Advent és Karácsony
- Téma inditó kata53
- Kezdés dátuma
Na ne hujeskeggy!! Miaz hogy nem a golya hozza?!!:shock:Engem jobban érdekelne drága Pitti,hogy mit szól ahoz,hogy nem a gólya hozza a kisbabát
Ha béka nőtt a hasában, az biztos nem a topik nézegetésétől van...
A topic nezegetesetöl csak függö leszel, mint en.
Mar napok ota az elso mozdulatom: compi be, "canadahun.com" be. Ki meg semmi nem megy!!!!A topic nezegetesetöl csak függö leszel, mint en.
Már én is így vagyok vele, csak nekem az email az első mozdulatom, a canadahun-t akkor szoktam nyitvahagyni, ha itthon dolgozom. Hm-hm, lehet, hogy hamarabb kész lennék a dolgaimmal nélküle?
Hidd el akkor nagyon meglepödtem, hogy a gyerekek ilyen kis korban
Kis szkeptikus... Hát igen, biztosra akart menni!!!
végerdményben milyen logikusan és egyszerüen gondolkodnak.
Meg persze a saját javukra.
C
csocsike
Vendég
Nem akarom magam reklamozni de ez veletlenul ide illik.
Az 53-dik karacsony.
Eljott megint, eltelt egy ev es a csoda nem tortent meg. Nem lettem vallasos. Pedig szeretnek, szeretnek hinni, szeretnek olyan boldog ahitattal meredni a bibliara,a szent keresztre mint azok az emberek akik nap mint nap megsertik a biblia tanitasait. Szeretnek alszent kepmutato lenni, mert tarsadalmunkban ez a boldgsag ara. Naponta foglalkoztat ez a kerdes, figyelem az embereket a kozeli es tavoli kornyezetemet, a szombaton templomba indulok nepes, latszolag boldog csoportjat. Az egesz heti, csalasban, lopasban, hazugsagban elok nepes taborat,akik istentol varjak a feloldozast. Minden heten. Figyelem a vadlottat aki a Szent Bibliara tesz eskut, de figyelem az allamfot is aki ugyan ezt teszi. Nem ertem, ekkora ur lenne a hit? Parszor elolvastam a bibliat, tobb verzioban mert valaszt vartam a kerdeseimre, de minden csak zavarosabb lett. Szamomra tobb kerdest vet fel mint amenyit megvalaszol. Nem akarok hitetlen letemre vallasi vitakba bonyolodni, sem meggyozni vagy lebeszelni akarkit is. Ne ertsetek felre. Ilyenkor karacsony tajan mindig emlekezem. Emlekezem 1956-ra amikor nagypapaval altunk a koruton es neztuk az orosz tankokat, emlekezem az elso ovodara, ahol nemetul kellett joregelt kivanni.. De emlekezem az elmunkas-teri templomra is, ahol szepen kellett terdepelni egy oltar elott. Hogy miert? Mert mondtak.Mondtak azt is , ha csondbe leszunk es szepen figyeljuk az oltart, megjelenik a Jezuska. . Nekem sosem jelent meg. Csalodtam. Az oltaron volt kozepen egy pici ajtora emlekezteto aranyozott diszites, es ott kellett volna a Jezuskanak megjelenni. Egy 4 eves gyermek szamara nagy csalodas. Nagymama gyakran hordott oda, nem bantam, biztam benne , hogy egyszer majd elcsipjuk. Kicsit megenyhultem, amikor megtudtam , hogy ugyan ez a Jezuska hozza az ajandekokat karacsonykor, igaz ugyan , hogy sosem azt amit szerettem volna de hat akkor is kaptam valamit es egy gyermeknek az a fontos. Szuleim parttagok voltak es akkoriban a part nem tamogatta a vallasi oktatast. Szuleim megtiltottak , hogy elmenjunk a templomba.. Azert en elmentem, lopva hogy senki eszre ne vegyen . Belopodztam es megneztem azt az aranyozott kis ajtot ahol a kis Jezusnak kellett volna megjelennie. . Sosem talalkoztunk. karacsonyt, szamomra , mint gyermek, egy igazi tortura volt. Mar napokkal elotte , a keszulodes, a karacsonyfa vasarlasa a diszities. Nem szerettem. Szerettem volna az ajandekokat csak ugy spontan megkapni, de hat mindennek