2014 Pride Fesztival
- Téma inditó Melitta
- Kezdés dátuma
Húsz ország nagykövetsége támogatja a Budapest Pride-ot
Budapest – Közös nyilatkozatot adott ki húsz ország magyarországi nagykövetsége. Bíznak a magyar hatóságokban.
0 Küldés e-mailben Nyomtatás Szövegméret növeléseSzövegméret csökkentése
Az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, Ausztria, Belgium, Dánia, az Egyesült Királyság, Franciaország, Finnország, Hollandia, Írország, Izrael, Kanada, Málta, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Szlovénia, Svájc és Svédország magyarországi nagykövetségei a 19. Budapest Pride Fesztivál alkalmából támogatásunkról biztosítják a magyarországi leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (LMBT) közösségeket és támogatják azon jogaikat, hogy békésen és törvényes keretek között fejezhessék ki magukat.
MTI Fotó: Kollányi Péter
Az emberi jogok tiszteletben tartása, – ezen belül az igazságosság, az egyenlőség, a kirekesztés elutasítása, a véleménynyilvánítás szabadsága, és ezen jogok szabad gyakorlása – valamint a törvényesség a demokratikus államok alapkövei. Az Emberi Jogok Nemzetközi Törvényének alapelve, hogy minden embert egyenlő jogok és szabadságok illetnek meg, amint azt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is kimondja. Üdvözöljük a magyar kormány elkötelezettségét, hogy támogatja ezen jogokat és, hogy 2011 júniusában támogatta az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Tanácsának Szexuális Orientáció és Nemi Identitás Határozatát – áll a közleményben.
A nagykövetségek bíznak a magyar hatóságok elhivatottságában, amellyel megakadályozzák, hogy szélsőséges nézeteket vallók megzavarják ezeket az örömtelinek hivatott eseményeket.
Budapest – Közös nyilatkozatot adott ki húsz ország magyarországi nagykövetsége. Bíznak a magyar hatóságokban.
0 Küldés e-mailben Nyomtatás Szövegméret növeléseSzövegméret csökkentése
Az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, Ausztria, Belgium, Dánia, az Egyesült Királyság, Franciaország, Finnország, Hollandia, Írország, Izrael, Kanada, Málta, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Szlovénia, Svájc és Svédország magyarországi nagykövetségei a 19. Budapest Pride Fesztivál alkalmából támogatásunkról biztosítják a magyarországi leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (LMBT) közösségeket és támogatják azon jogaikat, hogy békésen és törvényes keretek között fejezhessék ki magukat.
MTI Fotó: Kollányi Péter
Az emberi jogok tiszteletben tartása, – ezen belül az igazságosság, az egyenlőség, a kirekesztés elutasítása, a véleménynyilvánítás szabadsága, és ezen jogok szabad gyakorlása – valamint a törvényesség a demokratikus államok alapkövei. Az Emberi Jogok Nemzetközi Törvényének alapelve, hogy minden embert egyenlő jogok és szabadságok illetnek meg, amint azt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is kimondja. Üdvözöljük a magyar kormány elkötelezettségét, hogy támogatja ezen jogokat és, hogy 2011 júniusában támogatta az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Tanácsának Szexuális Orientáció és Nemi Identitás Határozatát – áll a közleményben.
A nagykövetségek bíznak a magyar hatóságok elhivatottságában, amellyel megakadályozzák, hogy szélsőséges nézeteket vallók megzavarják ezeket az örömtelinek hivatott eseményeket.
Budapestrol par kep a Pride fesztivalrol
Pár tucat ellentüntető jelent meg a Budapest Pride felvonulás helyszínén, de nem engedték őket be a rendőrök. A menet fél ötkor elindult a Városliget felé és fél hétkor érkezett meg oda.
Stílusos érkezés
#1
Fotó: © Stiller Ákos
Szivárvány színű MSZP
#2
Fotó: © Stiller Ákos
Fél ötre több ezren gyűlhettek össze az Alkotmány utcánál
#3
Fotó: © Stiller Ákos
Érpatak polgármestere nehezményezte, hogy nem mehetett be a rendezvényre
#4
Fotó: © Stiller Ákos
Zászlórengeteg
#5
Fotó: © Stiller Ákos
Senki nem vette biztosra, hogy merre tart majd a vonulás - állítólag az ellentüntetők miatt változtattak útvonalat és végül a Nagymező utcán keresztül haladt a tömeg az Oktogon felé
#6
Fotó: © Stiller Ákos
Hölgyfaló
#7
Fotó: © Stiller Ákos
Az Andrássy úti Pacific Blue
#8
Fotó: © Stiller Ákos
Sok volt a bámészkodó
#9
Fotó: © Stiller Ákos
Volt is mit nézni
#10
Fotó: © Stiller Ákos
A menet az Oktogonnál tartott, amikor az egyik kamionra felmászott egy provokátor és hangosan mocskosbuzizott, de leszedték onnan a szervezők, a rendőrök pedig előállították
#11
Fotó: © Stiller Ákos
Rendőr kutyák is vonultak
#12
Fotó: © Stiller Ákos
#13
Fotó: © Stiller Ákos
#14
Fotó: © Stiller Ákos
Pár tucat ellentüntető jelent meg a Budapest Pride felvonulás helyszínén, de nem engedték őket be a rendőrök. A menet fél ötkor elindult a Városliget felé és fél hétkor érkezett meg oda.
Stílusos érkezés
#1
Fotó: © Stiller Ákos
Szivárvány színű MSZP
#2
Fotó: © Stiller Ákos
Fél ötre több ezren gyűlhettek össze az Alkotmány utcánál
#3
Fotó: © Stiller Ákos
Érpatak polgármestere nehezményezte, hogy nem mehetett be a rendezvényre
#4
Fotó: © Stiller Ákos
Zászlórengeteg
#5
Fotó: © Stiller Ákos
Senki nem vette biztosra, hogy merre tart majd a vonulás - állítólag az ellentüntetők miatt változtattak útvonalat és végül a Nagymező utcán keresztül haladt a tömeg az Oktogon felé
#6
Fotó: © Stiller Ákos
Hölgyfaló
#7
Fotó: © Stiller Ákos
Az Andrássy úti Pacific Blue
#8
Fotó: © Stiller Ákos
Sok volt a bámészkodó
#9
Fotó: © Stiller Ákos
Volt is mit nézni
#10
Fotó: © Stiller Ákos
A menet az Oktogonnál tartott, amikor az egyik kamionra felmászott egy provokátor és hangosan mocskosbuzizott, de leszedték onnan a szervezők, a rendőrök pedig előállították
#11
Fotó: © Stiller Ákos
Rendőr kutyák is vonultak
#12
Fotó: © Stiller Ákos
#13
Fotó: © Stiller Ákos
#14
Fotó: © Stiller Ákos
Utoljára módosítva:
SZTÁRKLIKK KÖZÉLET
Ma
Lendvai Ildikó: Nem vagyok meleg
Még soha nem voltam a Pride-on. Először eszembe se jutott. Mit keresnék ott, hiszen nem vagyok a meleg, leszbikus közösség tagja? Mégse higgyék egy tisztességben megőszült nagymamáról, hogy izé.... Hogy talán ő is érintett. Azért persze dörgő hangú nyilatkozatokat fogalmaztam a menetet ért atrocitások miatt. Mégsem mentem el. Civil korszakom előtt attól is tartottam, hogy ez nem tenne jót a pártom népszerűségének. Nyilvánosan háborogtam Kerényin és megbízóin, meg néhány KDNP-s politikus durva kiszólásain. De elmenni nem mentem.
