Akiket mindig szivesen olvasunk, vers, novella

JeepCKing

Állandó Tag
Állandó Tag
Bízzon bennünk, Joe bácsi!

Az öreg Joe bácsi ott feküdt a kórtermében, és mit sem sejtett abból, ami hamarosan bekövetkezik. Pár napja érkezetett egyszerű panaszokkal, de bent tartották megfigyelés céljából pár napra. Ez nem nagyon tetszett neki, de hát ebben a világban az orvos az úr...

Két nappal később, korán reggel nővérek jöttek be hozzá a kórterembe, és közölték vele; eljött az idő, hogy megkezdjék a műtétet. Joe bácsi értetlenül állt, és alig tudott megszólalni a megdöbbenéstől.
- Milyen műtétre visznek engem?
- Jajj, Joe bácsi! Ne csinálja már. Hát az agyműtétre amiért ide befeküdt hozzánk. - mondta neki a nővér.
- Miről beszél? Nekem nincs semmi bajom az agyammal, az én fejem teljesen rendben van. Itt már azt is megműtik, aki egészséges? Milyen hely ez? - fakadt ki értetlenül Joe bácsi.
- Ne vitatkozzon velem Joe bácsi. A kórlapájára rá van írva, hogy a maga koponyáját fel kell nyitni, különben belehalhat a betegségébe.
- Felnyitni a koponyámat? Na ne szórakozzon velem. Ugye ez most csak valami rossz tréfa?
A nővérek nem is válaszoltak, csak elkezdték Joe bácsit felöltöztetni a steril ruhába, aki ekkor döbbent rá, hogy ez nem csak egy rossz tréfa. Ez halálosan komoly, és most az - amúgy egészséges - fejét fűrész alá viszik.
- Álljanak meg! Nekem nincs semmi bajom, engem nem fognak megműteni. Én csak egyszerű panaszokkal érkeztem ide, nyilván valami félreértés történt. Nem hagyom, hogy megöljenek, mert valaki szarul végzi a munkáját!
És Joe bácsi vadul tiltakozni kezdett, és már fizikailag is határozottan védekezett. Az egyik nővér ekkor elszaladt, hogy hívjon egy orvos, mert ez így nem fog menni. Az orvos, tudván Joe bácsi tiltakozásáról, egy lónak való adag nyugtatóval tért vissza, és elhatározta, hogy ha kell, használja is a fegyverét. Amikor betoppant a kórterembe, Joe bácsi épp a veterán katonákat meghazudtoló állóharcot folytatott az életére törő nővérekkel.
- Elég legyen! - kiáltotta el magát az orvos, majd nyugodtabban folytatta - Mi a probléma Joe bácsi? Talán nem akar élni?
- Dehogynem! Nagyon is élni akarok. Ezek a nővérek azt állítják, fel kell nyitni a koponyámat, mint holmi konzervdobozt, mikor nekem nincs is semmi bajom. Hogyne akarnék élni. Maguk nem akarják, hogy éljek...
- Joe bácsi! Magának nagyon komoly betegsége van, és ha nem műtjük meg, biztosan meghal pár napon belül...
- Ne szórakozzon itt velem. Enyhe rosszulléttel jöttem be ide, és csak megfigyelésre tartottak bent. Nincs nekem semmi komoly betegségem, ez csak valami tévedés lehet. Menjen, és vizsgálja ki az ügyet, mielőtt megöl! Nem fogom hagyni, hogy megműtsenek. Nekem vannak jogaim is, tudja?
- Ebben az ügyben magának semmi joga nincsen! - mondta keményen az orvos, majd folytatta - ez életmentő műtét, és nincs joga felülbírálni az orvosok döntését. Ha azt mondták, magát meg kell műteni, vagy meghal, akkor meg is fogjuk műteni. Ehhez akár rendőr segítségét is igénybe vehetjük...
- Csodálatos egy rendszer ez, mondhatom. De miért nem hajlandó megérteni, hogy nekem semmi bajom? Foglalkozzanak azokkal, akik tényleg betegek, és hagyjanak engem békén. Nekem semmi bajom! Ne akarjanak megölni!
Ezt szegény Joe bácsi már olyan elkeseredetten mondtha, hogy az orovos szíve megesett rajta, és nem nyugtatózta tele. Sőt, még a hangnemen is változtatott, hiszen ő is csak egy érző ember...
- Kedves Joe bácsi. Nyilván azért van ez így, mert magának a fejében van a betegség, és nyilván befolyásolja az ítélőképességét. Higyje el, ha az orvosok azt mondták; magát műteni kell, akkor az úgy is van. Talán maga elfelejtette, vagy a nincs teljesen tudatánál, de kérem ne vitatkozzon. Hiszen itt mindenki csak jót akar magának. Azért vagyunk, hogy megmentsük az életét. Kérem... bízzon bennünk.
- Hát, ha maga mondja. Most teljesen összezavarat. Lehet, hogy tényleg bolond vagyok?