ara volt. Irany a Lehel piac sorbanallas halert, amit a mai napig nem eszem. Utazas nagymamahoz, mert tuzelot kellett folhordani a pincebol. Nalunk szokas volt , hogy karacsony este az egesz csalad osszejott, es az unnepi vacsora elfogyasztasa utan , kozossen bontottuk fol az ajandekokat. Azert ez szamomra egy kinzas volt. A vacsora altalaban 7 -kor volt de az ajandekok mar delutan 4-kor bekerultek a fa ala. A csomagok meretebol , sulyabol probaltam kitalalni a tartalmukat. Kulombozo kormonfont kerdeseket tettem fel a csalad tagjainak, akik persze mindenfele felrevezeto valaszt adtak . Ketsegbe voltam esve. Az ajandek ott volt, egy karnyujtasnyira, es megis olyan tavol . Meg legalabb 3 oranyira. Mindig azt mondtak, hogy meg kell varni a Jezuskat aki 7 elott nem er ide. Mar nem szerettem, a templomban is hiaba terdeltem es tettem a szam ele a mutato ujjam. Nem jott. Karacsonykor sem sikerult elcsipni. Az egesz vacsora egy tortura volt. Noszogattam a csaladot , hogy gyorsabban egyenek , de nekem is mindent meg kellett enni mert a Jezuska csak akkor jon ha ures a tanyer. .Zabaltam, a rosszulletig es mar nagyon nem szerettem a Jezuskat. Vacsora vegeztevel, kikuldtek a konyhaba vizert es kozben meghallottam a varva vart csilingelest, a biztos jelt, hogy a jezuska megerkezett . Visitva rohantam be, teptem fel a masik szoba ajtajat, hogy vegre szemtol szembe lathassam eletem megkeseritojet a Jezuskat. Megszokott, elinalt, A csalad meghatottan alta korul a karacsonyfat, en araszoltam a legnagyobb kupac ajandek fele , amikor nagymama szigoru hangja felcsattant . Alj. Megdermedtem, mi johet meg. Tragedia. Enekelni kellett . A Menybol az Angyalt. Vicsorogtam. Aztan a Kis karacsonyt. Horogtem. Vegre hozzafertem az ajandekokhoz. A csalad nem is sejtette hogy ez a karacsonyi meghitt unnep milyen negativ , mondhatni antiszocialis erzelmeket valtott ki belollem. Mert hat ugye volt egy Jezuska aki nem volt, ebbol szamomra kesobb Jezus lett, mert hat mind a ketten felcserepedtunk.Ha az ajandekokat a Jezuska hozta, akkor Anyamektol megint nem kaptam semmit. Vegyes erzelmek a szulokkel szemben. Mindig azt tanultam, hogy a Karacsony a beke es a szeretet unnepe., amikor sosem kaptam ki, amikor az egesz vilagon beke volt, es mindenki szerettel gondolt embertarsaira. Hogy en mit gondoltam a jezuskarol , azt nem reszletezem.Par evvel kesobb a kaosz csak not bennem. Felfogtam, hogy Jezust keresztre feszitettek. Persze aki nem jelenik meg a terdeplo kisgyerek elott es Karacsonykor is megszokik az meg is erdemli. Gondoltam . De hat a barlangbol is megszokott. Sokaig ,evekig nem foglalkoztam a Jezuskaval, Jezussal. Egyik Karacsony mult a masik utan. Mar nem kellett enekelni mar nem volt kiscsongo, es a csaladi vacsora sem tunt olyan torturanak.A Karacsonyi ajandekok is valtoztak, egyre tobb ruhanemu kerult kozejuk es egyre kevesebb jatek, mar elvesztette a vallasi ertelmet, legalabb is szamomra. Manapsag mar inkabb az jut eszembe , kikkel nem tudom eggyutt tolteni a karacsonyt. Soha tobbet. Az evek soran egyre tobb csaladtag tunt el, egyre tobb barattol kellet megvalni. Mondhatnam , magahoz szolitotta az Ur. Onzo dog. Nekem itt a foldon nagyobb szuksegem lenne rajuk. De ez az elet rendje, es rendnek mindig lenni kell. Megtanultam tisztelni az eloket, es szeretettel emlekezni a halottakra. Azert a Jezuskat, sosem fogom megbocsatani.
Az 53-dik karacsony.
