Bezzeg az én időmben nem volt még ennyi fajta ruha, édes lányom, nem volt ilyen sok édesség, és bezzeg mi nem nyomkodtuk egyfolytában a telefont meg tabletet, hanem mentünk ki a térre szaladgálni és fára mászni. Bizony, bezzeg az én időmben, bezzeg őskor volt.
A saját szüleinktől is meghallgattuk a hasonló monológokat, és most ijedten vesszük észre, hogy egyre többször hagyja el a mi szánkat is, hogy milyen volt a gyerekkorunk.
Nálam ez 35 éves korom után ütött be, onnantól kapom magam néha azon, hogy a saját sanyarú gyerekkoromat emlegetve próbálom ráébreszteni a gyermekeimet, hogy mennyire jó dolguk van, és igazán hálásak lehetnének, amiért ilyen luxus körülmények között élhetnek. Nem érzem magam kifejezetten őskövületnek, de tény, hogy nagyot fordult a világ a 80-as, 90-es évek óta, amiben a gyerekkorom telt. Ha összehasonlítom a kettőt, akkor az én emlékeim szinte primitívek a gyerekeim életéhez képest.
Nem mintha hinnének nekem, látom a szemükön, amikor mesélek nekik a gyerekkoromról, hogy kétkedve fogadják a szavaimat, és rácsodálkoznak, hogy tényleg volt olyan idő, amikor nem lehetett távirányítóval váltani csatornát, hanem fel kellett emelni a fenekünket a kanapéról és odasétálni a tévéhez?
A következőket biztosan nem hiszik el a gyerekkoromból.
1. Az információt igazi könyvekből, igazi könyvtárakban kerestük
Nem volt ám ilyen világháló, amin minden infót megtaláltunk volna a házi feladathoz. Nem ám! El kellett vándorolni a könyvtárba, ha otthon éppenséggel nem volt meg az a bizonyos szótár vagy lexikon, ami pont kellett volna és kiírni az igazi könyvekből, amire szükségünk volt. Ez ám a nagybetűs HORROR!
A böngésződ nem támogatja a video tag-et!
2. Kézzel írt dolgok
Ha pedig már itt tartunk, hogy ki kellett írnunk mindenféle értelmes dolgot a könyvekből, akkor ne hagyjuk ki, hogy azokat nem lehetett két billentyűvel kikopizni, hanem KÉZZEL, valódi ceruzával körmöltük le a kis füzetünkbe. A szerencséseknek volt otthon írógépük, ami kifejezetten menőnek számított, bár nem fogadták el az iskolában, amikor azzal írtam meg a fogalmazásomat.
3. Okostelefon nélkül jártunk vécére
Mostanában a vécézés ideje megnőtt úgy 120 százalékkal, mert hát valóban remek lehetőség arra, hogy ott üldögélve pörgessük át a közösségi média minden oldalát. Amikor gyerekek voltunk, maximum könyvet vihettünk magunkkal. Ha nem volt nálunk semmi, akkor vécézés közben kiolvastuk az összes sampon és tamponos doboz hátoldalát, vagy neadjisten csak elvégeztük a dolgunkat, és továbbálltunk.
A böngésződ nem támogatja a video tag-et!
4. A videók visszatekerése
Nem volt olyasmi, mint most, hogy netről nézzük a mozifilmeket és két kattintással az elejére visszamehetünk, ha úgy tartja kedvünk. Amikor az első videokölcsönzők megnyíltak, még abban sem lehettünk biztosak, hogy az a film lesz a tokban, ami rá van írva, és hogy ha betesszük a lejátszóba, akkor hol fog állni a film éppen. Pont ott, ahol az előző kölcsönző megállította, úgyhogy általában a vége feliratnál állt a mozi, amit aztán öt percig kellett visszatekerni, mire belekezdhettünk volna a filmnézésbe.
5. Tekerős telefonon tárcsázni
Nem tudom, miért, de ezek a mai gyerekek – na jó, az enyémek – teljesen elborzadnak a tekerős telefontól. Hogy ezen mégis hogyan lehetett telefonálni? Egyszer egy múzeumi példányt láttak a dédimamánál, amivel elszórakoztak egy ideig, mert nem bírták feldolgozni, hogy ha külön tekergetik a számokhoz a tárcsát, abból hogyan lesz egy telefonszám.
A böngésződ nem támogatja a video tag-et!
