A Föld Napja - Irodalmi pályázat

GJodie témája a 'Pályázatok' fórumban , 2011 Január 8.

Témaállapot:
Not open for further replies.
  1. hangya kató

    hangya kató Új tag

    A Föld napja irodalmi pályázat: Vili a kopogtató madár

    Vili, a kopogtató madár

    Magyarország északi csücskében meghúzódó Varbóc kisközségről kevesen hallottak. Pedig környéke olyan lenyűgöző, hogy a turisták paradicsoma lehetne.
    Miután a helybéliek száma megfogyatkozott, a házak egy részét városi emberek vásárolták meg üdülőnek.
    Sok éve már, hogy Mama és Papó is egy régi, sokáig üresen álló házat vásárolt itt, hogy öreg napjaikban közelebb kerüljenek a természethez.

    Mikor első alkalommal megérkeztek új portájukra, különleges fogadtatásban volt részük. Gépkocsijuk mellé penderült egy karcsú testű, hosszú farkú, kecses mozgású, fehér-szürke színű madár, a tarkója és begye volt csak fekete. Rögtön megismerték, hogy ez egy barázdabillegető. Fejét biccentgette, farkát billegette, mintha köszöntötte volna az érkezőket.
    Később körbe járta a kocsit, felszállt a nyitott ablakára és a motorháztetőre is.

    Hamarosan kiderült, hogy ez a ház nem volt lakatlan, mert a barázdabillegető fészke a tető alatt volt. Minden reggel hosszan időzött a tetőn és csengő hangjával ébresztette az öregeket, mielőtt futkosni kezdett a ház mellett eredő patak partján, bogarakat, lepkéket keresve. Nap közben gyakran a szomszédban legelésző bárányok hátára szállt és az őket támadó legyeket pusztította.
    - Aki itt lakik, családtag, - mondta Mama,- adjunk nevet ennek a madárkának! Hosszas tanakodás után a barázdabillegető a Vili nevet kapta.

    Egy reggel az előszoba felől kopogás hallatszott. Az öregek kinéztek, de az ajtónál nem volt senki. A kopogás folytatódott. Ekkor vették észre, hogy Vili kopog az előszoba ablakán a csőrével. Időnként megpihent, majd folytatta a kopogtatást.
    Az öregek nem tudták mire vélni és mivel ez időnként megismétlődött, kíváncsiak lettek, mi az oka Vili furcsa viselkedésének. Megkerestek tapasztalt, országos hírű madarászokat, de egyik sem tudott magyarázatot adni a madár különleges szokására.

    Telt, múlt az idő. Vili,- miután két fészekalja fiókát is felnevelt nyaranta a párjával, augusztusban kóborolni ment és csak októberben jött vissza a házhoz, elbúcsúzni fészkétől, mielőtt elrepült délre, hogy melegebb helyen töltse a telet.

    Így ment ez évről évre. Mama alig várta, hogy jöjjön a tavasz, viszontlássa kedvencét és újra hallja kopogtatását. Minden tavasszal különleges örömet okozott a madár megérkezése. Volt úgy, hogy már február utolsó napjaiban megjött, mikor még hó borította a kertet. Ilyenkor főtt tojás és sajt darabkákat rakott Mama a teraszra, amit szívesen elfogadott, sőt, hívta a párját is, hogy kóstolja meg a különleges csemegét.

    Mama elhatározta, hogy kideríti Vili különleges szokásának okát. Kezdte figyelni a madarat naponta több órán át. Rájött, hogy Vili nem szerette, ha idegenek vannak a házban. Ha vendégek tartózkodtak a kertben, vagy a teraszon, rögtön kezdte a kopogást. Így tett akkor is, ha munkások dolgoztak a ház körül. Kopogása akkor volt a leggyakoribb, mikor két kisgyerek hangoskodott az udvaron napokig.
    Az idegenek mozgása akadályozta őt abban, hogy a kertben, a frissen levágott fűben zavartalanul bogarásszon és fészkébe bármikor be tudjon repülni, hogy fiókáit etesse.
    Kopogtatásának másik oka az volt, hogy ha családjában nem volt minden rendben.

    Volt egy időszak, mikor olyan párja volt, aki nem gondoskodott megfelelően a fiókákról. Reggelente hosszasan tollászkodott, szépítgette magát, miközben Vili már tízszer is fordult, hogy élelmet hozzon a kicsiknek. Vili unszolására egyszer-kétszer ő is megetette a fiókákat, majd elrepült a falu felé és órákig nem jött elő. A három kismadár etetése ilyenkor egyedül Vilire hárult. Mikor párja végre előkerült, nagy családi perpatvar volt. Szidta, szemrehányást tett neki felelőtlenségéért, majd ment az ablakhoz és feszültségét hangos kopogtatással vezette le.

    Mikor eljött az idő, hogy a kismadarak a fészekből kirepüljenek, Vili akkor is nagyon izgatott volt és ilyenkor is kopogással kezdte a napot.
    Ha a környéken ragadozó madár jelent meg, az is kopogásra késztette. Nem is magát féltette elsősorban, hanem a környéken tartózkodó, kellő tapasztalattal még nem rendelkező fiókáit, akiket végtelen türelemmel, szeretettel tanított az élet dolgaira. Külön tanította nekik a „dugóhúzó” repülési technikát, amit ő is gyakorolt, ha ragadozó elől menekült.

    Később nagyon szorgalmas, rendes párja lett, akivel igen megértették egymást és akkor a kopogások is szüneteltek.

    Csak akkor kopogott újra, mikor felidegesítették a környékbeli verebek azzal, hogy szemet vetettek a háztetőre, - mint fészkelő helyre – és rendszeressé vált a konfliktus köztük.

    Mama hosszú évek alatt fejtette meg házi madara titkát.
    Egyértelművé vált előtte, hogy Vili nehezen viselte a stresszt és feszültségét vezette le az ablakon való kopogtatással.
     
  2. hangya kató

    hangya kató Új tag

    A Föld napja irodalmi pályázat: A puha fészkek titka

    Mama és Papó varbóci madárbarát kertjüket úgy alakították ki, hogy sokféle madár találjon benne fészkelési lehetőséget és táplálékot.

    Vannak a kertben a talajt beborító lombos és örökzöld növények, magasra nőtt tuják, különböző életkorú lombos fák és egy kerítést pótló hosszú, magas sövény, melyben akácfától kezdve kecskerágó, csipke, bodza, som egyaránt megtalálható. A madarak számára nagy kincs az óriás öreg fenyő. Sok-sok bogyót termő növény biztosítja, hogy sem a kertben maradó, sem a messziről jött telelő madarak ne maradjanak éhen a nagy hidegben.
    A madarak hálásak is azért, hogy már a növények telepítésével is kedvükben jártak. Márciusban, mikor a cinegék nyitnikék dalára megérkezik a tavasz, felpezsdül az élet a kertben.

    Visszatér a barázdabillegető, aki a verebekkel osztozik a háztető alatt lévő réseken.
    A rozsdafarkú madár a bejárati ajtó felett kihelyezett odút foglalja el.
    Jelenleg egy széncinege pár uralja a kerti kilátón az odút, társai a vén almafán találták meg fészkelő helyüket egy másik odúban.
    A kert végében lévő fiatal almafán lévő apró odút nézte ki magának a barátcinege.
    A vadgalamb fészke a sövénysoron, magas fa tetején van évek óta, míg a kert bozótos, kissé gondozatlan része kiváló fészkelő hely a fülemülének, aki évről évre esti, éjszakai énekével teszi különlegessé a kert hangulatát.
    A vén fenyőfán őszapók, kékcinegék, tengelicek fészkelnek, vállalva a mókusok közelségének veszélyét is.
    A feketerigó a terasztól szinte karnyújtásnyira lévő nagy tuját választotta lakhelyül.
    A smaragd tujákat tavasszal megszállják a piros hasú kenderikék, több pár is fészkel egymás szomszédságában. Velük osztozik egy zöldike pár a smaragd tujákon.
    A hirtelen megnőtt ezüstfenyőben megjelent a csíz is, ami ritka fészkelő nálunk.
    A tiszafa a kerti poszáta birodalma, az alacsony, de tömött törpe fűzfában visszatérő vendég volt a kis poszáta, mindaddig, míg – feltehetően – a sikló áldozata lett.

    Tavaszi reggeleken harsog a kert a madarak dalától, de járnak ide a közelben fészkelő harkályok, énekes rigók, seregélyek is bogarászni.
    Nagy élet van a kertben áprilisban. Ilyenkor minden madár fészekanyagot keres. Ágacskákat válogatnak, mohás fűcsomókat tépegetnek és hordanak fészkükbe.

    Mamának egy ötlete támadt, hogy segíteni kellene a madaraknak abban, hogy fészkük kényelmesebb, puhább legyen, és ne kelljen hiányzó anyagokért messzire járniuk.
    Tett ki a kerítésre, faágakra rafia szálakat, apró zsinegdarabokat.
    Egy régi kispárnát kibontott és a benne lévő tyúktollat az almafa, diófa alá szórta, ahová gyakran járnak az itató miatt a madarak. Tett még ki nekik régi ágyneműből aprított gyapjú darabkákat is és izgatottan várta, lesz-e kereslet a különleges fészekanyagra.