Eljott megint, eltelt egy ev es a csoda nem tortent meg. Nem lettem vallasos. Pedig szeretnek, szeretnek hinni, szeretnek olyan boldog ahitattal meredni a bibliara,a szent keresztre mint azok az emberek akik nap mint nap megsertik a biblia tanitasait. Szeretnek alszent kepmutato lenni, mert tarsadalmunkban ez a boldgsag ara. Naponta foglalkoztat ez a kerdes, figyelem az embereket a kozeli es tavoli kornyezetemet, a szombaton templomba indulok nepes, latszolag boldog csoportjat. Az egesz heti, csalasban, lopasban, hazugsagban elok nepes taborat,akik istentol varjak a feloldozast. Minden heten. Figyelem a vadlottat aki a Szent Bibliara tesz eskut, de figyelem az allamfot is aki ugyan ezt teszi. Nem ertem, ekkora ur lenne a hit? Parszor elolvastam a bibliat, tobb verzioban mert valaszt vartam a kerdeseimre, de minden csak zavarosabb lett. Szamomra tobb kerdest vet fel mint amenyit megvalaszol. Nem akarok hitetlen letemre vallasi vitakba bonyolodni, sem meggyozni vagy lebeszelni akarkit is. Ne ertsetek felre. Ilyenkor karacsony tajan mindig emlekezem. Emlekezem 1956-ra amikor nagypapaval altunk a koruton es neztuk az orosz tankokat, emlekezem az elso ovodara, ahol nemetul kellett joregelt kivanni.. De emlekezem az elmunkas-teri templomra is, ahol szepen kellett terdepelni egy oltar elott. Hogy miert? Mert mondtak.Mondtak azt is , ha csondbe leszunk es szepen figyeljuk az oltart, megjelenik a Jezuska. . Nekem sosem jelent meg. Csalodtam. Az oltaron volt kozepen egy pici ajtora emlekezteto aranyozott diszites, es ott kellett volna a Jezuskanak megjelenni. Egy 4 eves gyermek szamara nagy csalodas. Nagymama gyakran hordott oda, nem bantam, biztam benne , hogy egyszer majd elcsipjuk. Kicsit megenyhultem, amikor megtudtam , hogy ugyan ez a Jezuska hozza az ajandekokat karacsonykor, igaz ugyan , hogy sosem azt amit szerettem volna de hat akkor is kaptam valamit es egy gyermeknek az a fontos. Szuleim parttagok voltak es akkoriban a part nem tamogatta a vallasi oktatast. Szuleim megtiltottak , hogy elmenjunk a templomba.. Azert en elmentem, lopva hogy senki eszre ne vegyen . Belopodztam es megneztem azt az aranyozott kis ajtot ahol a kis Jezusnak kellett volna megjelennie. . Sosem talalkoztunk. karacsonyt, szamomra , mint gyermek, egy igazi tortura volt. Mar napokkal elotte , a keszulodes, a karacsonyfa vasarlasa a diszities. Nem szerettem. Szerettem volna az ajandekokat csak ugy spontan megkapni, de hat mindennek ara volt. Irany a Lehel piac sorbanallas halert, amit a mai napig nem eszem. Utazas nagymamahoz, mert tuzelot kellett folhordani a pincebol. Nalunk szokas volt , hogy karacsony este az egesz csalad osszejott, es az unnepi vacsora elfogyasztasa utan , kozossen bontottuk fol az ajandekokat. Azert ez szamomra egy kinzas volt. A vacsora altalaban 7 -kor volt de az ajandekok mar delutan 4-kor bekerultek a fa ala. A csomagok meretebol , sulyabol probaltam kitalalni a tartalmukat. Kulombozo kormonfont kerdeseket tettem fel a csalad tagjainak, akik persze mindenfele felrevezeto valaszt adtak . Ketsegbe voltam esve. Az ajandek ott volt, egy karnyujtasnyira, es megis olyan tavol . Meg legalabb 3 oranyira. Mindig azt mondtak, hogy meg kell varni a Jezuskat aki 7 elott nem er ide. Mar nem szerettem, a templomban is hiaba terdeltem es tettem a szam ele a mutato ujjam. Nem jott. Karacsonykor sem sikerult elcsipni. Az egesz vacsora egy tortura volt. Noszogattam a csaladot , hogy gyorsabban egyenek , de nekem is mindent meg kellett enni mert a Jezuska csak akkor jon ha ures a tanyer. .Zabaltam, a rosszulletig es mar nagyon nem szerettem a Jezuskat. Vacsora vegeztevel, kikuldtek a konyhaba vizert es kozben meghallottam a varva vart csilingelest, a biztos jelt, hogy a jezuska megerkezett . Visitva rohantam be, teptem fel a masik szoba ajtajat, hogy vegre szemtol szembe lathassam eletem megkeseritojet a Jezuskat. Megszokott, elinalt, A csalad meghatottan alta korul a karacsonyfat, en araszoltam a legnagyobb kupac ajandek fele , amikor nagymama szigoru hangja felcsattant . Alj. Megdermedtem, mi johet meg. Tragedia. Enekelni kellett . A Menybol az Angyalt. Vicsorogtam. Aztan a Kis karacsonyt. Horogtem. Vegre hozzafertem az ajandekokhoz. A csalad nem is sejtette hogy ez a karacsonyi meghitt unnep milyen negativ , mondhatni antiszocialis erzelmeket valtott ki belollem. Mert hat ugye volt egy Jezuska aki nem volt, ebbol szamomra kesobb Jezus lett, mert hat mind a ketten felcserepedtunk.Ha az ajandekokat a Jezuska hozta, akkor Anyamektol megint nem kaptam semmit. Vegyes erzelmek a szulokkel szemben. Mindig azt tanultam, hogy a Karacsony a beke es a szeretet unnepe., amikor sosem kaptam ki, amikor az egesz vilagon beke volt, es mindenki szerettel gondolt embertarsaira. Hogy en mit gondoltam a jezuskarol , azt nem reszletezem.Par evvel kesobb a kaosz csak not bennem. Felfogtam, hogy Jezust keresztre feszitettek. Persze aki nem jelenik meg a terdeplo kisgyerek elott es Karacsonykor is megszokik az meg is erdemli. Gondoltam . De hat a barlangbol is megszokott. Sokaig ,evekig nem foglalkoztam a Jezuskaval, Jezussal. Egyik Karacsony mult a masik utan. Mar nem kellett enekelni mar nem volt kiscsongo, es a csaladi vacsora sem tunt olyan torturanak.A Karacsonyi ajandekok is valtoztak, egyre tobb ruhanemu kerult kozejuk es egyre kevesebb jatek, mar elvesztette a vallasi ertelmet, legalabb is szamomra. Manapsag mar inkabb az jut eszembe , kikkel nem tudom eggyutt tolteni a karacsonyt. Soha tobbet. Az evek soran egyre tobb csaladtag tunt el, egyre tobb barattol kellet megvalni. Mondhatnam , magahoz szolitotta az Ur. Onzo dog. Nekem itt a foldon nagyobb szuksegem lenne rajuk. De ez az elet rendje, es rendnek mindig lenni kell. Megtanultam tisztelni az eloket, es szeretettel emlekezni a halottakra. Azert a Jezuskat, sosem fogom megbocsatani.