6. Ikervonalas telefonálás
Tátott szájjal hallgatták a mesét az ikerről, akit néha le lehetett hallgatni a telefonon, de leginkább csak arra volt jó, hogy folyamatosan foglalt legyen miatta a vonal. Gyerekkoromban azok voltak a kivételezett helyzetű gyerekek az iskolában, akiknek nem volt ikerpárjuk.
7. Úgy felvenni a telefont, hogy nem tudod, ki hív
Lehet, hogy a nagyi szólt bele vagy a legjobb barátnőd, esetleg a szomszéd, hogy anya vigyázzon a gyerekére pár órát (már megint). Ha a telefon csörgött, sosem tudhattuk előre, ki vár a vonal másik végén, milyen izgalmas idők is voltak azok. Most viszont micsoda luxus, hogy azt mondjuk, ha nincs számkijelzés, és ismeretlen hív, akkor nem vesszük fel a telefont.
A böngésződ nem támogatja a video tag-et!
8. Kézzel letekerős autós ablak
Csak semmi gombnyomás, tekertük az autóban – ha volt autó egyáltalán – az ablakot keményen. Ha pedig elromlott a letekerő, akkor kézzel lerángattuk az üveget, hogy ne fulladjunk meg nyáron a Wartburgban rostokolva a dugó közepén.
9. Filmre fotózni
Most már csak az ínyenc fotósok használják a hagyományos filmet, gyerekkorunkban azonban nem volt választásunk. Fogalmunk sem volt, hogyan sikerült a kép, amit lőttünk, mert hetekkel később hívattuk csak elő, nem lehetett instant korrigálni, ahogy esett, úgy puffant az összes családi fotó. Csodálatos csukott szemű képek a nagyiról, bemozdult gyerekfotók és úgy általában vállalhatatlan arckifejezések jöttek elő a fényképezőgépből. Sehol egy filter, Instagram, fotómanipuláció, csak a nyers és kendőzetlen valóság.
A böngésződ nem támogatja a video tag-et!
10. Naponta egy esti mese
Hol volt még akkor non-stop Cartoon Network, ugyan már! Napi egy mese, este, miután a tévémaci kiköpte a fogkrémet, aztán kalap-kabát. Később már eljött a Kánaán, amikor hétvégente elkezdték adni a Tom és Jerryt, de hétköznap sokáig az esti mesén kívül nem volt műsor a gyerekeknek a tévében.
11. A csatornaváltáshoz fel kell állni
Mennyit veszekedtünk rajta bátyámmal, hogy ki álljon fel átkapcsolni a tévét. Nem mintha mi akartunk volna csatornát váltani, ez általában úgy zajlott, hogy apám közölte, hogy kapcsoljunk át egy másikra, és ránk bízta, hogy melyikünk tápászkodik fel a fotelből és teljesíti a kérését. Később inkább beszerzett egy hosszú botot, amivel a kanapéról is elérte a tévét, hogy magának kapcsolgathasson.
A böngésződ nem támogatja a video tag-et!
12. Várni az internetre
Már főiskolás voltam, amikor megérkezett a mi otthonunkba az internet csodája. Mindig felhozom a lányaimnak, amikor panaszkodnak, hogy lassú a net – értsd: két másodpercet kell várni, hogy betöltődjön a YouTube –, mert bezzeg az én időmben, a tárcsázós nettel türelmet tanultunk. Tekert, tekert, tekert, töltött, töltött, töltött, két weboldal között elmosogattunk, és megvacsoráztunk. Az igazi hősidőkben pedig egész éjszaka ébren neteztünk, mert este 6-tól reggel 6-ig 150 forintért lehetett használni az internetet, úgyhogy rajta lógtunk, mintha nem lenne holnap.
Titokban igazából örülök persze, hogy a gyerekeimnek már ilyen természetesek ezek a mai modern vívmányok, amiket nekünk anno nélkülöznünk kellett. Azért a mi gyerekkorunk sem volt a 80-as, 90-es években olyan, hogy „mezítláb kellett elbaktatnunk az iskolába térdig érő hóban”, de kétségtelen, hogy el sem tudnánk már képzelni az életet például online vásárlás nélkül. Úgyhogy inkább ne bezzegazénidőmbenezzünk nekik, hanem csak örüljünk annak, hogy ma már itt tart a tudomány, és nekik már kényelemesebb lehet a gyerekkoruk.
