Ókori történelemmel kapcsolatos könyvek

Maurice Druon
Zeusz emlékiratai

„Boldog párok, akik Görögországban utazgattok, jusson eszetekbe, hogy mi, istenek nem mindig magunk gondoljuk ki alakunkat. Hogy a helyes cselekedet a helyes pillanatban menjen végbe, gyakran belétek költözünk, tudtotokon kívül.”
Maurice Druont (1918-2009), akit a Francia Akadémia is tagságra méltatott, elsősorban a középkor francia történelméből merítő regényeiről ismeri a magyar közönség, ez a szellemes, pajzán írása azonban a görög mitológia világába kalauzol. Nem akárki, az istenek és emberek atyjának szemével, aki több ezer éves álmából modern világunkra ocsúdik. Nincs különösebben meglepve, elvégre az Olümposzon is megesnek dolgok, urambocsá, a főisten is okkal száll magába néhanapján. Mindazonáltal kedvére való a teremtés, s úgy véli, egészében véve azért kár lenne ezért a világmindenségért. Döntse el a kedves olvasó, hogy vajon a szerző lényegül-e az emlékirat lapjain Zeusszá, vagy megfordítva.

A bujdosó király
Gaál, Mózes

Ha az olvasónak az az érzése támad, hogy ezt a mesét valahonnan már ismeri, akkor nem téved. Az ősforrás ugyanis Homérosz, a mű pedig az Odüsszeia. Gaál Mózes érdekes kísérletet tesz, hogy a fiatalok számára egyszerűsítve, a fő cselekmény motívumra koncentrálva mesélje el és támasszon érdeklődést az eposz iránt. Hogy sikerrel teszi-e? Ezt ki-ki döntse el, ha elolvasta a művet.

Csiky Gergely (szerk.)
Görög-római mythologia

Csiky Gergely (1842-1891) a 19. század, de teljes magyar literatúránk egyik legjelentősebb drámaírója, műfordító, a Kisfaludy Társaság másodtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagja volt. Előszeretettel foglalkozott római és görög klasszikusok munkáival. 1879-ben Párizsba utazott, hogy az ottani színjátszást tanulmányozhassa. Innentől érezhető művein a francia tézisdráma hatása, valamint színműírói technikájának átalakulása. Drámai munkáit a kor nyugatos felfogása szerint nemesítő és szórakoztató céllal írta. Sok tekintetben a 20. századi színpadi szerzőink (Bródy Sándor, Szomory Dezső, Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc) előfutára lett.
A jelen műve a magyar művelődéstörténet páratlan alkotása, benne összefoglaló képet nyújt a görög és római mitológia szereplőiről, s miközben az istenek történetét közérthetően meséli újra, kitekintünk az egyiptomi, a szláv és a germán mitológia aspektusaira is, valamint az egyes mondakörök közötti kapcsolatra. A gazdagon illusztrált kötetet bátran ajánljuk az ifjabb olvasóknak is, akik csak most ismerkednek az ókori mondakörök bámulatos világával.

Edda
Óészaki mitologikus és hősi énekek

Az Edda az európai kultúrtörténet páratlanul érdekes és értékes alkotása. A IX. és XIII. század között, javarészt Izlandon keletkezett és izlandi nyelven írt epikus versfüzér a népvándorlás kori germánok, az északi vikingek és skandinávok egy évezredes történetét öleli át. Nagy változások kora ez: a kora középkori társadalmak forrongásának irodalmi, történeti, vallástörténeti dokumentuma az Edda.

A mitologikus énekek a világ keletkezésének mítoszait tartalmazzák. Az óészaki istenek emberközelségű lények, még csak nem is halhatatlanok, csupán hosszabb ideig élnek az embereknél. Az ő humoros vetélkedéseiket, szerelmi kalandjaikat és vad harcaikat mutatják be ezek az énekek. A hősi énekek csoportja a népvándorlás korának történeti eseményeit örökíti meg. Az angol Beowulf-eposzból és a germán Nibelung-énekből, a finn Kalevalából ismerősek egyes szereplők és történetek, ám az Edda még korábbi idők szellemét szólaltatja meg. A magyar olvasó számára különösképp érdekes lehet a hun mondakör óészaki változata: a szkáld költők kevésbé előnyös megvilágításba helyezték Attila alakját.

