Advent és Karácsony

E.Ágnes

Állandó Tag
Állandó Tag
:..:
Köszönöm!
Cserébe egy idézet a Karácsonyi énekből (Scrooge unokaöccsétől)

- Vannak dolgok, amikből sohasem húztam hasznot, noha megtehettem volna - ilyen a karácsonyi ünnep is! Ha a karácsonyünnep közeledett, világosan éreztem és tudtam, hogy az év legszebb időszakához értem. Mert ez az ünnep - eltekintve szent jelentőségétől és eredetétől, ha ugyan el lehet ettől tekinteni - a megértés, a szeretet, a jótékonyság áldott ünnepe volt számomra. Ünnep, amelyen férj és feleség háznépükkel együtt megnyitják szívüket és jobban érzik, mint bármikor, hogy nem önös érdek utalja őket egymásra, hanem rendeltetésszerűen lettek utitársakká az életúton, hogy kitartsanak egymás mellett a sírig! Egy morzsányi aranyat, egy ezüstszilánkocskát nem juttatott nekem soha karácsonyom és lám, mégis hiszem, hogy jót tett velem és boldoggá tett mindig! Isten áldása legyen szent ünnepén!
 

Brigi

Állandó Tag
Állandó Tag
Baja Mihály:

  • Karácsony
Te most is az vagy, áldott szent Karácsony,
Mi Betlehemben legelőször voltál:
Újjászülője a kerek világnak,
Hitünk napfénye, a szívünkben oltár.
Az angyaloknak ajkán a hozsánna
Ma is elhat a pásztorok füléhez,
s koldust, királyt vezet ma is a csillag
Az idvezítő jászol-bölcsőjéhez.
Te most is az vagy, csak mi változánk meg,
Csak nekünk ócska minden ami régi.
Nem hallgatunk az angyalok szavára,
Nem kell nekünk a csillag se, ha égi.
Mennek, mennek a pásztorok seregben,
de nem a Jézus jászol-bölcsőjéhez.
Mennek, mennek a bölcsek és királyok,
De nem az élet örök kútfejéhez.
Ó, szent karácsonyéj csillagvilága...
Ragyogj, ragyogj csak változatlan újra.
Az én lelkem csak téged vár, s tetőled
száz lidérc fény közt el nem tántorodna.
A gyermekhitnek hófehér palástját
Borítsd reám csak egy éjszakára,
És én megáldlak, síromig követlek
Ó, szent Karácsonyéj csillagvilága.
 

sztzs

Állandó Tag
Állandó Tag

József Attila: Betlehemi királyok
hangulat01.gif

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
hangulat01.gif

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.
hangulat01.gif

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.
hangulat01.gif

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

1929. dec.
 

