Ötletek, módszerek tanuláshoz, tanításhoz, neveléshez, alap,- közép-és felsőfokon

tájdi írta:

Mikor a fiam volt elsős (ez már a 80-as évek vége) szerencsére már a szótagolásos olvasástanítás ment, legalábbis abban a suliban + még mellé egy nagyon jó "tyúkanyós" tanítóbácsi, akiről már írtam az előzőekben.
Karácsonyra folyékonyan olvasott, (de a legtöbb gyerek is az osztályban, teljesen leesett az állam, mert nem ehhez voltam "szokva" a lányomnál. Még a Wc-re is hurcolta magával a könyveket, nem győztük kivárni, amíg előbukkan, mert ottfelejtette magát.
Ő is már számítógéphez ragadottan felnőtt gyerek, de annyira megszerette az olvasást, könyveket, hogy a számítógép sem tudta kiütni a nyeregből őket, egyszerűen már nem tudja hová tenni, nincs egy szabad falfelület a szobájában, mindenhol a teli könyvespolcok. És nem dísztárgyak a könyvek nála. Mert jól megtanult olvasni akkor, amikor ott volt az ideje és persze, mert meg is szerettette velük egy nagyon jó pedagógus.

Kattints a kibontásához...

Jó olvasni az ilyen példákat! Hogy nem mennek teljesen veszendőbe a régi idők értékei. Ráadásul tudjuk, hogy mennyivel gazdagabb lesz az ember a könyvekkel.

Én nem vagyok tanár, csak a gyerekeimmel tudok mindig előhozakodni.
Az tapasztaltam, hogy ha nem szerették valamelyik tanárt, akkor az a tantárgy nehezebben ment, nem szívesen tanulták.
Pl. amikor fiam felső tagozatba került, az imádott tanítóbácsi után egy minden szempontból elviselhetetlen osztályfőnöke lett, aki földrajzot, történelmet tanított. Nem lehetett az addigi érdeklődő, jól tanuló gyerekekre ráismerni. Mikor már ott tartottunk, hogy ő is majdnem megbukott az egyik tárgyból, átmentünk egy másik iskolába, mert nem bírtam nézni a küszködését.
Új suli, új tanárok, új gyerekek - fél évig szokta. Fél év után ott folytatta, ahol az alsóban abbahagyta, újra felszabadult lett, ment a tanulás, nem győzött tanulmányi versenyekre járni, sikerélménye volt újra. Szerencsénk volt az ottani tanárok nagy többségével.

Az unokaöcsém is nagyjából így volt, Ő dyslexiás, de a probléma felismerése és kezelése helyett egyszerűen rossz tanulóként kezelték. Az ő gondja, csak középiskolában oldódott meg, amikor egy speciálisa dyslexiásokkal foglalkozó iskolába került. Általános iskolában bukdácsolt, most a műszaki egyetemen fizika szakos hallgató.
Tényleg, mit gondoltok az integrálásról?

A tanító egyénisége, jellem a legfontosabb! Kisgyerekeknél nem iskolát, hanem tanítót válsztunk. Ő egy átlagos tanulót is a csillagok közé juttathat, ha akar. A szeretetük a legfontosabb! Persze a szülőnek is vele kell egyetértenie!

tamas96 írta:

A tanító egyénisége, jellem a legfontosabb! Kisgyerekeknél nem iskolát, hanem tanítót válsztunk. Ő egy átlagos tanulót is a csillagok közé juttathat, ha akar. A szeretetük a legfontosabb! Persze a szülőnek is vele kell egyetértenie!

Kattints a kibontásához...

