Ez a mumus csak nem akar továbbállni, és ennek oka viszonylag egyszerű. Szemben a kontinentális („jó”) nyugat-európaiakkal, az Európai Gazdasági Közösségbe (vagy a Közös Piacba) – ahogy 1973-ban ismerték – az Egyesült Királyság tartózkodva és csak az elhúzódó gazdasági és pénzügyi válság csapásai miatt lépett be.
A hidegháború legforróbb időszakában az amerikai külügyminiszteri posztot betöltő Dean Acheson manapság agyonhasznált kifejezésével élve: Nagy-Britannia elvesztett egy birodalmat és még nem talált magának új szerepet. Ez talán a meghatározó tagállami lét lehetne Európában? Miért is ne? A nemzetközi porond hagyományos brit „hatalmi körének” – a Nemzetközösség – jelentősége gyorsan hanyatlott és az Egyesült Államokkal fennálló „különleges kapcsolat” is csak alárendelt pozíciót biztosíthatott egy közepes méretű európai államnak.
Ahogy a tagság tartalma kikristályosodott, úgy vált egyértelművé – már ebben a korai formában is –, hogy a Közösség többnek tartja magát egy szabadkereskedelmi övezetnél. Valamilyen mértékben a politikai szuverenitást is fel kell majd áldozni. Emlékezzünk csak, mindössze harminc éve az Egyesült Királyság vezető szerepet vállalt a világháborúban, a náci Németország és a militarista Japán legyőzésében, és egy olyan világméretű (bár viharvert) gyarmatbirodalom központja volt, ahol „a Nap soha nem nyugodott le”. A skótok, walesiek és északír protestánsok nagy többsége (akik ma egyre szélesedő politikai és gazdasági önállóságot élveznek a királyságon belül) még nem fedezte fel a Nagy-Britannián kívüli élet lehetőségét. (Az ír katolikusok ezt már jóval korábban el tudták képzelni).
Akkoriban a Munkáspárt berkeiben voltak a kor legjelentősebb euroszkpetikusai, a párt keményvonalas baloldalán, az agitátor ex-lord Tony Benn körül csoportosultak. Az ő szemükben Európa… (Szórakoztató, hogy „Európa” fogalmat a britek az EGK, EK vagy az EU rövidítéseként használják. 2004 után tíz keleti állam vált „Európa részévé”. Előtte nem voltak azok, ahogy az Egyesült Királyság sem volt Európában 1973 előtt. Sok évvel a brit csatlakozás után valaki felfedezett egy vízből kiálló rozsdásodó fémtáblát, amelyet épp a brit felségvizeken belül csapkodtak a Csatorna hullámai. A táblán e figyelmeztetés állt: „Vigyázat! Ön nemsokára eléri Európát”) ...a munkáspárt baloldalának szemében Európa, az EGK, a nagytőkét képviselte, egy nem demokratikus kereskedelmi és pénzügyi cselszövést, mely felfalná és lassan elemésztené a brit demokráciát, valamint az egyének nehéz küzdelmek árán megszerzett jogait. Különösen a munkásosztály nevében beszéltek, akiknek nem volt magánvagyonuk és nem élvezték a nemzetközi kapcsolataik nyújtotta védelmet. Nem csupán a keményvonalas munkáspárti baloldal gondolkodott azonban így. A magyar születésű munkáspárti felsőházi képviselők, Lord Thomas Balogh és Lord Nicholas Kaldor, a munkáspárti Harold Wilson miniszterelnök gazdasági tanácsadói, is vezető ellenzői voltak a brit EGK-tagság fenntartásának. Azzal érveltek, hogy a tagság erodálja a szuverén döntéshozatalt, megnehezíti a brit munkahelyek védelmét, valamint Brüsszel intézményeit antidemokratikusnak tartották. A tagság hatása a bevándorlásra ekkor még nem volt napirenden.
Végül a Toryk és Edward Heath állapodtak meg az „Európába” történő belépésről. Azonban a Munkáspárt volt az Wilson alatt, amely a bennmaradásról vagy a távozásról az első népszavazást megtartotta 1975-ben. E tény, ahogyan az is, hogy Thatcher asszony volt az, aki brit részről megtárgyalta és aláírta az Egységes Európai Okmányt 1986 februárjában (abban az évben, amikor a Londoni tőzsde Big Bang-je történt) szembemegy azzal az alapvető sztereotípiával, hogy az állhatatos konzervatív lehet csak euroszkeptikus, míg a jó munkásosztálybeli, Labour-t támogató „legények” vállvetve vonulnának a „maradók” soraiban.
Akiket zavar a jelenlegi is zajló népszavazási kampány éles hangneme, azoknak érdemes megnézniük az 1975-ös (ún. posztlegiszlatív, azaz a belépés törvénybeiktatását követő) referendum fennmaradt feljegyzéseit. (Az 1973-as belépést megelőzően nem volt népszavazás.) A közbeszédet a lárma jellemezte és igencsak populista volt. A legjelentősebb újságok mindazonáltal a bennmaradás oldalán álltak, csupán a Spectator, a Daily Worker és néhány helyi lap támogatta a kilépést. Az 1975-ös eredmény a távozni szándékozók súlyos vereségét hozta: 67% szavazott igennel és 33%-nemmel.
(Forrás: Keystone-France/Gamma-Keystone via Getty Images)
Az 1975-ös népszavazási kampány. Balról jobbra: William Whitelaw, a Konzervatív párt elnöke; Margaret Thatcher pártvezető és Sir Peter Kirk, a Tory delegáció vezetője az Európai Parlamentben 1973-ban
A konzervatívok új vezetője, Thatcher, meggyőzően érvelt a bennmaradás mellett 1975-ben, az ország alapvető gazdasági érdekeire hivatkozva.