GIGI

Állandó Tag
Állandó Tag
Oscar Wilde: A boldog herceg
- mese
Egy oszlop tetején, magasan a város tetején állt a boldog herceg szobra. Tetõtõl talpig arany borította vékony finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubint piroslott a kardja markolatán. Nem hiába csodálta mindenki. - Legalább olyan szép, mint egy szélkakas - jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy mûvészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna tette hozzá nehogy az emberek azt higgyék, hiányzik belõle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott. - Bár olyan lennél mint a boldog herceg! - sóhajtott fel a józan anya, mert nyafogott neki a kisfia, hogy hozza le neki a csillagokat. - A boldog hercegnek még álmában sem jut eszében, hogy nyafogjon valamiért. - Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog - dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta. - Olyan mint egy angyal - mondták az árva gyerekek amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta fehér kötényben. - Honnan tudjátok? - kérdezte a számtantanár. - Sose láttatok angyalt. - Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de õ hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbûvölte, hogy megállt és megszólította. - Szeresselek? - kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-meg érintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át. - Micsoda nevetséges kapcsolat - csivitelték a többi fecskék -, nincs a menyasszonynak pénze és túlságosan sok a rokona - és csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az õsz, és a fecskék elröpültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét. - Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. - És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehetõ legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy otthon ülõ teremtés - folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni - szeressen hát utazni a feleségem is! - Eljössz e velem? - kérdezte végül a nádszáltól, de ez csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. - Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. - Indulok a piramisokhoz. Isten veled! - és elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba. - Hol töltsem az éjszakát? - kérdezte. - Remélem, felkészültek a fogadásomra. Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején. - Itt fogok megszállni - kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levegõ is. - És leereszkedett egyenesen a boldog herceg lába elé. - Arany a hálószobám - mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült, de alig dugta a fejét a szárnya alá, rápottyant egy vízcsepp. - Milyen különös! - kiáltott fel. - Egyetlen felhõ sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok és mégis esik. Bizony szörnyû az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esõt, de csak puszta önzésbõl. Akkor ismét ráhullott egy csepp. - Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esõtõl sem véd meg! - kérdezte. - Keresnem kell egy jó fedeles kéményt - és elhatározta, hogy továbbszáll. De mielõtt szétnyitotta volna a szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta - de jaj, mit is látott? A boldog herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak arany orcáján. És a holdfényben olyan gyönyörû volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom. - Ki vagy te? - kérdezte. - Én vagyok a boldog herceg. - Miért sírsz akkor? - kérdezte a fecske. - Teljesen átáztattak a könnyeid. - Míg éltem és emberi szívem volt - felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabenn minden. Az udvaroncaim boldog hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha az öröm boldogság. Így éltem és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ideállítottak olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyûségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok. - Úgy, hát belül nem is arany? - jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetû észrevételt. - Messze innen - folytatta mély, zengõ hangon a szobor -, jó messze valamelyik kis utcában áll egy szomorú ház. Ablaka éppen nyitva van, és én egy asszonyt látok odabenn, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tûszúrással, mert az asszony varrónõ. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sir. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubintot a kardom markolatából? Lábamat ehhez a talapzathoz erõsítették, magam nem tudok mozdulni. - Engem várnak már Egyiptomban - mondta a fecske. - Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is, festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fûszerekkel. A nyakában halványzöld jáde-lánc van, és a keze mint a száraz levél. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú. - Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiukat - felelte a fecske. - Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kõvel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt. De a boldog herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta. - Bár nagyon hideg van - mondta -, egy éjszakára mégis maradok és a követed leszek. - Köszönöm kicsi fecske - mondta a herceg. Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubintot a herceg kardjából és a csõrébe fogva a tetõk fölé emelkedett. Elszállt a székesegyház tornya mellett ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével. - Milyen csodálatosak a csillagok - mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma. - Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra - felelte a lány -, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónõk olyan lusták. A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajó-árbocokon lengõ lámpásokat. Elszállt a gettó fölött és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyõben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz és benézett. A kisfiú lázasan hánykolódott az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyûszûje mellé a nagy rubintot. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát. - Milyen jó hûvös van - mondta a kisfiú -, most már megfogok gyógyulni - és édes álomba merült. Akkor a fecske visszaszállt a boldog herceghez és elmondta mit végzett. - Furcsa - jegyezte meg -, csöppet se fázom - pedig meglehetõsen hideg van. - Mert jót cselekedtél, azért - mondta a herceg. A kis fecske elgondolkozott ezen és aztán elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött. - Milyen rendkívüli jelenség - mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. - Fecske télen! - És hosszú levelet írt errõl a helybeli újságnak. Nagy feltûnést keltett vele, mert teletûzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett. - Ma este indulok Egyiptomba - mondta a fecske, és elõre örült az elkövetkezendõknek. Meglátogatta sorra a mûemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán. Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek. - Nocsak egy elõkelõ idegen - mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát. Amikor felkelt a hold, visszarepült a boldog herceghez. - Nem üzensz semmit Egyiptomba? - kiáltotta. Nyomban indulok - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára. - Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hûsöl ott a sás között, és hatalmas gránit trónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, és amikor a hajnalcsillag feltûnik az égen, kiszakad belõle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg - messze, messze a város túlsó szélén, látok egy fiatalembert a padlásszobában. Asztala teli van kéziratokkal, föléjük hajlik, és mellette egy talpas pohárban hervadó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tûz, és az éhség elgyengítette. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. - Vigyek neki is egy rubintot? - Sajnos nincs több rubintom - mondta a herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból való, ezer évvel ezelõtt hozták õket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelõt vesz érte és befejezi a darabját. - Drága herceg - mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni - és sírva fakadt. - Fecském, fecském kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd ahogy parancsoltam. A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába. Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetõn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását, de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörû zafírt a hervadt ibolyákon. - Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelõm küldte! Most már befejezhetem a darabomat - és sugárzott a boldogságtól.