Idén elmegyek.
Nemcsak a melegekért megyek, hanem értünk is. Megyek mindenkiért, akit oktalanul és méltatlanul ér gúny, sérelem, hátrány, mert ugyan senkinek sem ártanak, de valamiben különböznek másoktól. Azoktól, akik valódi érdemek és teljesítmény híján azzal locsolgatják csenevész öntudatukat, hogy a képzelt "többség" védernyője alól kiabálnak ki. Az Andrássy úton, ahol a menet vonul, sok utcasarok van. Egy saroknyit megyek a melegekért, hogy ne keverhessék össze őket a pedofilokkal, ne tekintsék őket a fogékony ifjak testi-lelki megrontójának. Csak az ostobák hihetik, hogy mint egy facebookos kommentelő írta, "a homoszexualitás felvonulás útján terjed". Egy saroknyit megyek a cigányokért, hogy ne lehessen már a kisgyerekek sorsát is reménytelenség bélyegével megpecsételni. Meg azért, hogy egyetlen baloldali jelölt se mondjon zavaros, maga által sem értett mondatokat arról, hogy nem hisz a roma integráció lehetőségében. Vagy ha mégis, akkor azonnal legyen valaki, aki helyre teszi és elmagyarázza neki, mit jelent a mondata. Ezt a saroknyit azért is meg kell tennem, mert hátha nem intettem le mindig elég hangosan és gyorsan az "Orsósozó" Orbán-kritikusokat. Egy saroknyit megyek azokért a zsidó származású vagy vallású magyarokért, akiket elérnek a terjedő antiszemitizmus nyilai. Egy saroknyit megyek a hajléktalanokért és a nyomorba csúszottakért, akikről olyan gyakran hisszük, ők mások, velünk ez nem történhet meg. Egyet az oly könnyen "lógósnak" ítélt munkanélküliekért és közmunkásokért.
El ne felejtsem, egy saroknyit gyalogolok a nőkért, akiket a "legnagyobb kisebbségnek", a "második nemnek" neveznek. Azokért a társaimért, akiket emiatt ér munkahelyi hátrány vagy családon belüli bántalmazás. Egyet a túl gyenge vagy éppen túl kövér, vagy szemüveges gyerekekért, akiket okos pedagógus eligazítása híján társaik azért csúfolnak, mert nem olyanok, mint ők. Egyet Bakó Mártáért, a "gyogyósért", aki a kisegítő iskolában jó eredménnyel végezve hatodikban került hozzánk, de mi nem segítettük és nem fogadtuk be, és talán örültünk is, hogy a "gyogyós" végül kibukott. Egyet a fogyatékosokért, akikre lesajnálva tekintenek.
Egyet a határon túli magyar kisebbséghez tartozókért. Egyet azokért a fiatalokért, akiket a munkahelyen újonc "kopasznak" kezelve elzárnak az érdemi feladatoktól. Egyet korosztályomért, a mellőzött és sokszor csúfolt idősekért, akiket akaratuk ellenére is elhajtanak munkahelyükről, és már nem várnak tőlük semmit. Egyet a kisegyházakért, akiket megfosztottak jogaiktól, és egyet a nagyokért, akiket az előző rendszer szorított háttérbe. De egyet a pápa tiszteletére, aki másképp, igazi krisztusi szellemben beszél melegekről és nyomorgókról, nem úgy, mint az itthoni KDNP-sek. És egyet Európa himnuszának igazáért: "Egyesítsed lelkeinket, mit zord erkölcs szétszakít."
A "zord erkölcsért" egy lépést sem teszek, csak az igaziért. Mert Weöres Sándortól tudom, hogy mi az "álerény": "Amit én nem teszek, azt másnak sem szabad. Az álerények fojtogatják az erkölcsöt azáltal, hogy rájuk hivatkozva kötelezővé teszik töpörödöttségüket." Vágó István már felidézte Ady Endrét is: "Egy idő óta dühöng az erkölcs Hunniában... egy kis lincselésre mindig készen vagyunk. Az új éra indult meg a purifikáció éhes jelszavával. Az új éra pedig a klerikalizmus és a feudális kaszinó uralmát jelenti."
Sok saroknyit járok majd végig, de az út mégis egy. Az ebben vagy abban "másokat" a tahó irgalmatlanság úgyis egy kalap alá veszi. Amikor Lakner Zoltán hitet tett önmagunk vállalása mellett, a rokonszenvező többségen kívül akadt néhány tanulságos komment. Kiderült, hogy a melegeket és a "kommunistákat", sőt az utált multikat és a zsidókat is egy akolba zárja a megvetés: "Bárcsak minden komancs buzi lenne, legalább nem szaporodnának." "Rotschild és Obama áll mögöttük." "Ez a sátán zsinagógája". A Jobbik egyik polgármesterjelöltje, kivédendő a zsidósága miatti házon belüli gyanakvást, a leleményes nyelvújítással "mélyigényteleneknek" nevezett mélyszegényeket, cigányokat Köves Slomó pesti hitközségébe zsuppolná: "Ön nyugodtan befogadhatja őket, hogy megismerje a bennük rejlő 'értékeket'." Zsidó, cigány, meleg, baloldali, egykutya mind, aki nem húzza magára a hatalom követelte uniformist.
Lakner Zoltán így fejezte be írását: "Nem áll melléd senki, ha nem állsz ki magadért." De igaz az is: Nem áll melléd senki, ha nem állsz ki másokért.
Volt egy régi plakát: "Te is más vagy, te sem vagy más."
Ezért egy saroknyit megyek Érted is, bárki vagy.
Forrás: Népszava
Lendvai Ildikó: Nem vagyok meleg
Még soha nem voltam a Pride-on. Először eszembe se jutott. Mit keresnék ott, hiszen nem vagyok a meleg, leszbikus közösség tagja? Mégse higgyék egy tisztességben megőszült nagymamáról, hogy izé.... Hogy talán ő is érintett. Azért persze dörgő hangú nyilatkozatokat fogalmaztam a menetet ért atrocitások miatt. Mégsem mentem el. Civil korszakom előtt attól is tartottam, hogy ez nem tenne jót a pártom népszerűségének. Nyilvánosan háborogtam Kerényin és megbízóin, meg néhány KDNP-s politikus durva kiszólásain. De elmenni nem mentem.
Idén elmegyek.