De mi a helyzet most? A Maradókként és Távozókként ismerté vált két csoporthoz köthető beszédek, kijelentések és a közösségi médiában megjelenő posztok napi hullámait idézi mindenki. Afölött azonban gyakran elsikkad a figyelem, hogy ezek a megnyilvánulások élesen elkülönülnek egymástól abban, hogy érzelmi (főleg a bevándorlás kérdésére kifutva) vagy racionális (gazdasági vagy nemzetbiztonsági érdekek) érveket használnak-e fel. Még én is hallottam, hogy Nigel Farage, UKIP elnök (a leghangosabb távozáspárti) egy elszólásában beismerte azt, hogy Nagy-Britannia lehet, hogy tényleg jobban járna gazdaságilag a bennmaradással, de ennek ellenére hevesen érvelt a távozás mellett, a bevándorlási félelmekre és arra hivatkozva, hogy az Egyesült Királyságot az uniós szabályok következtében nem lehet többé demokratikusan kormányozni. Forrásai szerint a brit törvények 60%-a nem otthon készül, hanem vagy Brüsszel/Strasbourg jogi dokumentumait kell átvenni, vagy pedig a hazai törvényeket egyszerűen felülírja az uniós jog.
Amikor ilyen érzelmekre ható érveket hallunk, érdemes emlékezni arra, hogy a mostani népszavazás eredete egy, a Konzervatív Pártban lezajlott polgárháborúra vezethető vissza. A pusztító harc röviddel Margaret Thatcher 1990 végén történő lemondása előtt kezdődött, 1992 és 1997 között John Major második miniszterelnöksége alatt kulminált, majd csak részben csillapodott mióta David Cameron a konzervatívok új vezetőjeként pártjában hozzáfogott a kör négyszögesítéséhez 2005-ben (akkoriban ellenzékben).
Néhány személy a konzervatív euroszkeptikusok távozáspárti hajlíthatatlan harcosai közül: John Redwood, Sir Bill Cash, Peter Lilley, Iain Duncan Smith, Nigel Dodds, Dominic Cummings, Theresa Villiers, Lord Lawson, Chris Grayling, Gisela Stuart, Michael Gove és legújabban Boris Johnson, a villódzó és vakmerő – 2008 és 2016 márciusa közt regnáló – londoni polgármester. A miniszterelnök David Cameron, valamint a kormányához köthető legtöbb munkatársa, mint a pénzügyminiszter George Osborne, a volt pénzügyminiszter Ken Clarke és a volt miniszter Lord Heseltine mind-mind a maradás egyértelmű hívei a Konzervatív Pártban.
Az Európáról vallott eltérő meggyőződések hátterében azonban politikai ambíciók állnak. Nincs szükség összeesküvés-elméletekre, hogy felfedezzük a politizálását a politika mögött. Állítólag Boris Johnson pompás beszédekkel készült mind a távozás mellett és ellen is mielőtt megtudta, hogy a miniszterelnök nyíltan a Maradók táborát erősíti és mielőtt észlelte, hogy az EU-reformról szóló tárgyalások Angela Merkellel csupán gyenge kompromisszumokat eredményeztek. Johnson feltehetően arra számít, hogy ha ő lesz a konzervatív kilépéspárti tábor szószólója, az jó hátszelet biztosíthat számára a Konzervatív Párt vezetésének megszerzéséhez, ha majd Cameron lemond (amire már ígéretet tett) 2020-ban (még a következő általános választás tervezett időpontja előtt). Teljesen mindegy, hogy mi lesz a népszavazás eredménye, az euroszkeptikus szárny nem fog eltűnni. Ezzel ellentétben George Osborne világos, maradáspárti álláspontját szintén lehet, hogy párt uralmának a népszavazás utáni megszerzését megcélzó rivális ambíció tüzeli. A pártvezetésért még hivatalosan be nem jelentkezett jelöltek (Big Beasts of the Tory Party) fekete lova Theresa May, a régóta szolgáló belügyminiszter; az ő kifinomult megszólalásai Európáról visszafogottságot és nyugodt tekintélyt biztosítanak számára ebben a különben csípős vitában.
Csak kevés hangos távozáspárti van a Munkáspártban: Frank Field, a rangidős, közepes politikai meggyőzőerővel bíró szociális és jólét-ügyi reformer, egyben az alsóházi munka és nyugdíjügyi bizottság elnöke, az egyik legtiszteletreméltóbb és legkitűnőbb közülük. Gisela Stuart, a német származású birminghami parlamenti képviselő, a hivatalos távozáspárti kampánycsoport vezetője, aki az elmúlt néhány hétben a Brexit egyik leglelkesebb támogatója lett, szintén munkáspárti. Mégis van egy ki nem hunyó gyanú, hogy sokan Munkáspárt ideológiai spektrumának másik szélén, a jelenlegi corbynista vonalon is, miközben szavakban az unió mellett állnak (különösen John McDonell), őrzik a régi (Benni) baloldal EGK-val szembeni ellenszenvét. Mick Cash, az RMT (vasutasok, tengerészek és szállítómunkások) szakszervezet új vezetője és a Munkáspárt közeli szövetségese, egyértelműen minden alkalmat megragad arra, hogy a kilépés mellett érveljen.