Másnap a fecske elrepült a kikötõbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából. - Húzd meg! - kiáltották, valahányszor egy-egy láda elõbukkant. - Megyek Egyiptomba - kiáltotta a fecske, de senki sem törõdött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a boldog herceghez. - Búcsúzni jöttem - szólt fel hozzá. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára! - Tél van - felelte a fecske -, nem sokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tûz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek és tunyán bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában és turbékolva figyelik õket a rózsaszín és fehér galambok. Drága herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubint pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán. - Odalenn a téren - mondta a boldog herceg - álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufáit beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipõje, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, tedd ahogy parancsoltam. Kivájta hát a fecske a herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe. - De gyönyörû üvegcserép! - kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott. A fecske pedig visszaszállt a herceghez. - Most már vak vagy - mondta -, így hát veled maradok örökre. - Nem, kicsi fecském - mondta a szegény herceg -, menned kell Egyiptomba. - Örökre veled maradok - mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál. Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott õ idegen országokban. Mesélt a piros íbiszekrõl, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján és csõrükbe kapják az aranyhalakat. Mesélt a szfinxrõl, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent. Mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevéik oldalán és borostyán láncot visznek a kezükben. Mesélt a hold-hegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene. Mesélt az óriás zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti. Mesélt a törpékrõl, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel. - Drága kicsi fecském - mondta a herceg -, csodálatos dolgokat mesélsz nekem, de nincs csodálkozni valóbb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál. Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok ott üldögélnek a kapuk elõtt. Berepült a sötét sikátorba, és belenézett az éhezõ gyerekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt, két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze õket a hideg. - Jaj de éhesek vagyunk! - mondták. - Itt nem alhattok! - kiáltott rájuk az õr, s a két kisfiú nekivágott az esõnek. Aztán a fecske visszarepült, s elmondta a hercegnek, mit látott. - Beborítottak arannyal - mondta a herceg, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek. Az élõk azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk. - A fecske lecsipegette hát az arany levélkéket, egyiket a másik után, míg a boldog herceg tetõtõl talpig kopott nem lett és szürke. És az arany levélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tõle. Nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát. - Van már otthon kenyerünk! - kiáltották. Akkor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy. Az utcák mintha ezüstbõl volnának, úgy csillogtak és ragyogtak. A házak ereszérõl hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristály-tõr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk piros sapkában korcsolyáztak a jégen.

A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott. De annyira megszerette a herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja elõtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék. Végül érezte, hogy nem sokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhatott a herceg vállára. - Isten veled, drága herceg - suttogta -, ugye megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet! - Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba - mondta a herceg -, túlságosan hosszan idõztél itt, de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek. - Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére? Azzal ajkon csókolta a boldog herceget, és holtan hullott a lábai elé. Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejébõl, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos. Másnap kora reggel, a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren. Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra. - Uram Isten! De ütött-kopott ez a boldog herceg! - mondta. - Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel és felkapaszkodtak a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbrõl. - Kiesett a rubint a kardjából, eltûnt mind a két szeme, és aranyos külsejét is elvesztette - szolt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál! - Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok. - És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester. - Csakugyan legfõbb ideje rendeletben szabályozni, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk. És a városi írnok feljegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a boldog herceg szobrát. - Mivel hogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a mûvészetek egyetemi professzora. Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák mi történjék az érccel. - Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom. - Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felõlük, még egyre civakodtak. - Milyen különös - mondta a munkavezetõ az öntõmûhelyben. - Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítani. És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.

- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb - mondotta az Úr egyik angyalának. És az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat. - Jól választottál - szólt az Isten -, mert ez a kismadár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a boldog herceg az én aranyvárosomban dicsõít majd engemet.
 