Nemcsak a melegekért megyek, hanem értünk is. Megyek mindenkiért, akit oktalanul és méltatlanul ér gúny, sérelem, hátrány, mert ugyan senkinek sem ártanak, de valamiben különböznek másoktól. Azoktól, akik valódi érdemek és teljesítmény híján azzal locsolgatják csenevész öntudatukat, hogy a képzelt "többség" védernyője alól kiabálnak ki. Az Andrássy úton, ahol a menet vonul, sok utcasarok van. Egy saroknyit megyek a melegekért, hogy ne keverhessék össze őket a pedofilokkal, ne tekintsék őket a fogékony ifjak testi-lelki megrontójának. Csak az ostobák hihetik, hogy mint egy facebookos kommentelő írta, "a homoszexualitás felvonulás útján terjed". Egy saroknyit megyek a cigányokért, hogy ne lehessen már a kisgyerekek sorsát is reménytelenség bélyegével megpecsételni. Meg azért, hogy egyetlen baloldali jelölt se mondjon zavaros, maga által sem értett mondatokat arról, hogy nem hisz a roma integráció lehetőségében. Vagy ha mégis, akkor azonnal legyen valaki, aki helyre teszi és elmagyarázza neki, mit jelent a mondata. Ezt a saroknyit azért is meg kell tennem, mert hátha nem intettem le mindig elég hangosan és gyorsan az "Orsósozó" Orbán-kritikusokat. Egy saroknyit megyek azokért a zsidó származású vagy vallású magyarokért, akiket elérnek a terjedő antiszemitizmus nyilai. Egy saroknyit megyek a hajléktalanokért és a nyomorba csúszottakért, akikről olyan gyakran hisszük, ők mások, velünk ez nem történhet meg. Egyet az oly könnyen "lógósnak" ítélt munkanélküliekért és közmunkásokért.
El ne felejtsem, egy saroknyit gyalogolok a nőkért, akiket a "legnagyobb kisebbségnek", a "második nemnek" neveznek. Azokért a társaimért, akiket emiatt ér munkahelyi hátrány vagy családon belüli bántalmazás. Egyet a túl gyenge vagy éppen túl kövér, vagy szemüveges gyerekekért, akiket okos pedagógus eligazítása híján társaik azért csúfolnak, mert nem olyanok, mint ők. Egyet Bakó Mártáért, a "gyogyósért", aki a kisegítő iskolában jó eredménnyel végezve hatodikban került hozzánk, de mi nem segítettük és nem fogadtuk be, és talán örültünk is, hogy a "gyogyós" végül kibukott. Egyet a fogyatékosokért, akikre lesajnálva tekintenek.
Egyet a határon túli magyar kisebbséghez tartozókért. Egyet azokért a fiatalokért, akiket a munkahelyen újonc "kopasznak" kezelve elzárnak az érdemi feladatoktól. Egyet korosztályomért, a mellőzött és sokszor csúfolt idősekért, akiket akaratuk ellenére is elhajtanak munkahelyükről, és már nem várnak tőlük semmit. Egyet a kisegyházakért, akiket megfosztottak jogaiktól, és egyet a nagyokért, akiket az előző rendszer szorított háttérbe. De egyet a pápa tiszteletére, aki másképp, igazi krisztusi szellemben beszél melegekről és nyomorgókról, nem úgy, mint az itthoni KDNP-sek. És egyet Európa himnuszának igazáért: "Egyesítsed lelkeinket, mit zord erkölcs szétszakít."
A "zord erkölcsért" egy lépést sem teszek, csak az igaziért. Mert Weöres Sándortól tudom, hogy mi az "álerény": "Amit én nem teszek, azt másnak sem szabad. Az álerények fojtogatják az erkölcsöt azáltal, hogy rájuk hivatkozva kötelezővé teszik töpörödöttségüket." Vágó István már felidézte Ady Endrét is: "Egy idő óta dühöng az erkölcs Hunniában... egy kis lincselésre mindig készen vagyunk. Az új éra indult meg a purifikáció éhes jelszavával. Az új éra pedig a klerikalizmus és a feudális kaszinó uralmát jelenti."
Sok saroknyit járok majd végig, de az út mégis egy. Az ebben vagy abban "másokat" a tahó irgalmatlanság úgyis egy kalap alá veszi. Amikor Lakner Zoltán hitet tett önmagunk vállalása mellett, a rokonszenvező többségen kívül akadt néhány tanulságos komment. Kiderült, hogy a melegeket és a "kommunistákat", sőt az utált multikat és a zsidókat is egy akolba zárja a megvetés: "Bárcsak minden komancs buzi lenne, legalább nem szaporodnának." "Rotschild és Obama áll mögöttük." "Ez a sátán zsinagógája". A Jobbik egyik polgármesterjelöltje, kivédendő a zsidósága miatti házon belüli gyanakvást, a leleményes nyelvújítással "mélyigényteleneknek" nevezett mélyszegényeket, cigányokat Köves Slomó pesti hitközségébe zsuppolná: "Ön nyugodtan befogadhatja őket, hogy megismerje a bennük rejlő 'értékeket'." Zsidó, cigány, meleg, baloldali, egykutya mind, aki nem húzza magára a hatalom követelte uniformist.
Lakner Zoltán így fejezte be írását: "Nem áll melléd senki, ha nem állsz ki magadért." De igaz az is: Nem áll melléd senki, ha nem állsz ki másokért.
Volt egy régi plakát: "Te is más vagy, te sem vagy más."
Ezért egy saroknyit megyek Érted is, bárki vagy.
Forrás: Népszava
A fiam elém állt és azt mondta: "Meleg vagyok"
Mikor megtudtam, hogy a néhány tucat tévelygő a “család nevében” igyekszik ellenpontozni a több tízezer lelket számláló Budapest Pride menetét most szombaton, arra gondoltam, ha már idén nem lehetek ott, legalább írok egy cikket arról, mit is jelent valójában a család – nekem, mint melegnek, mint magyarnak, mint Steiner Kristófnak. És mivel az édesanyám már nincs velünk, azonnal a Papa jutott eszembe, aki az édesapám, barátom és mentorom születésem óta. Ám míg én a Gumimatrac a Gangeszen című novelláskötetemben már elmeséltem, milyen volt meleg gyerekként felnőni, ő – aFacebook oldalától eltekintve – nem osztotta meg sehol, milyen egy homoszexuális férfi édesapjának lenni. A családvédő mozgalmak megnyugodhatnak: nem olyan rémes.
Fotó: Steiner KristófFotó: Steiner Kristóf
Feltettettem hát néhány kérdést a Papának, ő pedig mesélt. Elmesélte, hogyan érintette a személyes, majd nyilvános coming outom, mesélt arról, milyen volt ott lennie a fia meleg esküvőjén, és arról is, hogy ő miért van ott évről évre a Pride felvonuláson.