Az a tény, hogy mind a miniszterelnök, mind az ellenzék vezetője engedélyezte pártja tagjainak, hogy szabadon kifejtsék véleményüket – kinyitva így a zsilipet a megosztó beszédek és politikai tevékenységek előtt – a vita nyitott és demokratikus természetét és a brit pártrendszer stabilitását bizonyítja. Kétlem, hogy ez az Egyesült Királyságon kívül más országban lehetséges lenne. Mégis, a két párton belül megjelenő és kivirágzó nyílt szakadások olyan sebeket hagyhatnak hátra, amelyek nehezen gyógyulhatnak csak be. A megfigyelők megosztottak abban a kérdésben, hogy Cameron lemond-e, ha a Távozók nyernek. Ez nem kötelessége és e blogbejegyzés írója úgy véli, hogy nem is fogja megtenni. Ha mégis lemondana, az azért történhetne meg, mert az emberek lehet, hogy ezt a népszavazást az EU-val (Angela Merkellel) a referendum előtt megkötött kompromisszumos alkuról való véleménynyilvánításnak tekintik. Egyesek, mint Andrew Lilico, a Europe Economics ügyvezető igazgatója, nem osztják a népszavazás utóhatásairól vallott rózsaszínű elképzelésemet. Lilico azt írta egyik blogbejegyzésében, hogy „hacsak nem győznek kilépést támogatók, vagy a maradáspártiak nem nyernek 20%-kal, igen nehéz látni, hogyan folytathatná a tagság mellett kiálló jelenlegi kabinet. Lehet, hogy igaza van, de én továbbra is úgy vélem, hogy alábecsüli a kampány általános integritását.
Mi a UKIP álláspontja a fentiekről? A UKIP-ot egyetlen céllal alapították: vezesse ki Nagy-Britanniát az EU-ból, így az álláspontja egyértelmű. Mégis, a hivatalos „Szavazz a kilépésre” kampány, amely Torykra (és kisebb részben Munkáspártiakra, így például Gisela Stuart vagy Frank Field) épül, nem akarja az UKIP-et saját sorai közé befogadni, hiszen ez utóbbit továbbra is fertőzi korai kapcsolata a faji intoleranciával és durva taktikákkal. A UKIP vezetőjének, Nigel Farage-nak, karizmatikus személyisége ellenére a legtöbb mainstream politikus kellő távolságot kíván tartani a párttól. Farage ugyan férfias felháborodással panaszkodott a kirekesztésről legújabb interjúiban, de ez aligha fogja megváltoztatni a politikai establishment álláspontját.
A racionális érvek birodalmában a Maradók tábora úgy érvel, hogy amellett, hogy Nagy-Britannia elszegeltté válik és elveszíti tárgyalópozícióját a világban, az EU-ból való kilépés miatt az ország további 36 milliárd fontot veszít minden egyes évben (ez a szám a kincstár becslésén alapszik, miszerint a Brexit miatt 4300 fontot veszít minden egyes család). Rámutatnak a Távozók táborának megtévesztő érvelésére is – miszerint 17.8 milliárd fontnyi kötelező befizetést tudna megtakarítani Nagy-Britannia –, mivel az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) (ahova a Távozók feltételezhetően csatlakoznának) tagsága szintén komoly költségekkel jár. Mindenesetre a Margaret Tatcher által 1984-ben kialkudott visszatérítés levonása után valójában nem 17,8, hanem 12,9 milliárd font terheli csak a szigetországot (azaz az első helyen sosem küldték el ezt az összeget Brüsszelnek). Továbbá a közös piachoz való hozzáférés újratárgyalása is legalább 6 évet venne igénybe (jól mutatja ezt az EU-Albánia tárgyalások példája). Mindezeken túl az európai egységes piacon 500 millió fogyasztó él, akik a világ GDP-jének negyedét termelik meg és Anglia exportjának 45 százaléka az egységes piacra irányul. Eddig az EU 53 olyan kereskedelmi egyezményt kötött, amely az Egyesült Királyságnak előnyös. A maradás mellett érvelők azt is állítják, hogy Anglia befolyásos tagja az Európai Uniónak és így komoly hatása van a nemzetközi tárgyalóasztaloknál, ezért az EU becsmérlése egyet jelent Anglia becsmérlésével. El tudja bárki képzelni egy ilyen közösség elhagyásának előnyeit?
A távozáspártiak mindezt vitatják, mivel állításuk szerint az EU nem szabadkereskedelmi övezet, hanem egy, a politikai unió irányába nagy sebességgel fejlődő vámunió, mely 17,8 milliárd fontos tagsági díjat, valamint folytonos szolgálatkészséget követel. Fontos látni, hogy az EU-s szabályok 10-20 százalékkal növelik a termelési költségeket az egész Unióban. Nagy-Britanniának számos világszervezetben, így például a WTO-ban, sincs többé saját képviselője, mivel manapság az EU képviseli az összes tagállamot. Ráadásul az EU-ból való kilépés véget vetne az akadálytanul beáramló európai bevándorlók tömegének, mely talán az euroszkeptikusok legfontosabb mumusa. Körülbelül egy millió uniós polgár érkezett és telepedett le az Egyesült Királyságban és legalább ugyanennyi, hacsak nem még több, angol él folyamatosan külföldön. Az Unióból érkező bevándorlókkal szemben az volt a kezdeti kifogás, hogy kéregetők, akik kihasználják az Egyesült Királyság bőkezű jóléti rendszerét, és sem az egészségügy, sem az oktatási rendszer nem képes megbirkózni ilyen nagy tömeggel. Magyarul, túl sokba kerülnek az Egyesült Királyságnak. Amikor ezeket az érveket statisztikai adatokkal megcáfolták, sőt, kimutatták, hogy a bevándorlás több milliárd font bevételt hozott az országnak, a Távozók (legalábbis többségük) a kulturális (érzelmi) érveket vették elő. Sok városban és külvárosban anélkül megy el az emberek többsége otthonról, vonatozik vagy buszozik munkába, ugrik be a közeli boltba vagy újságárushoz, hogy egy árva angol szót is hallana. Lengyel, román, magyar sofőrök, építőipari szakemberek, boltosok, valamint rádió és televízió adók vették át az angolok helyét. Ez ijesztő élmény lehet. Egy alkalommal, amikor Nigel Farage késve érkezett egy wales-i élő műsorba, azt állította, hogy az autóját lengyel kamionosok sokasága lassította le az M4-es autópályán (vajon a lengyel kamionok eltűnnek a Brexit után?). Peter Lilley, korábbi miniszter megjegyezte: „Csak akkor tudjuk visszaszerezni a hatalmat saját törvényeink, pénzünk és határaink felett, ha kilépünk az EU-ból”. Ez vajon mennyire érzelmi alapú kijelentés?