Ez így van, mert egy jó tanító meg tudja kedveltetni a gyermekkel a tanulást, míg a rossz tanár még a jó tanulónak is el tudja venni a kedvét a tanulástól.
Az idősebbik lányom tanár a gimiben, és imád tanítani. Nagyon valószínű, hogy jól csinálja, mert mikor ment szülni, megsiratták a gyerekek. Most ment újra vissza tanítani az ősszel, akkora örömmel fogadták a gyerekek, és a szülők is. Nem csak megkedveltetni tudja a tananyagot, de az igazságos szigorával, ami nem túl erős, meg is tanítja nékik. A kollégái is elismerik a tehetségét.
Bárcsak több ilyen tanító, tanár lenne Magyarországon.
Nagyon sok szeretettel Erzsi.kiss

Sziasztok!Délután, estefelé szeretném én is elmondani a véleményemet az oktatással kapcsolatban és nem tudom kifejthetem-e a véleményemet az általános iskolai /selejt/ pedagógusokkal szemben. 2 lányom van 26 és 15 évesek.Két teljesen különböző egyéniség és egy és ugyanazon pedagógus mégis egyformán szivatta őket. Miért van az, hogy a közép és felsőfoku intézményekben a pedagógusok pszihológiailag jobban képzettek és emberségesebbek.? Erre kérdésemre egy általános iskolai pedagógus azt felelte, -mert az általános iskola kötelező, a közép és felsőfok már nem.Estére jövök vissza, addig is szép napot kívánok.

A selejt pedagógus nem az iskola fokától függ, valaki vagy rátermett, elhivatott, vagy nem lenne szabad gyerekek közelébe engedni. Egyébként éppen a főiskolákon jobb a módszertani, pszichológiai és a pedagógiai oktatás, ahol ált.isk. tanárokat képeznek. Tudom,mert főiskolát és egyetemet is végeztem tanár szakon. Középiskolába is kötelező járni, hiszen a gyerek akkor még tanköteles. És ne higgyétek, hogy minden főiskolai vagy egyetemi tanárom édipofa volt! Sőt, akadt olyan is, akit kivételesen okosnak vagy műveltnek sem mondtam volna. Ez a dolog ember függő, hiszen elsősorban ember a tanár is.

Igen Beácska van igazság abban amit írsz, de az én tapasztalatom az, hogy általánosban a pedagógus igen sok mindent megengedhet magának. Ha egy gyereket el akar vágni akkor meg is teszi. Megtehette azt is hogy félévkor 2 ötössel és 2 négyessel lezárta őt 3-ra. A nagyobbik lányom nem igazán volt jó tanuló, ráadásul még eleven is volt. Nagyon jól ment neki az ének, zongora, rajz. Egy péntek délután 1,5 óra latt megrajzolt egy pályázatot 11 évesen és megnyerte az osztrák tv. külön díját, mégis amikor pályaválasztás előtt képzőművészeti iskolát szerettünk volna neki azt mondta a tanárnő, meg se próbáljuk, mert olyan jellemzést fog írni a gyerekről, hogy úgysem veszik fel hiába tud rajzolni. Azután mentünk a zongora tanárhoz, mivel zongora versenyeket nyert és nagyon szerette. Ő azt mondta ki van zárva, hogy oda felvegyék. Tehát még lehetőséget sem adtak rá, hogy megpróbáljuk. Keresnünk kellett egy olyan iskolát ahól nem volt felvételi és a gyereknek is volt hozzá kedve. 8. osztályt elvégezte közel 3-al. középiskolás kora óta 4,7 alatt nem volt az átlaga. Ma 26 éves 2 diplomája van az egészségügyben és főnővér egy jó hírű kórházban. Csak ennyit az általános iskolai selejt pedagógusokról.

A kisebbik lányom sokkal nyugodtabb típusú gyerek és kitünő tanuló volt mindaddig, amíg 8. osztály második félévében az angol tanár meg nem tudta, hogy a gyereket felvették a kéttannyelvű közgazdasági szakközépbe. 2. osztálytól tanulta az angolt mindig 5 volt.Most azt mondta neki évvégén a tanár úr, hogy úgy érzi mégsem annyira 5 tanuló így nem adta meg neki csak a 4-t.

Imádom, mikor valaki megmondja, hová nem fogják biztosan felvenni a gyereket. én azt mondom nekik, hogy tanulj többet, kérdezz, kérj tőlem tanácsot, feladatot, és akkor felvesznek. Persze továbbra is azt mondom, hogy az általad említett tanároknak az emberi oldalával van a probléma, Én igaz soha nem tanítottam általános iskolában és nem is vágyom rá, de mindenhol van jó és rossz pedagógus, az iskola fokától függetlenül, és épp úgy nem selejtes minden általános iskolai tanár, mint ahogy nem hülye egy egész osztály, mert van benne két -három rossz tanuló.