    Az egyik falubeli asszony arra járt és meglátta a sok fehér tyúktollat. Elhíresztelte a faluban, hogy Mamáék tyúkjait széttépte a róka.
    - Ugyan, soha nem volt tyúkjuk.- mondta neki Sanyi bácsi.
    Az asszonyt nem hagyta nyugodni a látvány, legközelebb, mikor arra járt, megkérdezte, hogy került a kertbe a tyúktoll. Értetlenül nézett, mikor Mama felvilágosította.
    A lényeg az, hogy nagyon nagy volt az érdeklődés a toll iránt. Először nem is a madarak, hanem a mókus hordta el fészekanyagnak, így pótolni kellett. A madarak is rákaptak. Annyit szedtek a csőrükbe, amennyi belefért, s vitték kiszemelt tujájukba vagy odújukba.
    Vili, a barázdabillegető, aki a tetőn fészkelt, különlegesen jó helyzetben volt. Neki a teraszra szórt tollat Mama és onnan könnyen össze tudta szedni.
    Nem csak a kertben fészkelők vitték a tollat és a gyapjút,- mert a gyapjú is igen népszerű lett – hanem jöttek madarak a falu felől és az erdő felől is.
    Elfogytak a zsinegek, rafiák is, sok madár ezzel erősíti a fészkét.

    Különleges látvány volt a fecskék tollgyűjtése. Ők a szomszéd Juli néni fészerében fészkelnek, de felfigyeltek a tollosztásra. Jöttek ők is, de nem szálltak le a földre.
    Röptükben próbálták felkapni a tollakat, ami nem mindig sikerült nekik, ezért a kert olyan részére kellett számukra kirakni, a fészekbe valót, ahol fák nem akadályozták röptüket.
    Nagy siker volt a tollosztás, a madarak szemmel láthatóan örömmel fogadták és felhasználták fészkük építéséhez.

    Ősszel, mikor elvonultak, Mama belepillantott néhány fészekbe. Az ágacskákra, száraz füvekre mindenütt puha toll és gyapjú került, gondosan bedolgozva. Sok kismadár a szokásosnál puhább fészekben kezdte életét.
    A tollosztást minden tavasszal megismétli Mama, s a madarak ezt már nagyon várják.
     
  3. hangya kató

    hangya kató Új tag

    A Föld napja irodalmi pályázat: Mici mókus odúja

    Az országhatár közelében, ahonnan a szlovákiai hegyek is jól láthatók – van egy aprócska falu – a neve: Varbóc.
    Olyan kevesen laknak itt, hogy egy autóbusz sem lenne tele a falu lakóival, pedig csodálatosan szép hegyek ölelik körül ezt a falucskát.
    Itt mindig tiszta a levegő, az emberek madárdalra ébrednek, a kertekben és réteken gyógyító növények nőnek, és a környéken gyakran lehet látni őzikéket, nyuszikat, de vaddisznót és rókát is.

    Itt éldegélt kis házában Mama és Papó. A kertjükben volt egy olyan magas fenyőfa, hogy alig lehetett látni a tetejét.
    Papó titkos vágya az volt, hogy mókusok lakjanak a fenyőfán. Gondolt egyet és egy kis hordót átalakított odúnak, egy ügyes embert megkért, hogy rakja fel a fára.
    Sokáig üres volt az odú, de egyszer Mama arra lett figyelmes, hogy egy szép barna mókus kukucskál ki belőle.
    A mókus kora reggel mindig elment otthonról. A fáról leereszkedve a kerítés tetején ment egy darabig egyensúlyozva, mint egy akrobata. Az úttesten átsuhanva Miklós bácsi háza falán kapaszkodva folytatta útját, majd eltűnt a közeli erdőben, ahol feltehetően társaival töltötte a napot.
    Délután fáradtan tért haza, ivott a madarak itatójából, majd bebújt az odújába.

    Teltek-múltak a napok, s egy reggel Papó és Mama azt látták, hogy a mókus nem ment el, hanem apró ágakat tép le a fenyőről, és a szájában tartva a fa magasabban fekvő sűrűjébe hordja.
    Gondolták, hogy mégsem jó neki az odú és saját maga készít fészket.
    Bizony fészket készített, de nem is akármilyet. Mama korábban egy régi párnából néhány marék tollat az öreg almafa alá tett, hogy a madarak fészkük építéséhez vihessenek belőle.
    A madaraknak szánt tollat a mókus a szájába összegyűjtötte és fészkéhez felhasználta.
    Többször is fordult, elhordta az összes tollat.
    Később egy nagyobb csomagot is hozott a szájában, amiről kiderült, hogy egy fekete kendő, amit a szomszéd Juli néni száradó ruhái közül csent el.
    A következő napokban ismét eljárt az erdőbe.
    Egyik reggel- alig hogy elment, furcsa zaj hallatszott a fenyőfa felől. Papó meglepetten látta, hogy három kis mókus játszik, kergetőzik a fán.

    Az történt, hogy az odúban kis mókusok születtek, és a mamájuk mindaddig a védett helyen tartotta őket, amíg magatehetetlenek, gyámoltalanok voltak. Azért épített később saját fészket, hogy azt a természetes környezetet szokják meg, amiben majd az erdőben is élniük kell.

    A játékos kis mókusok egyre lejjebb merészkedtek, majd a földön folytatták a hancúrozást. Egyáltalán nem féltek.
    Az egyik – Papó cipőjére lépett, a másik az autó kerekével ismerkedett, a harmadik felmászott a diófa alsó ágára, de lepottyant.
    Csodával határos módon nem lett semmi baja.

    Rövid játék után visszamentek a fára új fészkükbe.
    A következő napokon már csínytevésekre is vetemedtek. A teraszon lévő tálból elvitték a diót, és rendszeresen látogatták a madáretetőket, nagy riadalmat keltve ezzel a cinegék, csuszkák körében.
    A nagy fenyőfán fészkelő madarak a tojásaikat féltették a huncut kis mókusoktól, és nem egyszer összefogtak, éles kis csőrükkel megbúbolták a betolakodókat.
    Később mamájuk vezetésével már ők is elmentek otthonról és ismerkedtek a környékkel. Mindegyik külön úton járhatott, mert nem egyszerre jöttek haza. Néhány napig még együtt volt délutánonként Mici mókus a kicsinyeivel, de éjszakára visszament az erdőbe, magára hagyta őket.

    Egyik éjjel – nagy vihar támadt, dörgött, villámlott. A szél nem kímélte a nagy fenyőfát sem.
    Reggel Mama és Papó látták, hogy a mókus fészekből a tollak egy része kipergett, több ágacska – amiből a fészek épült – a földön hevert. A kendő az ágakon lógott, de a kis mókusoknak nem esett baja.

    Mici mókus rosszat sejtett, mert már kora reggel jött hogy megnézze, hogy vészelték át csemetéi az ítéletidőt.
    Látszott, hogy nagyon izgatott és mikor meglátta a sérült fészket – hangos kaffogásban tört ki, majd ugrált, csapkodott, minden erejét megfeszítve hozzálátott a fészek kijavításához. Végül hátsó lábaira állva húzta-emelte a kendőt, és azzal rögzítette újra a fészket. A vihartól kimerült kis mókusok közben kíváncsian figyelték a közelből anyjukat. Még egy-két éjszakát töltöttek a felújított fészekben, majd hiába várta Mama és Papó hogy visszajöjjenek, elkezdték önálló életüket a közeli erdőben.
     
  4. hangya kató

    hangya kató Új tag

    A Föld napja irodalmi pályázat: A madárbarát kert

    Mama és Papó elhatározták, hogy a régi, elhagyatott varbóci kertből madárbarát kertet varázsolnak. Favágók segítségével kiirtották a korhadt fákat és a bozótot. A ház előtt eredő patak partján van két nagy diófa, azok lombja félig a kertbe hajlik. A diófák gyönyörű nagy lombkoronája nem csak dísze volt a kertnek, de a madarak kedvenc tartózkodási helye is. A régi kert növényei közül megmaradt még egy fiatal diófa, egy óriás fenyő és egy igen terebélyes öreg almafa. A kert teljes hosszában húzódott egy magas fákból álló élő sövény, korábban ez helyettesítette a kerítést, de a vadak be tudtak járni rajta. Az élő sövény a környéken honos fákból állt.
    Az öregek – bár készíttettek kerítést - a sövényt érintetlenül hagyták, mert nagyon jó búvóhely volt télen – nyáron az apró madarak számára. Itt fészkelt a vadgalamb és a fülemüle is.
    Mamáék tudták, hogy az örökzöldeket sok madár használja fészkelő helynek, ezért sok-sok örökzöldet ültettek csoportosan. Először hét aprócska smaragd tuja lett elültetve.
    -Nevezzük őket hét törpének. – javasolta Papó.
    - Rendben van, mondta Mama, de ha már ilyen mesébe illő nevet kapnak, legyen mellettük egy Hófehérke is. Ültessünk eléjük hóbogyót, majd elcsipegethetik a madarak télen. Pár évig illett a név a növénycsoportra, de mire akkora lett, hogy a kenderikék és a zöldikék fészket raktak benne, már legnagyobb jóindulattal sem lehetett törpének nevezni őket.

