1956 közszelleme
"Ennek a forradalomnak volt valamiféle olyan közszelleme, amelyik úgy
irányította az embereket, hogy azok észre sem vették. Egyszóval, itt volt
egy közszellem, amelyik több volt az embereknél, és az embereket arra
indította, hogy túlnőjenek önmagukon... hogy saját magukon túl tudjanak
lépni."
Bibó István
Göllner András írása eredetileg a réges régen megszűnt demokratikus Magyar Hírlap című napilapban jelent meg 2002-ben. Az 1956-os megemlékezések kanadai hétvégéjén semmit sem veszített aktualitásából ez az éssze és a szerző szavai a kanadai magyarság vezetőihez is szól. Göllner András ezúttal a KMH olvasóival osztja meg akkori - és mai - gondolatait.
1956-ban egymás mellett állt az ország népe, hogy tanúvallomást tegyen a világ előtt szabadságszeretetéről, emberi méltóságáról. 2002 októberében sokan arról tesznek tanúvallomást, hogy képtelenek túlnőni önmagukon, képtelenek méltósággal tisztelegni azok előtt, akik életüket áldozták azért, hogy szabadon, békességben, egymást tisztelve éljünk ebben az országban.
Bibó István a következő példával próbálta megvilágítani ‘56 titokzatos közszellemiségét:
“Van két egészen furcsa adalékom két rabtársammal kapcsolatban: az egyik egy tökéletesen szabályos kommunista,… aki a forradalom kritikus pillanatában egy diákegyüttesnek volt a vezetője, és egy olyan hazafias kiáltványt bocsátott ki, amelyik minden elképzelhető brosúrából kilógott... A másik az elmebaj határán antiszemita volt... aki a Sztálin szobor ledöntésében működött közre... valamiféle szószéken állt...és onnan kiabált lelkesítő szavakat. És fölnyújtottak neki mindenféle javaslatokat cédulákon, többek között antiszemita jelszavakat -- és az antiszemita jelszavakat visszaadta, hogy nem erről van szó. Egyszóval, itt volt egy közszellem, amelyik több volt az embereknél... én is egyike vagyok azoknak, akiket ez a közszellem arra indított, hogy saját magukon túl tudjanak lépni”. (Huszár Tibor. Bibó István:
Beszélgetések. Budapest.
Magyar Krónika. 1989. 160-161).
Az 1956-os szabadságharcosok emlékműve Torontóban, a Budapest Parkban.
1956. október 23-án az Országház előtt ez a nép, vezérszónokok győzködése nélkül, megbocsátotta a kommunista párt egyik vezető személyiségének, Nagy Imrének, azt a bűnét, hogy korábban hűségesen szolgálta azt a diktatúrát, azt a Szovjetuniót, amely hihetetlen károkat okozott országunknak, amely embertelen kegyetlenséggel tízmilliókat kergetett a halálba világszerte, és még ennél több embernek örökre tönkre tette életét. Ez a nép, minden felső irányítás nélkül, képes volt megbocsátani Nagy Imrének azt, hogy a Magyar Kommunista Párt legfelső vezetőségéhez tartozott abban az időben, amikor szégyenletes módon, leszalámizták serdülő demokráciánkat. Ennek az országnak a népe 1956. október 23-án megbocsátotta Sztálin titkos ügynökének, Nagy Imrének, hogy a Parlament balkonjáról elvtársnak szólítsa őt. Kérdezem: akkor miért képtelen a Fidesz vezetője, Orbán Viktor, és az általa létrehozott - és cinikusan elnevezett - polgári oldal megbocsátani azoknak, akik 2002-ben demokratikus módszerekkel, szabad választások útján kormányt alakítottak ebben az országban és békésen, zaklatás nélkül szeretnének fejet hajtani 1956 mártírjai előtt?
Kerényi Imre, Orbán Viktor és az általa létrehozott polgári körök nagy rendezvényszervezője a következő szavakkal tanúsította hova távolodott 1956
közszellemétől, amikor a vele egyet nem értő 56-osokat s a miniszterelnököt fölszólította:
“Mécs Imre, Göncz Árpád és Darvas Iván urak október 23-án maradjanak otthon. Medgyessy miniszterelnök úr se mutatkozzon nyilvánosan. E napon a parlamenti vadászterem legyen az övé. A vadászterem jó meleg. A vadászterem jó biztonságos”. (Lásd: Kerényi Imre.
Média-egyensúly. Budapest. Kairosz. 2002. 199-200 oldal).