“Papa, meleg vagyok”
Azt mondta nekem az én tizenötéves Kristóf fiam: “Papa én a fiúkat szeretem, nem a lányokat. Próbáltam lányokkal is, nem volt rossz, de nekem más kell.” Erre én megöleltem és azt mondtam: “Oké. Az a fontos,hogy boldog légy. Hogy a saját éltedet éld. Hogy a szíved a helyén legyen. Jó, és igaz emberként éld az életedet. De tudnod kell: bármilyen kissebségi lét több figyelmet igényel a többségi létnél. Ez nem könnyű, ugyanakkor figyelmes létezésre tanít, ami pedig jó, minőségi élethez vezethet. Ha pedig egy emberi közösségben, társadalomban túlsúlyossá válik a bármely kisebbséget kikezdő, pusztító aljasság és butaság, akkor onnan vagy menni kell, vagy tudatosan maradni. Egy a lényeg: ne félj önmagad lenni. A mások általt diktált élet neve valójában élő halál.”
Fotó: Steiner KristófFotó: Steiner Kristóf
Féltettem, de mindig támogattam
A fiam a nyilvános coming outja kapcsán nem kérdezett meg. Nyilván tudta, hogy bár abszolút egyetértenék vele,de esetleg gyengítenem elhatározásában a féltésemmel, óvatosságra intő tanácsaimmal. 2005 november 4-én felhívott, és azt mondta, vegyek egy Blikket, mert benne van. Megvettem – a címlapon pedig ott volt Kristóf fiam az akkori párjával, Frenkó Zsoltival, aki kitűnő ember. Zsolt színházi rendező, akkor már öt éve voltak együtt, de igaz barátunk ma is. A kép alatt öles betűkkel: “Megtörte a hallgatást a tinik kedvence – Kristóf vállalja másságát”. Eltettem az újságot. Kristóf mondott benne valami nagyon fontosat: “Eddig sem titkoltam, hogy meleg vagyok, és mint mindenki, aki kirakatban él, tudtam, hogy egy nap ezt a közönségemnek is el kell mondanom. Nem féltem tőle: ha a szüleim, akik számomra a legfontosabb emberek a világon, elfogadnak és szeretnek olyannak, amilyen vagyok, mások esetleges bántó véleménye már nem okozhat fájdalmat.” Ez a lényeg: elfogadás és szeretet.
Fotó: Steiner KristófFotó: Steiner Kristóf
Nálunk nem népszerű másnak lenni
Ha bármilyen értelemben nem vállaljuk fel önmagunkat, ha azt hisszük, hogy meg tudjuk úszni ezt a “kényelmetlenséget”, és hogy laposkúszó, korrupt, öncélú viselkedéssel majd túléljük a mindent elborító butaság hatalmát, akkor tévedünk. Mert már megtörtént néhányszor a történelemben, hogy a szolga beletörtődött a sorsába, és azt hitte, legalább szolgának megmaradhat. De annak sem kellett. Erre jött rá az utóbbi időben sok közéleti személyiség. Sokáig hallgattak, mert másnak lenni e szép magyar honban nem népszerű. Sok praktikus hátránnyal jár. Örülök, hogy az én Kristóf fiam megmutatta - már kilenc évvel ezelőtt -, hogy csak saját életet érdemes élni, nem pedig a mások által diktált élő halált. Soha ne add fel és ne áruld el önmagad! – ezt üzente azoknak, akik ilyen-olyan okoknál fogva rejtőzködve figyelték a sorsát.
Kristóf férje mondhatni a fiam
Kristóf orvos férje, Matan rendkívüli ember. Nekem is nagyon jó barátom, mondhatni a fiam. Tel Avivban, az esküvőjükön én is mondtam pár szót. Ezt mondtam: Én magam buddhista emberként sokat járok Indiába, és nagy tisztelője vagyok a Kalkuttai Teréz Anyának, India Anyjának. Teréz Anyától többször megkérdezték, miért nem téríti keresztény hitre a haldokló muzulmánokat, buddhistákat, hindukat. Ezt válaszolta: “Hagyjuk Istent dolgozni a maga hindu, buddhista, muzulmán módján. Ne szóljunk bele a munkájába.” Ugyanezt üzenem azoknak, akik kifogásolják, furcsállják, vagy támadják az azonos neműek házasságjogát: ne zavarjuk Istent, miközben alkot! Sokkal inkább csodáljuk meg ebben a két emberben munkájának gyönyörű eredményét.
Fotó: Steiner KristófFotó: Steiner Kristóf
Tudom, milyen kisebbségnek lenni
Nekem is megvolt a magam tapasztalata a kisebségi létet illetően. Én magam is más voltam - vagyok amióta az eszemet tudom (Steiner Gyula az egyik első magyar buddhista közösség egyik alapító tagja - a szerk). Másnak lenni nem csupán szexuális orientaciót jelent - de jelenthet akár azt is. Ha végignézem a saját és Kristóf fiam életútját, mondjuk harmincéves korunkig,akkor számtalan párhuzamot látok.Tapasztalások. Élethelyzetek. Megoldandó feladatok. Ismétlődések. A különbség annyi, hogy ha egy felfelé futó spirálként képzeljük el az utunkat, a létezésünket, amely út "Isten országába", vagy a “megvilágosodáshoz” vezet, és ahol a spirál minden egyes köre egy-egy életnek számít, akkor Kristóf fiam ezt az életet a spirál egy magasabb szintjén kezdte, mint én. Az ő életében egy finomabb energia alkotott finomabb történéseket. Kísérteties egybeeséseink voltak és vannak.
Isten nevében másokat kirekeszteni csalás
Aki elfogadásra, szeretetre, emberségre tanító vallások félreértelmezett szövegeit, dogmáit hangoztatja a melegeket támadva, annak azt üzenem: Isten az igaz, tiszta szívre méri egy ember nagyszerűségét, nem pedig arra, hogy egy férfi vagy egy nő izgatóbb számára. Aki a homoszexualitás okán bárkit kirekeszt egy közösségből Istenre hivatkozva, az egyrészt csaló, másrészt komoly gondjai vannak a saját szexualitásával. Amikor ismert emberek azt szajkózzák, hogy a szexuális orientáció magánügy, arra egyetlen válaszom van: nem, nem az. Közügy. Mert közügy, hogy az emberek ne szégyelljék magukat, ne érezzék magukat értéktelenebbnek másoknál, és hogy szabadon vállalhassák önmagukat – ehhez pedig a bátor közismert emberek és civilek rengeteget tesznek hozzá.
Szombaton Budapest Pride - Itt az idő, most vagy soha! Bújj elő és viseld büszken a ruhát, amit Istentől kaptál erre az életedre. Ne szolgáld az embertelent azzal, hogy rejtve maradsz!
Mikor megtudtam, hogy a néhány tucat tévelygő a “család nevében” igyekszik ellenpontozni a több tízezer lelket számláló Budapest Pride menetét most szombaton, arra gondoltam, ha már idén nem lehetek ott, legalább írok egy cikket arról, mit is jelent valójában a család – nekem, mint melegnek, mint magyarnak, mint Steiner Kristófnak. És mivel az édesanyám már nincs velünk, azonnal a Papa jutott eszembe, aki az édesapám, barátom és mentorom születésem óta. Ám míg én a Gumimatrac a Gangeszen című novelláskötetemben már elmeséltem, milyen volt meleg gyerekként felnőni, ő – aFacebook oldalától eltekintve – nem osztotta meg sehol, milyen egy homoszexuális férfi édesapjának lenni. A családvédő mozgalmak megnyugodhatnak: nem olyan rémes.