    A kis kapunál lévő tuják eredetileg három királyfit jelképeztek, de később a három óriás név illett rájuk.

    A pince ajtó két oldalán – mintha őrök lettek volna – egy-egy szép örökzöld kapott helyet. Másik két társuk a hátsó kert kapujaként díszítette a telket.

    A kertészeteket járva Mamának eszébe jutott, hogy mielőtt a varbóci házat megvették, Papó egyszer igen nagy veszélyben volt, mert nem ismerték fel a betegségét. Mire kiderült, hogy mi a baja, már csak egy sebész tudott rajta segíteni, megmentette az életét. Látott egy szép kaukázusi jegenyefenyőt és úgy döntöttek, hogy ezt a különlegesen szép fát a sebész orvos tiszteletére ültetik el. A fa a dr. Szűcs nevet kapta és különleges ápolásban, tápoldatozásban részesül.

    Papóéknak két lányuk van, a házzal szemben telepített két kis gömbtuja az ő nevüket viseli. Az évek során nem csak a gyerekek nőttek meg, hanem a gömbtuják is ember magasságúak lettek.
    Az unoka nevét kapta a rohamosan fejlődő fiatal diófa.
    A gyorsan fejlődő hársfát Mama Papóról nevezte el, mert az ő kedvence volt és ő készített köré ülőpadot.
    A kút mellett álló törpe fűzfa a kutat kiásó és sok kerti munkában segítő Pista bácsira emlékeztette az öregeket.

    Volt egy több ágú, különleges formájú örökzöld, ami eredetileg Mamáék miskolci lakásának erkélyét díszítette. Mikor hirtelen növésnek eredt, inkább kitelepítették Varbócra, mintsem a nagyra nőtt növény az erkélyen lelje halálát. Akkora lett hamarosan, hogy már nem lehetne gépkocsi tetején szállítani. Vetélkednek is a tengelicek, zöldikék, kenderikék, poszáták, hogy kinek jusson fészkelő hely a „miskolci”-nak nevezett, nem mindennapi formájú tujában.

    Szép lassan benépesült a kert. A tiszafák, ezüst és lucfenyők, erdei fenyő, babérmeggy, kúszó tuják, puszpángok télen is mutatósak és jó rejtekhelynek bizonyulnak a messziről jött téli vendégek számára.
    Természetesen lombhullató fák, cserjék is lettek ültetve, folyamatosan. Nagyon nagyra nőttek a nyírfák, melyek a fenyők szomszédságát kedvelik.
    A hársfa virágainak finom illatával és szép formájával hívja fel magára a figyelmet.
    Papó szeretett volna jegenyefát is, de a kertészetben csak olyan nagy fák voltak, amiket a kis kocsijuk nem tudott volna elszállítani. A kertész segített. Adott ágacskákat a nagyobb fákról, s elmondta, hogy kell gyökereztetni. Az apró vesszőkből mára már sudár, embermagasságú jegenyék lettek.

    Néhány gyümölcsfa is gazdagítja a kert élővilágát.
    A bogyót termő fák közül nagyon szépek a berkenyék, galagonyák, piros bogyóik a rigók kedvencei.
    Sok -sok bogyót termő cserje lett a madárbarát kert lakója. A piros és narancssárga tűztövis ősszel igen mutatós, de a kánya-bangita, madárbirs, som, csipke is szép és egyben finom eledel a madarak számára.

    A hatalmasra nőtt mogyoró bokor valószínűleg népszerű lesz a mókusok körében is, ha termést hoz.

    A madarak szeretik a szép környezetet, ezért itt sok virágzó fában és évelő virágban gyönyörködhetnek. Az orgona, labdarózsa, aranyvessző, aranyeső mellett a rózsalonc, borbolya, boglárkacserje és társaik ringatják a rájuk szálló apró énekes madarakat.

    Minden évben szép virágaival okoz örömet a kertben lakó és oda látogató madaraknak a sárga virágú ligetszépe, a piros kasvirág, a hortenziák, liliomok, napvirágok és sok – sok társuk.

    A kert fáit az öregek nem permetezik vegyszerekkel, a hernyók, kukacok irtását elvégzik a kert szárnyas lakói.
    A rendben tartott gyepen eredményesen vadászgatnak a barázdabillegetők, fekete és énekes rigók, erdei pintyek, seregélyek.
    Tavasszal egyre több fajta madár telepszik meg itt. Júniusban öröm nézni, hogy a sokféle madár család kicsinyei először ügyetlenül csetlenek, botlanak a kertben, de kirepülésük után egy – két nappal már ügyesek, élvezik, hogy uralni tudják a levegőt.

    Mama és Papó nagyon ügyelnek arra, hogy ivó és fürdővizet mindig találjanak a madarak a kertben.

    Ősszel változás áll be a kertben tartózkodó madarak összetételében.
    Vannak, akik melegebb vidékre költöznek, de helyettük érkeznek a messzi északról vendégek.
    A fagy csípte bogyók, a fákon maradt gyümölcsök nagyon sok madár sikeres áttelelését segítik.
    Az olajos magvakat tartalmazó etetők, az ágakra akasztott madárkalácsok és faggyúdarabkák életmentők a tél által megsanyargatott madarak számára. Ezek meglétéről az öregek lelkiismeretesen gondoskodnak.
     
  5. hangya kató

    hangya kató Új tag

    A Föld napja irodalmi pályázat: A diófa halála

    Mamáék varbóci kertjének legszebb fája egy hatalmasra nőtt diófa volt. A falu utolsó földesura – Gedeon Dezső ültethette embereivel ezt a fát, mint ahogy a szomszéd kertekben található társait is, – úgy 85-90 évvel ezelőtt.

    A diófa közvetlenül a kerítés mellett állt. Kedvenc tartózkodási helye volt a kertben élő mókusoknak, akik a fenyőfáról leereszkedve, a kerítés tetején egyensúlyozva érték el. Szerettek itt időzni, mielőtt elindultak kalandozni.
    Délután hazatérve mindig ittak a fa törzsére rögzített itatóból.
    Télen, a diófa tetején strázsáltak az „őrmadarak”.
    Mama megfigyelte, hogy a nagyobb madár csapatokból egy madár mindig egy kimagasló helyen ült, míg a többi az etetőket kereste fel. Az őr figyelte, nem közelít-e ragadozó, és ha veszélyt észlelt, jelezte társainak.
    Erre a fára szerettek leszállni a messzi északról érkező csodálatosan szép csonttollú madarak, és innen ostromolták felváltva a szomszéd almafát a télen rajta maradt termésért.
    Nyáron az énekes rigók és fekete rigók itt zengték el a napot köszöntő és búcsúztató dalukat, de gyakori vendég volt rajta a sárgarigó is.
    Sok kis madár húzódott meg a vén diófa ágai között nyáron, míg szüleik keresték számukra a rovarokat.

    Termést az utóbbi években már egyre kevesebbet hozott és a diók egyre kisebbek lettek. Némelyik már olyan kicsi volt, mint egy mogyoró.
    A lombozata azonban pompás maradt. Mama, ha kilépett a házból a teraszra, nem tudott betelni a szemben elé táruló gyönyörű lombkoronával.
    Nyári esténként a teraszon ülve úgy érezte, a csillagokig ér a fa teteje, mintha hidat alkotott volna a föld és az ég között.
    Ilyenkor a kertben repkedő fénylő szentjános bogarak el-eltűntek a fa koronájában, mintha a fényes csillagok kis darabkái hullottak volna le.


    Egyik évben aztán – hiába jött a tavasz – a diófa alig hozott levelet és azok is halvány zöldek voltak. Nyár közepére minden levél elszáradt a fán.
    Az ágak őszre szinte megfeketedtek. Már nem volt élet a korábban gyönyörű diófában.

    Az egyik szomszéd azt javasolta, hogy vágassák ki, mert ha egy vihar kidönti, nagy bajt okozhat.
    Mama és Papó tanakodni kezdtek, hogy ki tudná ezt az óriás fát kivágni.
    Mama mindenképpen azt szerette volna, hogy kedvenc fája valahol tovább éljen, valamilyen használati tárgyat készítsenek belőle.

    Elhívták hát Józsi bácsit, az asztalost Perkupáról, aki nézte-nézte a fát és így szólt:
    - Lehetne csinálni belőle egy szép ágyat meg egy kis komódot. Jó lenne a fiam szobájába.
    - Van segítsége és felszerelése? – kérdezte Papó.
    - A fiam tudna segíteni.
    Nézegette a fát közelről-távolról és egyre inkább rájött, hogy nem kis fába vágná a fejszéjét.
    Gondolkodott egy darabig, majd kibökte:
    - Mégsem merem elvállalni, ekkora fát még nem vágtam ki, és nem szeretném, ha a fiamnak munka közben valami baja esne.

    Az öregek megértették Józsi bácsi aggályait és megköszönték, hogy eljött.