Figyelj, ilyen sérelmek engem is értek diákként.(35éves vagyok és még most is tanulok) Általános iskolában általában kitűnő voltam, mikor nem, akkor rajzból, vagy tesiből vagy technikából nem. Természetesen ezek sem csökkent értékű tárgyak, de ha csak ezek valamelyike miatt nem kitűnő valaki...? Egyetemista koromban már gyakorló tanár voltam és volt olyan tanárom, aki kollégaként, de volt, aki hülye gyerekként kezelt.

Igen-igen nem akartam én általánosítani, de amikor a középiskolában az Igazgatónő azt mondja - minket nem érdekel az, hogy a gyerek honnan jött, az sem hogy milyen volt, minket az érdekel amit majd itt nyújtani fog - és kérte a szülőket, hogy adjanak esélyt a gyerekeknek és bízzanak bennük. Ezt immár 2 szakközépiskolában hallottam.A nagylányom majdnem megbukott 8-ban matekból. Középiskola első félévben 4 lett. Megkérdeztem a tanárnőt, hogy ez hogy lehet? Szegény félre értette és elkezdett magyarázkodni, hogy ebben az iskolában az a szokás, hogy félévkor lefelé, évvégén felfelé kerekítenek. Furcsa, hogy középiskolában megtudta tanulni általánosban nem.

Kedves Smaya!
Az általános emberi gyarlóságoktól (rosszindulat, kompromisszumképtelenség, konfliktuskezelés minimumának a hiánya...... ) a pedagógus sem mentes. A gyerek issza meg a levét.
Nagyon jó, hogy a gyerekeid ezeknek a kiszúrásoknak az ellenére mégis képesek voltak bebizonyítani a jó képességeiket. Nagyon jó, hogy melléjük álltál és nem hagytad, hogy a tanár önkénye elvegye a kedvüket a tanulástól.

Nagyon sok nehéz időt éltünk át, sokszor nehéz volt felemlkedni a gyerek szintjére és átérezni tulajdonképpen a pedagógus, a gyerek és a szülő nézőpontját és valamilyen szinten a gyerekkel megértetni, hogy ezeknek a sérrelmeknek ellenére tovább kell tanulni. Kisebbik lányom szeptemberben kezdi a középiskolát és tele vagyunk reménnyel és izgalommal. A középiskolai pedagógus másként látja és kezeli a kamaszok problémáit mint az ált. iskolai. Nem tudom miért? Talán mert tanultabb??

A középiskolai tanár inkább csak a tantárgyát tekintve tanultabb. ( Én mindkettő vagyok, de csak középiskolában tanítottam) Egyszerűen van, aki tud bánni a kamaszokkal és van, aki nem. Valljuk be, nem is egyszerű a szülőnek sem a kamasz gyermekét kezelni. Én pl. nem tudok általános iskolai gyerekekkel bánni, pedig arra szereztem először képesítést. A kamaszok gondjai, érzései közelebb állnak hozzám. És szeretnek a tanítványaim.

Kedves Smaya! A középiskolába kerüléskor jól bevált sablonszöveg, hogy minket nem érdekel, a gyerek honnan jött stb. Mindenhol elsütik, aztán hány helyen gondolják komolyan? Tudod, hány évnyitón, évzárón és ballagáson hallottam már ugyanazokat? Egyébként engem nem sért, ha valaki az ált. isk. tanárokat kritizálja, én sem vagyok elájulva attól, amit a gyerek tud, mikor a középiskolába kerül. Én inkább csak arra akarok rávilágítani, hogy az egy általános iskolában történtek alapján nem ítélhetjük el az ország összes általános iskoláját, és főleg nem az összes általános iskolai tanárt. A tanári kar egyébként nagy mértékben függ az igazgatótól és helyetteseitől. Én két iskolában dolgoztam eddig, több vezető váltás is volt közben, és azt tapasztaltam, hogy erős kezű, következetes, együttérző, határozott főnök kell a tanároknak, épp, amilyen tanár a gyerekeknek.