Fotó: Steiner KristófFotó: Steiner Kristóf
Feltettettem hát néhány kérdést a Papának, ő pedig mesélt. Elmesélte, hogyan érintette a személyes, majd nyilvános coming outom, mesélt arról, milyen volt ott lennie a fia meleg esküvőjén, és arról is, hogy ő miért van ott évről évre a Pride felvonuláson.
“Papa, meleg vagyok”
Azt mondta nekem az én tizenötéves Kristóf fiam: “Papa én a fiúkat szeretem, nem a lányokat. Próbáltam lányokkal is, nem volt rossz, de nekem más kell.” Erre én megöleltem és azt mondtam: “Oké. Az a fontos,hogy boldog légy. Hogy a saját éltedet éld. Hogy a szíved a helyén legyen. Jó, és igaz emberként éld az életedet. De tudnod kell: bármilyen kissebségi lét több figyelmet igényel a többségi létnél. Ez nem könnyű, ugyanakkor figyelmes létezésre tanít, ami pedig jó, minőségi élethez vezethet. Ha pedig egy emberi közösségben, társadalomban túlsúlyossá válik a bármely kisebbséget kikezdő, pusztító aljasság és butaság, akkor onnan vagy menni kell, vagy tudatosan maradni. Egy a lényeg: ne félj önmagad lenni. A mások általt diktált élet neve valójában élő halál.”
Fotó: Steiner KristófFotó: Steiner Kristóf
Féltettem, de mindig támogattam
A fiam a nyilvános coming outja kapcsán nem kérdezett meg. Nyilván tudta, hogy bár abszolút egyetértenék vele,de esetleg gyengítenem elhatározásában a féltésemmel, óvatosságra intő tanácsaimmal. 2005 november 4-én felhívott, és azt mondta, vegyek egy Blikket, mert benne van. Megvettem – a címlapon pedig ott volt Kristóf fiam az akkori párjával, Frenkó Zsoltival, aki kitűnő ember. Zsolt színházi rendező, akkor már öt éve voltak együtt, de igaz barátunk ma is. A kép alatt öles betűkkel: “Megtörte a hallgatást a tinik kedvence – Kristóf vállalja másságát”. Eltettem az újságot. Kristóf mondott benne valami nagyon fontosat: “Eddig sem titkoltam, hogy meleg vagyok, és mint mindenki, aki kirakatban él, tudtam, hogy egy nap ezt a közönségemnek is el kell mondanom. Nem féltem tőle: ha a szüleim, akik számomra a legfontosabb emberek a világon, elfogadnak és szeretnek olyannak, amilyen vagyok, mások esetleges bántó véleménye már nem okozhat fájdalmat.” Ez a lényeg: elfogadás és szeretet.
Fotó: Steiner KristófFotó: Steiner Kristóf
Nálunk nem népszerű másnak lenni
Ha bármilyen értelemben nem vállaljuk fel önmagunkat, ha azt hisszük, hogy meg tudjuk úszni ezt a “kényelmetlenséget”, és hogy laposkúszó, korrupt, öncélú viselkedéssel majd túléljük a mindent elborító butaság hatalmát, akkor tévedünk. Mert már megtörtént néhányszor a történelemben, hogy a szolga beletörtődött a sorsába, és azt hitte, legalább szolgának megmaradhat. De annak sem kellett. Erre jött rá az utóbbi időben sok közéleti személyiség. Sokáig hallgattak, mert másnak lenni e szép magyar honban nem népszerű. Sok praktikus hátránnyal jár. Örülök, hogy az én Kristóf fiam megmutatta - már kilenc évvel ezelőtt -, hogy csak saját életet érdemes élni, nem pedig a mások által diktált élő halált. Soha ne add fel és ne áruld el önmagad! – ezt üzente azoknak, akik ilyen-olyan okoknál fogva rejtőzködve figyelték a sorsát.
Kristóf férje mondhatni a fiam
Kristóf orvos férje, Matan rendkívüli ember. Nekem is nagyon jó barátom, mondhatni a fiam. Tel Avivban, az esküvőjükön én is mondtam pár szót. Ezt mondtam: Én magam buddhista emberként sokat járok Indiába, és nagy tisztelője vagyok a Kalkuttai Teréz Anyának, India Anyjának. Teréz Anyától többször megkérdezték, miért nem téríti keresztény hitre a haldokló muzulmánokat, buddhistákat, hindukat. Ezt válaszolta: “Hagyjuk Istent dolgozni a maga hindu, buddhista, muzulmán módján. Ne szóljunk bele a munkájába.” Ugyanezt üzenem azoknak, akik kifogásolják, furcsállják, vagy támadják az azonos neműek házasságjogát: ne zavarjuk Istent, miközben alkot! Sokkal inkább csodáljuk meg ebben a két emberben munkájának gyönyörű eredményét.
Fotó: Steiner KristófFotó: Steiner Kristóf
Tudom, milyen kisebbségnek lenni
Nekem is megvolt a magam tapasztalata a kisebségi létet illetően. Én magam is más voltam - vagyok amióta az eszemet tudom (Steiner Gyula az egyik első magyar buddhista közösség egyik alapító tagja - a szerk). Másnak lenni nem csupán szexuális orientaciót jelent - de jelenthet akár azt is. Ha végignézem a saját és Kristóf fiam életútját, mondjuk harmincéves korunkig,akkor számtalan párhuzamot látok.Tapasztalások. Élethelyzetek. Megoldandó feladatok. Ismétlődések. A különbség annyi, hogy ha egy felfelé futó spirálként képzeljük el az utunkat, a létezésünket, amely út "Isten országába", vagy a “megvilágosodáshoz” vezet, és ahol a spirál minden egyes köre egy-egy életnek számít, akkor Kristóf fiam ezt az életet a spirál egy magasabb szintjén kezdte, mint én. Az ő életében egy finomabb energia alkotott finomabb történéseket. Kísérteties egybeeséseink voltak és vannak.
Isten nevében másokat kirekeszteni csalás
Aki elfogadásra, szeretetre, emberségre tanító vallások félreértelmezett szövegeit, dogmáit hangoztatja a melegeket támadva, annak azt üzenem: Isten az igaz, tiszta szívre méri egy ember nagyszerűségét, nem pedig arra, hogy egy férfi vagy egy nő izgatóbb számára. Aki a homoszexualitás okán bárkit kirekeszt egy közösségből Istenre hivatkozva, az egyrészt csaló, másrészt komoly gondjai vannak a saját szexualitásával. Amikor ismert emberek azt szajkózzák, hogy a szexuális orientáció magánügy, arra egyetlen válaszom van: nem, nem az. Közügy. Mert közügy, hogy az emberek ne szégyelljék magukat, ne érezzék magukat értéktelenebbnek másoknál, és hogy szabadon vállalhassák önmagukat – ehhez pedig a bátor közismert emberek és civilek rengeteget tesznek hozzá.