Fél órával később Joe bácsi már az altatóorvos kifinomult szakértelmének köszönhetően úgy aludt, mint akit tarkón vágtak. Ott feküdt a műtőasztalon zöld lepellel letakarva, és várta, hogy a csontfűrész a koponyájába hatolva léket vágjon azon, és utat engedjen az évszázad talán egyik legnagyobb orvosi tévedésének...

A műtét véget ért, és Joe bácsi minden paramétere arra utalt, hogy sikeres volt. Visszavitték a kórterembe, ahol pár óra múlva ébredezni kezd majd. Legalábbis így kéne lennie, de nem ez történt. Joe bácsi sajnos nem tudhatta meg sohasem, hogy milyen sikeres volt a műtét, mert pár órával később örök álomra szenderült.

Ezt követően nagy felbolydulás lett úrrá a kórházon, ugyanis hamarosan kiderült, hogy Joe bácsi nem volt teljesen hülye. Ő tudott valamit, de nem hittek. Kiderült, hogy őt valóban nem kellett volna megműteni, s halálát kizárólag ennek a cseppet sem elhanyagolható orvosi tévedésnek köszönheti. Valaki nagyot tévedett itt, és ez hamarosan ki is fog derülni. De vajon ki vigye el a balhét? Hogyan magyarázzuk ezt meg? Teljes volt a káosz, és mint ahogy az lenni szokott, az ügy hamar kiszivárgott, és a sajtó, a média botrányt szimatolt. Napokig erről szóltak a műsorok mindenhol, de ez már Joe bácsin nem segíthetett. Hiába vizsgálják ki az ügyet, Joe bácsit az már nem hozza vissza... Joe bácsi ettől már nem lesz boldogabb...

De a felmerülő kérdés jogos... vajon hány Joe bácsi van a világon?...

2004. július
 

JeepCKing

Állandó Tag
Állandó Tag
Kutya világ!

Ott ült a sarokban összekuporodva, s minden egyes neszre, mozdulatra megrezzent. Félt. Iszonyatosan félt. Nem rég került ide, s még nem tanult meg újra bízni. Ott ültem tőle néhány méterre, és halkan beszéltem hozzá. Olyan halkan, hogy még én is alig hallottam. Ő nézett rám a szeme sarkából sandán, de nem mert felém mozdulni, akárhogy is hívtam. Csak nézett rám fejét lógatva. Én próbálta felé közeledni, próbáltam bebizonyítani, hogy nem akarom bántani, de ő a legapróbb mozdulatomra is egyre csak beljebb húzódott a sarokba, s hiába volt ott a fal... majd felkente magát a csempére félelmében, s közben remegett. - Mit tettek veled? - kérdeztem halkan, de nem vártam választ. Csak nézett rám...

Aztán ahogy egyre csak beszéltem hozzá, és halkan nyugtatgattam, mintha félelme oldódni kezdett volna, de még így is vigyázni kellett minden mozdulatomra, nehogy megijesszem. Háromnegyed órába telt, mire sikerült úgy a közelébe férkőznöm, hogy nem szaladt, s nem húzódott el, de még mindig félt. Feje lehajtva, teste összegörnyedve teljesen, és még mindig remeg...