Pancsi

Állandó Tag
Állandó Tag
Canadahun Olyan ,mint Egy Kis Csalad.
Boldog Karacsonyt!

Eljott A Nap Amit Varva-vartunk,
- Az Egen Csillagfeny Ragyog,
A Jezuska Fajat Elhoztak A Halkan
Szallo Angyalok.
- Koszonjuk Neked Edes Istenunk,
Hogy Szived Minket Igy Szeret.
- Az Angyalok Dalaval Eggyutt
Dicserjuk Neked Szent Neved!
- De-majd Ha Elmulik A Karacsony-
Akkor Is Maradj Velunk-s Mig Elunk-e -
Kis Csaladot Szeresd O Edes Istenunk.
 

GIGI

Állandó Tag
Állandó Tag
Kosztolányi Dezsõ: Szeretet

Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nõ és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedõsegédek, régi és hû
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik veszõdnek a kisfiammal.

Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan
s én még maradnék tétovázva,
talán, hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok, s pulyák fecsegnek.
Ilyesmirõl szólni nem ízléses.
Meg aztán nincs is idõnk.
De hogyha majd meghalok egyszer
s egy csillagon meglátom õket,
átintek nekik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."
 

GIGI

Állandó Tag
Állandó Tag
Hódsághy Béla: Fenyõfát vettem

Fenyõfát vettem kint a téren,
Sudár fenyõ volt, égbenõtt.
Pár gyerek fázott a fehéren
Szikrázó Jézusfák elõtt.
Kisebb, nagyobb... Az arcuk éke
Csupa piroskék rózsa volt,
S gyöngytiszta szemük szögletébe
Egy árva könnycsepp haldokolt.

A vásárt leste valahánya,
Dámát urat, ki felcsapott.
Az árus hümmög: Vigye kánya!
Én mondogatom: Drága bot!
A szót õk mint a halak, pedzik,
A kis halak a kenyeret,
S hogy állt az alku, szól az egyik:
Elviszem én az úr helyett.

A fát, fillér az ára, ötven!
Csak negyven! mond egy kis deres.
Csak húsz! Csak tíz! csattant köröttem
S már a könyök is árverez.
Nevetve mondtam nékik: Ácsi!
Nem lesz a pénzbõl így misem!
Apróka hang zokogta: Bácsi,
Egy kis kenyérért elviszem!

Egy kis kenyérért... Sírt, sikoltott,
A téren végigvert a hang.
Éreztem, fent a dómban oldott
Kötéllel zúg a nagy harang.
Nem húzza, veri félre senki,
Csak ép a mázsás döbbenet,
A könnyes Isten kéri, zengi
A kenyeret, kenyeret.
.......................................

A Karacsony csaladi unnep. De gondoljatok - ill. ne csak gondoljatok - a hajlektalanokra is. Gondolom, tobbunknek vannak negativ es pozitiv tapaszatalatai is veluk kapcsolatban. De a rosszakat karacsonytajekan ugye elfeledjuk? :) csupancsak mert adni orom...
 

Brigi

Állandó Tag
Állandó Tag
Áldás a fára
Deborah Gordon Cooper

Ebben az évszakban,
mikor az éj sötétje
hosszabb a nap fényénél,
mikor a Föld aludni tért
a hideg elől,

Advent idején,
a várakozás idején,
hadd találjuk meg a módját,
hogy a rohanásból kiszakadva
békénk lehessen,
és tágra nyithassuk
hálás szívünk.

Áldd meg a fénylő fákat,
az örökzöld mindenség jelképét,
mert hűek és változatlanok,
mint Isten szeretete.

E drága időszakban,
mikor oly dúsak az emlékek,
kérlek, akik önnön fényükkel
ragyogták be utunk,

Szeretteinket,
akik örökké szívünkben élnek.
 

