor megpillanthatták az istennőt, és kapcsolatba léphettek vele. A résztvevők egy csoportja nem rúgott be, ők segítették haza a még kótyagos, másnapos társaikat. A kijózanodás után, a következő naptól kezdve, mintha mi sem történt volna, a megszokott módon folyt tovább az egyiptomiak élete.
E különleges ünnepségre augusztusban, általában a Nílus első nagy áradását követő huszadik napon került sor, amikor is az új évet köszöntötték.

A gyermek és ifjú XIV. Lajos

Miért nevezték „Isten ajándéká”-nak?

Apját, a gyenge testalkatú, betegeskedő, dadogó, gátlásos XIII. Lajost (uralkodott: 1610-43) gyakran a nyilvánosság előtt verte meg az anyja. Az ő erélyes győzködésére 14 éves korában feleségül vette a vele egykorú Ausztriai Annát, akivel ki nem állhatták egymást. Mivel még három évvel később sem ébredt Lajosban vágy a királyné iránt, gyóntató papja figyelmeztette a kötelességére, amelynek eredményeként két év alatt négyszer látogatta meg az egyébként csinos feleségét. Mindketten házasságon kívüli kapcsolatokban vigasztalódtak, s a következő. 17 évben nem éltek házaséletet. Ilyen előzmények után 1638-ban csodának számított, hogy megszületett a trónörökös, a későbbi XIV. Lajos. Richelieu bíboros az Isten adománya nevet javasolta neki. Az anyja „Isten ajándéká”-nak, „Isten-ajándékozta Lajos”-nak is szólította.
Az anya kiléte biztos volt, hisz a szülősátor köré felállított nagy sátorban ott várakoztak a kiváltságosok, akárcsak a nászéjszakán – mert mi van, ha halva születik a gyermek, és kicserélik?-, az apaságról viszont pletykák keringtek az udvaroncok körében.




Saint-Germain-en-Laye-i királyi kastély, amelyben XIV. Lajos született



Szolgák ügyeltek a gyermekkirályra


Már kicsi korában céltudatosan készítették fel az uralkodásra. Négy éves volt, amikor a megromlott egészségű apja magához hívatta, s a betegágynál a következő párbeszéd zajlott le:

„-Hogy hívják önt jelenleg? - kérdezte a király.

- XIV. Lajosnak, apámuram – volt a válasz.

- Még nem – mondta keserűen a súlyosan beteg apa”, aki egy esztendő múltán elhunyt.

Ötévesen követte apját a trónon. Gyermekuralkodóként nem igazán törődtek vele, szolgák ügyeltek rá, s egy alkalommal majdnem belefulladt egy tóba, mert éppen senki sem törődött vele, hogy mit csinál.



A nyolcéves XIV. Lajos


Megtapasztalta, hogy mit jelent éhezni és fázni

Kilencéves volt, amikor a nemesség és a parlament fellázadt a miniszterelnöki tisztet betöltő Mazarin bíboros ellen, amellyel éveken át tartó zavaros időszak vette kezdetét.(Angliában ekkor, 1649. január 30-án fejezték le I. Károlyt.) Lajosnak súlyos megpróbáltatásokban volt része: családjának kétszer is menekülnie kellett Párizsból, mégpedig télvíz idején. Lopakodva, álruhában voltak kénytelenek elhagyni több hétre Párizst. Ekkor megtapasztalta, hogy mit jelent szegénynek, lenézettnek lenni, éhezni és fázni. Később ez is szerepet játszott abban, hogy nem Párizsból Versailles-ba költözött az udvarával, s nem szívelte a párizsi népet.

XIV. LAJOSRÓL
Műveltsége felszínes volt

Az uralkodók általában nagy tudású papokra, neves professzorokra bízták gyermekeik nevelését, oktatását. Ez XIV. Lajos esetében nem így volt. A leendő uralkodót a közepes képességű Villeroy marsall és a jezsuita Beaumont abbé nevelte, emiatt a műveltsége felszínes és hiányos volt, amit a későbbiekben az intelligenciája, a józan gondolkodása és a megfontoltsága ellensúlyozott.