Megérintettem. Először megrezzent, de mikor rájött, én nem akarom bántani, akkor hagyta, se nemsokára odabújt hozzám, s látszott rajta, hogy minden egyes gyengéd érintésért hálás. Szemei most inkább a keserű boldogságtól voltak szomorúak, és ahogy rám nézett, megértettem mit akar mondani. Csak úgy szótlanul. Az a pillantás elmesélte nekem az egész életét. Hogy hányszor belérúgtak, s hányszor bántották pedig ő nem ártott senkinek. Ő csak szeretett, s cserébe ezt kapta; megvetés, gyűlölet, fizikai bántalom. Megértettem, hogy miért nem képes újra bízni, hogy miért rezzen meg minden apró mozdulatra, s azt is megértettem, hogy most miért szomorú, mikor én csak szeretet adok neki. Azt akarta mondani, hogy most nagyon jó neki, de már olyan sokszor megtörtén ez, hogy nem tudja elhinni, hogy igaz. Annyiszor szerették már, és oly sokszor történt már meg a varázslat egy gyengéd érintéssel, de... de mindig el is múlt a pillanat, és jött a rideg valóság; becsapták. De miért? Miért csapták be? Kérdezte ezt folyamatosan, de válasz soha nem jött, és most már nem képes mindezt elfelejteni, nem képes hinni az új csodában... De most mégis olyan jó... De mi lesz holnap? És holnapután?... De erre én sem tudtam neki megnyugtató választ adni...

Néztem ezt a szerencsétlen állatot a menhely rácsain keresztül, és nem voltam képes felfogni, hús-vér ember, akiben szív dobog, hogy képes ilyet tenni? Hogy képes az állatot egy cigarettacsikknek nézni, amit, ha elszívott, és kedvére tett, már nem kell, el lehet taposni, és ott felejteni az utca kövén. És hogyan lehet az, hogy ezen sokan már meg sem lepődünk... meg sem botránkozunk? És ismét az állatra néztem. Alig lehetett egy éves. Épp az a kor, amikor elkezd felnőni, és már nem az a cuki kis szőrpamacs, ami megtetszett nekünk... épp az a kor, amikor az állatnak elkezd saját személyisége, akarta lenni... és akkor sokan rájönnek, hogy ők ezt nem akarták valójában, és csak úgy kieresztik az utcára... vagy még rosszabb...

De kérem, az állat majdnem olyan, mint egy gyerek... nevelni kell, etetni, orvoshoz vinni, tisztán tartani és szeretni! És mégis sokak számára oly normális dolog egy állatot kidobni az utcára. De vajon, ha a gyerekem elkezd felnőni, és már nem az cuki kiskölyök, akit imádok... és elkezd akarata lenni, elkezd szájalni... vajon akkor dobjam ki őt is? Nem! Ilyennek még a a gondolata is megbotránkoztató, és ez így helyes. Akkor kérem, most képzeljék el, hogy az az állat, akiről meséltem... az egy hat éves gyerek!

2004. július
 

JeepCKing

Állandó Tag
Állandó Tag
A kristályszobor

Nincs túl sok mindenem, amivel büszkélkedhetem mások előtt, és ez régebben sem volt másként. A sors viszont nem régiben volt oly kegyes hozzám, hogy egy véletlen folytán hozzájutottam egy gyönyörű kristályszoborhoz. Eleinte nem is voltam képes elhinni, hogy kristály. Gyanakodtam, talán üveg, vagy művészien csiszolt, majd polírozott plexi, de nem. Az idő múlásával rá kellett jönnöm, hogy igazi kincs birtokába jutottam, mert a csodás szobrocska valóban kristályból van, még hozzá a legjobb fajtából. Nagyon megszerettem tisztasága, és csodálatos valódisága miatt. Büszkén mondogattam mindenkinek, hogy micsoda nagy értékkel lettem gazdagabb, és szintén büszkén mutattam meg bárkinek, ki látni kívánta. Nagyon hálás voltam a sorsnak, hogy íly áldással ajándékozott meg, és én igyekeztem vigyázni rá, és megmutatni, hogy megérdemeltem ezt az ajándékot, és érdemes vagyok arra, hogy ezt megtartsa nekem. Leporoltam életem egyik poros polcát, és feltettem rá, majd szép lassan az életem részévé vált a kristályszobor, és már nem tudtam elképzelni egyetlen napot sem anélkül, hogy különös varázsának ne adózzak őszinte, mély tisztelettel. A kristály egyik sajátos adottsága viszont, hogy nagyon érzékeny mindenféle külső hatásra, így igyekeztem vigyázni rá, nehogy megsérüljön, mert akkor vége a varázsnak. Rendszeresen levettem a polcról, és a hétköznapok alatt rárakódott szürke port letisztítottam róla, hogy aki megnézi, mindig makulátlanul tisztának láthassa, mert nem hagyhattam, hogy emberi szem ne káprázzon tőle...