    Eszükbe jutott, hogy a közeli Szögligeten élő Pista bácsi is nagyon ért a fákhoz, hisz egész életét erdei munkával töltötte.
    Hívták hát Pista bácsit, hogy nézze meg ki tudja-e vágni a diófát.
    Pista bácsi aprócska ember volt, de nagyon ügyes és erős. Felmérte a feladatot és azt mondta:
    - Hozok segítséget és megoldjuk. Arra számítani kell, hogy a kerítés sérülni fog, ha kidől a fa, és 2-3 fiatal fa is áldozatul eshet a környezetében.
    Ha kivágtuk, felaprítjuk, és egész télre lesz tüzelőjük belőle.
    - Tüzeljem el a kedvenc fámat?
    - Azt már nem – válaszolta Mama.
    Gyerekkoromban sem ettem a kedvenc kakasom húsából, amikor édesanyám levágta.
    Szerettem ezt a fát, nem esne jól melegedni a lángjánál, látva, hogy elhamvad.
    - Jó, jó – mondta Pista bácsi.
    Ha meggondolták magukat, szóljanak.

    Később, az egyik szomszéd asszony ajánlott egy vállalkozót, aki már vágott ki hasonlóan nagy diófát.

    A messziről jött vállalkozó biztosította az öregeket arról, hogy favágás közben kárt nem okoz a kertben, a fát pedig, az utolsó ágig elszállítja egy nagy kamionnal.
    A törzséből deszkát készít eladásra, az ágakat, pedig eltüzeli.

    Eljött a favágás napja. Négy ember jelent meg láncfűrésszel, kötelekkel s hamarosan megérkezett a hatalmas kamion is.
    Amint Mama a láncfűrész hangját meghallotta, bezárkózott a szobába és eleredtek a könnyei.
    Siratta a szép öreg diófát, bár tudta, hogy már nem fáj neki, hogy láncfűrésszel vágják. Nem is ment ki a szobából, csak akkor, amikor a kamion elment.
    A teraszra lépve óriás űrt látott a diófa helyén. Nehéz lesz megszokni, hogy nincs. – gondolta.
    Ültetni kellene helyette egy másik fát. – ez volt a következő gondolata.
    Közelebb ment a fa maradványaihoz, s ekkor egy aprócska diófát pillantott meg a sövénysor takarásában, amit eddig észre sem vett.
    Az öreg diófa korábbi terméséből fejlődött ki a fiatal fácska. A természet így gondoskodott az elpusztult fa pótlásáról.

    Mama sokat gondol arra, hogy mit készíthettek a kivágott fa anyagából. Biztos egy szép bútor formájában él tovább, hogy valakinek naponta örömet szerezzen.
     
  6. hangya kató

    hangya kató Új tag

    A Föld napja irodalmi pályázat: Katóka és a hangyák

    A ház udvarán, ahol Katóka lakott, nyáron mindig sok hangyalyuk volt. A kislány először csak figyelgette a hangyákat, de később megszerette őket szorgalmukért.
    Mikor óvodából hazament, első útja a hangyabolyhoz vezetett. Mindig vitt nekik egy kis kenyérmaradékot az uzsonnából. Vasárnap a rántott hús bundájából
    kaptak ünnepi ebédet kedvencei. A hangyák már jól ismerték pártfogójukat. Az őr, aki mindig a lyuk bejáratánál állt, pillanatok alatt értesítette társait, és jött a sok dolgozó, hogy behordják a sok adományt föld alatti birodalmukba.
    Így ment ez hosszú időn keresztül.

    - De szeretném látni, hogy élnek ezek a föld alatt! – kívánta egyszer Katóka.

    Úgy látszik, a hangyakirálynő tud az emberek gondolatában olvasni, mert legközelebb a portás hangya egy aprócska papírlapot nyújtott át Katókának. Látszott, hogy van rá írva valami, de szabad szemmel olvashatatlan volt.
    A kislány bement a szobába, elővette a nagyítót, és – mivel már iskolás volt – el tudta olvasni a szöveget.
    A hangyakirálynő aláírásával egy meghívót tartott a kezében, amelyben földalatti birodalmuk meglátogatására invitálta őt, vasárnap délutánra.

    Katóka izgatottan készülődött, csak azt nem tudta, hogy fog bejutni az apró lyukon a rejtélyes világba. Összecsomagolt több fajta élelmiszert. Az udvaron, az egyik fán hernyót látott, azt is betette az ajándéknak szánt csomagba.
    Eljött a látogatás ideje.
    Odament ahhoz a lyukhoz, ahol legnagyobb volt a forgalom. A portás hangya elvette tőle a meghívót, majd átadta egy jókorára nőtt katona hangyának és mondott neki valamit.
    A katona hangya csápjaival megütögette a kislány lábát, s abban a pillanatban már nem volt probléma a bejutás. Olyan kicsire zsugorodott össze a gyerek, hogy egész tágasnak érezte a hangyalyukat.
    A katona hangya meghajolt, és közölte vele, hogy ő lesz a kísérője.
    - Kolóniában élünk.- mondta. Több család él itt, - mint láthattad – sok-sok fészek van ezen az udvaron. Minden fészeknél áll egy kapus.
    - Honnan tudja, hogy kit engedhet be? – kérdezte a kislány.
    - Nagyon egyszerű az ellenőrzés. Szaglás útján felismeri, ki tartozik a fészekbe.

    Egy tölcsér alakú nyíláson ereszkedtek a föld alá. Jól kijárt úton haladtak előre. Az út mentén pompásan kiépített hangyalakások sorakoztak. Ezek a mellékfészkek. – mondta a kísérő hangya.
    Kiderült, hogy sugár alakban sok-sok út vezet a központba, a főfészekbe, ahol a hangyakirálynő lakik. Az utak mentén mindenütt kényelmes építmények, mellékfészkek voltak.
    - Kevesen vannak a lakásokban. – állapította meg Katóka.
    - Mi közösségben élünk. Itt nagy a fegyelem, mindenkinek megvan a maga feladata. A lakásokban most csak a takarítók tartózkodnak, ilyenkor mindenki dolgozik.

    Tovább haladva a főfészekhez értek. Itt már igen nagy volt a sürgés-forgás. Munkások dolgoztak. Nagyon sokan voltak. Az egyik föld felé vezető járatból élelmiszert hordtak le egy óriás raktárba. Katóka úgy látta, hogy egy légy darabjait vonszolják. A raktár alaposan tele volt pakolva. A gyerek felismerte az ő korábbi adományait is a gondosan felhalmozott táplálékok között.
    - Továbbmenve egy tágas teremben szárnyas hangyák serege tartózkodott.
    - Ők a herék. Ez a pihenő helyük. – mondta a vezető.
    Hírtelen nagy csődület támadt. Sok-sok munkás hangya tevékenykedett. Megragadták rágóikkal a lárvákat és a bábokat, hogy a fészek sötét mélyébe vigyék.
    - Mit művelnek ezek? – érdeklődött a gyerek.
    - A petéket, lárvákat osztályozzák, egymástól elkülönített kamrákban helyezik el. Más emeletre kerülnek nappal és éjjel, hogy megfelelő legyen számukra a meleg és nedvesség. Tisztítják, nyalogatják róluk a piszkot.
    - Érdekes. – állapította meg Katóka.

    Továbbmentek. Egy külön álló teremben furcsa dolgot láttak. Hangyák etették egymást.
    - Ez az ebédlő.- mondta a kísérő. Most nincs főétkezés, csak aki nagyon megéhezett a föld alatti munkában, annak adnak egy kis csemegét azok, akik éppen a felszínről jöttek.
    -Tudod, úgy van ez,- magyarázta a katona hangya – hogy mi nagyon szeretjük az édességet. Ha fent járunk, begyünkben mindig hozunk mézet, levéltetvek által kiürített édes folyadékot, vagy csak vizet. Nálunk természetes, hogy ha valaki kér, adunk neki abból, amit begyünkben hoztunk.
    - És hogy jelzi társatok, hogy enni vagy inni kér?
    - Csápütésekkel. Te is megfigyelheted. – hangzott a válasz. – Ha kimentek a felszínre, nem szoktatok eltévedni? – kíváncsiskodott a gyerek.
    - Dehogy. Szaglás útján tájékozódunk, és mindig megtaláljuk a haza vezető utat.
    - Megérkeztünk. – szólt a kísérő. Előre megyek, hogy bejelentselek a királynőnek.

    Egy tágas, nagy üreg bejáratához értek. Az üregbe benyúlt egy nagy, lapos kő. Katóka most már tudta, hol vannak. A kő másik részét a felszínről jól ismerte, Mellette magas, földből épített kupola formájú építmény volt.
    - Ezek szerint a királynő terme van a nagy földkupac alatt. – állapította meg.

