Érdekességek más népek történelméből

Létrahuszár írta:

Fiúhangú férfiak

Itália templomaiban a 15. században gyermekhangú férfiak éneke ejtette ámulatba a hívőket. Szokatlanul csengő hangjukon szólaltak meg a bibliai jelenetek szereplői, az angyalok és a szentek. Az énekesek kasztrált férfiak voltak, akik egyre nagyobb számban kerültek be a templomi kórusokba. Az ő szerepeltetésüknek köszönhetően vált rövid idő alatt népszerűvé Európa-szerte a 17. század új zenei műfaja, az opera. Előfordult, hogy egy-egy előadás után a közönség nemcsak tapssal, hanem „éljen a kés!” kiáltással fejezték ki elragadtatásukat.
A szép hanggal meg lehetett gazdagodni, hírnévre lehetett szert tenni. Ez sok szülőre hatott csábítóan, de fiuk kasztráltatásáról hozzáértők véleménye alapján döntöttek. Az egyház tilalma miatt az ilyen műtéteket csak egészségi okokból lehetett végezni, ezért kitalált sérülésekre, legtöbbször lovasbalesetre, disznó- vagy kutyaharapásra hivatkoztak.
Az érzéstelenítés nélküli, nagy kínokkal járó operációra 10-13 éves kor között került sor. Sokan bele is haltak vérveszteség vagy fertőzés miatt, kiváltképpen akkor, ha orvos helyett mészáros végezte el a beavatkozást. Itáliában a 18. században mintegy négyezer fiút herél
A gyermekhangú férfiak a 18. században kezdtek háttérbe szorulni, mert az előadásokon megjelentek a tenorok és a női szopránok. A kasztrálás megszüntetéséről azonban csak a 19. században születtek korlátozó intézkedések. XIII. Leó pápa 1878-ban tiltotta meg felvételüket az egyházi kórusokba, X. Piusz pedig 1903-ban teljesen betiltotta a közvélemény által barbárnak tartott gyakorlatot.
A gyermekhangú férfiak tették népszerűvé az opera műfaját. Egy 18. századi operajelenet:
Csatolás megtekintése 1901529

Kattints a kibontásához...

Farinelli (Andria, 1705. január 24. – Bologna, 1782. szeptember 16.) (eredeti neve Carlo Maria Broschi) olasz énekes, a kor legünnepeltebb kasztrált énekeseinek egyike.

„A szegény ember Tádzs Mahalja”

A világhírű Tádzs Mahalt (a paloták koronáját) Sáh Dzsahán mogul sah építtette elhunyt felesége emlékére1632 és 1647 között. Négy évvel később hozzáláttak egy hasonlónak, a Bibi Ka Maqbarának (a hölgy sírjának) az építéséhez Aurangabadban. A hasonlóság nem volt véletlen, mert az építtető Sáh Dzsahán unokája, Azám Sáh herceg volt, aki édesanyjának állíttatott emléket. Az anyagi lehetőségei szerényebbek voltak a nagyapjáénál, szerényebb lett a mauzóleum is. Építéséhez kevesebb márványt használtak, kisebb lett a kupolája, és kisebbek lettek a minaretjei, ezért „a szegény ember Tádzs Mahaljának” is szokták nevezni.

Az arany mérföldkő

Róma központjában, a Forum Romanumon állt az az aranyozott bronzlapokkal borított, magasba nyúló oszlop, a Míliarium Aureum, az arany mérföldkő, azaz a 0 kilométerkő,.amelyre Augustus császár rávésette, hogy a jelentősebb itáliai városok hány mérföld távolságra fekszenek a fővárostól. Valójában a távolságot nem az oszloptól, hanem a régi városfalak kapuitól mérték. Az utak mentén is állítottak fel mérföldköveket, amelyek mutatták, hogy hány mérföldet kell megtenni a legközelebbi városig.
(A római mérföld körülbelül 1481 méter volt.)
Római mérföldkő, a Lébényhez tartozó Barátföld-pusztán került elő:

A rómaiak kilométerórája

A rómaiak már az időszámításunk előtti I. században ismerték a hedometronnak nevezett eszközt, a amellyel nagy pontossággal meg tudták állapítani, hogy mekkora utat tettek meg, amikor kocsival vagy szekérrel utaztak. Az egyik kerékkel összekötött szerkezet minden kerékfordulatnál golyót ejtett egy fémtartályba. Az út végén ezeket a golyókat megszámolták, megszorozták a kerék kerületével, és megkapták a megtett út hosszát.
Római kori mérföldkő Pilisszántón:, és négylovas, nyitott utazószekér:

Római orvosok


A II. század végéig Rómában bárki orvosnak minősíthette magát, 200-tól azonban hivatalosan csak engedéllyel lehetett gyógyítani.