Isten akaratából került a trónra

13 éves korában a parlament nagykorúvá nyilvánította, s három évvel később a reimsi székesegyházban királlyá koronázták. Isten földi helytartójaként mágikus hatalom birtokosává vált, s ennek tanúbizonyságát is adta. A felszentelés után teljes uralkodói díszben, a jelenlévők kíséretében kivonult a székesegyház elé, ahol több száz gyógyíthatatlan beteg várt rá, akik az országkülönböző részeiből érkeztek. Az orvosok előzőleg megvizsgálták őket, hogy kiszűrjék a csalókat, akik csupán az alamizsna végett jelentek meg.. XIV. Lajos végigment a soron, keresztet rajzolt a betegek arcára, és közben azt mondta: „A király megérint, az Isten meggyógyít.” Néhány nap múlva felröppent a hír, hogy csodás gyógyulások történtek. Ezzel is igyekeztek alátámasztani, hogy Isten akaratából került a trónra, s nem fejedelmek választották meg, mint a német császárt.

Szerelem vagy államérdek?
Az ifjú király
Húszévesen válaszút elé került: szerelmes volt Mazarin bíboros unokahúgába, Marie Mancinibe, ugyanakkor az ország érdeke azt kívánta, hogy valamelyik uralkodóházból válasszon feleséget.
Két éven át gyötrődött, míg végül a vezető politikai erők nyomására lemondott a szerelmi házasságról.
A franciák és a spanyolok 1659-ben a békét kötöttek, s ezzel egy régóta tartó ellenségeskedésnek vetettek véget. A békekötést házassági szerződéssel pecsételték meg, amely szerint XIV. Lajos feleségül veszi az unokahúgát, Ausztriai Mária Teréziát, félmillió aranytalléros hozománnyal. A nehéz helyzetben lévő spanyolok a szerződést elfogadták, pedig tudták, hogy e hatalmas összeget képtelenek lesznek kifizetni. Ezzel a francia fél is tisztában volt, ezért a szerződésbe belefoglalták, hogy nem fizetés esetén a francia király örökösödési joga fennmarad a spanyol trónra. Lajos 1660-ban vezette oltár elé a spanyol király lányát, aki hat gyermeket szült, de közülük csak egy, Lajos maradt életben.

Hohenzollern-dinasztiába tartozó Nagy Frigyes szülei mindent megtettek, hogy ne idilli családban nőjön fel, hiszen apja, a nem teljesen épelméjű Frigyes Vilmos és Hannoveri Zsófia Dorottya nagyon rossz házasságban élt.
a király az első perctől kezdve óriási elvárásokat támasztott a kisfiú felé, hogy ideális katona váljék belőle. A kis Fritz (ahogyan gyermekkorában hívták) minden hajnalban ágyútűzre ébredt és eléggé kegyetlen módszereket alkalmaztak vele szemben.
A kis trónörököst megverték, ha leesett a lóról, de akkor is, ha kesztyűt viselt, így gyengeséget mutatta a hidegben. A király elvei szerint jó keresztényt, jó katonát és jó gazdát akart belőle nevelni, Frigyest azonban jobban érdekelte a művészet. Anyja azonban mindig támogatta, s ha lehetett megvédte az apjától. Nővére úgy emlékezett vissza a szülők közötti harcra, hogy „Bármit is parancsolt az apám a testvéremnek, anyám pont az ellenkezőjét parancsolta neki.”
1830-ban egyik bizalmasa (sokak szerint homoszexuális párja), Hans Hermann von Katte porosz katonatiszt segítségével Angliába akart menekülni. A király azonban elfogatta őket, majd azt hazudta a feleségének, hogy a fia meghalt, hiszen „Nem a fiam volt, csak egy nyomorult dezertőr.”

Közben elé hozták a fia társát, Kattét, ő pedig személyesen verte meg a magatehetetlen foglyot. A bíróság Kattét életfogytiglanra ítélte ugyan, de a király maga avatkozott közbe és lefejeztette. A kivégzés közben pedig Küstrin várában arra kényszerítette a fiát, hogy nézze végig, amint legjobb barátja meghal.