A Maradók szintén érzelmi alapon emlékeztetnek minket, hogy az integráció előtt az európai országok folyamatosan háborúban álltak egymással, így az Unió bomlasztásával valójában a harmadik világháború (talán pont Ukrajna kapcsán?) szellemét idézik meg – és ezt a folyamatot akár az angol kilépés is megindíthatja. A Schuman Nyilatkozat ígérete az volt, hogy az integráció lehetetlenné teszi a háborút, és lám, működött! Most pedig Boris Johnson, a Távozók legékesszólóbb és legműveltebb személyisége arról beszél, hogy az EU céljai megegyeznek Hitler céljaival: Európa meghódításával. Ahogy közeledünk a szavazáshoz, a Távozók táborába a valódi érvek helyet átveszik a szenvedélyek. A spektrum másik végén, Hilary Benn (a Munkáspárt árnyék-külügyminisztere) kijelentette egy minapi rádiós vitában, hogy: „nem vagyunk bezárva senkinek a csomagtartójába sem, hanem segítünk vezetni az autót”.
Jelenleg még nem világos, hogy mennyiben segíti vagy hátráltatja a Maradók ügyét az, hogy a távozással kapcsolatos legegyértelműbb figyelmeztetések olyan magas rangú külföldi funkcionáriusoktól érkeztek, mint Christine Lagarde (IMF-vezér), Obama elnök és a Bank of England kanadai kormányzója, Mark Carney. Valójában egy meghatározó világpolitikai szereplő sem szeretné (talán Putyint kivéve), hogy az Egyesült Királyság kilépjen az EU-ból. A Távozókat rettentően felbosszantotta Obama figyelmeztetése miszerint: „Anglia sor (queue) végén találná magát” az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelmi tárgyalásoknál, ha az ország kilép az EU-ból. De, vajon, ez a beszólás tényleg Obamától jött? Az amerikaiak sosem használták a „queue” szót a sorra (a „line”-t használják inkább) – szóval lehet, hogy Cameron adta az ötletet?
Azok számára pedig, akik képmutatással vádolják Obamát, hogy ő például sosem korlátozná ilyen mértékben országa szuverenitását, az lehet a válasz, hogy ez a korlátozás már rég megtörtént akkor, amikor az alapító államok döntöttek az Amerikai Egyesült Államok létrehozataláról és összeolvasztották szuverenitásukat a nagyobb egység magasabb szintű érdekében.
A feszültséget csak tovább növelte, hogy Donal Trump, a Republikánusok elnökjelöltje bejelentette: Anglia akkor sem kerül a sor végére a kereskedelmi tárgyalásoknál, ha kilép az EU-ból. A heves megszólalások – ha másra nem is jók – lehetőséget teremtettek arra, hogy a „queue” szó bekerüljön az amerikai angol szótárába.
Az érvek és ellenérvek zajos csatájában emlékszik még bárki is arra, hogy miről szóltak Cameron tárgyalásai az EU reformja kapcsán? Az emberek állítólag ez utóbbi alapján döntenek a maradásról vagy a távozásról, noha eddig ezekből nem túl sok jelent meg a vitában. Mindezek ellenére érdemes felidézni az eddig Cameronnak tett engedményeket.
Nemrég azt hallhattuk, hogy még mielőtt a tényleges tárgyalások elkezdődtek, Angela Merkel német kancellár kizárta annak lehetőségét, hogy a felek az EU állampolgárok szabad mozgásáról tárgyaljanak. Ez egy „no-go” terület Németország számára. Ehelyett, Cameron a következő kompromisszumokat erőszakolta ki EU-s kollégáitól: a munkavállalóknak járó, foglalkoztatással összefüggő juttatások befagyasztása hét évre; ha a gyerekek nem Nagy-Britanniában laknak, akkor az utánuk járó támogatást aszerint indexelik, hogy az érintett gyermek hol lakik pontosan; az eurózónához nem tartozó tagállamok is kezdeményezhetnek vitát az eurózónát érintő jogi kérdésekről; és ami a legfontosabb, hogy mostantól a szerződések is elismerik, hogy „az Egyesült Királyság … nem elkötelezett az Európai Unió további politikai integrációjában … és az egyre szorosabban összefonódó Európára vonatkozó utalások nem alkalmazhatók az Egyesült Királyságra”. Az összes ilyen klauzula önmagától megszűnik, ha a Távozók nyernek június 23-án.
Néhány hete a Maradók tábora még kényelmesen vezetett. Ma, május közepén, a válaszadók 29 százaléka még mindig bizonytalan, a közvélemény-kutatások szerint a Távozók és Maradók fej-fej mellett (50-50%) állnak. Egy másik felmérés azt mutatta, hogy a szavazók 28 százalékát inkább a „nemzeti” megfontolások befolyásolják, például a migráció, míg csupán 15 százalékuk szavaz majd gazdasági okok alapján. Mindez nem jósol túl sok jót Anglia jövőbeli tagságának. Európában sehol sincs ok önteltségre a 2016. június 23-i szavazás miatt.