    Kísérője intett, hogy bemehet.
    A terem közepén, trónján – egy gyöngyház színű kövön – ült a hangyakirálynő. Hatalmasnak tűnt a többi hangyához képest. Körülötte apró, színes kavicsok fénylettek, ezek díszítették a termet.
    - Gyere közelebb Katóka, hadd lássalak. – szólt a királynő.
    A kislány elé lépett és átadta ajándékait.
    - Elkényeztetsz bennünket. – mondta a királynő. Köszönöm hangyabirodalmam nevében a rólunk való gondoskodást. Megéreztem, hogy kíváncsi vagy a mi világunkra, azért hívtalak meg. A mi fő tevékenységünk a gyűjtögetés, a vadászat és a gombatermelés. Tudod, nekem voltak szárnyaim, de leszakítottam saját szárnyaimat, feláldoztam repülési képességemet az utódokért.
    Nézz szét nálunk. – mutatta galériás, boltíves építményét.
    - Nehéz lehetett ezt ilyen szépen kialakítani. – ismerte el Katóka.
    - Ránk a szorgalom és a kitartás jellemző. – folytatta a királynő. Meg a rend, fegyelem és a sok munka.
    - Látom, hogy nálatok minden jól meg van szervezve. Tanulhatnánk tőletek mi, emberek is, hogy lehet közösen dolgozni úgy, hogy mindenkinek a javát szolgálja.
    - Kíváncsi vagy még valamire? – kérdezte a királynő.
    - Ti mindig békében éltek? – tette fel a kényes kérdést a gyerek.
    - Katonáink vannak, akik fenntartják a rendet. Ha két hangya egymásra támad, lecsillapítják őket.
    Nézd, nem vitatom, vannak harcok, de főleg idegen hangyákkal. Vadászterületeinket meg kell védeni az idegenektől.
    - Katonáid mit tesznek a betolakodókkal?
    - Rángatják, harapják őket, de ha nem futamodnak meg, méreggel fecskendezik be őket. Nem szeretem, ha túlságosan elfajul a harc, mert akkor az én katonáim is odavesznek. – mondta a királynő.

    Katóka köszönetet mondott a királynőnek a szívélyes fogadtatásért és elköszönt.
    -Légy dolgos és szorgalmas, mint mi. – mondta neki búcsúzóul a királynő.

    A kísérője ezután egy újabb, kanyargós úton visszavezette őt a hangyaboly bejáratához. Amint kibújtak a földből, a katona hangya csápjaival ismét megérintette a kislány lábát, aki azon nyomban visszanyerte eredeti nagyságát.
    A kísérő még egyszer meghajolt, majd eltűnt a lyukban.
    Katóka a portástól is elbúcsúzott és a különleges, új világ élményeivel gazdagodva tért haza.
     
  7. szanni

    szanni Állandó Tag

    A föld napja pályázatra

    Séta a manók erdejében:szanni
     
  8. GJodie

    GJodie Állandó Silver Tag

    szanni pályaműve:


    <!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w:punctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w:DontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> Séta a manók erdejében

    Beteg voltam, sokáig nyomtam az ágyat lázasan. Édesanyáméktól mindig azt kértem, hogy meséljenek.
    Apa többször új könyvvel lepett meg, s olvasott nekem. Húgommal együtt néztük a szép képeket, mint afféle városi gyerekek, akik állatokat élőben legtöbbször csak állatkertben láttak.
    Mókásan furák voltak az erdei manók, akik mindig segítettek a bajbajutott embereknek, állatoknak. Róluk akartam hallani még szebbnél szebb varázslatos meséket.
    Édesanyám mesetárában nagyapáék – kik falun laktak - erdejében rengeteg manó szorgoskodott. Annyira megszerettem őket, hogy mítosszá váltak számomra.
    - Mit szeretnél születésnapodra kisfiam? – kérdezte édesanyám, aki szinte egész nap leste a kívánságaimat.
    - Elmenni a manók erdejébe, ha meggyógyulok – válaszoltam határozottan.
    Neki könny csordult ki a szeméből, mellyel kisietett a szobámból.
    - Ha meggyógyulsz, elmegyünk! – szólt vissza hangosan.
    Igaz, heteket kellett várni, de még nyár vége volt, s egyre jobban lettem, s egyre jobban vágytam meglesni a manókat. Nap, mint nap azzal ébredtem, hogy:
    - Mikor megyünk már a nagyapáékhoz?
    Kishúgom, Virág is kíváncsi volt az ágakon hintázó bohókás manókra, ő is kérdőn nézett szüleinkre.
    - Hétvégén elmegyünk nagyapáékhoz! – hangzott egyszer végre válasz a sokszor feltett kérdésre.
    Ujjongtunk Virággal, aki négyévesen számolta a napokat, alig várva az indulást. Aztán végre elérkezett a pillanat. Lélekben már a szorgoskodó manókat számoltuk az ágakon…
    Nagymamáék szaladtak elénk. Szüleim és nagymama az elmaradt szülinapi partit készítették elő, míg mi nagyapával elmentünk a manók erdejébe…
    - Miért hozol kosarat nagyapa? – kérdeztem kíváncsian.
    - Mert ilyenkor sok finom gomba is nő az erdőben. De vannak ám szép mérges gombák is. Ha találtok, majd én megnézem, ha szóltok, addig ne nyúljatok hozzá!
    - Jó! – válaszoltuk egyszerre.
    De mi nem is az avart néztük, hanem felfelé figyeltünk az ágakra. Igaz, egyetlen manót sem sikerült meglesni, nagypapa szerint pedig néha még mozgott az ág, ahogy elugrottak előlünk…
    - Halljátok a madarakat? – kérdezte nagyapa.
    - Énekelnek. – válaszolta Virág.
    Ettől kezdve egy új mese kezdődött számomra. Lefoglalta gondolatomat a kakukk hangja, néhány szép madártoll, melyet találtam.
    - Nézzétek! Mennyi kicsi esernyő! – kiáltotta Virág.
    - No, az ott egy őzlábgomba-folyás. Ezek jó gombák, de csak a kalapjukat szedjük le! –magyarázta nagyapa.
    Aztán, valami zörrent a bokorban. Megint eszembe jutottak a manók, de egy riadt őzike legelészett a zöld levelekből.
    - Csendesen! –tette szája elé ujját pisszegve nagyapa.
    Repdeső lélekkel figyeltük, miközben tovább lépkedtünk. Közben nagyapa egy üveget vett fel, s a tarisznyájába tette.
    - Hazavisszük? – kérdeztem orromat húzva, hisz nagyon piszkos volt.
    - Igen, otthon eldobjuk a szemétbe, mert nem itt a természetben a helye az ilyen mesterséges dolognak. – válaszolta kissé felháborodva.
    - Nézd, egy tejeszacskó és egy konzerves doboz! Ezt is elvisszük? – kérdeztem, miközben már hajoltam is a zacskóért.
    - A konzerves dobozt majd én! Elvághatja a kezeteket! – szólt erélyesen.
    - Nagyapa! Egy világítós kék bogár van alatta!
    - Scarabaeus, galacsinhajtó bogár. –Felelte.
    Még figyeltem egy darabig és próbáltam kimondani a nevét, de nagyapa hívószavára utánuk szaladtam. Egy piros, fehér pöttyökkel díszített gomba előtt állt.
    - Gyönyörű ugye?
    - Nagyon szép, megesszük? – néztem a szemébe.
    - Ez légyölő galóca, mérges gomba. Nem szedjük le - válaszolta.
    - Nézzétek! Fecskefarkú pillangó! – ujjongott Virág.
    S tényleg. Az illatozó zsályán ott szunyókált a megfáradt pillangó, még a méhek zümmögése sem zavarta. Aztán fából készült etetőket találtunk.
    - Ezekből etetik télen a vadállatokat, amikor nem találnak eleséget – előzte meg nagypapa válasza kíváncsi kérdéseinket.
    - Úgy, ahogy a madarakat is etetjük, hogy ne pusztuljanak éhen? – szólalt meg mégis Virág.
    - Úgy.
    Annyi érdekes csipkés levelű növényt, színes bogyós bokrot, tarka virágot, sokféle rovart, állatot, a sáros földben hagyott nyomaikat, gombákat és madarakat láttunk, hallottunk, hogy amire hazaértünk, elfelejtettük, hogy nem láttunk manókat.
    Az erdő szépsége még ma is itt él emlékeinkbe, s mi is kifogyhatatlan mesét tudunk meríteni a természet megőrzött kincseiből.
    Ahogy nagyapától tanultuk, azóta is óvjuk, védjük a természetet. Szorgos manók módjára vigyázunk annak minden lakójára, hisz mindenki előtt ott hever a varázsa, csak észre kell venni…
     
  9. Etele41

    Etele41 Állandó Tag

    Pályázatra -

    Kedves Kormányos! Nem tudtam kitalálni, hogyan küldhetem be a pályázatom, talán így.
    Üdv,
    Etele
     

    Csatolt fájlok:

    Katalin/Anyoka és GJodie kedveli ezt.
  10. GJodie

    GJodie Állandó Silver Tag

    Etele41 pályaműve:


    <!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w:punctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w:DontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> Tappancs elment