Az Eddá-t formahűen, az óészaki alliterációs versmértékben Tandori Dezső fordította – sok nyelvi leleménnyel – magyarra.

Kovai Lőrinc
Cézárok kertje

Kovai újabb mitikus meseregényének egyik gyakori színhelye a római cézárok csodálatos kertje, ahol a mindenkori császárok rejtelmes áldozataikat mutatják be szobrokba öntött, halhatatlan titánokként tisztelt isteneiknek és istennőiknek, hogy a földi élet befejezésére után maguk is titánokká, istenekké válhassanak. De soha nem lehet titán az, aki földi életében a zsarnoki hatalom hordozója. Zsarnokká válik tehát Tiberius csázsár, Róma „aranykorának” egyik uralkodója, mert úgy akar halhatatlan isten lenni, hogy megöli a hatalmára törő cselszövőkkel együtt hordozóit is. A regény mitikus képekben vonultatja fel az olvasók előtt az „aranykor” csodálatosan színpompás ünnepségeit, a valóságos történelmi háttérből pedig előtűnnek a kor valóban legendás alakjai: a már gyermekkorában bosszúért élő Agrippina, aki bosszújának kielégítése érdekében hajlandó két testvérét, majd később anyját is elpusztítani: örök vetélytársa, a szerelem papnőjévé váló Messalina Valeria, aki isteni mámort gyújtó lényével forrása lesz a titáni tetteknek, a halhatatlan gondolatoknak, de a hatalommal együtt őt is birtokolni vágyó zsarnokságának is. A „Cézárok kertje” pedig nemcsak a későbbi császárok: Caligula, Claudius, halhatatlan harcosok: Macro, Cassius Cherea, örökké élő költők és filozófusok: Silius Silanus, Seneca olümposzi gyönyöreinek oltárát, hanem vesztőhelyüket is szimbolizálja.

Lindsay Clarke
Visszatérés Trójából

Lindsay Clarke regénye a csellel bevett Trója elfoglalása után veszi kezdetét. Phémiosz ithakai énekmondó beszéli el elsőként Agamemnón végzetét, majd a kalandokkal teli, legendás odüsszeuszi bolyongás történetét, ahogyan azt barátjának tett ígérete megkívánja. A regény központi figurája Odüsszeusz. A hős akhájt letaglózza annak a mészárlásnak a látványa, az a brutalitás, amihez önnön leleményessége vezetett. Odáig jut, hogy legbelül nem tartja már magát méltónak rá, hogy visszatérjen feleségéhez és fiához. Viharoktól és belső vívódásaitól messzire sodorva hajója eljut a világ peremére, ő maga pedig saját szívének legmélyebb zugaiba - hogy végül megannyi viszontagság után a lelkét terhelő súly alól felszabadulva térhessen haza Ithakába. A Visszatérés Trójából Odüsszeuszának története az időtlen mítosz ragyogó kortárs feldolgozása Lindsay Clarke jellegzetes lírai hangulatot és izgalmakat ötvöző tolmácsolásában.

Lindsay Clarke
Trója
Háború a mítoszok földjén

A TRÓJA jelenünk viszályokkal teli világához is szól, ugyanakkor izgalmas betekintést nyújt a mitológia gazdag tárházába, az ókori világból ránk maradt örökségünkre. Két nemzedéken keresztül kísérhetjük figyelemmel azoknak a férfiaknak és nőknek az életét, akik követték sorsukat abban az időtlen korban, amelyben mítosz és történelem találkozik, és ahol az emberi szív konfliktusaival az istenek viszályai vonnak párhuzamot.Péleusz és Thetisz, Parisz és Helené, Agamemnón és Klütaimnésztra, Akhilleusz, Odüsszeusz és Hektór - mindannyian új életre kelnek történeteik e feldolgozásában, amely hű marad az eredeti mítoszokhoz, ám meglepően mai szemmel láttatja az érzelmeket. "Akkoriban az emberek közelebb álltak az istenekhez, mint ma; a nagy hőstettek és csodák is sokkal gyakoribbak voltak - ezért nemesebbek és gazdagabbak a régiekről szóló történetek a mieinknél. Hogy ezek ne vesszenek el nyomtalanul, elhatároztam: mindent leírok, amit a trójai háborúról hallottam - ahogy elkezdődött, ahogy lezajlott, és ahogy véget ért." Ezekkel a szavakkal indítja Phémiosz, az ithakai énekmondó, Odüsszeusz barátja Lindsay Clarke új könyvét, amelyben az író a bronzkori Trója városáért vívott háború kapcsán kialakult mítoszokat és legendákat adja közre lenyűgöző tolmácsolásában.