A tehetős és a gazdag ifjak Alexandriában, Ephesusban sajátították el a gyógyítás tudományát.

A III. században már végeztek agyműtétet. Valószínűleg vérrögöt távolítottak el.

Készítettek végtag- és fogprotéziseket.

A IV. században már sok város szerződtetett saját orvost.

Az orvosok többsége szegény volt, és utcára nyíló, kis helyiségben fogadta a betegeket.

Mindenféle betegségre használták azt a szert, amely hatvannál is több összetevőt tartalmazott, köztük viperahúst és ópiumot is.

A római kórházak a gyógyításnál fontosabbnak tartották a polgárok egészségének megőrzését.

Pannóniában két településen, Aquincumban (Óbuda) és Brigetioban (Szőny) rendelkeztek a katonák kórházzal.

Az aztékokról

Az aztékok kultúrája az 1100-as években indult fejlődésnek. Városállamokban éltek, mint a görögök, templomokat, utakat, vízvezetékeket építettek. Meghódított területeiken több millió, adófizetésre kötelezett indián élt. Hatalmuk fenntartásához állandóan készen álltak a harcra, akár a spártatiak. Meggyőződésük szerint istenük, Hiutzilopocstli erejét emberi vérrel kellett pótolni, ezért sok foglyot ejtettek és áldoztak fel templomaik oltárán.

Az azték iskolák és diákjaik



Minden templom mellett működött bentlakásos iskola, ahová a fiúk15-16 évesen kerültek be. Belőlük később főpapok, hadvezérek, hivatalnokok vagy bírók lettek. Ezekben az intézményekben a fiúktól elkülönítve lányok is tanultak, s különféle munkákat végeztek.
Elsajátították a vallási ismereteket, megtanultak írni, olvasni, számolni, szónokolni, s foglalkoztak többek között csillagászattal és álomfejtéssel is.
A diákokat gyakran riasztották fel éjszaka, hogy tömjénáldozatot mutassanak be az isteneknek. Éjfélkor hideg vízben kellett megfürödniük. Gyakran vettek vért a lábukból és a fülükből. Fizikai munkákat végeztettek velük, és böjtöltették őket.
A testedzések során birkóztak, úsztak, súlyt emeltek, magasat és távolt ugrottak. A különféle labdajátékok közül a széllabdát kedvelték a legjobban, amit két, egymástól legalább húsz lábra lévő fal között játszották. Mindkét fal közepén malomkő nagyságú kerék volt, közepükön labda nagyságú lyukkal. Az győzött, aki valamelyik lyukba bejuttatta a labdát. Derekukon széles övet viseltek amelyről egy színes szarvasbőr lógott le. Egymást csak a farukkal érinthették. A játékosok takarókat, aranyékszereket, ékköveket és rabszolgákat nyerhettek vagy veszíthettek. Esetenként életre-halálra folyt a küzdelem.
A fiatal fiúk húszéves, a lányok 16 éves koruk körül házasodtak. Miután a lány kezét a tanító megkérte, az ifjút ünnepélyesen elbocsájtották az intézményből. A házasságkötés előtt a szülők a papoktól tudakolták meg, hogy milyen sors vár a fiatalokra, harmonikusan alakul-e az életük.
A városi kerületekben olyan iskolák működtek, amelyekben a törzs idős indiánjai különböző mesterségekre, fegyverhasználatra, némi vallási, művészeti, történelmi ismeretekre tanították az ifjakat. Itt is ugyanúgy együtt étkeztetek, tanultak, aludtak, mint a templomok melletti iskolák diákjai.
Létezett egy harmadik iskolatípus is, ahol énekelni, táncolni, zenélni tanultak, és természetesen vallásos nevelésben részesültek. A fiatal férfiakat az iskolai hatóságok engedélyével kurtizánok készítették fel a házaséletre. Ez az inkáknál is szokás volt.