Ezután azt találta ki, hogy a fiát is kivégzi, de ott azért akadt némi gond. VI. Károly német-római császár személyesen lépett közbe és az ő hatására került végül a herceg börtönbe, s így menekült meg a kivégzéstől
A házasságkötése utáni évek mégis a legboldogabb évei voltak, de nem a felesége miatt. Egy Berlintől északra fekvő pazar palotába költözött, ahol írókkal, zenészekkel és színészekkel vette magát körbe és szórakozva töltötte a időt. Elkezdett Voltaire-rel levelezni, ahogyan később Nagy Katalin is, s ez a levelezés közel fél évszázadig tartott.
Ő sokkal jobb véleménnyel volt az apjáról, hiszen azt írta róla: „Milyen szörnyű ember volt. De igazságos volt, intelligens, és jártas az ügyek intézésében…”

setni írta:

Hohenzollern-dinasztiába tartozó Nagy Frigyes szülei mindent megtettek, hogy ne idilli családban nőjön fel, hiszen apja, a nem teljesen épelméjű Frigyes Vilmos és Hannoveri Zsófia Dorottya nagyon rossz házasságban élt.
a király az első perctől kezdve óriási elvárásokat támasztott a kisfiú felé, hogy ideális katona váljék belőle. A kis Fritz (ahogyan gyermekkorában hívták) minden hajnalban ágyútűzre ébredt és eléggé kegyetlen módszereket alkalmaztak vele szemben.
A kis trónörököst megverték, ha leesett a lóról, de akkor is, ha kesztyűt viselt, így gyengeséget mutatta a hidegben. A király elvei szerint jó keresztényt, jó katonát és jó gazdát akart belőle nevelni, Frigyest azonban jobban érdekelte a művészet. Anyja azonban mindig támogatta, s ha lehetett megvédte az apjától. Nővére úgy emlékezett vissza a szülők közötti harcra, hogy „Bármit is parancsolt az apám a testvéremnek, anyám pont az ellenkezőjét parancsolta neki.”
1830-ban egyik bizalmasa (sokak szerint homoszexuális párja), Hans Hermann von Katte porosz katonatiszt segítségével Angliába akart menekülni. A király azonban elfogatta őket, majd azt hazudta a feleségének, hogy a fia meghalt, hiszen „Nem a fiam volt, csak egy nyomorult dezertőr.”

Közben elé hozták a fia társát, Kattét, ő pedig személyesen verte meg a magatehetetlen foglyot. A bíróság Kattét életfogytiglanra ítélte ugyan, de a király maga avatkozott közbe és lefejeztette. A kivégzés közben pedig Küstrin várában arra kényszerítette a fiát, hogy nézze végig, amint legjobb barátja meghal.

Ezután azt találta ki, hogy a fiát is kivégzi, de ott azért akadt némi gond. VI. Károly német-római császár személyesen lépett közbe és az ő hatására került végül a herceg börtönbe, s így menekült meg a kivégzéstől
A házasságkötése utáni évek mégis a legboldogabb évei voltak, de nem a felesége miatt. Egy Berlintől északra fekvő pazar palotába költözött, ahol írókkal, zenészekkel és színészekkel vette magát körbe és szórakozva töltötte a időt. Elkezdett Voltaire-rel levelezni, ahogyan később Nagy Katalin is, s ez a levelezés közel fél évszázadig tartott.
Ő sokkal jobb véleménnyel volt az apjáról, hiszen azt írta róla: „Milyen szörnyű ember volt. De igazságos volt, intelligens, és jártas az ügyek intézésében…”

Kattints a kibontásához...

Ennyit jegyeztem fel róla érdekességként: (lezserebb stílusban).
II: Frigyes porosz uralkodót kegyetlenül szigorú atyával verte meg a sors. Az öreg őrmesterként irányította az országot, ezért káplárkirálynak is nevezték. Az alattvalói rettegtek tőle. Amikor kitette a lábát a palotájából, a berliniek „Meneküljünk, jön a király! Felkiáltással iszkoltak el a szeme elől. 1740-ben halt meg, fia és alattvalói nagy örömére.
II. (Nagy) Frigyes porosz uralkodó gyermek- és ifjúkora nem volt fenékig tejföl. Hátrányos helyzetűnek számított. Pechjére a könyveket és a zenét szerette, és utálta a szigorú katonai fegyelmet. Ez annyira felbőszítette királyi atyját, hogy a nyilvánosság előtt gyakran megszégyenítette, s rendesen el is kalapálta. Egy alkalommal az öreg magához hívatta a női lelkületű herceget, a földre teperte, jól megrugdosta, aztán függönyzsinórt tekert a nyakára, és fojtogatni kezdte. A trónörökösnek nagy mázlija volt, mert a furcsa hangokra berohantak az udvari hasoncsúszók, és a dulakodás véget ért. Mákja volt a királynak is, mert így a fiára tudta hagyni a trónját.
Komolyabban:

A trónörökös, akit az apja terrorizált

II. Frigyes Vilmos porosz királyt káplárkirálynak is nevezték, mert úgy irányította az országát, mint az őrmester a kiképzés alatt álló kiskatonákat. Gyermekének, Frigyesnek a neveltetésében is azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a katonai rend és fegyelem legyen a legfőbb érték a gondolkodásában. Ezzel szemben felháborodva kellett tapasztalnia, hogy a fia szereti a könyveket, a zenét, és még fuvolázni is megtanult, ezért hatéves kora után szigorította a neveltetését, eltiltotta könyvektől és a zenétől. Emiatt az évek múlásával egyre élesebbé vált az ellentét. A király gyakran nyilvánosság előtt megszégyenítette és megverte a trónörököst. Egy alkalommal majdnem megfojtotta: magához hívatta, földre teperte, megrugdosta, aztán egy függönyzsinórt tekert a nyakára, s azzal fojtogatta. A dulakodás hangjaira berohantak a szolgák, s ők szabadították ki a szerencsétlen herceget az önuralmát vesztett apa karmaiból.
Nem csoda, hogy az ifjúvá serdült Frigyesben megfogant a szökés gondolata. Mentsvárat anyja angliai rokonainál remélt. Tervébe beavatta bizalmas barátját, Hans Hermann von Katte hadnagyot, aki kész volt segíteni neki. A megvalósítására 1830-ban, egy rajnai utazás során került sor, de a szökési kísérlet kudarcot vallott, mert nem volt kellően előkészítve. Az ügyet a káplárkirály családon belül is elintézhette volna, ám ahelyett a 18 éves fiút katonai bíróság elé állította, amely börtönbüntetésre ítélte. Ez nem volt elég, végig kellett néznie Katte hadnagy kivégzését is. Két év múltán szabadult Küstrin várbörtönéből, s 1833-ban apja kívánsága szerint meg kellett házasodnia (a feleségét sosem szerette meg), s ekkor az uralkodótól való függése mérséklődött.
Azt gondolhatnánk, hogy a királyi sarjaknak szinte gondtalan életük volt. Kiváló nevelők tanították őket, mégpedig tisztelettudóan, türelmesen, s készültek az uralkodásra. Szabadidejükben a kedvteléseiknek élhettek, és rengeteg olyan dolgot megkaptak, amikről milliók még csak nem is álmodtak. II. Frigyes nem tatozott e hercegek közé, nagyon is sanyarú gyermek- és ifjúkora volt.

A Napkirály két híres szeretője

XIV. Lajos gyakran megcsalta a feleségét, de szeretői közül csupán Vallière hercegnő, Montespan márkinő és Madame de Maintenon vált híressé.
Az uralkodó a sógornője egyik udvarhölgyét, a szőke, kék szemű, kissé bicegős La Vallière hercegnőt vakmerő lovasként ismerte meg, s 1661-ben lett a szeretője. Ő volt az első a szeretők közül, akit bemutattak az udvarban, és nyilvánosan együtt élt Lajossal. Együttélésükből négy gyermek született. A hercegnő sajátságos helyzetét semmilyen előny megszerzésére nem használta ki, ennek ellenére megvetették, és két ízben el is kellett menekülnie Versailles-ból. Lajos mind a kétszer visszavitette, lassanként azonban ráunt, s a címzetes szerető 1668-ban elhagyta a palotát. Élete utolsó éveit egy karmelita kolostorban töltötte.
A páratlan szépségű, kétgyermekes Montespan márkinő 1668-ban bolondította magába az uralkodót. Amikor a férje tudomására jutott, hogy felszarvazták, hatalmas botrányt csapott, s az újabb kínos jelenetek megelőzése végett az uralkodó néhány napra börtönbe záratta, majd vidékre száműzte. A férj hamarosan elvált a hűtlen asszonytól, aki nyolc gyermekkel ajándékozta meg a királyt. Húsz szobás szobás lakosztályt kapott (a királynénak csak 11. szobája volt), amelyhez fürdőszoba is tartozott.. A szülések és a múló évek megtépázták a márkinő szépségét, aki inni kezdett, szerencsejátékozott, s időnként féltékenységből jeleneteket rendezett. Még a királynéra is féltékeny volt. Végül 1683 körül elhagyta az udvart, s előbb kolostorba, majd vidéki birtokaira költözött. Szeretői mivoltáért ezer lajosarany járadékot kapott havonta.
A harmadik híres szerető, Madame de Maintenon Lajos második felesége lett.