Aleksander Krawczuk
Heten Théba ellen epub



köszönet a készitőknek

Joan Grant
Anubis – a bölcsesség könyve

„Földi szemünkkel nem látjuk a türelmet vagy a haragot, a féltékenységet vagy a kapzsiságot. Ezeknek csak a visszahatását látjuk. Ha én azonban a szellem szemével nézek egy emberre, akkor a gondolatait, sőt, mondhatnám az érzelmeit is színek képében látom. És minél sötétebb a szín, annál inkább elfelhőzi őt a Föld, és minél halványabb a szín, annál közelebb van annak a fénynek a forrásához, amelyet valamennyiünknek el kell érnünk. A féltékenységet és a mohóságot sötét, tompa zöldként látom. A valódi rokonszenv, vagyis a részvét viszont olyan halvány zöld, mint amilyen az égbolt szokott lenni derengés előtt. A bölcsesség meg agyagszínű, mint a sár, amelyből a téglát égetik. És így tovább, minden egyes érzelemnek megvan a maga külön árnyalata. És azoknak az érzelmeknek a színe, amelyeket leggyakrabban érzünk, határozza meg annak a fénynek a színét, amely valamennyiünkből kiáramlik. A félelem piszkosszürkén tompítja a színeket, mint az olajos füst, a vad türelmetlenség meg vörösen pettyezi, mintha apró vércseppek lennének.”

James W. Mavor Jr.
Atlantiszi utazás

Napjaink tudománya megdönthetetlen bizonyítékot talált annak a katasztrófának a megtörténtére, amely igazolja Platónnak Atlantisz csodálatos eltűnéséről szóló leírását. E felfedezés végre kiszabadította Atlantiszt a szertelen képzelet birodalmából, és a róla szóló történet tényeire tökéletes magyarázatot adott. A világ számára oly sokáig megfejthetetlen legenda: Atlantisz forrása Platón, a görög bölcselő, Kr. e. 360 körül. Az élete alkonyán írott két műve a Timaiosz és a Kritiász, ezek tartalmazzák Atlantisz igaz meséjét, ahogy azt ma ismerjük. Platón szerint az Atlantiszról szóló beszámolót először Szolón, a nagy athéni törvényalkotó hallotta Szaisz egyiptomi város beavatott papjaitól. Az ősi Athén lakóit úgy magasztalták, mint a legszebb és legkiválóbb emberi fajt, amely valaha élt, a város maga pedig a legkiválóbb volt háborúban is, és minden tekintetben a legkitűnőbb törvények uralkodtak benne.

Steven Runciman
A bizánci teokrácia

Jelen kötet Steven Runciman, a jeles angol bizantinológus két hosszabb esszéjét tartalmazza. „A bizánci teokrácia” több mint ezer év történetét, a Nagy Konstantin fellépésétől a Bizánci Birodalom végnapjaiig terjedő időszakot tekinti át egyetlen alapvető szempontból: a vallási hierarchia és a vallási-teológiai irányzatok, illetve a császári hatalom viszonyának elemzésén keresztül. E viszony nem volt mindig harmonikus, de mindvégig tükröződött benne az a lényegileg teológiai indíttatású előfeltevés, hogy a Bizánci Birodalom Isten mennyei királyságának földi képmása.
A kötetben olvasható másik esszében, a „Bizánci stílus és civilizáció”-ban a szerző az említett teológiai államkoncepció egy másik vetületét, annak a bizánci művészetben megnyilvánuló formáját vizsgálja. Így nemcsak a bizánci művészet főbb jellemzőit mutatja be, hanem ismerteti és értelmezi azokat az elméleteket is, amelyek e művészetet meghatározták. A művészet legfőbb feladatát Bizáncban az jelentette, hogy a fény, a színek és a formák segítségével valamiképpen megmutassa, közvetett módon érzékeltesse az istenit.

Thuküdidész
A peloponnészoszi háború

Az i. e. 5. századi görög történelem két legnagyobb sorsfordulója: a görög-perzsa háborúkban (500-449) Szalamisz mellett a perzsákon aratott döntő győzelem, valamint az Athén és Spárta között ezután kitört peloponnészoszi háborúban (431-404) az Aigiszpotamoi mellett lezajlott s az athéniak teljes vereségét jelentő ütközet nemcsak a görögség jövőjét határozta meg, hanem hatással volt az egész európai történelem és kultúra további alakulására is.