Mikor én gyerek voltam volt egy nagy közös udvarunk,karácsony estéjén lezavarták az egész gyerek sereg apraját nagyját játszani,hogy a szülök zavartalanul készülödjenek .....voltak köztünk már felvilágosult és kevésbé felvilágosult gyerekek ezért óriási viták alakultak ki,hogy kinek van igaza....Sanyi barátom azt mondta mi most azért vagyunk az udvaron mert a szülök fent rakják a fát....persze én ellent mondtam mert Sanyinak már reflex szerü volt ellentmondani.
Erre ö azt mondta menjek fel,hogy szomjas vagyok es biztos nem engednek be ,Felmenetem csengettem,hogy inni akarok,erre kinyúlt egy kéz a résre nyitott ajtón egy pohár vízzel igyak és tünjek le az udvarra játszani Nagy gondba voltam,hogy mondom el ezt Sanyinak .
Egy darabig a lépcsöhazban tébláboltam,hogy ne tünjön fel milyen hamar végeztem,már mindenki izgatottan várt A fölényes mosoly lehervadt a Sanyi arcáról mikor azt mondtam,hogy beengedtek,söt az egész lakáson végig masíroztam és szó sincs fa díszítésröl
Egy kis lelkiismeret furdalásom volt de hát inkább hazudjak én mindhogy ilyen Sanyik azt állítsák a szüleimröl,hogy hazudnak
.....voltak köztünk már felvilágosult és kevésbé felvilágosult gyerekek ezért óriási viták alakultak ki,hogy kinek van igaza....Sanyi barátom azt mondta mi most azért vagyunk az udvaron mert a szülök fent rakják a fát....persze én ellent mondtam mert Sanyinak már reflex szerü volt ellentmondani. Erre ö azt mondta menjek fel,hogy szomjas vagyok es biztos nem engednek be
,Felmenetem csengettem,hogy inni akarok,erre kinyúlt egy kéz a résre nyitott ajtón egy pohár vízzel igyak és tünjek le az udvarra játszani Nagy gondba voltam,hogy mondom el ezt Sanyinak .Egy darabig a lépcsöhazban tébláboltam,hogy ne tünjön fel milyen hamar végeztem,már mindenki izgatottan várt
A fölényes mosoly lehervadt a Sanyi arcáról mikor azt mondtam,hogy beengedtek,söt az egész lakáson végig masíroztam és szó sincs fa díszítésröl Egy kis lelkiismeret furdalásom volt
de hát inkább hazudjak én mindhogy ilyen Sanyik azt állítsák a szüleimröl,hogy hazudnak Egy részlet a Diótörő-ből, azt hiszem, a legszebben mutatja be a gyerekek szempontjait a kérdéssel kapcsolatban:
Stahlbaum egészségügyi főtanácsos gyermekeinek december huszonnegyedikén egész nap tilos volt bemenniük a nappali szobába és még inkább az abból nyíló szalonba. Frici és Marika a hátsó szoba sarkában kuporogtak, az alkonyi sötétség egyre mélyült körülöttük, s mivel elfelejtettek lámpát vinni nekik, inukba szállt a bátorságuk. Frici titokban súgta meg húgának (aki éppen hétéves múlt), hogy a bezárt szobákból kora reggel óta különös zizegést, zörgést és halk koppanásokat hall, s a folyosón az imént sötét kis emberke - nem más, mint Drosselmeier keresztpapa - suhant végig nagy ládával a hóna alatt.
Marika örömében összecsapta a kezét, és fölkiáltott:
- Ó, vajon mi szépet csinálhatott nekünk?
Drosselmeier főtanácsos úr a legkevésbé sem volt szép ember. Inkább kicsi és sovány, arca csupa ránc, s a feje egészen kopasz, ezért szép fehér parókát hordott. Maga a keresztpapa nagy mester volt, még az órákhoz is értett. Ha a Stahlbaum-házban bármelyik beteg lett, ő nyomban ott termett, letette parókáját, levetette sárga kabátját, kék kötényt kötött, és hegyes szerszámaival megszurkálta az órát, de úgy, hogy Marikának az szinte fájt. Az óra viszont inkább meggyógyult, vidám berregésbe kezdett, ütött és zenélt az egész család legnagyobb örömére.