Szombaton Budapest Pride - Itt az idő, most vagy soha! Bújj elő és viseld büszken a ruhát, amit Istentől kaptál erre az életedre. Ne szolgáld az embertelent azzal, hogy rejtve maradsz!
A gőzben kávéház volt, a csempebárokban anonim szex
Magányos szörnyetegként kezdték, aztán úgy tűnt, lassan minden egyre jobb lesz. Pár éve azonban rádöbbentek, hogy csak a felszín szép, belül sok minden rohad. De még reménykednek a Kádár-éra meleg gyermekei.
Kettős életet élni bonyolult és veszélyes. Az ember minden egyes nap úgy kel fel, hogy vajon ez lesz-e az a nap, amikor romba dől körülötte a világ, és úgy fekszik le este, hogy talán a következő lesz-e? Amikor talán örökre eltűnik mellőle a család, elhagyják a barátok, megszűnik a munkahelye, meggyűlölik az ismerősök, és lassan elrohad körülötte minden, amit az életének nevezett. Mert ha kiderül róla, akkor biztos, hogy azok is elfordulnak majd tőle, akik egyébként nem tennék, mert amúgy rendes, rokonszenves ember, de hát muszáj engedni a többség nyomásának.
Sokan voltak, akiket vélt vagy valós másságuk miatt zsarolt meg a szocialista diktatúra, és döntötte romba az életüket. Közöttük volt Tar Sándor, 2005-ben elhunyt debreceni író is. Halála előtt három évvel, egy a Magyar Narancsnak adott interjúban így mesélt beszervezéséről a III/III.-as ügyosztályhoz: „1956 novemberében a kétnapos sztrájk idején a debreceni gépipari technikum kollégiumában laktunk, fiatal, felfegyverzett, éretlen gyerekek. Egyébként senki egy lövést se adott le azokból a fegyverekből; mikor jöttek, leadtuk, mondván, a játéknak vége. A sztrájk alatt nem volt fűtés, összezsúfolt vaságyakon kettesével-hármasával húztuk ki az éjjeleket, hogy egymás hegyén-hátán ne fázzunk olyan rettenetesen. Én egy lelencfiúval feküdtem egy ágyban, aki korábban is a barátom volt. Már akkor is vonzottak az elesettek, a szegények, a nyomorultak, mivel én sem voltam sokkal különb. Ez a fiú később öngyilkos lett. Amikor mint ellenforradalmi tűzfészket, szétverték a kollégiumot, néhányan a srácok közül fegyvereket dugtak el, sosem lehet tudni alapon, s később, mikor ápolónőképző lett a helyből, természetesen megtalálták az összeset. Felkutatták, bekasztlizták a tetteseket. A zsarolás tárgya tehát az lett, hogy homoszexuális vagyok, miattam lett öngyilkos az a gyerek, másrészt hogy úgy úsztam meg a számonkérést, eddig, hogy én súgtam be a fegyverrejtegető társaimat. Mint közölték, már az egyik elég, hogy egy életre tönkretegyenek.”
Örök magányra ítélt szörnyeteg
„Amikor a hatvanas évek közepén, kamaszként ráébredtem a másságomra, hosszú ideig azt hittem teljesen egyedül vagyok. Ahogyan más, én sem ismertem melegeket, nem hallottam, nem olvastam semmit a homoszexualitásról. Elfogadtam magamra érvényesnek a hivatalos álláspontot, hogy egy magányos szörnyeteg vagyok, aki soha nem élhet majd teljes életet, soha nem lehet boldog és szerelmes” – mondja el Láner László, hogy miért volt olyan hatékony fegyver az elhallgatás, illetve az elszigetelés a Kádár-rendszerben a homoszexuális emberekkel szemben.
Láner László
Fotók: Neményi Márton
Élni hagylak, ha láthatatlanná válsz
Bár az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat már egy 1961-es módosítás során kikerült a büntető törvénykönyvből, erről nem igazán tudott senki. A belbiztonsági ügynökök és besúgók hathatós munkájának segítségével működtetett diktatúrának úgy volt a legkényelmesebb, ha ezeknek az embereknek a tízezreit kiszolgáltatottá és zsarolhatóvá, vagyis a lehető legengedelmesebbé teszi. Nagyvárosi, a többségi társadalom elől rejtőzködő szubkultúrájukat pedig könnyebb volt szem előtt tartani úgy, hogy egyben tartják őket.
„Az ember teljes elszigeteltsége addig tartott, amíg meg nem ismerte az első hozzá hasonlót vagy ki nem alakult az első párkapcsolata. Egy internet nélküli korban, amelyik ráadásul rejtőzködésre kényszerített bennünket ez nem volt túl egyszerű. Csak abban a belső radarban bízhattunk, amivel megérezzük, hogy az a pali, aki szembejön az utcán vagy mellettünk áll a villamoson, hozzánk hasonló. De nagyon kockázatos volt valakit csak úgy leszólítani. Aki túl zárkózott vagy bátortalan volt, az magányosan, kitaszítva élte le az egész életét. Hasonlóan azokhoz, akik szerencsétlenségükre vidéken éltek, messze a nagyvárosoktól” – meséli László párja, Takács Bencze Gábor.
A háború idején Budapest kifejezetten toleráns városnak számított
„A homoszexualitás megítélése az 1960-as években vált el Nyugat-, és Kelet-Közép-Európában, köszönhetően annak, hogy utóbbi térség kimaradt a szexuális forradalomból” – mondja Merker Dávid, aHosszúlépés nevű turisztikai szervezet, a másság helyi történetét bemutató Pink Budapest túrájának vezetője. „Előtte Budapest kifejezettem toleráns városnak számított: 1944-ben a megszálló német hadsereg homoszexuális katonái például meglepve tapasztalták, hogy a Duna-korzón nyugodtan lehet ismerkedni.”
László és Gábor
A magyar főváros a méretei miatt mindig ideális otthona volt a szubkultúráknak, így a melegekének is. A diktatúra idején elsősorban a házibulik voltak jellemzőek: ha az ember ismert valakit, elvitte egybe, ahol végre rájött, hogy koránt sincs egyedül. Ha valaki szimpatikusnak találta, elhívta egy másik buliba is, ahol új arcok bukkantak fel, és így tovább. Baráti társaságok alakultak ki, így öten-hatan feltűnés nélkül járhattak közösen moziba, színházba vagy akár nyaralni.
Tévedés, hogy a fürdők a szexről szóltak
Amolyan félnyilvános, féllegális találkozási pontként működtek a közfürdők és később már néhány szórakozóhely is. Mivel a fürdők az utóbbi évekig sohasem voltak koedukáltak, jótékony gőzük pedig sok mindent elfedett, a meleg férfiak ideális találkozóhelyeinek számítottak. „A közhiedelemmel ellentétben a fürdők nem a szexről szóltak. Előfordult, persze, de nem az volt a lényeg” – oszlatja el Gábor a túlfűtött illúziókat. „Olyanok voltak inkább, mint a klasszikus kávéházak, ahol emberek találkoznak, beszélgetnek és információkat cserélnek. Nyilvános helyek, ahol önmagunkat adva, egymás közt lehettünk.”