Mindkét háborúnak megvolt a maga történetírója. Hérodotosz, „a történetírás atyja” azt mesélte el művében, hogyan „győzte le a perzsa tél hadát a görög tavasz”. Arra a kérdésre pedig, hogy mi történt Szalamisz és Aigiszpotamoi között, miként fordultak a görögség erői egymás ellen, hogyan szenvedhetett a perzsa háborúk terhét szinte egymaga viselő roppant athéni nagyhatalom végzetes vereséget, amelyet már soha többé nem tudott kiheverni, Thuküdidész keresett magyarázatot művében.

Thuküdidész a történelmet elsősorban emberi történetnek látta, amelyet lehetőségei alapján, a lét törvényszerűségei jegyében maga az ember alakít. Egyetlen háború történetében az egyetemes törvényszerűségeket kereste és mutatta meg, s próbálta megrajzolni a hatalom, a jog, a szabadság és a sorsformáló tevékenység lehetőségeit és korlátait. S bár a görög aranykort romba döntő testvérharc történetét írta meg, azt, hogy hogyan vált múlttá az emberi történelem és kultúra addigi legnagyszerűbb s főként Athén nevével jelzett pillanata, hitt benne, hogy az ember által alkotott igazi értékek, habár mulandó személyekhez, korokhoz, közösségekhez vannak is kötve, maradandó értékként épülnek be az emberi létbe.

Paul Sussman
Kambüszész elveszett hadserege

Élvezetes és logikus krimi, hogy a benne szereplő titokzatos tények elrendezése valószínűleg még magát „Sherlock Holmes”-t is elkápráztatná. Emellett azonban kiváló történelmi regény is, amely színes tablót rajzol egy pompás és különös világról, egyiptomi kultúrájáról amelyet (bevallom őszintén) alig ismerek. Így elevenedik meg előttünk Alexandria, a maga lenyűgöző, magával ragadó mivoltával, kezdve a királyi negyeden keresztül a zegzugos sikátorokig. Igaz ebben a történetben is halnak meg emberek és történnek gaztettek, összességében mégis azt mondanám, hogy egy igencsak üdítő, szórakoztató olvasmánnyal lettem gazdagabb.

Mary Beard
SPQR
Az ókori Róma története

"Az ókori Róma fontos számunkra, hiszen még ma is a birodalom, annak hódításai és túlzásai történetével mérjük össze magunkat, és a polgárjogról, a terrorizmusról meg az egyéni jogokról Rómában folytatott viták a mai napig befolyásolják a polgári szabadságról alkotott felfogásunkat.

A római történelem ezer esztendejét átfogó SPQR megkapó részletességgel mutatja be, hogyan vált Róma egy közép-itáliai jelentéktelen kis porfészekből a világ első szuperhatalmává. Miközben új megvilágításban mutatja be a római kultúrát a folyóvíztől a demokrácia intézményéig és a rabszolgaságtól a migrációig, Mary Beard azt is elénk tárja, hogyan gondolkoztak a rómaiak magukról és az elért vívmányaikról.

A rómaiak által használt SPQR rövidítés az államukat jelöli: Senatus PopulusQue Romanus, „a római senatus és nép” – és e nagyszerű könyv az ő történetükről nyújt lebilincselő és minden részletre kiterjedő beszámolót.
„Igazi mestermű!… A népszerűsítő történetírás ragyogó példája, amely az olvasót magával ragadja, de tárgyát soha nem egyszerűsíti le, és a nagy erővonalak felvázolása mellett azokat az apró részleteket is szemünk elé tárja, amelyek a távoli múltba életet lehelnek.”

Economist
„Beard a város sikerének titkát olyan éles, mindent megvilágító fényben tárja föl, amelyet mindeddig sehol másutt nem tapasztaltam.”

The New York Times
„Ha Mary Beard annak idején támaszuk lehetett volna, a Római Birodalom mind a mai napig állna.”

Lucius Annaeus Seneca
A nagylelkűségről
Nero császárnak

Szőke Ágnes fordításában olvashatjuk a császárkori szerző morális esszéjét. Az utószóban a fordító tömör összefoglalást ad Seneca koráról és a mű irodalomtörténeti problémáiról.

