Elso dolog: egy irot az tesz naggya, hogy az alakjai elnek.
Ha valaki pamfleteket akar irni, tegye, de ne nevezze magat ironak.
Ahany ember annyi karakter, anyi vagy, annyi massag....
Talan Mikszath irta a Jokai elete es koraban: az emberek nem csak jok, es nem c sak rosszak, hanem jok es rosszak egyarant. Ezt nem tudta Jokai.
Nagyonn sok igazsag van benne. Mondom ezt annak ellenere, hogy nagyon szeretem Jokait!(a konyv egy masik fejezeteben irta rola Mikszath: Jokait nem kritizalni, hanem olvasni kell)
De ennek ellenere neha nagyon zavar, hogy teljesen hianyzanak az emberekbol azok a vonasok amik egyedive, teszik oket.
Nezd meg az olyanokat, mint Irwing Show. A legismertebb konyveben az Oroszlankolykokben pl ahany ember, annyi fele. Mind mas, mind jellem, es mind kiteljesedett jellem.
Aki leirta oket az tudott valamit, rolunk emberekrol!
Vagy Wouk, vagy Steinbech, es akkor meg nem beszeltem az igazan nagyokrol mint Hamingway, Tolsztoj, Dosztojevszkij.
Tavol allt toluk az egysikusag, amikor egy embernek csak egy egy oldalara kozelitettek.
Az igazi irot- hozzateszem hogy szerintem - az teszi naggya, ha kepes megmutatni a dolgok millio oldalat egy emberben! Mert ilyenek vagyunk.
Sokat lehetne errol irni, de azt hiszem felesleges.
Ami meg a veget illeti a valaszodnak, az sem uj dolog. Leirtak elotted sokan. A nagy francia forradalom egyik nagy alakja Dnaton pontosan ugyan ezt vallotta: a forradalom ejszakajan gyilkold le a forradalom ellensegeit, es kesobb nem lesz gond veluk.
Neki se jott ossze szerencsere!
Most őszintén, olvastál-e tőlem egyáltalán valamit, a fórumos hozzászólásaimon kívül? Regényt? Novellákat? Ha nem - egyszerűen ignorálható bármit is írsz rólam, mint íróról, vagy a műveimről.
Ha igen: sorold fel őket kérlek cím szerint!
Amit írtál, a jellemekről, olyasmi, hogy RÉSZBEN igazad van, természetesen, amennyiben létezik olyan irodalmi IRÁNYZAT, ahol ez fontos. Ezt úgy nevezik: lélektani regény...
Most őszintén, szerinted CSAK és KIZÁRÓLAG e műfajnak van létjogosultsága?! Ha úgy véled igen, akkor azok közé tartozol, akik miatt a gyerekek az iskolában MEGUTÁLJÁK AZ OLVASÁST, mert a kötelező olvasmányok címén olyasmiket erőltetnek rájuk, amik még nem valók nekik! Mert abban a korban még az általad lecsepült Jókai is TÚL NEHÉZ nekik, túl elvont, túl sok benne épp a LÉLEKÁBRÁZOLÁS (még abban is!) holott azt a korosztályt még nem az érdekli!
Én valóban sokszor elmondtam hogy író vagyok, nem tagadom, még abban is lehet valami talán hogy ezzel dicsekszem sőt hencegek. Mutass azonban egyetlen olyan hozzászólást is tőlem amikor magamat úgy neveztem volna hogy én LÉLEKTANI regényeket írok!
Nem találsz ilyet. Én sci-fit írok, bár még ez se pontos kifejezés, mert gyakran írok áltörténelmi regényeket is vagy hasonlókat, néha némi szerelmes ezmegazzal fűszerezve; mégis, nagy általánosságban talán a sci-fi kifejezés húzható rá a műveimre leginkább, műfajilag.
Amit tehát te felrósz a műveimnek hiányul, az eleve JOGTALAN ELVÁRÁS, mert a sci-fi ismérvei és követelményei teljesen mások!
Nyilván, nem tagadom még én se, hogy sci-fi ide vagy oda, némi karakterizálás a szereplőknek jót tesz a mű szinvonalának, azaz ha úgy tetszik, emel rajtuk ha alkalmazzuk a lélektani regények némely elemét. Ez jellemző is egyes sci-fikre a világirodalomban, sőt, még az én műveimre is. NÉMELYIKRE. Nem mindre, elismerem. Azért nem, mert ahogy minden számítógépprogramnak célja van, és célközönsége, úgy van ez a regényekkel is. Próbálj már meg légy oly kedves bérszámfejtést végezni egy kalandjátékprogrammal vagy egy levelezőklienssel... Nem fog menni, ugye? Mert nem arra készült...