Nem a megszépítő messzeség mondatja velem, de amikor én iskolába jártam, a tanárok nagyon hamar észrevették, ki miben ügyes. Talán, mert egyenként odafigyeltek a gyerekekre, nem egy nagy okítandó masszaként tekintettek ránk. Rólam kiderült, hogy jól fogalmazok, viszont nagyon gátlásos vagyok, ha verset kell mondani, vagy énekelni, ezért beválogattak az anyáknapi versmondó csapatba, amire lázasan készültem, mert biztosított a tanítónő róla, hogy nagyon szépen hangsúlyozok, csak bátrabbnak kell lennem. Azt pedig úgy szerezhetek, ha gyakorolom a "fellépést". Az első próbálkozás úgy sült el, hogy nagy-nagy izgalmamban sírva fakadtam és lerohantam a színpadról. Nem bántott, nem szidott meg érte, csak egyre többször mondtam az órákon verset, sok-sok biztatással, egészen addig, amíg megszoktam, hogy többek előtt kell megszólalnom.
Az énekkel is hasonlóan volt, bekerültem mint "szép, csengő hangú középszoprán" - a tanár szerint - az énekkarba, ahol aztán teljes erőből ki is engedtem a hangom és önfeledten énekeltem.
Én ezt a türelmet, odafigyelést hiányolom nagyon. Azt, hogy meg kellene keresni egyenként a gyerekek erősségét és abban fejleszteni, biztatni, hogy legyen sikerélménye, akkor is, ha csak egy-két dologban ügyes. És ezt már az általános iskolában elkezdve!!!
Egyáltalán nem tudtam rajzolni, nem erőltette a rajztanár, magamhoz viszonyított jegyeket kaptam. Ha végre sikerült valamit jobban lerajzolni, emlékezett az első próbálkozásaimra és annak megfelelően osztályozott, tőlem nem kívánta el többet, mint amire képes voltam, attól viszont igen, aki már akkor is egy kis festőművész volt.
Középsuliban nagy sikerélmény volt nekem az orosz nyelv, amit általában utáltak a tanulók. Kiderült, hogy én írtam az első dogánál a legjobbat, amiért nagy-nagy dícséretet is kaptam. Onnantól kezdve szinte imádtam az oroszt. Vagy a gyorsírás - mert közgázba jártam. Rögtön kiderült, hogy megy, menni fog, .... később már egyfolytábon gyors-versenyekre jártam, mert bizonyítani akartam, hogy tényleg megy és teljes erőbedobással "edzettem".
Nem voltam kítűnő tanuló, de soha nem vették el a tanárok a kedvem a tanulástól, mert többször is bebizonyosodott, ha nem veszik észre az erősségeim és hagynak elkallódni a magam kis gátlásosságával, akkor ma egy önbizalomhiányos, megszólalni sem merő ember lennék. Megismertettek saját magammal, erősítettek abban, amiben ügyesebb voltam és segítettek, hogy a nem éppen jól menő tantárgyaktól se menjen el a kedvem.
Persze, voltak azért akkor is nem tanárnak valók, de a többség szívvel-lelékkel, odafigyeléssel tanított.

Kedves Tájdi! Nagyon megmelengetted a szívem azzal, hogy szeretted az oroszt, ugyanis azt nem tudjátok, hogy nem csak magyar, de orosz szakos is vagyok. Sajnos ez utóbbit már nincs lehetőségem tanítani.
Egyetértek veled az odafigyelést, egyenkénti foglalkozást illetően. A baj az, hogy ezt nehéz teljesíteni. Egyrészt a tanterv, az érettségi, főleg az emelt szintű, komoly felkészülést és tempót diktál, másrészt magas az osztálylétszám. Mivel a két gyermekem születése miatt az utóbbi években otthon voltam, nem tudom változott-e a helyzet, de én 40-45 fős osztályokban tanítottam. És még azt is elvárják tőlünk, hogy integráljunk. Hogyan? Zsákutca ez, amiből nincs kiút. Lehetetlen követelményekkel hoznak bennünket lehetetlen helyzetbe, ahol végül egyetlen követelménynek sem sikerül megfelelnünk. Persze a pályára alkalmatlanságra nincs mentség. Más szakmákban is dolgoznak alkalmatlanok, csak egész más a helyzet akkor, ha emberekkel kell foglalkozni, sőt gyerekekkel, akiknek az egész élete múlhat a tanár alkalmatlanságán.