Paul Johnson
Szókratész
Egy időszerű ember

„Mosolyogva fejezte be életét.”
Szókratészt minden idők egyik legnagyobb gondolkodójaként tartjuk számon. Pedig nem volt tudós, nem írt semmit, egész életében tanulni akart. Úgy tartotta, „a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet”. Meg volt győződve, hogy az elképzelések tisztázása tudáshoz vezet, ami erényessé tesz, s így élhetünk jó életet, lehetünk boldogok.

Vizsgálódásait Athén közterein, a város polgáraival beszélgetve végezte. Amint Cicero megállapította, „Szókratész volt az első, aki lehozta a filozófiát az égből: a városokban talált neki helyet, bevitte a házakba, és rákényszerítette, hogy az életet és az erkölcsöt, a jót és a rosszat vizsgálja”.
Szókratész életében vált Athén a hellén világ vezető hatalmává, s még élt akkor is, amikor imádott városa elvesztette józan ítélőképességét: a belső polgárháború és a külső ellenségek szétzilálták, demoralizálódott. Hogyan maradhat erkölcsös az ember ilyen kihívásokkal szembesülve? Mi a helyes és a helytelen? Van-e igazság, és hogyan lehetünk igazságosak? Szókratész úgy tartotta, jó embernek lenni, erényes életre törekedni nem afféle elvont eszme, hanem a mindennapi élet gyakorlati teendője.

Hogy mit mondott, mit gondolt, azt nem az ő írásaiból tudjuk, hanem főként Platóntól, aki igyekezett minden gondolatát leírni – de később, amikor elkezdte kidolgozni a saját rendszerét, már nem lehet tudni, hogy Szókratészt idézi-e, vagy a saját gondolatait adja az ő szájába.

Ez a Szókratész már inkább Platokratész, írja Paul Johnson, a nagyszerű kultúrtörténész, aki a megértés igazi szenvedélyével közelít Szókratészhoz: mi benne olyan elemi erejű, amitől gondolatai máig is hatnak? Johnson a görög gondolkodó szemléletét egyenesen Jézus Krisztuséhoz hasonlítja – s aztán kicsit visszakozik: Szókratész azért mégsem „a kereszténység előfutára”.

De halálának története mégis hasonló: Szókratészt ugyan nem kínozták meg, nem feszítették keresztre, ő maga itta meg a mérget, majd bizakodóan búcsúzott el barátaitól – örök példát mutatva, hogy az ember az elveiért, a becsülete megőrzéséért a halált is méltósággal vállalhatja.

Sz. Jónás Ilona
Barbár királyok

Az antik birodalmak bukása, s ezzel együtt a kultúra hanyatlása, az anyagi és szellemi értékek pusztulása jellemzi azokat az évszázadokat, melyeket a népvándorlás koraként jegyez a történelem. A kora középkorban Európában megjelenő különböző germán törzsek, illetve az ázsiai eredetű hunok lovas-nomád törzsének vezérei, a honfoglaló királyok életrajzaiból a két civilizáció konfliktusokkal teli találkozása is kirajzolódik. A kötetben a legendás „barbár” hódítók: a gót Alarich és Athaulf, valamint a hun Attila mellett Theodorich keleti gót, Geiserich vandál, Gundobad és fia, Zsigmond burgund, Chlodvig és Clothar frank, Siegebert austrasiai és Alboin longobárd király alakja elevenedik meg. Az általuk vezetett új, harcos népek és a római civilizáció – sokszor véres – harcaiból épült fel a középkori Európa kultúrája

Kalla Gábor
Mezopotámiai uralkodók

A két folyó, a Tigris és az Eufrátesz völgye a legősibb kultúrák bölcsője. Ezen a helyen, Mezopotámiában éltek a sumérok és az akkádok, de hódítóként megjelentek itt a hettiták, az asszírok és a perzsák is. A kötetben szereplő uralkodók a Folyóköz történetének legfontosabb időszakaiban ültek a királyi székben, s a portrék alapján Mezopotámia történelmének körképét ismerhetjük meg. Egyes életrajzokban – a folyóközi hagyományoknak megfelelően – két-két uralkodó portréja párhuzamosan szerepel: a két személy, a szerencsés és szerencsétlen király jelzi egy-egy dinasztia vagy birodalom fénykorát, illetve bukását. A kötetben a híressé vált Gilgames, Hammurápi és Szemirámisz portréi mellett a kevésbé ismert személyek, például Sarrukín, Ibbi-Szín, Assur-uballit és I. Tukulti-Ninutra és a többiek életrajzai is sok érdekességet tartogatnak az olvasók számára.