De mint azt már az életben megszokhattam, ez így túl szép, hogy igaz legyen. Egy nap, mikor épp le akartam venni a polcról, hogy leporoljam, meglepetten láttam hűlt helyét. Szomorúan hajtottam le fejem, s ekkor vettem észre, hogy ott hever a hideg kövön. Egy óvatlan pillanatban leeshetett a polcról...
Szívembe belehasított a fájdalom, s aggódva hajoltam le érte. Azonnal elkezdtem átvizsgálni, hogy nem-e esett baja, s egy vékony kis hajszálrepedést vettem észre rajta. Ekkor elöntött a méreg, s hirtelen visszahajítottam a porba - nem lehet igaz! Így már nem ér semmit! - gondoltam először ezt...

De miközben mérgemben visszalöktem a porba, agy apró, alig látható kis szilánk levált a repedés széléről, s hiába kerestem, hiába kutattam, nem találtam sehol sem, hogy visszaragasszam helyére - Oh, én ostaba - átkoztam forró fejem, amiért ilyet tettem egy ilyen tiszta ajándékkal, ahelyett, hogy gyorsan leporoltam volna, és visszatettem volna a helyére. De most már minden igyekezetem hiába, a csorba már megmarad. Szomorúan, önmagam hiányosságának tudatában próbáltam letisztítani róla port, és visszatettem helyére. Aztán leültem, és mélyen magamba néztem, s arra is rá kellett jönnöm, hogy ez a szobor nem tett semmit, csak állt ott a polcon, s mégis... s mégis ennek köszönhetően oly sokat tett értem. Hiszen mióta ő van, azóta érzem, hogy van mire büszkének lennem, s azóta van, hogy az emberek elismerik; olyan dolog birtokában vagyok, aminek sokan mások soha nem is lesznek, s ahelyett, hogy ezért hálát zengenék az égnek, még ezért az apró kis hajszálrepedésért is egyből a porba taszítottam...

Azt hiszem, ezt nevezik önzésnek, s megint... most - hogy papírra vetem soraimat - kell rájönnöm, azt is neki köszönhetem, hogy erre ráébredtem... S még másra is rá kellet jönnöm...

Rá kellett jönnöm arra is, hogy ettől még nem veszített értékéből semmit sem, sőt! Hány, és hány egyforma kristályszobor létezhet a világban tucatszám... De az enyém... az enyém mostmár különbözik, most már egyedi darab, mert biztos, hogy senkinek sincs olyan szobrocskája, melyen pont ott, pont olyan repedés van, mint az enyémen. Rájöttem, hogy ettől lett igazán az enyém. Csak az az átkozott csorba ne lenne, melyet én okoztam...

2004. május
 

bojtorjan

Állandó Tag
Állandó Tag
Hazam, hazam


Hazam, hazam, édes hazam, bar csak hatarjaid latnam ...

Szép hazamban voltam nem rég
Szép tajain gyönyörködék
Beszélgettem füvel s faval
Megcsodaltam embertarsal

Nemfelejtem emlékem varazsat
Mert hallom a fenyvesek suhogasat
Nagyon faj a szivem érte
Mert hazam mar ujra emlékutra tér-e.

Idegenben, 2004. augusztus 23
 

Árvai Emil

Állandó Tag
Állandó Tag
Árvai Emil: Gyógyíthatatlan

Árvai Emil:

GYÓGYÍTHATATLAN

Csapdából szabadult állat
sebeit nyalogatja.

(Nem tudja, mi az: bocsánat;
nem is foglalkoztatja.)

Egész éjszakát átvonít.

Mindig csapdával álmodik.
 

prof

Állandó Tag
Állandó Tag
A néma éjek földje

Távol harang kondulása
Ül a tájra…elenyészik…
Foszlott szélű felhők táncát
Néma ikonarcok nézik.
Úgy lopódzik most az este,
Mintha tolvajúton járna,
S bíborszínű varázslattal
Ráborul Pannóniára.

Csillagtalan itt az éjjel,
Szőrzsák az ég, és hontalan
Bitang a Hold lávaarca.
Lassan halkul minden zajba’
Nyughatatlan életharca,
S Csend lesz…halotti némaság.

Csak a hűvös éji szellők
Élednek olykor s mormolják
Egy rozsdás pléhkrisztus előtt
Halkan…az Úrnak Imáját.
 

