Míg 1514-ben Vasco Núñez de Balboa európai utazó még 50 km-es utat épített, hogy az Atlanti-óceánon lehorgonyzott hajóját darabokra szedve átszállítsa s újraépítse a Csendes-ócánon, addig az SS Ancon teherhajó 400 évvel később már vízen kelhetett át elsőként a két óceán között.
A száz évvel ezelőtt átadott Panama-csatorna jelentős mérföldkő a tengeri közlekedésben, hiszen így összeköttetésbe került az Atlanti-óceán a Csendes-óceánnal. A hetvenhét km hosszú csatornát a XX. század egyik mérnöki ékköveként tartják számon. A világ vízikereskedelmének 5 százaléka itt zajlik le.
A XVI. században vetődött fel először a csatornaépítés gondolata, s 1534-ben V. Károly spanyol király megbízást adott egy tanulmány elkészítésére. 1819-ben a spanyol kormány elrendelte a csatorna építését, de a munkálatok nem kezdődtek el. Azonban 1876-ban a Szuezi-csatorna sikeres megépítésétől önbizalomtól ittas franciák létrehozták a nemzetközi Óceánközi csatorna-társaságot, majd két évvel később meggyőzték a kolumbiai kormányt, hogy engedélyezze a földszoros átvágását.
Az építés vezetőjének a Szuezi csatornát építtető Ferdinand de Lesseps francia diplomatát bízták meg. Csakhogy az eltérő földrajzi adottságok miatt az építkezés költségeit jóval alábecsülték. Az eredetileg 400 millió dollára becsült költséget végül 120 millióra csökkentették a tervezetben, amikor pedig az építő társaság 1889-ben csődöt jelentett, már 287 millió dollára rúgtak az addigi kiadások, a csatorna azonban csak 40 százalékos készenléti szinten állt.
Franciaországban óriási botrányt kavart a hatalmas sikkasztás, 104 törvényhozót érintett a „panamázás”. Az embertelen körülmények között dolgozó munkásokat a sárgaláz is tizedelte, a franciák építkezése alatt 22 ezer ember vesztette életét.
Végül a francia társaságtól az Egyesült Államok vette meg az építkezés jogát, s avatta fel a csatornát 1914. augusztus 15-én. Egészen 1999. december 31-éig az USA rendelkezett a Panama-csatorna irányításával. Ekkor azonban egy korábbi megállapodás alapján Panama vette át a felügyeletet, cserébe garantálva, hogy a csatorna semleges terület marad.
A mai napig ez a jelentős kereskedelmi vízi útvonal biztosítja Panama bevételének fő forrását. Chile már kevésbé örülhetett a csatornának, megnyitása után töredékére esett kikötőinek forgalma. A hajózási útvonalak jelentősen lerövidültek, a New-York–San Francisco távolság például 22500 km-ről 9500 km-re csökkent.
Az átkelésért eddig a Norwegian Pearl óceánjáró fizetett a legtöbbet, 375 600 dollárt 2010-ben. Az amerikai Richard Halliburtont tartják számon mint a legolcsóbban átkelőt, 1928-ban 36 centet fizetett, amikor is átúszott a csatornán.
A száz évvel ezelőtt átadott Panama-csatorna jelentős mérföldkő a tengeri közlekedésben, hiszen így összeköttetésbe került az Atlanti-óceán a Csendes-óceánnal. A hetvenhét km hosszú csatornát a XX. század egyik mérnöki ékköveként tartják számon. A világ vízikereskedelmének 5 százaléka itt zajlik le.
A XVI. században vetődött fel először a csatornaépítés gondolata, s 1534-ben V. Károly spanyol király megbízást adott egy tanulmány elkészítésére. 1819-ben a spanyol kormány elrendelte a csatorna építését, de a munkálatok nem kezdődtek el. Azonban 1876-ban a Szuezi-csatorna sikeres megépítésétől önbizalomtól ittas franciák létrehozták a nemzetközi Óceánközi csatorna-társaságot, majd két évvel később meggyőzték a kolumbiai kormányt, hogy engedélyezze a földszoros átvágását.
Az építés vezetőjének a Szuezi csatornát építtető Ferdinand de Lesseps francia diplomatát bízták meg. Csakhogy az eltérő földrajzi adottságok miatt az építkezés költségeit jóval alábecsülték. Az eredetileg 400 millió dollára becsült költséget végül 120 millióra csökkentették a tervezetben, amikor pedig az építő társaság 1889-ben csődöt jelentett, már 287 millió dollára rúgtak az addigi kiadások, a csatorna azonban csak 40 százalékos készenléti szinten állt.
Franciaországban óriási botrányt kavart a hatalmas sikkasztás, 104 törvényhozót érintett a „panamázás”. Az embertelen körülmények között dolgozó munkásokat a sárgaláz is tizedelte, a franciák építkezése alatt 22 ezer ember vesztette életét.
Végül a francia társaságtól az Egyesült Államok vette meg az építkezés jogát, s avatta fel a csatornát 1914. augusztus 15-én. Egészen 1999. december 31-éig az USA rendelkezett a Panama-csatorna irányításával. Ekkor azonban egy korábbi megállapodás alapján Panama vette át a felügyeletet, cserébe garantálva, hogy a csatorna semleges terület marad.
A mai napig ez a jelentős kereskedelmi vízi útvonal biztosítja Panama bevételének fő forrását. Chile már kevésbé örülhetett a csatornának, megnyitása után töredékére esett kikötőinek forgalma. A hajózási útvonalak jelentősen lerövidültek, a New-York–San Francisco távolság például 22500 km-ről 9500 km-re csökkent.
Az átkelésért eddig a Norwegian Pearl óceánjáró fizetett a legtöbbet, 375 600 dollárt 2010-ben. Az amerikai Richard Halliburtont tartják számon mint a legolcsóbban átkelőt, 1928-ban 36 centet fizetett, amikor is átúszott a csatornán.