A lombiktól a fehér köpenyig

A középkorban a kór megállapításának leggyakrabban használt módszere a vizeletvizsgálat volt, és az ehhez használt üvegedény, a lombik lett az orvosok jelképe. A 17. században új szimbólum tűnt fel, a klistély, az injekciós tű nagy méretű elődje, ami legalább fél méter hosszú volt, és beöntéshez használták. A klistályt a 19. század elején a sztetoszkóp váltotta fel, a század vége felé pedig a sztetoszkópból kifejlesztett fonendoszkóp lett. Ez idő tájt kezdett elterjedni a műtétek során használt fehér köpeny is.

Vizeletvizsgálat, sztetoszkóp (még csak a fülbe továbbította a hangokat), és a modern változata:

A fecskendőtől az injekciós tűig

A rómaiak lemezdugattyúval működő fémfecskendőt használtak béltisztításhoz. A fecskendő, a klistély a középkorban sem merült feledésbe Ez volt az őse az orvosi fecskendőnek, az injekciós tű megszületéséig azonban évszázadok teltek el.
Először egy oxfordi csillagász és építész, Christopher Wren alkalmazott 1657-ben tű gyanánt tollszárat, amelyen keresztül vénába pumpált be vizet, ópiumot és hashajtót. Másfél évszázaddal később Lafargue francia orvos készítette az első injekciós tűt, de az még tömör volt, s a beteg fájdalmát csillapította vele. A tűt morfinoldatba mártotta, és bőr alá szúrva juttatta be a szervezetbe. Nagy előrelépést jelentett az orvoslásban Pravaz lyoni sebész újítása, aki üreges tűvel rendelkező bőrdugós fecskendőt szerkesztett 1850 körül, ami hamarosan világszerte elterjedt.
Karikatúra a klistélyről:

Gyógyító borbélyok

A középkorban a szerzetesek napjai nem csupán a rendjük által előírt vallási teendőkkel teltek, hanem többek között tanítottak és gyógyítottak is. IX. Gergely pápa 1230-ban eltiltotta a szerzeteseket is, és a papokat is a vérontással járó gyógymódoktól, amelynek következtében Európa-szerte egyre nagyobb számban jelentek meg az olyan borbélyok, akik nem csupán haj, szakáll és bajusz vágásához értettek, hanem sebészi tudásra is szert tettek. Orvosi képzettséggel nem rendelkeztek, de töréseket láttak el, fogat húztak, eret vágtak, beöntést adtak, tyúkszemet, szemölcsöt távolítottak el, és szükség esetén amputáltak. Bonyolultabb műtétre legfeljebb akkor vállalkozott egyikük-másikuk, ha valakinek az életét kellett megmenteni. Munkájuk során olyan borotvákat, ollókat, késeket használtak, amelyek biztos használatához nagy gyakorlottságra volt szükség.
Hatásos érzéstelenítőszert nem ismertek, de igyekeztek enyhíteni a betegek fájdalmát. Mandragórával, ópiummal itattak át egy darab szivacsot, s azt a páciens orrára és szájára tették, vagy szeszes itallal bódították el. A nagy kínokat okozó beavatkozások alkalmával négye n-öten segítő fogta le a pácienst.

Diagnózis panaszok és testnedvek alapján

A középkori orvosok alaposan szemügyre vették a betegeket, meghallgatták a panaszaikat, ellenőrizték a pulzusát, és megvizsgálták a vizeletét. Ez utóbbi volt a kór megállapításának általánosan alkalmazott eljárása, a mintavételhez használt lombik pedig a jelképükké vált.
Kezelési módszereik (köpölyözés, érvágás, gyógyszerek és diéta) római eredetűek voltak, de tovább is fejlesztették azokat. A korábbi évszázadok tapasztalataira támaszkodva a beteg négy testnedvét, a vért, a fekete és sárga epét, valamint a nyálkát figyelték meg. A kór árulkodó anyagához hashajtással, izzasztással, hánytatással és érvágással jutottak hozzá. A betegségek megelőzése és gyógyítása céljából egyaránt vágtak eret , amelynek a módja a pestisjárványok idején, a nyirokcsomók kifakasztása révén sokat fejlődött, de hogy a páciens melyik testrészén végeztek metszést, azt a csillagképek alapján döntötték el.