    Nem ette meg a pénteki vacsoráját, és ma dél tájban se jelent meg. Hiába fütyültünk, szólítottuk. Nem volt a házában, a szomszédban se. Nem látták a kutya-sétáltatók, de még Bélának, a telep hajléktalanjának a kukázós nője se. Kerestük Yvettel a környező utcákban, a szakadék felé, a teniszpályák környékén, benéztünk a bozótba, figyeltük az utak mentét, nem találtuk. Kocsival is bejártam a környéket, hátha látom, vagy talán meghallja a motor zaját, de semmi nyoma. Vajon merre jár, hol bújkál, hol húzta meg magát, és gondol-e ránk?
    Marika annyit mondott, hogy utoljára péntek reggel látta, amikor „utánad ment, Attila”. Igen, én is péntek reggel láttam utoljára. Gesler szomszédhoz csöngettem be éppen, és amikor kinyitotta az ajtót Péter, egyszer csak megjelent a kutyánk a lépcső tetején. „Mi van Tappancs, vigyázol a gazdira?” Megsimogattam: „Szia Kutyuli, menj szépen haza!” – majd sietve elindultam a tavaszias reggelben. Még egyszer láttam, amikor a buszmegálló felé menve, Nagyváthy Viki vette észre: „Itt van a Tappancs”. Rászóltam, hogy „Menj haza!” Nem akart, akkor megint rámordultam, mire elindult, de kétszer is visszanézett, szemrehányó bűntudattal szomorkás szemében. Elment, én is elfordultam, mentem a busz felé. És most, mintha látnám, érezném a nézését a hátamon: „Miért nem mehetek veled?”
    1990 áprilisában Yvike hozott egy kis fekete szőrpamacsot. Letette a szoba közepére, és félve kérdezte: „Anyu, ugye maradhat?” A kis ügyetlen pedig ott csúszkált, és nem tudott haladni, mert még szőrös volt a talpa. Yvette Tappancsnak nevezte fehér lábacskái miatt. Ő volt a gazdája, de Mártit fogadta el falkavezérnek. Szigorú volt hozzá, tőle ki kellett érdemelnie a dicséretet. Emlékszem, hogy egyszer, amikor – talán csak szeretetből, véletlenül – megkapta Tündi acrát, Márti úgy odavágta a földhöz, hogy csak úgy nyekkent. De ő adott legtöbbször kaját neki, amit szinte remegve lesett a nyitott ajtóban állva, annyira várta. Amióta gyengültek a fogai, a kezével péppé facsarta a beáztatott kenyeret.
    Karácsonykor mindig beengedtük néhány percre közénk, a fényes ünnepen, hadd lássa közelről ő is a csodát, amit aztán jó hónapon át, nézhetett az üvegen át. Idén karácsonyra egy piros, szív alakú tálat vettem neki ajándékba. A kocsi csomagtartójában dugtam el, de Yvette megtalálta pár hete. Egy kicsi haragudtam is rá, hogy miért kellett odaadni az ajándékot, amit a karácsonyfa alá szántam. De most jó, hogy megkaphatta előbb az ajándékát, és még ihatott belőle.
    Ő volt a család negyedik gyermeke, a telep kedvence. Szerettük és szerethetett minket. Az egyik tulajdonostárs, a kis, reménytelenül szerelmes Charlie gazdája Tappancs úr-nak nevezett engem. Buksi, a fekete puli volt a kutya-pajtása, sokat kergetőztek-hemperegtek a ház mögötti füves téren. Volt egy másik Charlie barátja is, Szűcsék rothweilerje, akit Tapi kizavart a saját házából Velencén.
    A macskákat persze nem szerette. Egyszer Yvi hozott egy Rozsemacsek (?) nevű, a színéről elnevezett szép kis cicát, hát azt addig terrorizálta, amíg világgá nem ment. Pedig szép kis cica volt. Egérfogónak se volt akármilyen, de csak szórakozásból fogta meg a kis mezei egerentyűket, amelyek néha felmerészkedtek a ház elé és megkóstolták Tapi kajáját. Hát, azt nem kellett volna… Az ő pechjük volt, hogy nem bírták a harapdálást, pedig csak játszásból tette.
    Amúgy, az igazat megvallva, nagy franc volt ez a szép kis szuka: a környék összes kankutyája epekedett érte. Eleinte, amikor tüzelt, felvittük az erkélyre, hogy „baj ne legyen”. Mint a Rómeó és Júliában, olyan erkély-jelenetek játszódtak le kutya-előadásban nálunk. Aztán megjelent Udo, és ő lett gyermekei apja. ’94 nyarán, 4 éves korában lett anya. Mi éppen Balatonföldváron nyaraltunk, Mesi Lacival telefonálta meg a hírt, hogy megszülettek a kölykök. Úgy tudtuk, hogy 4 kicsinye lett, de amikor 6 hét elteltével nagy büszkén végre megmutatta őket, a negyedik után kihozott még egyet, az volt a fiú. Ő Kiskőrösre került Tibiékhez, Buksi lett a neve. Amikor később Kiskőrösre látogattunk vele együtt, nem ismerték meg egymást. Még egyet elajándékoztunk, a többi hármat elvittük a kutyamenhelyre, reméljük, jó gazdira leltek.
    Volt, akiket nem szeretett. Jól megtanulta, hogy aki a kert felől jön, nem jó ember. El is kergette a cigányokat, házalókat meg a hajléktalanokat, de megugatta a barátokat is, akiket a másik oldalról beengedett volna. Néha félelmetes volt, ahogyan ugatva lezúdult a lejtőn, mint a Sátán kutyája! Még engem is megugatott, amikor onnan jöttem fel hazafelé jövet.
    Jó élete volt, azt hiszem. Nem a lakásban lakott, de övé volt az egész udvar, a telep. Szabad életet élt, nem volt megkötve. Pórázt is csak akkor kapott, ha oltani vittük a Városmajor utcába, vagy Dórika játszott vele, amikor elvittük a Brumi csapat kalandos túráira a szakadékba, a temető közti úton, vagy a Szúnyog utcai erdőbe.
    Érdekes, nem is akart bent lenni sokáig: alig, hogy befurakodott, és körbeszaglászott, máris türelmetlenül várta, hogy kimehessen. Vonzotta, érdekelte, hogy mi van idebenn. Érdeklődve figyelt bennünket az ajtó üvegén keresztül. Figyelte a mozgásokat, mi voltunk neki a tv a lustálkodós estéken, amikor vacsorája után, jóllakottan hevert a lépcső tetején.
    Jó kutya volt, igazi ugatós házőrző. Nyugodtan rábízhattuk a házat. Az erkélyajtó akár nyitva is lehetett, nyugodtak lehettünk: vigyáz. Uralta a terepet: a töltés szélén állva vagy fekve élesen figyelt minden neszre, mozgásra. Birtokolta az egész környéket, szinte belakta a telepet. Szeretett kóborolni. Ismerte az itt lakókat, azok is ismerték, szerették, sokan még a lakásukba is beengedték. Kurunczyéknál szeretett hűsölni, oda kevésbé süt a nap nyáron. Etették is, néha a mi vacsoránk nem is kellett neki. Micsoda cupákokat hozott János hentes-fia!
    Hogy szeretett kocsikázni! Amikor magunkkal vittük, körülnézett, majd lekuporodott a hátsó ülés elé és Szilvi-Yvi lábainál jól elvolt. Amikor oltani vittem, elöl ült, de nem szeretett kinézni.
    Önfeledt pillanatok jutnak az eszembe, derűs élet-villanások. Amikor a havat lapátoltam az erkélyről és teljes erejéből „fejest ugrott” a hol lucskos, hol fagyott hógombócba. Mennyire nem szerette a fűnyíró hangját, és hogy szerette a harapni a locsolócsőből áramló vízsugarat! Nem zavarta, hogy rettenetesen vizes lett, mert aztán élvezettel meghempereghetett a fűben, és nem érdekelte, hogy piszkos lett utána. Egyszer, amikor levittük a Balatonra, alig, hogy elengedtük a strandon, kirohant a víz partjára, ahol szaglászott, de nem akart magától bemenni. Erre bevittük Yvivel, és belemártottuk. Élvezte, és elkezdett kapálózni, mintha úszni akarna. És úszott! Kiúszott vagy 50 méterről, de hogy honnan tudott úszni, azt csak a gének tudják…
    Szerette, védte MesiLaci gyerekeit. Amikor megszülettek és már lehetett, bemutattuk az unokababákat neki: megszagoltattuk a pici gyerekek popsiját és kitettük őket a levegőre a háza mellé. Ő meg őrizte a kicsiket nagy öntudattal.
    Van egy kép, amelyen a hóember mellett állunk: nagyapó, az unokák és Tappancs. Úgy áll ott a fotón, mint aki tudja, hogy fotózzák, és hogy ő most a világ közepe.
    Aztán a nyírások és fürdetések! Szerette, tűrte, de csak egy darabig. Emlékszem egyszer – talán ’92 tavaszán lehetett – Szilvi a 100 év magányból olvasott fel részleteket, én meg nyírtam – volna – de egyszer csak megelégelte, és nem lehetett tartani: kiugrott a kezemből, elszaladt a kert szélére, majd bizalmatlanul visszanézett: „Nem csaptok be!” – és ott hagyott bennünket.
    Imádott labdázni. Remegő izmokkal, lihegve, tátott szájjal várta, mikor dobjuk el a kis gömböt, amit annyira szeretett a szájában tartani és rágni. Néha türelmetlenül ugatott, sürgette az embert. Aztán, ha végre eldobtuk, beindult, mint a szélvihar, nem nézett semerre, csak rohant – ha kellett, ki az útra és sövényt is átugrotta, amikor meg az túl nagy lett, egyszerűen áttörte. Elképesztően ruganyos volt, a másfél méterre feltett labdát is elérte. Még egyedül is eljátszott vele. Láttam, hogy eldobta a szájával, vagy legurította a lejtőn, és utána szaladt. És milyen ügyesen elkapta! Nem tudtam olyan magasra dobni felfelé, hogy el ne kapja. Aztán, ha mégis elfáradt, leült és rágta. Évekig fogyó-eszköz volt a teniszlabda, jártunk is eleget a teniszpályák felé, ott gyűjtöttük.
    Rókaképű – így is neveztem sunyi, ravaszdi nézéséről. Meg Sükebókának, amikor szertelenkedett és esztelenül ugrabugrált, kergeként kerengett… Jellegzetes volt, ahogyan félrehajtott fejjel felfelé nézett az emberre, szinte kérdezett: „Na, mi lesz?”
    Szemében mindig ott lapult a kérés: „Legyél velem, játssz velem!” – és mi nagy kegyesen egy-két percet rá szántunk a rohanó életünkből. Ő az egész életét adta nekünk: egy hűséges kutya-életet.
    Ég veled Tappancs, jó csatangolást az Örök Vadászmezőkön, jó volt itt a Földön veled!
     
