A kis tölgyfa

blacktű

Új tag
A kis tölgyfa


A friss hajnali szél megajándékozta az erdő ezernyi illatával, amikor kibújt végre a földből.<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p></O:p>
Körülötte gyönyörű zöld volt a friss harmattól csillogó fű, tele szebbnél-szebb erdei virágokkal, valahonnan a magasból madarak csivitelése hallatszott.<O:p></O:p>
Ahogy magába szívta az erdő levegőjét, a napfény erejét és jobban körülnézett az erdőben, rengeteg sok fát és bokrot látott de olyat, mint ő, csak egyetlen egyet. Az viszont hatalmas volt. Vastag, repedezett kérgű, nagy támasztó gyökereket növesztett óriási tölgyfa, aki szinte hegyként magasodott mellette.<O:p></O:p>
Büszkén, tele életerővel nézett fel, a mellette álló felhőkbe nőtt tölgyfára.<O:p></O:p>
–Én is ilyen hatalmas leszek és erős – gondolta. Ellenállok mindenféle szélnek, a legdurvább vihar sem törheti ágaim, bármennyire is szeretné…<O:p></O:p>
Ahogy gondolta, úgy is lett. Egyre csak nőtt, erősödött a nagy tölgy árnyékában, s az idő múlásával egyre inkább érezte, hogy ide tartozik, Ő is az egész része, hogy nélküle talán már nem is volna teljes az erdő képe.<O:p></O:p>
Az első lombhullatás, majd a végtelennek tűnő téli álom után, elszörnyedve tekintett körbe az erdőben: A hó és a jég iszonyatos pusztítást vitt végbe a fák között. Ameddig csak ellátott, mindenfelé kitört fiatal fák, letört ágak hevertek kusza összevisszaságban a havas – sáros földön. Hálásan nézett fel az óriási tölgyfára, mert biztos volt benne, hogy amíg ő téli álmát aludta, az öreg tölgy éberen vigyázta álmát, különben ő is a tél áldozata lett volna. Próbált szólni hozzá, megköszönni a fáradozását, de hiába, a hatalmas tölgyfa nem hallotta. Azért ő beszélt hozzá és kérdezett mindenfélét, <O:p></O:p>
de az öreg tölgy, nem tudni miért, sohasem válaszolt. Egy idő után megkísérelt szóba elegyedni a közelben álló másféle fákkal is, de azok nem értették beszédét, értetlenül néztek vissza rá.<O:p></O:p>
Magányában kitalált magának egy nagyon jó játékot: Próbálta megszámolni az ágainak a számát. Szinte sohasem sikerült egymás után kétszer ugyanazt az eredményt kapni, de nagyon szórakoztató volt.<O:p></O:p>
A második téli álom után, már tisztában volt vele, hogy a tél pusztító erejét csak a legerősebbek élik túl, és valahol belül érezte, hitte, hogy Ő is közéjük tartozik. Már pontosan is meg tudta számolni az ágainak számát, amit nagy – nagy örömmel újságolt a mellette álló hatalmas tölgynek, de választ most is, mint már annyiszor, hiába várt. <O:p></O:p>
A harmadik téli álom után, már a frissen kihajtó leveleit is meg tudta számolni, bár érezte, hogy mit sem ér a tudása, ha nem mondhatja el senkinek. <O:p></O:p>
Az negyedik téli álom után, már nem számolta sem az ágait, sem a leveleit. Már nem akart dacolni semmiféle széllel, vagy viharral.<O:p></O:p>
Az ötödik téli álom után, az alsó ágai már szinte a földet söpörték. Mázsányi súlynak érezte a saját testét. Legszívesebben lefeküdt volna a földre, és elaludt volna. Talán örökre.<O:p></O:p>
Egyetlen társa, a hatalmas és néma tölgy volt. – Ha Ő nem lenne, értelme sem volna az életemnek – gondolta, és csak beszélt – csak beszélt az öreg tölgyfához, pedig jól tudta, hogy választ nem fog kapni soha.<O:p></O:p>