Gyógyítás piócákkal


Az orvosi piócákat (nadályokat) már az ókori Egyiptomban is használták, visszereket, fej- és fülfájást kezeltek velük. E kezelési módot az érvágás szorította háttérbe, de a 19. század első harmadában ismét divatba jött, és rendkívül népszerűvé vált az alkalmazásuk. Ebben az időben terjedt el ugyanis egy francia orvosnak (François-Joseph-Victor Broussais, 1772-1838) az a nézete, amely szerint minden betegségnek valamilyen gyulladás az oka, aminek a legcélravezetőbb kezelése a helyi véreztetés piócák alkalmazásával. Ez a módszer előnyösebb volt az érvágásnál, mert a vérvesztés időben elnyúlt, és a gyengébb testalkatúak is könnyebben elviselték.
A kezelésekhez sok nadályra volt szükség, ezért egyre többen kaptak kedvet a jövedelmező begyűjtésükhöz, amelynek következtében a populációjuk a természetes élőhelyeken nagy mértékben megcsappant. Az élelmes vállalkozók tenyészeteket hoztak létre.
A piócázók lovat használtak csaliként. Öreg, levágásra szánt gebét vettek, amit tóba, patakba vagy folyóba levert karókhoz kötöttek ki úgy, hogy a víz az állat hasáig érjen. Amikor a nadályok ellepték a lovat, kihajtották a szárazra, ahol a vérrel telt, lepotyogó piócákat hordókba rakták. A piócázásra használt gebe a második, harmadik alkalom után elpusztult.
(Napjainkban ismét használnak steril környezetben tartott nadályokat, mert a nyáluk többek között véralvadásgátló, fájdalomcsillapító hatású vegyületet is tartalmaz.)

Ellopták Chaplin koporsóját

Charlie Chaplin 1977-ben halt meg Svájcban, s a Genfi-tó fölött a Corsier-sur- Vevey kis temetőjében helyezték örök nyugalomra. A városka lakói 1978. márc. 2-án megdöbbenve tapasztalták, hogy a világhírű színész és filmrendező sírját kibontották, s a koporsóját elvitték.
A nyomozás megindult, s azzal együtt a találgatások is. Még az is felvetődött, hogy a holttestet fanatikus rajongók lopták el, s Angliába vitték, mert Chaplin egyszer kijelentette, hogy Angliában, a szülőföldjén szeretne nyugodni.
Pár héttel később Chaplin özvegyét az egyik tettes telefonon megzsarolta. Azzal fenyegetőzött, hogy a gyermekei sem lesznek biztonságban, ha nem fizet 600 ezer amerikai dollárt. Egy idő után az összeg egyre kevesebb lett. Az ismeretlen sírrabló közölte, hol és mikor veszi át a pénzt. A nagy erőkkel nyomozó rendőrség figyelte a család hívásait, és az utasítást váró napon mintegy kétszáz nyilvános telefont figyeltek meg. Az eredmény nem maradt el, sikerült nyakon csípniük a lengyel Roman Wardast, s hamarosan elfogták a társát, a bolgár Gantscho Ganevet is.
Kiderült, hogy Wardas olvasott egy olaszországi sírrablásról szóló cikket, s ez adta az ötletet. Március első éjszakáján két óra alatt kiásták a koporsót, furgonba tették, s 25 km-rel arrébb egy kukoricaföldön rejtették el. Gödröt ástak, leengedték a koporsót, lefényképezték, és betakarták. Néhány hét kivárás után Wardas jelentkezett az özvegynél.
Az elásott koporsó pontos helyét nem tudták megmutatni a rablók, így annak megállapítására fémkeresőt használtak a rendőrök.
Wardast négy és fél évi kényszermunkára ítélte a bíróság, Ganev pedig 18 hónap felfüggesztettet kapott.

Hogyan nevelték az azték gyerekeket?

A várandós anyák nem nézhettek a Napra, Holdra, csak kíméletes munkát végezhettek, várandósságuk utolsó hónapjaiban nem élhettek házaséletet.

Az újszülött a világra jövetele utáni negyedik napon kapott nevet. Ekkor a szülők lakomát rendeztek.

A gyermek jövőjét a naptár szimbólumaiból olvasta ki a pap. Megjövendölte a foglalkozását is. A fiúk előtt fegyvert, játékszereket, jósolt foglalkozásuknak megfelelő tárgyat, a lányok előtt játékeszközökkel a szövést, fonást utánozták. (Kínában is volt ilyen szokás.)

A gyerekeket legalább két éves korukig anyatejjel táplálták. Hároméves koruk után gyakran hideg vízben fürdették, és a földön altatták őket.

Kb. 6 éves korukig a háztartási eszközök , szerszámok használatát, és segítettek a könnyebb házimunkákban.

Nyolcéves koruktól testi fenyítést is alkalmaztak. Előfordult, hogy a gyermek kezébe tövist szúrtak, vagy éjszakára kivitték egy hideg hegyre, vagy ruha nélkül pocsolyába fektették.