Facélia

Állandó Tag
Állandó Tag
B. Radó Lili: Mit üzen az erdő?
Víg ünnepre készülődünk,
esteledik már.
Szobánkban a szép fenyőfa
teljes díszben áll.
Zöld ágain kis csomókban
puha vattahó,
tűlevél közt víg aranyszál,
fel-felcsillanó.
Itt is csillog, ott is ragyog,
mint a napsugár,
s csilingelő csöpp csengettyű
édes hangja száll,
akárcsak az erdőben a
dalos kis madár.
Csitt csak! Figyeld mit is suttog
szép fenyőfánk most neked?
-Halló itt az erdő beszél!
Sürgős fontos üzenet:
Kívánunk ma mindenkinek
szép fenyőfa ünnepet!
 

myszty

Állandó Tag
Állandó Tag
Gyenes István - Karácsonyfa


<o></o>


Szobám
sarkában a
békesség fája
zöld ruháján sok
ezernyi szín, alatta fénylő
melegségben a gyermeki világ
játszani hív. Játszani, játszani,
békében játszani gyermekem veled
hagy játsszam még, körültáncolom veled
a világot most, mikor mindenki érzelme ég.
Nézem a fámat és egyre jobban érzem a fenyő
illatát, töprengem azon, hogy milyen jó lenne, ha
örök maradna ez éjszakám. Csillagszórók a gallyak
csúcsán szórják a karácsony csillagát, béke csillagok
röpdöső fényei
szobámból
szálljatok
mind tovább.





Csatolás megtekintése 41512
 

myszty

Állandó Tag
Állandó Tag
Ismeretlen szerző - Karácsonyi himnusz

Égi kertek permeteltek
Mámorító harmatot.
Mind a mennyek daltól zengnek,
Ujjongnak az angyalok.


Köszöntsétek, szántók, rétek,
Kik most kizöldeltetek,
Fürge csorgó s ti mosolygó
Nagy hegyek, a Kisdedet.


Sírva nézi, úgy becézi
Egyszülöttét Mária,
Néz ragyogva, mosolyogva
Szűz Anyjára szent Fia.


Jön a pásztor barikástól:
Jézus szentebb aklot ád.
A Fiúnak sípot fúnak
S énekelnek eklogát.


Még a néma ócska széna,
Még a jászol is nevet,
Úgy karolja, úgy ápolja
A megváltó Kisdedet.

Ottan állván, édes álmán
Jó barmok virrasztanak,
Ráhajolnak, udvarolnak
És fel-felsóhajtanak.


A kis házra havat rázva
Rárohannak a szelek.
Jaj puhácska kis babácska
Testecskéje didereg!


Édesanyja rácsavarja
Durva pólyarongyait,
Avval ójja Alkotója
Ázó-fázó tagjait.


Lelkem vágya: Krisztus ágya
Szívem immár hadd legyen,
Testem szalma, jászol alma
S istállója kebelem.


/Sík Sándor fordítása/
 

Facélia

Állandó Tag
Állandó Tag
christmastree2.jpg

Áprily Lajos: Karácsony-est

Angyal zenéje, gyertyafény -
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? -
kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.


http://www.operationlettertosanta.com/Christmas images/christmas cards/christmastree2.jpg
 

myszty

Állandó Tag
Állandó Tag
Szent Pál Korintusiaknak írt 1. levele

Szent Pál Korintusiaknak írt 1. levele
13.

Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén
ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok
vagy pengő cimbalom.
Lehet prófétáló tehetségem,
ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat,
hitemmel elmozdíthatom a hegyeket,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.
Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt,
odaadhatom a testemet is égő áldozatul,
ha szeretet nincs bennem,
mit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny,
nem kérkedik, nem is kevély.
Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát,
nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.
Nem örül a gonoszságnak,
örömét az igazság győzelmében leli.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet nem szűnik meg soha.
A prófétálás véget ér,
a nyelvek elhallgatnak,
a tudomány elenyészik.
Most megismerésünk csak töredékes,
és töredékes a prófétálásunk is.
Ha azonban elérkezik a tökéletes,
ami töredékes az véget ér.
Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyermek,
úgy gondolkoztam, mint a gyermek,
úgy ítéltem, mint a gyermek.
De amikor elértem a férfikort,
elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben homályosan látunk,
akkor majd színről színre.
Most még csak töredékes a tudásom,
akkor majd úgy ismerek mindent,
ahogy most engem ismernek.
Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három,
de közülük legnagyobb a SZERETET.

Csatolás megtekintése 41520
 
Oldal tetejére