Miklós Lojkó
ELTE BTK Angol-Amerikai Intézet egyetemi docense
A hidegháború legforróbb időszakában az amerikai külügyminiszteri posztot betöltő Dean Acheson manapság agyonhasznált kifejezésével élve: Nagy-Britannia elvesztett egy birodalmat és még nem talált magának új szerepet. Ez talán a meghatározó tagállami lét lehetne Európában? Miért is ne? A nemzetközi porond hagyományos brit „hatalmi körének” – a Nemzetközösség – jelentősége gyorsan hanyatlott és az Egyesült Államokkal fennálló „különleges kapcsolat” is csak alárendelt pozíciót biztosíthatott egy közepes méretű európai államnak.
Ahogy a tagság tartalma kikristályosodott, úgy vált egyértelművé – már ebben a korai formában is –, hogy a Közösség többnek tartja magát egy szabadkereskedelmi övezetnél. Valamilyen mértékben a politikai szuverenitást is fel kell majd áldozni. Emlékezzünk csak, mindössze harminc éve az Egyesült Királyság vezető szerepet vállalt a világháborúban, a náci Németország és a militarista Japán legyőzésében, és egy olyan világméretű (bár viharvert) gyarmatbirodalom központja volt, ahol „a Nap soha nem nyugodott le”. A skótok, walesiek és északír protestánsok nagy többsége (akik ma egyre szélesedő politikai és gazdasági önállóságot élveznek a királyságon belül) még nem fedezte fel a Nagy-Britannián kívüli élet lehetőségét. (Az ír katolikusok ezt már jóval korábban el tudták képzelni).
Akkoriban a Munkáspárt berkeiben voltak a kor legjelentősebb euroszkpetikusai, a párt keményvonalas baloldalán, az agitátor ex-lord Tony Benn körül csoportosultak. Az ő szemükben Európa… (Szórakoztató, hogy „Európa” fogalmat a britek az EGK, EK vagy az EU rövidítéseként használják. 2004 után tíz keleti állam vált „Európa részévé”. Előtte nem voltak azok, ahogy az Egyesült Királyság sem volt Európában 1973 előtt. Sok évvel a brit csatlakozás után valaki felfedezett egy vízből kiálló rozsdásodó fémtáblát, amelyet épp a brit felségvizeken belül csapkodtak a Csatorna hullámai. A táblán e figyelmeztetés állt: „Vigyázat! Ön nemsokára eléri Európát”) ...a munkáspárt baloldalának szemében Európa, az EGK, a nagytőkét képviselte, egy nem demokratikus kereskedelmi és pénzügyi cselszövést, mely felfalná és lassan elemésztené a brit demokráciát, valamint az egyének nehéz küzdelmek árán megszerzett jogait. Különösen a munkásosztály nevében beszéltek, akiknek nem volt magánvagyonuk és nem élvezték a nemzetközi kapcsolataik nyújtotta védelmet. Nem csupán a keményvonalas munkáspárti baloldal gondolkodott azonban így. A magyar születésű munkáspárti felsőházi képviselők, Lord Thomas Balogh és Lord Nicholas Kaldor, a munkáspárti Harold Wilson miniszterelnök gazdasági tanácsadói, is vezető ellenzői voltak a brit EGK-tagság fenntartásának. Azzal érveltek, hogy a tagság erodálja a szuverén döntéshozatalt, megnehezíti a brit munkahelyek védelmét, valamint Brüsszel intézményeit antidemokratikusnak tartották. A tagság hatása a bevándorlásra ekkor még nem volt napirenden.
Végül a Toryk és Edward Heath állapodtak meg az „Európába” történő belépésről. Azonban a Munkáspárt volt az Wilson alatt, amely a bennmaradásról vagy a távozásról az első népszavazást megtartotta 1975-ben. E tény, ahogyan az is, hogy Thatcher asszony volt az, aki brit részről megtárgyalta és aláírta az Egységes Európai Okmányt 1986 februárjában (abban az évben, amikor a Londoni tőzsde Big Bang-je történt) szembemegy azzal az alapvető sztereotípiával, hogy az állhatatos konzervatív lehet csak euroszkeptikus, míg a jó munkásosztálybeli, Labour-t támogató „legények” vállvetve vonulnának a „maradók” soraiban.
Akiket zavar a jelenlegi is zajló népszavazási kampány éles hangneme, azoknak érdemes megnézniük az 1975-ös (ún. posztlegiszlatív, azaz a belépés törvénybeiktatását követő) referendum fennmaradt feljegyzéseit. (Az 1973-as belépést megelőzően nem volt népszavazás.) A közbeszédet a lárma jellemezte és igencsak populista volt. A legjelentősebb újságok mindazonáltal a bennmaradás oldalán álltak, csupán a Spectator, a Daily Worker és néhány helyi lap támogatta a kilépést. Az 1975-ös eredmény a távozni szándékozók súlyos vereségét hozta: 67% szavazott igennel és 33%-nemmel.
(Forrás: Keystone-France/Gamma-Keystone via Getty Images)
Az 1975-ös népszavazási kampány. Balról jobbra: William Whitelaw, a Konzervatív párt elnöke; Margaret Thatcher pártvezető és Sir Peter Kirk, a Tory delegáció vezetője az Európai Parlamentben 1973-ban
A konzervatívok új vezetője, Thatcher, meggyőzően érvelt a bennmaradás mellett 1975-ben, az ország alapvető gazdasági érdekeire hivatkozva.