vtbea írta:

Kedves Tájdi! Nagyon megmelengetted a szívem azzal, hogy szeretted az oroszt, ugyanis azt nem tudjátok, hogy nem csak magyar, de orosz szakos is vagyok. Sajnos ez utóbbit már nincs lehetőségem tanítani.
Egyetértek veled az odafigyelést, egyenkénti foglalkozást illetően. A baj az, hogy ezt nehéz teljesíteni. Egyrészt a tanterv, az érettségi, főleg az emelt szintű, komoly felkészülést és tempót diktál, másrészt magas az osztálylétszám. Mivel a két gyermekem születése miatt az utóbbi években otthon voltam, nem tudom változott-e a helyzet, de én 40-45 fős osztályokban tanítottam. És még azt is elvárják tőlünk, hogy integráljunk. Hogyan? Zsákutca ez, amiből nincs kiút. Lehetetlen követelményekkel hoznak bennünket lehetetlen helyzetbe, ahol végül egyetlen követelménynek sem sikerül megfelelnünk. Persze a pályára alkalmatlanságra nincs mentség. Más szakmákban is dolgoznak alkalmatlanok, csak egész más a helyzet akkor, ha emberekkel kell foglalkozni, sőt gyerekekkel, akiknek az egész élete múlhat a tanár alkalmatlanságán.

Kattints a kibontásához...

Igen, nagyon igazad van, nem is a tanárokat hibáztatom én, hanem az egész mindenséget, ahogy van. Persze, hogy nem lehet ugyanazt produkálnia egy tanárnak, mint amikor én voltam kisiskolás a 20, max. 28 fős gyereklétszámmal.
Középsuliban voltunk "sokan" 32-en és az már tényleg soknak számított.
Az a baj most szerintem, hogy mindent a gyerekek fejébe akarnak verni, kis lexikonokat nevelni, közben azt kellene megtanítani nekik, ha valamit nem tudnak, hol van az a segédeszköz, könyv, egyéb, amihez nyúlni tudnak, ha valahol elakadnak. Nem kell mindent fejből tudni, azt kell megtanulni, hol keressem, amit nem tudok. Tehát inkább gyakorlati érzéket, kreativitást, önállóságot erősíteni.

Ez örök igazság. Sajnos azt, hogy változott, fejlődött a világ, az oktatási rendszerünk csak annyiban követte, hogy a gyereknek még azt a pluszt is meg kell tanulni. Ahelyett, hogy tudna olvasni, írni, számolni, néhány alapvető műveltségi ismeretet elsajátítana, és aztán tájékozódna az érdeklődésének, képességeinek megfelelően. Én pl. annyira szenvedtem a földrajz tanulástól, hogy hihetetlen, de kínoztam vele magam, mert muszáj volt, miközben nem tudtam elég időt fordítani a fizikára, kémiára, amit imádtam.
És még valami. A gyerekek általában ugye nem szeretnek olvasni, főleg kötelező olvasmányokat, pláne, ha az történetesen egy dráma. Az én tanítványaim imádták az Antigonét, Moliére, Shakespeare darabjait. Hogyan értem el? Rengeteg munkával. Az adott műveket átdolgoztam, lényegében forgatókönyvet írtam belőlük, amit a gyerekek is megértenek, majd megtanultuk a szerepeket és eljátszottuk. Hihetetlen élmény volt nekik és nekem egyaránt. A tanterem közepén a földön térdelve jajveszékeltem Moliére fösvényeként(én alakítottam), mikor észrevettem, hogy eltűnt a ládikám. És ha én megteszem ezt, akkor a gyereknek sem lesznek gátlásai. A játékok közben felfedeztem egy csodálatos, nagyon tehetséges fiút, aki aztán megyei versenyeken ért el helyezéseket.