A keresztpapa mindig hozott valami csecsebecsét, egyszer egy emberkét, aki a szemét forgatta, s mulatságosán pukedlizett, máskor egy dobozt, kiröppenő madárkával, harmadszor meg valami mást.
Karácsonyra mindig valami különleges remekművön fáradozott, így alig ajándékozta oda, a szülők gondosan el is tették azt, nehogy baja essen.
- Ugyan mi szépet csinálhatott a keresztpapa? - kiáltott föl Marika; s Frici úgy vélte: bizonyosan egy erődítményt, mindenféle masírozó katonával, akik egzecíroznak, majd idegen csapatok jönnek, megtámadják a várat, de a katonák rájuk sütik pittegő-pattogó ágyúikat.
- Nem, nem - szakította félbe Marika -, Drosselmeier keresztpapa szép kertről mesélt, közepén nagy tóval, gyönyörű úszkáló hattyúkkal, akik kedves dalokat énekelnek. Aztán a kertből kislány jön a tóhoz, partra csalogatja, marcipánnal etetgeti őket.
- A hattyúk nem esznek marcipánt, és Drosselmeier keresztpapa nem is tud fabrikálni egy egész kertet - mordult közbe kissé gorombán Frici. - Különben sem érünk semmit a játékaival - folytatta -, mert nyomban elvesznek tőlünk mindent. Jobban örülök a papa és a mama ajándékainak. Azokat megtarthatjuk, mert azt tehetünk velük, amit akarunk.
Aztán egyre azt találgatták, mit kapnak az idén? Marika szerint Makrancos kisasszony (régi, nagy babája) ugyancsak megváltozott: minden pillanatban lepottyant a földre, egyre ügyetlenebbül, arca megtelt a csúf esések emlékeivel, ruhája meg ugyancsak foltos lett. Frici viszont arról példálózott, hogy udvari istállójából leginkább egy szép sárga ló hiányzik, hadseregének meg egyáltalán nincs is lovassága, s ezt a papa is tudja jól. Idősebb nővérük, Lujza azt mondta nekik: ha a várható ajándékokról sugdosnak, nem kell kívánni és remélni mindenfélét, hanem csöndesen várjanak arra, amit kapnak.
Marika ezen valóban elgondolkozott, de Frici így morgott magában:
"Nekem mégiscsak egy szép sárga ló meg huszárok kellenének!"
Lassacskán besötétedett. Frici és Marika egymáshoz simultak, szót se mertek szólni. Úgy érezték, mintha szárnyak rebbennének körülöttük, s mintha távolról zenét hallanának.
A falon fehér fény suhant végig.
Ebben a pillanatban ezüstcsengésű hang szólalt meg: "Kling-ling-klingling" - az ajtó föltárult, s a nagyszobából olyan ragyogás és fény ömlött, hogy a gyermekek hangosan fölkiáltottak: "Ó! Ó!" - s mintegy megmerevedve álltak a küszöbön. De a papa és mama az ajtóhoz lépett, kézen fogták a kicsiket, s így szóltak:
- Gyertek csak, gyertek...
Az ajándékok
Hozzád fordulok most, nyájas olvasó, Ferenc, József, Károly, bárhogy hívjanak is, és kérlek, idézd föl az utolsó karácsonyi asztal emlékét, az ajándékokat. Talán így megérted, miért álltak a gyerekek némán, csillogó szemmel, s miért telt annyi időbe, amíg Marika sóhajtott s fölkiáltott:
- Milyen szép! Milyen szép!
Frici néhány bakugrást tett, s ezek a legnagyobb mértékben sikerültek neki.
Úgy látszik, a gyerekek egész éven át jók lehettek, mert ennyi szép és pompás ajándékot eddig sohasem kaptak. A szoba közepén álló nagy fenyőfa telis-tele aranyozott és ezüstös almával, s minden ágból cukros mandula sarjadt. A legszebb mégis az volt a csodafán, hogy ágain száz csillagocska fénylett, saját sűrű zöldjét beragyogva.
Marika elsőnek a babákat pillantotta meg, aztán a takaros főzőedényeket és egy tarka szalagokkal díszített selyemruhát.
- Jaj de szép! Jaj de kedves! Kedves ruhácska! - kiáltozta. - És igazán, igazán fölvehetem majd?
Frici közben háromszor, tán négyszer is körülügette az asztalt, megülte a sárga paripáját, amit valóban ott talált a fa alatt fölkantározva. Leszállván róla kijelentette: bokros állat ugyan, de nem baj, elbír vele. Megvizsgálta huszárszázadát is, amely pompás vörös és aranyruhában, ezüstfegyverekkel fehér fényű lovakon feszített.