KUN GABI
A saját szüleinktől is meghallgattuk a hasonló monológokat, és most ijedten vesszük észre, hogy egyre többször hagyja el a mi szánkat is, hogy milyen volt a gyerekkorunk.
Nálam ez 35 éves korom után ütött be, onnantól kapom magam néha azon, hogy a saját sanyarú gyerekkoromat emlegetve próbálom ráébreszteni a gyermekeimet, hogy mennyire jó dolguk van, és igazán hálásak lehetnének, amiért ilyen luxus körülmények között élhetnek. Nem érzem magam kifejezetten őskövületnek, de tény, hogy nagyot fordult a világ a 80-as, 90-es évek óta, amiben a gyerekkorom telt. Ha összehasonlítom a kettőt, akkor az én emlékeim szinte primitívek a gyerekeim életéhez képest.
Nem mintha hinnének nekem, látom a szemükön, amikor mesélek nekik a gyerekkoromról, hogy kétkedve fogadják a szavaimat, és rácsodálkoznak, hogy tényleg volt olyan idő, amikor nem lehetett távirányítóval váltani csatornát, hanem fel kellett emelni a fenekünket a kanapéról és odasétálni a tévéhez?
A következőket biztosan nem hiszik el a gyerekkoromból.
1. Az információt igazi könyvekből, igazi könyvtárakban kerestük
Nem volt ám ilyen világháló, amin minden infót megtaláltunk volna a házi feladathoz. Nem ám! El kellett vándorolni a könyvtárba, ha otthon éppenséggel nem volt meg az a bizonyos szótár vagy lexikon, ami pont kellett volna és kiírni az igazi könyvekből, amire szükségünk volt. Ez ám a nagybetűs HORROR!
A böngésződ nem támogatja a video tag-et!
2. Kézzel írt dolgok
Ha pedig már itt tartunk, hogy ki kellett írnunk mindenféle értelmes dolgot a könyvekből, akkor ne hagyjuk ki, hogy azokat nem lehetett két billentyűvel kikopizni, hanem KÉZZEL, valódi ceruzával körmöltük le a kis füzetünkbe. A szerencséseknek volt otthon írógépük, ami kifejezetten menőnek számított, bár nem fogadták el az iskolában, amikor azzal írtam meg a fogalmazásomat.
3. Okostelefon nélkül jártunk vécére
Mostanában a vécézés ideje megnőtt úgy 120 százalékkal, mert hát valóban remek lehetőség arra, hogy ott üldögélve pörgessük át a közösségi média minden oldalát. Amikor gyerekek voltunk, maximum könyvet vihettünk magunkkal. Ha nem volt nálunk semmi, akkor vécézés közben kiolvastuk az összes sampon és tamponos doboz hátoldalát, vagy neadjisten csak elvégeztük a dolgunkat, és továbbálltunk.
A böngésződ nem támogatja a video tag-et!
4. A videók visszatekerése
Nem volt olyasmi, mint most, hogy netről nézzük a mozifilmeket és két kattintással az elejére visszamehetünk, ha úgy tartja kedvünk. Amikor az első videokölcsönzők megnyíltak, még abban sem lehettünk biztosak, hogy az a film lesz a tokban, ami rá van írva, és hogy ha betesszük a lejátszóba, akkor hol fog állni a film éppen. Pont ott, ahol az előző kölcsönző megállította, úgyhogy általában a vége feliratnál állt a mozi, amit aztán öt percig kellett visszatekerni, mire belekezdhettünk volna a filmnézésbe.
5. Tekerős telefonon tárcsázni
Nem tudom, miért, de ezek a mai gyerekek – na jó, az enyémek – teljesen elborzadnak a tekerős telefontól. Hogy ezen mégis hogyan lehetett telefonálni? Egyszer egy múzeumi példányt láttak a dédimamánál, amivel elszórakoztak egy ideig, mert nem bírták feldolgozni, hogy ha külön tekergetik a számokhoz a tárcsát, abból hogyan lesz egy telefonszám.
A böngésződ nem támogatja a video tag-et!
6. Ikervonalas telefonálás
Tátott szájjal hallgatták a mesét az ikerről, akit néha le lehetett hallgatni a telefonon, de leginkább csak arra volt jó, hogy folyamatosan foglalt legyen miatta a vonal. Gyerekkoromban azok voltak a kivételezett helyzetű gyerekek az iskolában, akiknek nem volt ikerpárjuk.