  11. GJodie

    GJodie Állandó Silver Tag

    Kedves Írók és Olvasók!

    A pályaművek leadási határideje elérkezett. Nagy örömünkre, 20 tagunk 27 alkotással vett részt a természet és az állatok témakörében indított vetélkedésen. Nívós írások születtek, érdemesek arra, hogy sokan elolvassák, és elgondolkodjanak róla.

    Ahhoz, hogy az értékelés megtörténjen, és az első három helyezettnek kioszthassuk a díjakat, Rátok van szükség, hiszen a "Köszönöm" gomb megnyomásával kifejezhetitek tetszéseteket.

    Kérlek Benneteket, hogy április 22-ig olvassátok el a pályaműveket, és a fentiek szerint értékeljétek őket.


    Köszönöm a részvételt, és a figyelmet!

    GJodie
     
    Katalin/Anyoka kedveli ezt.
  12. Csillagözön

    Csillagözön Állandó Tag

    A Kis Tengerész.... "megkésett, de engedélyezett pályamű"

    A Kis Tengerész....


    Főőőld ! - ordított a tengerész a társainak, mikor hosszú-hosszú tengeri utazás után megpillantotta a száraz földet. Ebben az ordításban benne volt minden. A megkönnyebbülés, a felszabadultság, hogy ismét Földet érezhet a lába alatt.

    Tisztelete és szeretete jeléül a tengerész partot érése után megcsókolta az Anyaföldet. Az "Anyaföld" elnevezés is biztosan a tengerészeknél fogalmazódott meg. Mert jelentőségét, fontosságát hozzájuk foghatóan senki nem érezhette. Mint ahogyan azt az érzést sem ismerheti halandó ember, amikor az űrhajós visszajön az űrből, és lábát először teheti ismét az Anyaföldre.

    Az Anya Föld elnevezés kifejezi azt az érzést is, hogy "hozzá" megérkezni olyan, mint mikor az ember haza megy a szülői házhoz. A szülő Anyjához. Mert az ember számára az Anya és az Anya Föld egyformán fontos. Mindkettő az életünket jelenti. Létezésünk nélkülük elképzelhetetlen.

    De ugyan így elképzelhetetlen az élete a többi Földön élő társunknak, akikről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni. Pedig életünk misztériumába ők is beletartoznak, nélkülük nem tudnánk azok lenni, akik, amik vagyunk. Igen, az állatokról van szó.

    Elmondom azt az esetet, hogy néhány évvel ezelőtt milyen találkozásom volt egy kis "tengerésszel". Aki a sors ajándékaként nálunk kötött ki egy rövid időre. Aki nálunk találta meg azt a
    biztonságot jelentő partot.

    Kertes házban lakunk. Ez nagyon jó lehetőséget ad arra, hogy a környezetünkben élő állatokkal közelebbi ismeretségbe kerüljünk. Ami természetesen abból áll, hogy mi rendszeresen vendégül látjuk őket. Főleg a téli, hideg időben. Persze, ha néhány napra javul is az idő, akkor sem hagyhatjuk abba a vendéglátást, mert kikövetelik maguknak.

    És, hogy milyen sokan lakják környezetünket, különösen ősszel, lombhullás után tapasztalhatjuk, amikor már nem tudnak a lombok között elbújni. Aki hasonló helyzetben van, az már tapasztalhatta, hogy ezek a madarak - vadgerlék, fekete rigók, a kis szürke eminenciások, a verebek, a sokféle cinkék, milyen hűségesek tudnak lenni. Szinte óramű pontossággal várják a finom falatokat.Ha valami miatt elfelejti az ember a vendégül látást, azonnal sereges megjelenésükkel jelzik, hogy: "éhesek vagyunk!"

    És bármily hihetetlen, de mindegyik madár - a legkisebbek is! - felismeri az embert.
    Ez sokáig felfoghatatlan volt nekem, ma már természetes. Mint ahogy az is, hogy nem engednek "kéz közelbe" de nem is repülnek el ijedten, ha meglátnak. Csivitelnek, turbékolnak és várakoznak. Azt már nem is említem, hogy a fekete rigók milyen "hálaadó koncerteket" adnak a nyári estéken. Azért, mert segítséget kapnak parányi életük fenntartásához.

    Egyik reggel - mikor az újságért mentem a kapunál lévő leveles szekrényhez - az ajtón kilépve, szembe jött velem egy gyönyörű, színes tollazatú galamb. Először azon lepődtem meg, hogy milyen szép színes, a vadgalambhoz képest kétszer akkora, másodszor, hogy milyen határozottan jött szembe velem a járdán és nézett a szemembe!

    Hirtelen azt sem tudtam, mi történik. Ilyen találkozásban még sohasem volt részem. Hogy egy gyönyörű szép galamb jöjjön hozzám, nézzen a szemembe......ahogy mondani szokták, csak épp meg nem szólalt.

    Lehajoltam hozzá, kérdeztem valamit Tőle, de, hogy őszinte legyek - az Ő határozottságával ellentétben - nagyon sután viselkedtem. Megilletődöttségemben nem tudtam, hogy mit is kell ilyen helyzetben csinálni. Először azt hittem, hogy valamilyen házi galamb, aki megsérülhetett. De olyan kecses, "áramvonalas" volt, hogy gondoltam, mégsem lehet házi galamb. Ekkor megpillantottam a lábán egy jelző gyűrűt, amelyen RO betűk, és egy négyessel kezdődő szám volt olvasható. Egy postagalamb volt.

    Közben a kis újdonsült ismerősöm ott tipegett előttem. Simogató szándékomra arrébb rebbent. Arra is gondoltam, hogy megsérülhetett, azért szállt le. De mozgásával ezt az elképzelésemet nem igazolta.

    Kiabáltam a nejemnek, hogy jöjjön gyorsan, mert ilyen szép galambot még nem látott. Kijött, és míg csodálkozott és beszélt a vendégünkhöz, bementem, és egy marék kukoricát hoztam
    a kis jövevénynek. Leszórtam elé, Ő pedig, mint aki rég nem evett, gyorsan nyeldeste a kukorica szemeket.

    Egy kis tányérba tettünk Neki vizet és abból is jókat kortyolgatott.

    Utána felrepült a házunk mögött lévő hatalmas fenyőfára. Én pedig leültem a gépem elé, és - utólag már biztosan tudom - egy megoldhatatlan feladatot akartam megoldani. Kideríteni, hogy kinek hiányzik a galamb. Nem részletezem telefonálásaimat, különböző próbálkozásaimat. Éppoly felesleges lenne, mint kutakodásaim a galamb személyét, illetve tulajdonosát illetően.

    Még két napig tartott a vendéglátás. Általában egyszer evett egy nap, de, ha kimentem az udvarra, mindig jelezte, hogy "itt vagyok!". Néha beszélgettünk, ami abból állt, hogy én beszéltem hozzá, ő pedig felváltva, hol az egyik, hol a másik szemét fordította felém.
    De mindig rám nézett. A szemembe.

    Harmadik napon is megtörtént a reggeli táplálkozás. Néhány óra múlva kimentem valami miatt az udvarra, és szememmel kerestem a Kis Barátomat. Nem találtam. Forgolódtam, hogy merre lehet? Pár pillanat múlva a második szomszéd házának kéményén megpillantottam. Ő is észre vehetett. Felrebbent a kéményről, és én még olyat, amit a galamb produkált, nem láttam. Két hatalmas hurkot irt le, szinte szárnycsapás nélkül. Bemutatva, hogyan tud repülni. Hogy milyen jó erőre tett szert az elmúlt napokban. Egy pillanat alatt közel olyan magasan volt, ahol a fecskék szoktak vadászni. Pár pillanat múlva, mint egy vadászrepülőgép, szinte zuhanva vette célba a helyet, ahol álltam, és mégis puhán landolt mellettem, a kőkerítésen. Lenyűgöző volt.