Iulius Caesar
Iulius Caesar feljegyzései
A gall háborúról / A polgárháborúról

A gall háborúról és a polgárháborúról készült Feljegyzések szerzője, Caius Iulius Caesar a világtörténelem egyik legizgalmasabb és legellentmondásosabb egyénisége. Róma történetének fordulópontján kortársait megelőző politikai éleslátással felismerte az államformaváltás elkerülhetetlenségét – de nem számolt azzal, hogy a hagyományos köztársasági rend díszleteinek átformálása sérti az ősi római szabadság-illúziót. Ezért a figyelmetlenségéért sújtott le rá a huszonhárom tőrdöfés, és ezért maradt zseniális tervének megvalósítása a tehetségtelenebb utódra – Augustusra.
A Feljegyzések, a memoár-irodalomnak ez az évezredeken át utánzott mintaképe Caesar galliai hadjáratának és Cn. Pompeius ellen vívott küzdelmének hűvösen tárgyilagos naplója. „Caesarnak az a képessége, hogy könnyűszerrel tudott győzni, felismerhető írásmódján is” – írta róla Herder. Valóban, a Feljegyzések nem összekapkodott hadijelentések gyűjteménye, hanem művészi igényességgel, könnyed egyszerűséggel megformált írásmű. A szenvtelen harmadik személyű elbeszélés, az elegáns stílus, a valóság részleteihez ragaszkodó aprólékos pontosság, a háborúk jogos voltának félelmetesen okos bizonygatása mögött azonban gyakran felizzik Caesar önmaga-igazolásának szenvedélye. A két „kötet” legfőbb értéke éppen ennek a világtörténelmet alakító szenvedélynek emberi hitelességében és feszültségében rejlik.

Bibliotheca Classica
Magyar Helikon, Budapest, 1974
Fordította: Szepessy Tibor, Ürögdi György
(Nem találtam itt, s mivel megcsináltam magamnak a MEK szövegei alapján, felteszem.)

Geréb József
A római kultura legjelentősebb vonásai

Az állameszme mai világháborúnk borzalmai között oly hatalommá emelkedett, amilyen csakis a klasszikus ókorban volt. Az antik római világ az állameszmét valóságos kultuszban részesítette, s ez érzés bennünk ismét jelen valóság lett. A klasszikus ókor államférfiait, költőit, gondolkodóit, egész kultúráját közelebb érezzük hozzánk; ez a legújabb szellemi áramlat igazolja e kis könyv megjelenését.

Annak a népnek a kultúrájáról akar összefoglaló képet adni, melytől maga e szó: "kultura" ered, a legfenségesebb fogalom, melyet csak ismerünk. Kirekesztettem belőle mindazt, amit szintén latin szóval inkább civilizációnak nevezünk, vagyis azt, amit a polgárosult világban az élet kényelmére és finomítására az emberi szellem feltalált. Nem tárgyalja e könyv a lakásnak, a közlekedésnek, a városi életnek amaz eszközeit, melyek a római embernek kényelmet és egészséget adtak; mellőz majdnem mindent, aminek csak históriai és archeológiai becse van, hogy annál több tért nyerjen a műveltség ama vonásai számára, melyek az emberi lelket átalakítják s benne a legnemesebb érzéseket keltik fel. Azon kultúrtörekvésekről lesz itt tehát leginkább szó, melyek Rómából kiindulva európai és magyar műveltségünknek szilárd alapjaihoz tartoznak.

E szempont az anyag olyan csoportosítását kívánta meg, hogy főleg a császári korszak első két századában kialakult kultúráról szóljanak az egyes fejezetek. A rengeteg nagy irodalomban és az anyag kiválasztásában szellemtől duzzadó kalauzom volt Birth Tivadar, marburgi professzor könyve: Zur Kulturgeschichte Roms (II. kiadás, 1911, Quelle és Meyer). Sokat vettem át belőle, de sokat ki kellett rekesztenem és egyet-mást közbeszúrnom, amit fontosnak tartottam.