„Az anonim szexuális élményre vágyók „csempebárokba”, azaz bizonyos nyilvános illemhelyekre jártak, és „glory hole”-okat, vagyis a fülkék közötti elválasztókra fúrt lukakat használtak” – teszi hozzá Merker Dávid.
Egy presszó, ami nem az, aminek látszik
Az 1970-es végétől aztán már volt néhány szórakozóhely is ahol ismerkedni lehetett. Az Egyetem presszó a Ferenciek terén legendás hely volt: kettős életet élt, akárcsak a vendégei. Napközben megszólalásig hasonlított az összes többi vendéglátó-ipari egységre, de éjjelente a melegek törzshelyeként működött. „Először nappal mentem le szétnézni, és nem hittem el, hogy jó helyen járok” – meséli László. „Decens, idős hölgyek kávézgattak az asztaloknál, semmi sem árulkodott arról, hogy a presszó más lenne, mint aminek elsőre látszik” – emlékszik vissza.
Meleg férfiak, hideg diktatúrák
A leszbikus nők rendszerváltás előtti életéről szóló, 2009-es dokumentumfilmje, az Eltitkolt évek után új projekten dolgozik Takács Mária, rendező. A Meleg férfiak, hideg diktatúrák című filmben négy fiatal srác próbálja felderíteni a múltat: idősebb, meleg férfiakkal – többek között cikkünk szereplőivel, Lászlóval és Gáborral – beszélgetnek, akik hitelesen tudnak mesélni a múltról, hogy az ő sorsunkon keresztül jobban megérthetővé váljon a jelent. Bár a film már az utómunkálatoknál tart, a büdzsé kimerült, a befejezéshez az alkotók leendő közönségük segítségét kérik. Ha támogatná a munkájukat, IDE kattintva tudhat meg részleteket.
„Az Egyetem kettős élete nyílt titok volt” – meséli Merker Dávid. „Az 1983-ban indult Linda című filmsorozat első részében például itt játszódott az egyik jelenet, melyben egy sztereotipikus meleg férfi szerepelt. A film az egyetlen létező tévécsatornán ment, de senkinek sem volt gondja vele.”
Láner László is úgy emlékszik, hogy a ’80-as évektől fokozatosan enyhült a magyar melegek helyzete: „Az Őrült nők ketrecét 1980 tavaszán mutatták be a magyar mozik. Alig hittük el, hogy egy filmben, még ha kissé gúnyosan is, de szerethető, emberi lényekként mutatják be a melegeket. Össze sem tudom számolni, hányszor néztük meg összesen.”
A haladás hátraarca
A rendszerváltás közeledtével aztán egyre szabadabb lett minden: Láner Lászlóék már 1988-ban egyesületet alapíthattak Homérosz néven, kiadták első saját lapjukat, a Mások melegmagzint, és 1997-ben megszervezték az első melegfelvonulást. Közel húsz évig úgy nézett ki, hogy a magyar társadalom egészségessé és nyitottá fejlődik, aztán 2007 körül kiderült, hogy csak a felszín szép, de belül valami rohad. De ez már egy másik történet.
Ma az államszocializmus éveire László és Gábor is úgy emlékszik vissza, mint a diktatúrára, amelyik egy titkos, földalatti világba kényszerítette őket. Mindennapjaikat mégis remény hatotta át, hiszen látták és érezték, hogy lassacskán minden jobb lesz. A hátraarc óta ez már nincs így. Talán egyszer még lesz.
Magányos szörnyetegként kezdték, aztán úgy tűnt, lassan minden egyre jobb lesz. Pár éve azonban rádöbbentek, hogy csak a felszín szép, belül sok minden rohad. De még reménykednek a Kádár-éra meleg gyermekei.
Kettős életet élni bonyolult és veszélyes. Az ember minden egyes nap úgy kel fel, hogy vajon ez lesz-e az a nap, amikor romba dől körülötte a világ, és úgy fekszik le este, hogy talán a következő lesz-e? Amikor talán örökre eltűnik mellőle a család, elhagyják a barátok, megszűnik a munkahelye, meggyűlölik az ismerősök, és lassan elrohad körülötte minden, amit az életének nevezett. Mert ha kiderül róla, akkor biztos, hogy azok is elfordulnak majd tőle, akik egyébként nem tennék, mert amúgy rendes, rokonszenves ember, de hát muszáj engedni a többség nyomásának.
Sokan voltak, akiket vélt vagy valós másságuk miatt zsarolt meg a szocialista diktatúra, és döntötte romba az életüket. Közöttük volt Tar Sándor, 2005-ben elhunyt debreceni író is. Halála előtt három évvel, egy a Magyar Narancsnak adott interjúban így mesélt beszervezéséről a III/III.-as ügyosztályhoz: „1956 novemberében a kétnapos sztrájk idején a debreceni gépipari technikum kollégiumában laktunk, fiatal, felfegyverzett, éretlen gyerekek. Egyébként senki egy lövést se adott le azokból a fegyverekből; mikor jöttek, leadtuk, mondván, a játéknak vége. A sztrájk alatt nem volt fűtés, összezsúfolt vaságyakon kettesével-hármasával húztuk ki az éjjeleket, hogy egymás hegyén-hátán ne fázzunk olyan rettenetesen. Én egy lelencfiúval feküdtem egy ágyban, aki korábban is a barátom volt. Már akkor is vonzottak az elesettek, a szegények, a nyomorultak, mivel én sem voltam sokkal különb. Ez a fiú később öngyilkos lett. Amikor mint ellenforradalmi tűzfészket, szétverték a kollégiumot, néhányan a srácok közül fegyvereket dugtak el, sosem lehet tudni alapon, s később, mikor ápolónőképző lett a helyből, természetesen megtalálták az összeset. Felkutatták, bekasztlizták a tetteseket. A zsarolás tárgya tehát az lett, hogy homoszexuális vagyok, miattam lett öngyilkos az a gyerek, másrészt hogy úgy úsztam meg a számonkérést, eddig, hogy én súgtam be a fegyverrejtegető társaimat. Mint közölték, már az egyik elég, hogy egy életre tönkretegyenek.”
Örök magányra ítélt szörnyeteg
„Amikor a hatvanas évek közepén, kamaszként ráébredtem a másságomra, hosszú ideig azt hittem teljesen egyedül vagyok. Ahogyan más, én sem ismertem melegeket, nem hallottam, nem olvastam semmit a homoszexualitásról. Elfogadtam magamra érvényesnek a hivatalos álláspontot, hogy egy magányos szörnyeteg vagyok, aki soha nem élhet majd teljes életet, soha nem lehet boldog és szerelmes” – mondja el Láner László, hogy miért volt olyan hatékony fegyver az elhallgatás, illetve az elszigetelés a Kádár-rendszerben a homoszexuális emberekkel szemben.