De mi a helyzet most? A Maradókként és Távozókként ismerté vált két csoporthoz köthető beszédek, kijelentések és a közösségi médiában megjelenő posztok napi hullámait idézi mindenki. Afölött azonban gyakran elsikkad a figyelem, hogy ezek a megnyilvánulások élesen elkülönülnek egymástól abban, hogy érzelmi (főleg a bevándorlás kérdésére kifutva) vagy racionális (gazdasági vagy nemzetbiztonsági érdekek) érveket használnak-e fel. Még én is hallottam, hogy Nigel Farage, UKIP elnök (a leghangosabb távozáspárti) egy elszólásában beismerte azt, hogy Nagy-Britannia lehet, hogy tényleg jobban járna gazdaságilag a bennmaradással, de ennek ellenére hevesen érvelt a távozás mellett, a bevándorlási félelmekre és arra hivatkozva, hogy az Egyesült Királyságot az uniós szabályok következtében nem lehet többé demokratikusan kormányozni. Forrásai szerint a brit törvények 60%-a nem otthon készül, hanem vagy Brüsszel/Strasbourg jogi dokumentumait kell átvenni, vagy pedig a hazai törvényeket egyszerűen felülírja az uniós jog.
Amikor ilyen érzelmekre ható érveket hallunk, érdemes emlékezni arra, hogy a mostani népszavazás eredete egy, a Konzervatív Pártban lezajlott polgárháborúra vezethető vissza. A pusztító harc röviddel Margaret Thatcher 1990 végén történő lemondása előtt kezdődött, 1992 és 1997 között John Major második miniszterelnöksége alatt kulminált, majd csak részben csillapodott mióta David Cameron a konzervatívok új vezetőjeként pártjában hozzáfogott a kör négyszögesítéséhez 2005-ben (akkoriban ellenzékben).
Néhány személy a konzervatív euroszkeptikusok távozáspárti hajlíthatatlan harcosai közül: John Redwood, Sir Bill Cash, Peter Lilley, Iain Duncan Smith, Nigel Dodds, Dominic Cummings, Theresa Villiers, Lord Lawson, Chris Grayling, Gisela Stuart, Michael Gove és legújabban Boris Johnson, a villódzó és vakmerő – 2008 és 2016 márciusa közt regnáló – londoni polgármester. A miniszterelnök David Cameron, valamint a kormányához köthető legtöbb munkatársa, mint a pénzügyminiszter George Osborne, a volt pénzügyminiszter Ken Clarke és a volt miniszter Lord Heseltine mind-mind a maradás egyértelmű hívei a Konzervatív Pártban.
Az Európáról vallott eltérő meggyőződések hátterében azonban politikai ambíciók állnak. Nincs szükség összeesküvés-elméletekre, hogy felfedezzük a politizálását a politika mögött. Állítólag Boris Johnson pompás beszédekkel készült mind a távozás mellett és ellen is mielőtt megtudta, hogy a miniszterelnök nyíltan a Maradók táborát erősíti és mielőtt észlelte, hogy az EU-reformról szóló tárgyalások Angela Merkellel csupán gyenge kompromisszumokat eredményeztek. Johnson feltehetően arra számít, hogy ha ő lesz a konzervatív kilépéspárti tábor szószólója, az jó hátszelet biztosíthat számára a Konzervatív Párt vezetésének megszerzéséhez, ha majd Cameron lemond (amire már ígéretet tett) 2020-ban (még a következő általános választás tervezett időpontja előtt). Teljesen mindegy, hogy mi lesz a népszavazás eredménye, az euroszkeptikus szárny nem fog eltűnni. Ezzel ellentétben George Osborne világos, maradáspárti álláspontját szintén lehet, hogy párt uralmának a népszavazás utáni megszerzését megcélzó rivális ambíció tüzeli. A pártvezetésért még hivatalosan be nem jelentkezett jelöltek (Big Beasts of the Tory Party) fekete lova Theresa May, a régóta szolgáló belügyminiszter; az ő kifinomult megszólalásai Európáról visszafogottságot és nyugodt tekintélyt biztosítanak számára ebben a különben csípős vitában.
Csak kevés hangos távozáspárti van a Munkáspártban: Frank Field, a rangidős, közepes politikai meggyőzőerővel bíró szociális és jólét-ügyi reformer, egyben az alsóházi munka és nyugdíjügyi bizottság elnöke, az egyik legtiszteletreméltóbb és legkitűnőbb közülük. Gisela Stuart, a német származású birminghami parlamenti képviselő, a hivatalos távozáspárti kampánycsoport vezetője, aki az elmúlt néhány hétben a Brexit egyik leglelkesebb támogatója lett, szintén munkáspárti. Mégis van egy ki nem hunyó gyanú, hogy sokan Munkáspárt ideológiai spektrumának másik szélén, a jelenlegi corbynista vonalon is, miközben szavakban az unió mellett állnak (különösen John McDonell), őrzik a régi (Benni) baloldal EGK-val szembeni ellenszenvét. Mick Cash, az RMT (vasutasok, tengerészek és szállítómunkások) szakszervezet új vezetője és a Munkáspárt közeli szövetségese, egyértelműen minden alkalmat megragad arra, hogy a kilépés mellett érveljen.