Példátlan katasztrófa Szibériában

A szibériai Tunguzka folyó közelében 1908. június 30-án éjjel 1 óra 17 perckor vakító fényű test csapódott az űrből a földbe. Robbanásszerű hanghatása 800 km-re is elhallatszott, az erejét pedig Washingtonban is észlelték. Óriási tűzoszlop keletkezett, a fényét Londonban is látták, és több éjszakán át pirosra színezte az égboltot. 45 km-es körzetben megsemmisült az erdő, és elpusztultak az állatok. A katasztrófa sújtotta területen emberek nem laktak.
Az esemény helyszínéhez legközelebb lakó evenkik elbeszélése szerint forró széllökés lepte meg őket, amely a sátrakat, állatokat, embereket emelt fel a levegőbe. Néhányan megégtek.
A történtekre megkérdőjelezhetetlen magyarázat azóta sem született, de kiszámították, hogy ezerszer nagyobb energia szabadult fel, mint Hirosimában az atombomba ledobásakor.

XVI. Lajost elfogták, de rab lett a lebuktatója is

Jean-Baptiste Drouet postamester nevét az éberségének és éles szemének köszönhetően egész Franciaország megismerte. Ő volt az, aki 1791 júniusában felismerte a szökésben lévő XVI. Lajost Varennesben, s elfogatta a családjával együtt. A postamestert hadbiztossá nevezték ki, s 1793 szeptemberében az északi hadsereghez irányították. Megbízatását rövid ideig teljesíthette, mert októberben Maubeuge -ban elfogták az osztrákok, és Spielberg erődjébe zárták. Elhatározta, hogy ejtőernyőt készít, és megszökik. Az ernyő elkészült, s egy alkalmasnak vélt időpontban kiugrott cellája ablakából. Terve mégsem sikerült, mert földet érve eltörött a lába. Mivel járni nem tudott, az őrök a baleset helyszínén, az erőd egyik bástyájának tövében leltek rá. Közel kétéves raboskodás után, 1795-ben fogolycsere révén térhetett vissza hazájába.

Király a vérpadon

I. Károly a halálos ítélete meghozatala után három napot kapott, hogy rendbe tegye ügyeit, és elbúcsúzzon a családjától. Rajtuk kívül csak a káplánját, Juxon püspököt engedte magához. Papírokat égetett, imádkozott, s elbúcsúzott két legfiatalabb gyermekétől.
Január 30-án, kedden korán kelt, öltözéskor a szokásosnál vastagabb inget kért, hogy ne reszkessen a hidegtől, mert azt gondolhatnák, hogy a félelemtől remeg. 10 órakor jöttek érte, a Whitehall-palotába kísérték, ahonnan három órával később vitték a vesztőhelyre. A londoni bankettház előtt felállított emelvényt fekete posztóval vonták be. Amikor Károlyt felvezették rá, rövid beszédében ártatlannak vallotta magát. A beszédet kevesen hallották, mert a tömeget nem engedték az emelvény közvetlen közelébe. Ezúttal alkalmi kivégzőt kellett keríteni, mert London hivatásos hóhéra nem vállalta az ítélet végrehajtását. A parókás, álszakállas csuklyás bakó kilétét sohasem fedték fel.
A király levette köpenyét, fejét a tőkére hajtotta, mondta a hóhérnak, hogy rövid imát mond, s jelez, ha végzett. Kisvártatva felemelte a kezét, a bakó lesújtott rá a bárdjával, majd a magasba emelt fejet az emelvény elé dobta. A tömegből sokan az emelvényhez furakodtak, hogy zsebkendőjüket megmártsák az uralkodó vérében, vagy megszerezzék egy hajfürtjét.
Károly holttestét Windsorba vitték, és a Szent György-kápolnában temették el.

Az egyház és az állam a gyermekek életének megóvásáért

A középkorban az egyház sok mindenre megtanította az embereket. A IX. századtól kezdve a vasárnapi prédikációkban gyakran szólították fel a szülőket, hogy nagyobb figyelmét fordítsanak gyermekeik életének és testi épségének megóvására, hiszen ők is a Mindenható teremtményei. Szükség is volt rá, mert a felügyelet hiánya, a nemtörődömség miatt sokan meghaltak.
A 13. században Angliában törvénybe foglalták, hogy a gyermekek élete azonos értékű a felnőttekével, azaz ha valaki egy gyermek halálát okozza, akár akaratlanul, akár készakarva, a tettét úgy ítélik meg, mintha felnőttel tette volna.