    Tipegett néhány lépést, rám nézett, és még fel sem ocsúdtam az előbbi látványtól, mikor felrebbent, és számomra - csak néhány szárnycsapást végrehajtva - hatalmas sebességgel felrepült és egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Később rájöttem. Hazament.

    Ez néhány évvel ezelőtt történt. Azóta is sokat beszélgettünk Róla, hogy miért és hogyan történhetett az a látogatás.Miért választott minket a kis Tengerész. Hiszen az utcánk mindkét oldalán kertes házak vannak, miért pont bennünket választott?

    Azt megfejtettük, hogy éhes és fáradt lehetett a Kis Vándor, valószínűleg messzi utat kellett Neki megtenni. És, hogy miért nálunk? Egy tudós az általa írt könyvben a világunk egyik hatalmas rejtélyének megfejtéséhez közelít az állatok viselkedésének vizsgálata alapján. Azt fejtegeti, hogyan tudnak meg előre különböző dolgokat az állatok. Az alapján most már tudom, legalább is gondolom, hogy az állat azt is érzi, hol fogadják szeretettel. És, ha belegondolunk, ez semmivel sem nagyobb csoda, mint az, hogy GPS nélkül közlekednek
    a világban. Meg térkép, és helyismeret nélkül. Amire mi nem vagyunk képesek.

    Ez azt is jelenti, hogy sokkal többet tudnak rólunk az állatok, mint mi azt gondolnánk. Mert tudósaink csak most próbálják megfejteni azt, amit ők, az állatok természetes módon gyakorolnak nap, mint nap. Azt is jelenti, hogy a Földet ők is sajátjuknak érzik. Sokféle állattörténetből ismerünk olyan eseteket, melyek azt mutatják, hogy Világunkat, Földünket jobban ismerik, mint mi, akik kineveztük magunkat a legértelmesebb fajnak. Ami nem baj. De, ha már ezt tettük, akkor viselkedjünk is úgy a Föld minden teremtményével szemben, mintha tényleg mi lennénk a legértelmesebbek. Szomorú viszont, hogy a hírek alapján egyre kevesebb azon élőlények száma, melyeknél értelmesebbnek mondjuk magunkat.

    Pedig ez a Föld csak úgy lehet igazi otthonunk, ha valamennyien együtt vagyunk rajta.
     
  13. Tűz*

    Tűz* Állandó Tag

    Elolvastam őket, szavaztam...és sokat sírtam. Mindenkinek lehetne egy oklevelet adni!
     
  14. GJodie

    GJodie Állandó Silver Tag

    Eredményhirdetés

    Kedves Írók és Olvasók!

    A Föld Napja tiszteletére indított irodalmi pályázat
    dobogósai a következők lettek:


    I. hely

    Bullstar

    <table class="tborder" width="100%" align="center" border="0" cellpadding="6" cellspacing="1"><tbody><tr><td class="alt2" style="padding: 0px;">50 tag köszönte meg bullstar üzenetét: </td> <td class="alt2" style="padding: 0px;" align="right" nowrap="nowrap">
    </td> </tr> <tr><td class="alt1" colspan="3"> abdullah65, agakhan, AndiC, Ann2008, biju, Borella, cathy222, cipófej, Csillagözön, csipkebogyo, daniel0201, Detiny, djpatturbi, dorotea, elke, era66, fgbn, Fikocska, Fodormenta, GJodie, HG3FCB BARBARA, Inatir, isti0122, Jaszladany, Katalin/Anyoka, Kufirc, kvéva, Lovag Erdős Anna, mamaci1, Melitta, mescalito, milkacsoki, misslaura, MissMony, Noci87, oázis, odabneri, padme, Parr, Rózsakvarc, Santane, sirkan49, sun shine, szavanna, szmargo, TH6777, Tűz*, Zeeta, Zsazsa61, Zsefyzsa


    II. hely

    Sydneyolimpia

    <table class="tborder" width="100%" align="center" border="0" cellpadding="6" cellspacing="1"><tbody><tr><td class="alt2" style="padding: 0px;">44 tag köszönte meg sydneyolimpia üzenetét: </td> <td class="alt2" style="padding: 0px;" align="right" nowrap="nowrap">
    </td> </tr> <tr><td class="alt1" colspan="3"> abdullah65, AndiC, Bandi1960, biro402, bubu, Cherrys, cipófej, Claire 959, Csillagözön, djpatturbi, dorotea, drole, elke, Elvira37, ezerszirom, GJodie, Gyertyafény, Helianto, holdon, isti0122, Jaszladany, joletanyta, Katalin/Anyoka, Kathy79, Kertes, lykae, magduskakisboci, Melitta, misslaura, molnar.imre, niki567, Noci87, odabneri, Pipcsi, smuku, sszékely, szilagyi ildiko, t.dany92, tibilantos, Tomizsu, Tónioni, Tűz*, Wisp, zucsi
    </td></tr></tbody></table>

    III. hely

    Drentys

    <table class="tborder" width="100%" align="center" border="0" cellpadding="6" cellspacing="1"><tbody><tr><td class="alt2" style="padding: 0px;">36 tag köszönte meg Drentys üzenetét: </td> <td class="alt2" style="padding: 0px;" align="right" nowrap="nowrap">
    </td> </tr> <tr><td class="alt1" colspan="3"> adni mindent, AndiC, Ann2008, atomvakond, biju, cipófej, Claire 959, Csillagözön, daniel0201, dzsozyné, elke, era66, evapatocs, Fedora, fgbn, GJodie, Grentar, hangya kató, istenajandeka9, Jaszladany, Katalin/Anyoka, kgabi0507, Melitta, misslaura, múinteoir, Noci87, posti, QuantumMeditate, sirkan49, sun shine, szanni, szmargo, TH6777, Tűz*, Wiener Walzer, Zeeta
    </td></tr></tbody></table>

    Gratulálunk a nyerteseknek, és minden pályázónak!

    Köszönjük a részvételt és a szavazatokat!


    </td></tr></tbody></table>​
     
    nmarie, Melitta és bullstar kedveli ezt.
  15. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Gratulalunk a nyerteseknek!

    Koszonet Gjodienak a a palyazat szervezojenek!
     
    nmarie, bullstar és GJodie kedveli ezt.
  16. elke

    elke Vendég

    Gratulálok a nyerteseknek. Köszönöm minden pályázónak, hogy olvashattam a gondolataikat. Külön köszönet GJodie-nak a pályázat szervezéséért.
     
  17. bullstar

    bullstar Állandó Tag

    Kedves Barátaim !

    Nagy megtiszteltetés , hogy az én pályamunkám lett méltó az első helyre.
    Elnézéseteket kell kérnem az eddigi hallgatásért, de sajnos ezúttal is az egészségi állapotom volt az ok.
    Nevezetesen ; Húsvét előtt pár nappal kaptam a szememre egy csúnya fertőzéses szaruhártya-gyulladást. Jó-pár napi kezelgetés ,csepegtetés, kenegetés után kezdett javulni a helyzet, de hosszabb nettezésre gondolni sem lehetett. Márpedig ti tudjátok,hogy nem kis munka néha betalálni ide az ajtón, még ép szemmel is.
    Ünnepek után kellett visszamennem kontrollra, ahol ismét meglepetés várt. ( Nem kellemes ,és nem díjátadás volt )
    Nem szaporítom a szót, a lényege a dolognak, hogy a vizsgálat eredménye egy kezdődő szürke-hályog. A műtét nem sürgős, ( mondták ) de elkerülhetetlen fél éven belül.
    Röviden ennyi a késedelmem oka.

    Még egyszer szeretném megköszönni mindenkinek a kedvességét és odaadó barátságát, had ne mondjam olvasói hűségét.kiss
    Picit már kezdem szégyenleni magam a sok díj miatt, de megvallom jól esik öreg lelkemnek.

    Külön köszönet illeti Andikát és Elkét, mert ők noszogattak írásra, tudni illik nem csak öreg pocakos ,vaksi, de még rémesen lusta is vagyok . :rolleyes:
    Melittának pedig köszönöm a sok-éves barátságát és a lavórt no meg a sodrófát :D Tapasztalataim szerint egy magamfajta vén Don Quijote -nak elkél az efféle vértezet.

    Nektek pedig Nyájas Olvasóim, sok türelmet a soraimhoz, és jó adag humort kívánok az élethez !

    M. Laurens ( bullstar )
     
    nmarie és Jaszladany kedveli ezt.
  18. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Gratulalunk a nyerteseknek, a szervezonek Gjodienak mindenert es koszonet, hogy valamennyiunknek oromet szereztetek irasotokkal.
     
    GJodie kedveli ezt.
  19. elke

    elke Vendég

    Szívből gratulálok Bullpapa és gyógyulást kívánok neked. kiss
     
  20. bullstar

    bullstar Állandó Tag

    Kedves GJodie :)
    Lányos zavaromban elfelejtettem e helyen is köszönetet mondani a szervezésért és a dijjakért. Ezt ezúttal pótolom.
    Köszönet a fáradozásodért !
     
    GJodie és Melitta kedveli ezt.
Témaállapot:
Not open for further replies.

Megosztás