Az a tény, hogy mind a miniszterelnök, mind az ellenzék vezetője engedélyezte pártja tagjainak, hogy szabadon kifejtsék véleményüket – kinyitva így a zsilipet a megosztó beszédek és politikai tevékenységek előtt – a vita nyitott és demokratikus természetét és a brit pártrendszer stabilitását bizonyítja. Kétlem, hogy ez az Egyesült Királyságon kívül más országban lehetséges lenne. Mégis, a két párton belül megjelenő és kivirágzó nyílt szakadások olyan sebeket hagyhatnak hátra, amelyek nehezen gyógyulhatnak csak be. A megfigyelők megosztottak abban a kérdésben, hogy Cameron lemond-e, ha a Távozók nyernek. Ez nem kötelessége és e blogbejegyzés írója úgy véli, hogy nem is fogja megtenni. Ha mégis lemondana, az azért történhetne meg, mert az emberek lehet, hogy ezt a népszavazást az EU-val (Angela Merkellel) a referendum előtt megkötött kompromisszumos alkuról való véleménynyilvánításnak tekintik. Egyesek, mint Andrew Lilico, a Europe Economics ügyvezető igazgatója, nem osztják a népszavazás utóhatásairól vallott rózsaszínű elképzelésemet. Lilico azt írta egyik blogbejegyzésében, hogy „hacsak nem győznek kilépést támogatók, vagy a maradáspártiak nem nyernek 20%-kal, igen nehéz látni, hogyan folytathatná a tagság mellett kiálló jelenlegi kabinet. Lehet, hogy igaza van, de én továbbra is úgy vélem, hogy alábecsüli a kampány általános integritását.
Mi a UKIP álláspontja a fentiekről? A UKIP-ot egyetlen céllal alapították: vezesse ki Nagy-Britanniát az EU-ból, így az álláspontja egyértelmű. Mégis, a hivatalos „Szavazz a kilépésre” kampány, amely Torykra (és kisebb részben Munkáspártiakra, így például Gisela Stuart vagy Frank Field) épül, nem akarja az UKIP-et saját sorai közé befogadni, hiszen ez utóbbit továbbra is fertőzi korai kapcsolata a faji intoleranciával és durva taktikákkal. A UKIP vezetőjének, Nigel Farage-nak, karizmatikus személyisége ellenére a legtöbb mainstream politikus kellő távolságot kíván tartani a párttól. Farage ugyan férfias felháborodással panaszkodott a kirekesztésről legújabb interjúiban, de ez aligha fogja megváltoztatni a politikai establishment álláspontját.
A racionális érvek birodalmában a Maradók tábora úgy érvel, hogy amellett, hogy Nagy-Britannia elszegeltté válik és elveszíti tárgyalópozícióját a világban, az EU-ból való kilépés miatt az ország további 36 milliárd fontot veszít minden egyes évben (ez a szám a kincstár becslésén alapszik, miszerint a Brexit miatt 4300 fontot veszít minden egyes család). Rámutatnak a Távozók táborának megtévesztő érvelésére is – miszerint 17.8 milliárd fontnyi kötelező befizetést tudna megtakarítani Nagy-Britannia –, mivel az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) (ahova a Távozók feltételezhetően csatlakoznának) tagsága szintén komoly költségekkel jár. Mindenesetre a Margaret Tatcher által 1984-ben kialkudott visszatérítés levonása után valójában nem 17,8, hanem 12,9 milliárd font terheli csak a szigetországot (azaz az első helyen sosem küldték el ezt az összeget Brüsszelnek). Továbbá a közös piachoz való hozzáférés újratárgyalása is legalább 6 évet venne igénybe (jól mutatja ezt az EU-Albánia tárgyalások példája). Mindezeken túl az európai egységes piacon 500 millió fogyasztó él, akik a világ GDP-jének negyedét termelik meg és Anglia exportjának 45 százaléka az egységes piacra irányul. Eddig az EU 53 olyan kereskedelmi egyezményt kötött, amely az Egyesült Királyságnak előnyös. A maradás mellett érvelők azt is állítják, hogy Anglia befolyásos tagja az Európai Uniónak és így komoly hatása van a nemzetközi tárgyalóasztaloknál, ezért az EU becsmérlése egyet jelent Anglia becsmérlésével. El tudja bárki képzelni egy ilyen közösség elhagyásának előnyeit?
A távozáspártiak mindezt vitatják, mivel állításuk szerint az EU nem szabadkereskedelmi övezet, hanem egy, a politikai unió irányába nagy sebességgel fejlődő vámunió, mely 17,8 milliárd fontos tagsági díjat, valamint folytonos szolgálatkészséget követel. Fontos látni, hogy az EU-s szabályok 10-20 százalékkal növelik a termelési költségeket az egész Unióban. Nagy-Britanniának számos világszervezetben, így például a WTO-ban, sincs többé saját képviselője, mivel manapság az EU képviseli az összes tagállamot. Ráadásul az EU-ból való kilépés véget vetne az akadálytanul beáramló európai bevándorlók tömegének, mely talán az euroszkeptikusok legfontosabb mumusa. Körülbelül egy millió uniós polgár érkezett és telepedett le az Egyesült Királyságban és legalább ugyanennyi, hacsak nem még több, angol él folyamatosan külföldön. Az Unióból érkező bevándorlókkal szemben az volt a kezdeti kifogás, hogy kéregetők, akik kihasználják az Egyesült Királyság bőkezű jóléti rendszerét, és sem az egészségügy, sem az oktatási rendszer nem képes megbirkózni ilyen nagy tömeggel. Magyarul, túl sokba kerülnek az Egyesült Királyságnak. Amikor ezeket az érveket statisztikai adatokkal megcáfolták, sőt, kimutatták, hogy a bevándorlás több milliárd font bevételt hozott az országnak, a Távozók (legalábbis többségük) a kulturális (érzelmi) érveket vették elő. Sok városban és külvárosban anélkül megy el az emberek többsége otthonról, vonatozik vagy buszozik munkába, ugrik be a közeli boltba vagy újságárushoz, hogy egy árva angol szót is hallana. Lengyel, román, magyar sofőrök, építőipari szakemberek, boltosok, valamint rádió és televízió adók vették át az angolok helyét. Ez ijesztő élmény lehet. Egy alkalommal, amikor Nigel Farage késve érkezett egy wales-i élő műsorba, azt állította, hogy az autóját lengyel kamionosok sokasága lassította le az M4-es autópályán (vajon a lengyel kamionok eltűnnek a Brexit után?). Peter Lilley, korábbi miniszter megjegyezte: „Csak akkor tudjuk visszaszerezni a hatalmat saját törvényeink, pénzünk és határaink felett, ha kilépünk az EU-ból”. Ez vajon mennyire érzelmi alapú kijelentés?