Wittner Mária, tagadhatatlan 56-os, szintén megmutatta hova távolodott 1956 közszellemétől, amikor felkérte a két ellenzéki pártot, hogy ne vegyenek részt az idei közös parlamenti megemlékezésen. Szerinte a két szabadon választott kormánypártnak semmi köze 1956-hoz. Sajnálatos módon, a Fidesz vezetői hallgattak ezekre, az 1956-os szabadságharcunk közszellemével ellentétes felszólításokra, a rendszerváltás óta először, távol tartják magukat az ország házából ezen a napon. Érdekes, miért nem tették ezt egyszer sem az elmúlt 12 évben? Miért nem tették ezt, amikor Horn Gyula volt a miniszterelnök ? Miért 12 évvel a rendszerváltás után jut eszükbe, hogy ezen a napon vonuljon vissza az MSZP és az SZDSZ? (Rogán Antal, a Fidesz alelnöke a Nap-kelte, 2002. Október 9-i műsorában a következő szavakat használta: “Legyenek legalább egy nap csendben”).
Hová tűnt az a közszellem, amely még 1989-ben is képes volt arra, hogy összefogjon bennünket, hogy képesek legyünk közösen emlékezni múltunk nagyjaira, hogy legalább akkor legyünk képesek félretenni egymás iránti gyűlöleteinket, indulatainkat, amikor azokra emlékezünk, akik életüket áldozták a szabadságért, az emberi méltóságért. Mert ha már ekkor sem tudjuk ezt megtenni, akkor mikor leszünk erre képesek ?
Bibó István szavaira mindnyájunknak érdemes lenne odafigyelni az idei megosztott megemlékezések alkalmával. Bibó István volt az az ember, Nagy Imre kormányának az a minisztere, aki utolsónak hagyta el az ország házát 1956 novemberében, napokkal azután, hogy orosz tankok és katonák körbe vették az épületet. Először halálra ítélték, később életfogytiglant kapott. A hatvanas években engedték szabadon és élete végéig se kapta meg azt a hivatalos elismerést, tiszteletet amit tagadhatatlanul megérdemelt. Mindannyian tudjuk, hogy nem bolsevik, hanem szabadgondolkodású demokrata volt. Egy olyan Magyar Polgár akit mindenki elfogad, akinek nem kellett bizonygatnia. Felhívnám a Fideszes miniszterelnök és polgári köreinek figyelmét arra, mit mondott Bibó arról a világnézetről amelyet a mai Fideszes vezetők az irigység, a rossz hajlamainkra ösztönző, a szabadságunkat veszélyeztető világnézetnek aposztrofálnak. (ti. e szavakkal jellemezte Orbán Viktor is a szocialista világnézetet a Szabadság téri polgári tüntetésen 2002 augusztus végén). A szocializmust, mondja Bibó, ”...közönségesen az egyenlőség gondolatának a jegyében szokták összefoglalni, holott a szocializmusban a szabadság programja legalább olyan lényeges, mint az egyenlőség... a szocializmus, taktikai okoknál mélyebbenfekvő okokból a demokrácia programjával kapcsolódik össze... a szocialisztikus fejlődés a merev és mechanisztikus formák (magántulajdon, szabadságvesztés stb.) helyett a feloldott és variált, szabad formák felé
mutat”. (lásd: ”Mit értünk szocializmus alatt ?” Huszár Tibor, Bibó István, Magyar Krónika, 1989. 265-167. oldal). Amikor Orbán Viktor a szocialista világnézetet a szabadság ellenfeleként állítja be, egyértelműen megmutatja, hová távolodott mentorának szellemiségétől. Tehát, Bibó szerint igenis van köze, a mai szabadon választott szocialistáknak, a szocialista világnézetnek, a szabadon választott SZDSZ-nek 1956-hoz. Ezt soha senki sem tagadhatja meg tőlük. És aki ezt megtagadja, az ‘56 közszellemiségét tagadja.
2002. október 23-án az országház képviselői padsorai majdnem félig üresen maradtak. Mennyire jó lett volna, ha az előtte levő téren este – akár 1956-ban, oda vonultak volna mindazok a magyarok csöndben, vezérszónokok nélkül egy szál gyertyával a kezükben fejet hajtva Bibó István és az összes igazi ‘56-os előtt és azelőtt a közszellemiség előtt, amely úgy irányított akkor bennünket, hogy észre sem vettük. Úgy irányított bennünket, hogy képesek voltunk saját magunkon túllépni. Úgy irányított bennünket, hogy az egész világnak könnybe lábadt tőle a szeme.
Göllner András