7. Úgy felvenni a telefont, hogy nem tudod, ki hív
Lehet, hogy a nagyi szólt bele vagy a legjobb barátnőd, esetleg a szomszéd, hogy anya vigyázzon a gyerekére pár órát (már megint). Ha a telefon csörgött, sosem tudhattuk előre, ki vár a vonal másik végén, milyen izgalmas idők is voltak azok. Most viszont micsoda luxus, hogy azt mondjuk, ha nincs számkijelzés, és ismeretlen hív, akkor nem vesszük fel a telefont.
A böngésződ nem támogatja a video tag-et!
8. Kézzel letekerős autós ablak
Csak semmi gombnyomás, tekertük az autóban – ha volt autó egyáltalán – az ablakot keményen. Ha pedig elromlott a letekerő, akkor kézzel lerángattuk az üveget, hogy ne fulladjunk meg nyáron a Wartburgban rostokolva a dugó közepén.
9. Filmre fotózni
Most már csak az ínyenc fotósok használják a hagyományos filmet, gyerekkorunkban azonban nem volt választásunk. Fogalmunk sem volt, hogyan sikerült a kép, amit lőttünk, mert hetekkel később hívattuk csak elő, nem lehetett instant korrigálni, ahogy esett, úgy puffant az összes családi fotó. Csodálatos csukott szemű képek a nagyiról, bemozdult gyerekfotók és úgy általában vállalhatatlan arckifejezések jöttek elő a fényképezőgépből. Sehol egy filter, Instagram, fotómanipuláció, csak a nyers és kendőzetlen valóság.
A böngésződ nem támogatja a video tag-et!
10. Naponta egy esti mese
Hol volt még akkor non-stop Cartoon Network, ugyan már! Napi egy mese, este, miután a tévémaci kiköpte a fogkrémet, aztán kalap-kabát. Később már eljött a Kánaán, amikor hétvégente elkezdték adni a Tom és Jerryt, de hétköznap sokáig az esti mesén kívül nem volt műsor a gyerekeknek a tévében.
11. A csatornaváltáshoz fel kell állni
Mennyit veszekedtünk rajta bátyámmal, hogy ki álljon fel átkapcsolni a tévét. Nem mintha mi akartunk volna csatornát váltani, ez általában úgy zajlott, hogy apám közölte, hogy kapcsoljunk át egy másikra, és ránk bízta, hogy melyikünk tápászkodik fel a fotelből és teljesíti a kérését. Később inkább beszerzett egy hosszú botot, amivel a kanapéról is elérte a tévét, hogy magának kapcsolgathasson.
A böngésződ nem támogatja a video tag-et!
12. Várni az internetre
Már főiskolás voltam, amikor megérkezett a mi otthonunkba az internet csodája. Mindig felhozom a lányaimnak, amikor panaszkodnak, hogy lassú a net – értsd: két másodpercet kell várni, hogy betöltődjön a YouTube –, mert bezzeg az én időmben, a tárcsázós nettel türelmet tanultunk. Tekert, tekert, tekert, töltött, töltött, töltött, két weboldal között elmosogattunk, és megvacsoráztunk. Az igazi hősidőkben pedig egész éjszaka ébren neteztünk, mert este 6-tól reggel 6-ig 150 forintért lehetett használni az internetet, úgyhogy rajta lógtunk, mintha nem lenne holnap.
Titokban igazából örülök persze, hogy a gyerekeimnek már ilyen természetesek ezek a mai modern vívmányok, amiket nekünk anno nélkülöznünk kellett. Azért a mi gyerekkorunk sem volt a 80-as, 90-es években olyan, hogy „mezítláb kellett elbaktatnunk az iskolába térdig érő hóban”, de kétségtelen, hogy el sem tudnánk már képzelni az életet például online vásárlás nélkül. Úgyhogy inkább ne bezzegazénidőmbenezzünk nekik, hanem csak örüljünk annak, hogy ma már itt tart a tudomány, és nekik már kényelemesebb lehet a gyerekkoruk.
KUN GABI
Bizony, bizony! De én ennél is sokkal régebben voltam gyerek. Nemhogy videó nem volt, de TV sem! Csütörtökön a gyerek dolga volt a mozi elé beállni a sorba, hogy szombat estére jegyet vegyen a családnak! Azt a filmet sem előre, sem hátra nem lehetett tekerni, ami a vetítőből kijött a vászonra, azt néztük. 