A Maradók szintén érzelmi alapon emlékeztetnek minket, hogy az integráció előtt az európai országok folyamatosan háborúban álltak egymással, így az Unió bomlasztásával valójában a harmadik világháború (talán pont Ukrajna kapcsán?) szellemét idézik meg – és ezt a folyamatot akár az angol kilépés is megindíthatja. A Schuman Nyilatkozat ígérete az volt, hogy az integráció lehetetlenné teszi a háborút, és lám, működött! Most pedig Boris Johnson, a Távozók legékesszólóbb és legműveltebb személyisége arról beszél, hogy az EU céljai megegyeznek Hitler céljaival: Európa meghódításával. Ahogy közeledünk a szavazáshoz, a Távozók táborába a valódi érvek helyet átveszik a szenvedélyek. A spektrum másik végén, Hilary Benn (a Munkáspárt árnyék-külügyminisztere) kijelentette egy minapi rádiós vitában, hogy: „nem vagyunk bezárva senkinek a csomagtartójába sem, hanem segítünk vezetni az autót”.
Jelenleg még nem világos, hogy mennyiben segíti vagy hátráltatja a Maradók ügyét az, hogy a távozással kapcsolatos legegyértelműbb figyelmeztetések olyan magas rangú külföldi funkcionáriusoktól érkeztek, mint Christine Lagarde (IMF-vezér), Obama elnök és a Bank of England kanadai kormányzója, Mark Carney. Valójában egy meghatározó világpolitikai szereplő sem szeretné (talán Putyint kivéve), hogy az Egyesült Királyság kilépjen az EU-ból. A Távozókat rettentően felbosszantotta Obama figyelmeztetése miszerint: „Anglia sor (queue) végén találná magát” az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelmi tárgyalásoknál, ha az ország kilép az EU-ból. De, vajon, ez a beszólás tényleg Obamától jött? Az amerikaiak sosem használták a „queue” szót a sorra (a „line”-t használják inkább) – szóval lehet, hogy Cameron adta az ötletet?
Azok számára pedig, akik képmutatással vádolják Obamát, hogy ő például sosem korlátozná ilyen mértékben országa szuverenitását, az lehet a válasz, hogy ez a korlátozás már rég megtörtént akkor, amikor az alapító államok döntöttek az Amerikai Egyesült Államok létrehozataláról és összeolvasztották szuverenitásukat a nagyobb egység magasabb szintű érdekében.
A feszültséget csak tovább növelte, hogy Donal Trump, a Republikánusok elnökjelöltje bejelentette: Anglia akkor sem kerül a sor végére a kereskedelmi tárgyalásoknál, ha kilép az EU-ból. A heves megszólalások – ha másra nem is jók – lehetőséget teremtettek arra, hogy a „queue” szó bekerüljön az amerikai angol szótárába.
Az érvek és ellenérvek zajos csatájában emlékszik még bárki is arra, hogy miről szóltak Cameron tárgyalásai az EU reformja kapcsán? Az emberek állítólag ez utóbbi alapján döntenek a maradásról vagy a távozásról, noha eddig ezekből nem túl sok jelent meg a vitában. Mindezek ellenére érdemes felidézni az eddig Cameronnak tett engedményeket.
Nemrég azt hallhattuk, hogy még mielőtt a tényleges tárgyalások elkezdődtek, Angela Merkel német kancellár kizárta annak lehetőségét, hogy a felek az EU állampolgárok szabad mozgásáról tárgyaljanak. Ez egy „no-go” terület Németország számára. Ehelyett, Cameron a következő kompromisszumokat erőszakolta ki EU-s kollégáitól: a munkavállalóknak járó, foglalkoztatással összefüggő juttatások befagyasztása hét évre; ha a gyerekek nem Nagy-Britanniában laknak, akkor az utánuk járó támogatást aszerint indexelik, hogy az érintett gyermek hol lakik pontosan; az eurózónához nem tartozó tagállamok is kezdeményezhetnek vitát az eurózónát érintő jogi kérdésekről; és ami a legfontosabb, hogy mostantól a szerződések is elismerik, hogy „az Egyesült Királyság … nem elkötelezett az Európai Unió további politikai integrációjában … és az egyre szorosabban összefonódó Európára vonatkozó utalások nem alkalmazhatók az Egyesült Királyságra”. Az összes ilyen klauzula önmagától megszűnik, ha a Távozók nyernek június 23-án.
Néhány hete a Maradók tábora még kényelmesen vezetett. Ma, május közepén, a válaszadók 29 százaléka még mindig bizonytalan, a közvélemény-kutatások szerint a Távozók és Maradók fej-fej mellett (50-50%) állnak. Egy másik felmérés azt mutatta, hogy a szavazók 28 százalékát inkább a „nemzeti” megfontolások befolyásolják, például a migráció, míg csupán 15 százalékuk szavaz majd gazdasági okok alapján. Mindez nem jósol túl sok jót Anglia jövőbeli tagságának. Európában sehol sincs ok önteltségre a 2016. június 23-i szavazás miatt.
Miklós Lojkó
ELTE BTK Angol-Amerikai Intézet egyetemi docense