A gyermekek, amikor megnyugodtak, a képeskönyveket akarták kézbe venni, nézegetni a virágokat, tarka emberkéket, ám akkor újra csengetést hallottak. Tudták: Drosselmeier keresztpapa ajándékai most kerülnek sorra, s a fal melletti asztalhoz futottak. Az ellenzőt - sokáig rejtőzött az ajándék mögötte - gyorsan elvették.
Hát mit láttak ott a gyerekek?! Tarka, virágos, zöld gyepen pompás kastély állt, tükörablakokkal, arany tetejű tornyokkal. Harangjáték hallatszott, ajtók, ablakok tárultak föl, s látni lehetett: termeikben kicsiny, kecses urak és legyezős, uszályos ruhájú hölgyek sétálgatnak. A középső teremben, ami szinte tüzelt - annyi gyertyácska égett a csillárjain -, a harangjáték zenéjére gyermekek táncoltak kurta kabátban és szoknyácskákban. Egy smaragdszín köpenyes úr gyakran kinézett az egyik ablakon, intett és eltűnt, sőt maga Drosselmeier keresztpapa is - alig nagyobb, mint a papa hüvelykujja - meg-megjelent a kastély kapujában.
Frici az asztalra támaszkodva nézte a kastélyt, a táncoló és sétáló figurákat.
- Keresztpapa! Engedd meg, hogy én is bemehessek!
A főtanácsos szerint ez lehetetlen kívánság, ami igaz is volt, mert hogyan mehetett volna be egy palotába, ami aranytornyostul, mindenestül kisebb, mint ő maga.
Frici belátta ezt. Kis idő múlva, mivel az urak és hölgyek még mindig ugyanúgy sétáltak föl s alá, a gyermekek ugyanúgy táncoltak, a smaragdköpenyes úr ugyanazon az ablakon nézett ki, és Drosselmeier keresztpapa még mindig a kapuban állt, türelmetlenül kiáltott föl:
- Keresztpapa! Gyere ki egyszer a másik ajtón! Ott fönn!
- Azt nem lehet, Fricikém - válaszolta a főtanácsos.
- Akkor hát - mondta Frici - az a zöld bácsi, aki ott mindig kikukucskál, sétáljon a többiekkel.
- Azt sem lehet - felelt újból a főtanácsos.
- Akkor a gyerekek jöjjenek le! - kiáltotta Frici. - Közelről akarom megnézni őket.
- Ejnye no, nem lehet, ha mondom - bosszankodott a keresztpapa. - Ahogy a gépezet működik, mindennek úgy kell lenni. - Úúúúúgy? - szólt Frici elnyújtott hangon. - Azt sem lehet?! Nos hát, Drosselmeier keresztpapa, ha a te cifra kis bábuid mindig csak egy és ugyanazt tudják, nem sokat érnek. Nem törődöm velük... Nem, inkább örülök a huszároknak, akik előre is, hátra is masíroznak, úgy, ahogy akarom! És semmiféle kastélyba sincsenek bezárva!
Stahlbaum egészségügyi főtanácsos gyermekeinek december huszonnegyedikén egész nap tilos volt bemenniük a nappali szobába és még inkább az abból nyíló szalonba. Frici és Marika a hátsó szoba sarkában kuporogtak, az alkonyi sötétség egyre mélyült körülöttük, s mivel elfelejtettek lámpát vinni nekik, inukba szállt a bátorságuk. Frici titokban súgta meg húgának (aki éppen hétéves múlt), hogy a bezárt szobákból kora reggel óta különös zizegést, zörgést és halk koppanásokat hall, s a folyosón az imént sötét kis emberke - nem más, mint Drosselmeier keresztpapa - suhant végig nagy ládával a hóna alatt.
Marika örömében összecsapta a kezét, és fölkiáltott:
- Ó, vajon mi szépet csinálhatott nekünk?
Drosselmeier főtanácsos úr a legkevésbé sem volt szép ember. Inkább kicsi és sovány, arca csupa ránc, s a feje egészen kopasz, ezért szép fehér parókát hordott. Maga a keresztpapa nagy mester volt, még az órákhoz is értett. Ha a Stahlbaum-házban bármelyik beteg lett, ő nyomban ott termett, letette parókáját, levetette sárga kabátját, kék kötényt kötött, és hegyes szerszámaival megszurkálta az órát, de úgy, hogy Marikának az szinte fájt. Az óra viszont inkább meggyógyult, vidám berregésbe kezdett, ütött és zenélt az egész család legnagyobb örömére.
A keresztpapa mindig hozott valami csecsebecsét, egyszer egy emberkét, aki a szemét forgatta, s mulatságosán pukedlizett, máskor egy dobozt, kiröppenő madárkával, harmadszor meg valami mást.
Karácsonyra mindig valami különleges remekművön fáradozott, így alig ajándékozta oda, a szülők gondosan el is tették azt, nehogy baja essen.