Egyszer csak zajt hallott.<O:p></O:p>
Örült és félt is egyszerre, mert érezte, hogy változás fog történni az életében, de még nem tudta, hogy ez a változás jó lesz–e, vagy rossz.<O:p></O:p>
Férfiak jöttek feléjük, munkás emberek. Iszonyú félelem hasított a szívébe, amikor meglátta a penge-éles fejszéket a kezükben. Nem olyan régen még a halálra gondolt, most mégis minden ízében hevesen tiltakozni próbált.<O:p></O:p>
– Még nem halhatok meg! Még semmit sem tettem, semmit sem alkottam, társam sem volt soha! Nem halljátok!? Még nem akarok meghalni! Az emberek persze nem hallották kiáltásait. Egyenesen hozzá mentek, törzsének támasztották gyilkos szerszámaikat, majd szakértő szemekkel mustrálták a mellette álló öreg tölgyet.<O:p></O:p>
– Azt már nem! Kérlek benneteket, könyörgöm! Őt ne bántsátok! Ő az egyetlen barátom. Inkább vágjatok ki engem! Nézzétek milyen erős, vagyok és egészséges! Halljátok! Inkább engem! – Kiáltozta kétségbeesetten. A munkások ügyet sem vetettek rá. Óriási lendülettel kezdték el kivágni a hatalmas tölgyet. Rémülten nézte az ágaira pattanó faforgácsokat, döbbenten és némán szívta magába a halál, gyanta illatát.<O:p></O:p>
Tehetetlenül, pusztító fájdalommal a szívében látta, ahogy egyetlen barátja, méltóságteljesen egyenes törzzsel, óriási robajjal terül el az előttük lévő kis tisztáson. <O:p></O:p>
– Ez hát a halál! <O:p></O:p>
Nem nézett föl. Hallotta a kegyetlen puffanásokat, ahogy az éles szerszámok, az előbb még a felhők alját simogató óriási tölgy testét hasították, marcangolták szét. Tudta, hogy az élete innentől kezdve teljesen meg fog változni. Elmúlt minden, ami szépet és jót jelentett számára. Elmúlt minden, amiért öröm volt az ébredés, amiért öröm volt a nappal és az elalvás. Üresnek, halálosan fáradtnak érezte magát. Úgy érezte, hogy a múltjával együtt a jövőjét is elpusztították. Nem várt és nem is akart semmit a következő napoktól, óráktól. Ha elképzelte az erdőt, a nagy tölgyfa nélkül, önmagát sem látta benne…<O:p></O:p>
Önkéntelenül is a megmaradt csonkra nézett, de ahogy odatekintett, mintha villám csapott volna belé. Csak állt némán, mert azt hitte, álmodik! Ha pedig nem álmodik, akkor csoda történt!<O:p></O:p>
Valami gyönyörű csoda.<O:p></O:p>
Egy ugyan olyan kis tölgyfát látott, mint ő, csak sokkal szebb volt, karcsúbb, lágyabb.<O:p></O:p>
Most döbbent csak rá, hogy ez a kis tölgy, nem a semmiből vagy az égből került ide, hanem mindig is itt volt. Pontosan az öreg tölgy másik oldalán.<O:p></O:p>
Ezért nem láthatták egymást…<O:p></O:p>
<O:p></O:p>
A nagyon sokadik téli álom után, a felhőkbe nőtt óriási tölgyfa, boldogan nézett maga mellé, hű társára, akivel megannyi szörnyű telet és vihart szerencsésen átéltek, akivel otthont adtak sok-sok fán élő erdei állatnak, akivel ezernyi napfelkeltét csodáltak már meg. <O:p></O:p>
Hatalmas volt és erős. Érezte, hogy nincs az a szél, ami meghajlítaná a törzsét, nincs az a vihar, ami letörhetné ágait. <O:p></O:p>
De azzal is tisztában volt, hogy a fejszés emberek egyszer újra eljönnek. <O:p></O:p>
De nem félt, mert tudta: Az Ő jövőjük az alattuk lévő kis tölgyfák, akik egyre ügyesebben számolgatják az ágaikat…<O:p></O:p>
<O:p< O:p< p></O:p<>
 
Oldal tetejére