Láner László
Fotók: Neményi Márton
Élni hagylak, ha láthatatlanná válsz
Bár az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat már egy 1961-es módosítás során kikerült a büntető törvénykönyvből, erről nem igazán tudott senki. A belbiztonsági ügynökök és besúgók hathatós munkájának segítségével működtetett diktatúrának úgy volt a legkényelmesebb, ha ezeknek az embereknek a tízezreit kiszolgáltatottá és zsarolhatóvá, vagyis a lehető legengedelmesebbé teszi. Nagyvárosi, a többségi társadalom elől rejtőzködő szubkultúrájukat pedig könnyebb volt szem előtt tartani úgy, hogy egyben tartják őket.
„Az ember teljes elszigeteltsége addig tartott, amíg meg nem ismerte az első hozzá hasonlót vagy ki nem alakult az első párkapcsolata. Egy internet nélküli korban, amelyik ráadásul rejtőzködésre kényszerített bennünket ez nem volt túl egyszerű. Csak abban a belső radarban bízhattunk, amivel megérezzük, hogy az a pali, aki szembejön az utcán vagy mellettünk áll a villamoson, hozzánk hasonló. De nagyon kockázatos volt valakit csak úgy leszólítani. Aki túl zárkózott vagy bátortalan volt, az magányosan, kitaszítva élte le az egész életét. Hasonlóan azokhoz, akik szerencsétlenségükre vidéken éltek, messze a nagyvárosoktól” – meséli László párja, Takács Bencze Gábor.
A háború idején Budapest kifejezetten toleráns városnak számított
„A homoszexualitás megítélése az 1960-as években vált el Nyugat-, és Kelet-Közép-Európában, köszönhetően annak, hogy utóbbi térség kimaradt a szexuális forradalomból” – mondja Merker Dávid, aHosszúlépés nevű turisztikai szervezet, a másság helyi történetét bemutató Pink Budapest túrájának vezetője. „Előtte Budapest kifejezettem toleráns városnak számított: 1944-ben a megszálló német hadsereg homoszexuális katonái például meglepve tapasztalták, hogy a Duna-korzón nyugodtan lehet ismerkedni.”
László és Gábor
A magyar főváros a méretei miatt mindig ideális otthona volt a szubkultúráknak, így a melegekének is. A diktatúra idején elsősorban a házibulik voltak jellemzőek: ha az ember ismert valakit, elvitte egybe, ahol végre rájött, hogy koránt sincs egyedül. Ha valaki szimpatikusnak találta, elhívta egy másik buliba is, ahol új arcok bukkantak fel, és így tovább. Baráti társaságok alakultak ki, így öten-hatan feltűnés nélkül járhattak közösen moziba, színházba vagy akár nyaralni.
Tévedés, hogy a fürdők a szexről szóltak
Amolyan félnyilvános, féllegális találkozási pontként működtek a közfürdők és később már néhány szórakozóhely is. Mivel a fürdők az utóbbi évekig sohasem voltak koedukáltak, jótékony gőzük pedig sok mindent elfedett, a meleg férfiak ideális találkozóhelyeinek számítottak. „A közhiedelemmel ellentétben a fürdők nem a szexről szóltak. Előfordult, persze, de nem az volt a lényeg” – oszlatja el Gábor a túlfűtött illúziókat. „Olyanok voltak inkább, mint a klasszikus kávéházak, ahol emberek találkoznak, beszélgetnek és információkat cserélnek. Nyilvános helyek, ahol önmagunkat adva, egymás közt lehettünk.”
„Az anonim szexuális élményre vágyók „csempebárokba”, azaz bizonyos nyilvános illemhelyekre jártak, és „glory hole”-okat, vagyis a fülkék közötti elválasztókra fúrt lukakat használtak” – teszi hozzá Merker Dávid.
Egy presszó, ami nem az, aminek látszik
Az 1970-es végétől aztán már volt néhány szórakozóhely is ahol ismerkedni lehetett. Az Egyetem presszó a Ferenciek terén legendás hely volt: kettős életet élt, akárcsak a vendégei. Napközben megszólalásig hasonlított az összes többi vendéglátó-ipari egységre, de éjjelente a melegek törzshelyeként működött. „Először nappal mentem le szétnézni, és nem hittem el, hogy jó helyen járok” – meséli László. „Decens, idős hölgyek kávézgattak az asztaloknál, semmi sem árulkodott arról, hogy a presszó más lenne, mint aminek elsőre látszik” – emlékszik vissza.
Meleg férfiak, hideg diktatúrák
A leszbikus nők rendszerváltás előtti életéről szóló, 2009-es dokumentumfilmje, az Eltitkolt évek után új projekten dolgozik Takács Mária, rendező. A Meleg férfiak, hideg diktatúrák című filmben négy fiatal srác próbálja felderíteni a múltat: idősebb, meleg férfiakkal – többek között cikkünk szereplőivel, Lászlóval és Gáborral – beszélgetnek, akik hitelesen tudnak mesélni a múltról, hogy az ő sorsunkon keresztül jobban megérthetővé váljon a jelent. Bár a film már az utómunkálatoknál tart, a büdzsé kimerült, a befejezéshez az alkotók leendő közönségük segítségét kérik. Ha támogatná a munkájukat, IDE kattintva tudhat meg részleteket.
„Az Egyetem kettős élete nyílt titok volt” – meséli Merker Dávid. „Az 1983-ban indult Linda című filmsorozat első részében például itt játszódott az egyik jelenet, melyben egy sztereotipikus meleg férfi szerepelt. A film az egyetlen létező tévécsatornán ment, de senkinek sem volt gondja vele.”
Láner László is úgy emlékszik, hogy a ’80-as évektől fokozatosan enyhült a magyar melegek helyzete: „Az Őrült nők ketrecét 1980 tavaszán mutatták be a magyar mozik. Alig hittük el, hogy egy filmben, még ha kissé gúnyosan is, de szerethető, emberi lényekként mutatják be a melegeket. Össze sem tudom számolni, hányszor néztük meg összesen.”
A haladás hátraarca
A rendszerváltás közeledtével aztán egyre szabadabb lett minden: Láner Lászlóék már 1988-ban egyesületet alapíthattak Homérosz néven, kiadták első saját lapjukat, a Mások melegmagzint, és 1997-ben megszervezték az első melegfelvonulást. Közel húsz évig úgy nézett ki, hogy a magyar társadalom egészségessé és nyitottá fejlődik, aztán 2007 körül kiderült, hogy csak a felszín szép, de belül valami rohad. De ez már egy másik történet.
Ma az államszocializmus éveire László és Gábor is úgy emlékszik vissza, mint a diktatúrára, amelyik egy titkos, földalatti világba kényszerítette őket. Mindennapjaikat mégis remény hatotta át, hiszen látták és érezték, hogy lassacskán minden jobb lesz. A hátraarc óta ez már nincs így. Talán egyszer még lesz.
Hasonló témák