- Ugyan mi szépet csinálhatott a keresztpapa? - kiáltott föl Marika; s Frici úgy vélte: bizonyosan egy erődítményt, mindenféle masírozó katonával, akik egzecíroznak, majd idegen csapatok jönnek, megtámadják a várat, de a katonák rájuk sütik pittegő-pattogó ágyúikat.
- Nem, nem - szakította félbe Marika -, Drosselmeier keresztpapa szép kertről mesélt, közepén nagy tóval, gyönyörű úszkáló hattyúkkal, akik kedves dalokat énekelnek. Aztán a kertből kislány jön a tóhoz, partra csalogatja, marcipánnal etetgeti őket.
- A hattyúk nem esznek marcipánt, és Drosselmeier keresztpapa nem is tud fabrikálni egy egész kertet - mordult közbe kissé gorombán Frici. - Különben sem érünk semmit a játékaival - folytatta -, mert nyomban elvesznek tőlünk mindent. Jobban örülök a papa és a mama ajándékainak. Azokat megtarthatjuk, mert azt tehetünk velük, amit akarunk.
Aztán egyre azt találgatták, mit kapnak az idén? Marika szerint Makrancos kisasszony (régi, nagy babája) ugyancsak megváltozott: minden pillanatban lepottyant a földre, egyre ügyetlenebbül, arca megtelt a csúf esések emlékeivel, ruhája meg ugyancsak foltos lett. Frici viszont arról példálózott, hogy udvari istállójából leginkább egy szép sárga ló hiányzik, hadseregének meg egyáltalán nincs is lovassága, s ezt a papa is tudja jól. Idősebb nővérük, Lujza azt mondta nekik: ha a várható ajándékokról sugdosnak, nem kell kívánni és remélni mindenfélét, hanem csöndesen várjanak arra, amit kapnak.
Marika ezen valóban elgondolkozott, de Frici így morgott magában:
"Nekem mégiscsak egy szép sárga ló meg huszárok kellenének!"
Lassacskán besötétedett. Frici és Marika egymáshoz simultak, szót se mertek szólni. Úgy érezték, mintha szárnyak rebbennének körülöttük, s mintha távolról zenét hallanának.
A falon fehér fény suhant végig.
Ebben a pillanatban ezüstcsengésű hang szólalt meg: "Kling-ling-klingling" - az ajtó föltárult, s a nagyszobából olyan ragyogás és fény ömlött, hogy a gyermekek hangosan fölkiáltottak: "Ó! Ó!" - s mintegy megmerevedve álltak a küszöbön. De a papa és mama az ajtóhoz lépett, kézen fogták a kicsiket, s így szóltak:
- Gyertek csak, gyertek...
Az ajándékok
Hozzád fordulok most, nyájas olvasó, Ferenc, József, Károly, bárhogy hívjanak is, és kérlek, idézd föl az utolsó karácsonyi asztal emlékét, az ajándékokat. Talán így megérted, miért álltak a gyerekek némán, csillogó szemmel, s miért telt annyi időbe, amíg Marika sóhajtott s fölkiáltott:
- Milyen szép! Milyen szép!
Frici néhány bakugrást tett, s ezek a legnagyobb mértékben sikerültek neki.
Úgy látszik, a gyerekek egész éven át jók lehettek, mert ennyi szép és pompás ajándékot eddig sohasem kaptak. A szoba közepén álló nagy fenyőfa telis-tele aranyozott és ezüstös almával, s minden ágból cukros mandula sarjadt. A legszebb mégis az volt a csodafán, hogy ágain száz csillagocska fénylett, saját sűrű zöldjét beragyogva.
Marika elsőnek a babákat pillantotta meg, aztán a takaros főzőedényeket és egy tarka szalagokkal díszített selyemruhát.
- Jaj de szép! Jaj de kedves! Kedves ruhácska! - kiáltozta. - És igazán, igazán fölvehetem majd?
Frici közben háromszor, tán négyszer is körülügette az asztalt, megülte a sárga paripáját, amit valóban ott talált a fa alatt fölkantározva. Leszállván róla kijelentette: bokros állat ugyan, de nem baj, elbír vele. Megvizsgálta huszárszázadát is, amely pompás vörös és aranyruhában, ezüstfegyverekkel fehér fényű lovakon feszített.
A gyermekek, amikor megnyugodtak, a képeskönyveket akarták kézbe venni, nézegetni a virágokat, tarka emberkéket, ám akkor újra csengetést hallottak. Tudták: Drosselmeier keresztpapa ajándékai most kerülnek sorra, s a fal melletti asztalhoz futottak. Az ellenzőt - sokáig rejtőzött az ajándék mögötte - gyorsan elvették.