A fogolyszerzők dicsősége

Az azték fiúk és ifjak életkoráról és harci tetteikről a hajviseletük és a testfestésük árulkodott. Amikor nagyobbacskák lettek, levágták a hajukat. 10 éves koruk táján a tarkójukon meghagytak egy kis varkocsot, amit hagytak megnőni. Ezt azután vágták le, miután elejtették életük első foglyát.
Akinek egyedül sikerült foglyot ejtenie élete első csatájában, az uralkodó palotájába vitték, és hőstettükről írást kaptak. Hajukat levágták, jogot szereztek testük sárgára festésére, arcuk, halántékuk színezésére, és tollas fejdísz viselésére. A legbátrabbakat az uralkodó színes szőttesekkel, drágakövekkel jutalmazta. Ünnepségeken az első sorban ültek, s a későbbiekben közülük kerültek ki hadvezérek, A két-három foglyot ejtőkből lettek az iskolák tanárai, a négy vagy több foglyot szerzőkből a kapitányok. A kitüntetéseket a foglyok számán kívül azok származása is befolyásolta. Ha bizonyos ellenségek közül valaki elfogott ötöt, az a vezető sasok vagy jaguár lovagok rendjének tagja lett.
Akik több csatában sem ejtettek foglyot, azoknak levágták a copfját, és fejükre kis koronaszerű szégyenjelet illesztettek. Akinek a homlokára festették a szégyenjelet, annak véget ért a katonáskodás. Nem viselhetett díszes ruhákat, gyapjúköpenyt, csak egyszerűen öltözhetett, mint az azték parasztok.

Tűzvész Londonban

Londonban 1665-ben bubópestis ütötte fel a fejét, amelynek 70 ezer vagy annál is több ember esett áldozatul. A következő esztendőben újabb csapás érte a várost.
1666. szeptember 2-án, vasárnap kora hajnalban tűz keletkezett a király szolgálatban álló Thomas Farrinor pék házában. A családja az emeleti ablakon át ki tudott menekülni az utcára, de az egyik szolgálólányuk benn égett. Mivel erős szél fújt, a lángok átterjedtek a szomszédos házakra, onnan pedig tovább mind a négy égtáj felé, mert a zsúfolt utcácskák kátrány szigetelésű, faszerkezetű . sok esetben zsúpfedeles épületei könnyen meggyulladtak. Rövid idő alatt lángtengerré változott a környék. Sokan hozzákezdtek az oltáshoz, de nem tudták útját állni a tűznek.
Amikor Sir Thomas Bloodworth, a város főpolgármestere megszemlélte a a város központjában a tüzet, lekicsinylően jegyezte meg, hogy azt „egy nő is el tudná oltani!” Ekkor már a szakértők azt javasolták, hogy épületek lebontásával sürgősen hozzanak létre tűzgátakat. Erre csak később került sor. Az uralkodó, II. Károly és öccse emberei nyugat felől indítottak ellentüzet, .A Tower helyőrsége lőporos hordókat robbantott fel, s az így létrehozott tűzgát megakadályozta, hogy az erődítmény a lángok martalékává váljon.
A tűzvész négy napon át tombolt. A félmilliós London belvárosában 13 200 ház és 87 templom leégett, köztük a Szent Pál katedrális, megsemmisült a tőzsdepalota és a Temze-híd is. 80 ezer lakosból 70 ezren váltak hajléktalanná. A nyilvántartásokba csupán néhány tucatnyi halott nevét vezették be, de a hajléktalanokat, koldusokat, nincsteleneket nem jegyezték fel.
Egyesek szerint a tüzet a pék okozta, mert nem oltotta el gondosan a parazsat, mások úgy vélték, hogy az olajat a kemence közelében hagyta. Sokan idegen gyújtogatókra, franciákra, hollandokra gyanakodtak, az anglikán vallásúak a katolikusokra. Az indulatok lincselésekbe torkolltak, s volt akit felakasztottak. A nép haragját a parlament igyekezett csillapítani, leszögezvén, hogy a tűzvészt nem idegenek, nem a katolikusok okozták, a csapás Isten büntetése volt. A király a lázongó hangulat elfojtása végett elrendelte, hogy „minden város ellenkezés nélkül fogadja be a szükségben lévő embereket, és engedje meg nekik munkavégzésük, mesterségük szabad gyakorlását”.