Eképp, ha én eldöntöttem hogy valami amit írok sci-fi lesz legalább túlnyomórészt, nem tehetem meg hogy annyi lélektani elemet zsúfoljak bele mint amennyi mondjuk az Anna Kareninában van, mert akkor a művem SZAR LESZ. Vagy jobbesetben akár remekmű is de NEM SCIFI, és nem is fog tetszeni azoknak, akik amúgy szívesen olvassák esetleg a sorozatomat, azaz, szívesen olvasták ADDIG.
Tudod ez olyasmi hogy én tegyük fel cukrászmester vagyok, s egyszercsak jössz te, és a fejemhez vágod hogy nem is értek jól az ételek készítéséhez, mert még egyetlen dolgot se ettél tőlem ami olyan pompás sós, csípős élményt adott volna neked mint a dédikéd gulyáslevese... mert az az igazi, az aztán értett a kajakészítéshez, de én, aki magamat szakácsnak merészelem mondani...!
Nos igen, elképzelhető hogy egy cukrász egyáltalán nem is ért a gulyáslevesek készítéséhez. Ettől azonban akár még világhíres is lehet a tortáival, ugye?
Én neked bevallom, bár valóban szívesen alkalmazok néha bizonyos lélektani elemeket, de nem is tetszenek nekem azok a művek amiket felhoztál! Valószínű azért hogy mégse amiatt mert bennük a lélektani elem túl sok, hanem inkább mert általában nem „happy end”-esek. Én megfogadtam hogy csak olyat írok, ugyanis ars poeticám így hangzik:
„A világban túl sok az iszonyúság ahhoz, hogy még leírt szavainkkal is fokozzuk azt! Emiatt mindig "happy end"-re törekszem”.
Ebbe az irányzatba márpedig nem fér bele tudod, hogy a hősnőmet megöngyilkoltassam magát a vonat elé vetve. Az se hogy a hős elkezdjen annyira meghasonulni önmagával, hogy a végén elengedje a gonoszt aki megerőszakolta a kedvesét. Nem. Nyírja ki és kész! Akadhat persze efféle figura is a műveimben, de bevallom, az efféléket csak elrettentő példának szoktam felvonultatni az igazi hősökkel szemben.
Én optimista álláspontból írok, azaz nálam a Jó igenis mindig győz a végén, nem mintha nem tudnám hogy a Világ nem mindig díjazza a tisztességet és a jóságot, de épp emiatt: hogy aki olvassa a műveimet, legalább ideiglenesen és képzeletben elmenekülhessen egy valamilyen értelemben szebb és jobb világba, vagy ha az a világ talán nem is szebb és jobb, de annyiból mégis, hogy van benne REMÉNY!
Aki az én műveimet kézbeveszi, egyetlen dologban holtbiztos lehet: Akármiféle szörnyűség történjék is benne, de a VÉGÉN okvetlenül GYŐZ majd a JÓ, az a hős, akinek a bőrébe képzelheti magát az Olvasó!
Lehet, hogy számodra ez primitív és művészietlen írói hozzáállás. Én azt válaszolom ekkor, hogy tekintsd úgy: felnőtteknek szóló meséket írok, azaz azoknak alkotok, akikből még nem veszett ki teljesen a gyermeki romantika! Meg azoknak akik nem szomorkodni akarnak, hogy a sok könnyes lélektan amit olvasnak fokozza a depressziójukat aztán megöngyilkolják magukat, azaz, a könyv lapjai s a sorra elhulló nagyon mély érzésű de tragikus hős közé temetkezve, végül ő az Olvasó is komolyan el legyen temetve...
Ez nem az én stílusom, ezt elismerem, ha szerinted csak ez ad értéket egy műnek, akkor valóban kár is oilvasnod az enyimeket mert nem tartozol a célközönségbe.
Mégis, miután e hozzászólásomat elküldtem, bemásolok ide egy rövidke novellát, ami épp a hozzád hasonlók nézőpontjára íródott válasz! Angolul is megjelent már, de a kedvedért magyarul teszem be ide.