Hát mit láttak ott a gyerekek?! Tarka, virágos, zöld gyepen pompás kastély állt, tükörablakokkal, arany tetejű tornyokkal. Harangjáték hallatszott, ajtók, ablakok tárultak föl, s látni lehetett: termeikben kicsiny, kecses urak és legyezős, uszályos ruhájú hölgyek sétálgatnak. A középső teremben, ami szinte tüzelt - annyi gyertyácska égett a csillárjain -, a harangjáték zenéjére gyermekek táncoltak kurta kabátban és szoknyácskákban. Egy smaragdszín köpenyes úr gyakran kinézett az egyik ablakon, intett és eltűnt, sőt maga Drosselmeier keresztpapa is - alig nagyobb, mint a papa hüvelykujja - meg-megjelent a kastély kapujában.
Frici az asztalra támaszkodva nézte a kastélyt, a táncoló és sétáló figurákat.
- Keresztpapa! Engedd meg, hogy én is bemehessek!
A főtanácsos szerint ez lehetetlen kívánság, ami igaz is volt, mert hogyan mehetett volna be egy palotába, ami aranytornyostul, mindenestül kisebb, mint ő maga.
Frici belátta ezt. Kis idő múlva, mivel az urak és hölgyek még mindig ugyanúgy sétáltak föl s alá, a gyermekek ugyanúgy táncoltak, a smaragdköpenyes úr ugyanazon az ablakon nézett ki, és Drosselmeier keresztpapa még mindig a kapuban állt, türelmetlenül kiáltott föl:
- Keresztpapa! Gyere ki egyszer a másik ajtón! Ott fönn!
- Azt nem lehet, Fricikém - válaszolta a főtanácsos.
- Akkor hát - mondta Frici - az a zöld bácsi, aki ott mindig kikukucskál, sétáljon a többiekkel.
- Azt sem lehet - felelt újból a főtanácsos.
- Akkor a gyerekek jöjjenek le! - kiáltotta Frici. - Közelről akarom megnézni őket.
- Ejnye no, nem lehet, ha mondom - bosszankodott a keresztpapa. - Ahogy a gépezet működik, mindennek úgy kell lenni. - Úúúúúgy? - szólt Frici elnyújtott hangon. - Azt sem lehet?! Nos hát, Drosselmeier keresztpapa, ha a te cifra kis bábuid mindig csak egy és ugyanazt tudják, nem sokat érnek. Nem törődöm velük... Nem, inkább örülök a huszároknak, akik előre is, hátra is masíroznak, úgy, ahogy akarom! És semmiféle kastélyba sincsenek bezárva!
[SIZE=+1] Hinni kell [/SIZE]
Karácsonykor mindenki gyerek lesz,
Karácsonykor mindenki örül,
Mindenki új ajándékot kérhet,
Mindenki elfér a fa körül.
Krampuszokat is mindenki láthat
Sürögnek, forognak, ahogy kell:
Figyelik, hogy jók vagyunk vagy rosszak,
S mennek Mikuláshoz a hírrel.
A hóesést is megcsodálhatjuk mind
A hegyeken új, fehér takaró
Ünneplőbe öltözik a világ
S ezüstszín a holdfényben a hó.
Mindenki átélheti Szenteste
Hogy ajándékra várni mily csodás
Karácsonykor mindenki gyerek lesz,
Csak hinni kell, és nem kell semmi más.
Jan Miller Girando
Karácsonykor mindenki gyerek lesz,
Karácsonykor mindenki örül,
Mindenki új ajándékot kérhet,
Mindenki elfér a fa körül.
Krampuszokat is mindenki láthat
Sürögnek, forognak, ahogy kell:
Figyelik, hogy jók vagyunk vagy rosszak,
S mennek Mikuláshoz a hírrel.
A hóesést is megcsodálhatjuk mind
A hegyeken új, fehér takaró
Ünneplőbe öltözik a világ
S ezüstszín a holdfényben a hó.
Mindenki átélheti Szenteste
Hogy ajándékra várni mily csodás
Karácsonykor mindenki gyerek lesz,
Csak hinni kell, és nem kell semmi más.
Jan Miller Girando
Csendbe csengő, halkan tovahangzó és dagad a mélyből új harangszó, hozzon neked örömöt és békét.
"amelyik családba gyermek érkezik az arcokra szelíd mosoly költözik hozzánk isteni gyermek született ünnepeljük mint az ÉLETET.
"
" A szeretet az, ami karácsonykor a szobában van. Ha egy pillanatra abbahagyod az ajándékok kicsomagolását, akkor lehet meghallani."
Igazi lelkünket akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre. (József Attila)
Az ünnephez nem kell más. csak egy kis fenyőgally, néhány masni, és Te. Az ünnepnap maga az ünnep.
Néha a legapróbb családi hagyományok szülik a legdrágább emléket.
Amikor jelek lepik el a mennyet,álmunkból kelni itt az óra már. De ha hozzám jössz, pedig megüzented, angyalod mégis álomban talál.
Angyal zenéje, gyertyafény-kincses kezem hol lett szegény? Nem adhattam ma semmi mást, csak jó, meleg símogatást. (Áprily Lajos)
Mert mindenki jó lehet, aki látja a jelet,- Aki hinni akar, hisz, és látja a Kisdedet.
Hasonló témák