Árvai Emil

Állandó Tag
Állandó Tag
sógorom (amatőr) verse

Kerekes Ernő:
Kettes számú zsoltár


A galaxis-rendszerek előtte
csillogó porszemként lebegnek.
Tekintete gondosan követi,
ahogyan halad a fény.
Lágyan végigsimítja
a végtelen idő fonalát.

Egyszer csak megáll, leguggol.
Megdermedt bogarat talál.
Tenyerében lehelgeti,
amíg az lassan életre kel, felenged,
hálás kört repül
halk zümmögéssel.

Én vagyok az.
 

Árvai Emil

Állandó Tag
Állandó Tag
Árvai Emil: Betlehem

Árvai Emil:

Betlehem

Jöttek a bölcsek, királyt kerestek;
rá is találtak - hajléktalanul.
Istállót melegre barmok leheltek.
Csillagot ringatott égi azúr.

----------------------------------------------------------
Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet!
 

Árvai Emil

Állandó Tag
Állandó Tag
Árvai Emil: Katasztrófa

Katasztrófa
Hallod a híreket: több ezer ember
távol Ázsiában...
Ki tudja, hányan
haltak meg, tűntek el
lettek sebesültek, hajléktalanok,
özvegyek, árvák...
Nem tudni számát,
egy biztos: gyászolni megvan az ok.
Messze bár tőlünk e felhő,
mégis oly nagy, hogy árnyéka
egészen idáig eljő,
vezércikk, főtéma,
képzelni rettentő...
Pár percig komorabb; tán kissé komolyabb lettél ma.
(2004.XII.27.)
 

Árvai Emil

Állandó Tag
Állandó Tag
Árvai Emil: Múló idő

Árvai Emil:

Múló idő

Eltelt az év. A régi naptárt
újra cseréljük. Mondják: feledd
mi rossz volt, nem lehet
nyögni több éven át
múlt terhét, szorongásait.
Mondani könnyű - gondolod,
s fürkészed, néked mit hozott
örömöt-bánatot, mit tanít
a most jelen még, holnap emlék;
lettél-e jobb, bölcsebb;
titokban ezt szeretnéd,
beérni, nem botolni többet:
másoknak egyszer lehetsz még
emlék te is.
...Ha egyáltalán velünk még törődnek.
--------------------------------------------
Boldog Új Évet Kívánok!
 

ORCA17

Új tag
Az út szélén

Az út szélén

Behavazott út
hol szánkó nyoma fut
Megilletődve áll
egy megvénült madár.

Csapzott tolla fénytelen
túladott a színeken.
Régen volt pompázat
Mára már káprázat.

Tűnt idők nyomába
Megkopott ruhája
Mesélne regéket
Mit ily' vén csont megélhet.

Hajnali napkeltét
Nappali verőfényt
Míg erdőnek hűsibe
Gubbasztott fészkibe.

Felhőn túl so'se járt
Félve nap sugarát
Kerülve rivaldát
Járta az út porát.

Bár szárnyasnak született
S repült is eleget
De röpte nem szárnyaló
Csak neki, varjúnak való.
 

ORCA17

Új tag
A humánumot nem lehet
pajzsként magunk elé tartani
a bűnözéssel szemben,
mert a törvényt lábbal tiprók
e pajzsot ugródeszkának használva
lépnek át a jog felett, újra meg újra...



Oly jogot...

Megfeszült énbennem
Íjként az akarat
Dönteni szeretnék
Eget és falakat!

Leráznám magamról
A józanság vasát
Tébolyba kergetném
A józanságot magát

Máglyába hordanám
A tohonya közönyt
Hogy ne legyen nyugta
Ha folyik a könny

Viharral feltépném
A lecsukott pillákat
Szóljon a riadó
A szendergő Világnak!

És átoknak súlyától
Nyögjön ki mint vétkes
De ébredjen már az is
Hogy ítélni nem képes

Mert gyengébbtől elvenni
Az erősebbik jogán
Már bocsánatos bűn lett
Az erőszakos halál?

Kevésnek bizonyul
Csak átkozni a vétkest
Bűnhődése törek
A gaztetthez képest!

Vétlenek vére
Legyen hát tanulság
Gyakorolj oly jogot
Hogy lehessen igazság!
 

ORCA17

Új tag
Tetszik ahogy "évődtök" egymással :wink: és küldök nektek még olvasnivalót:

In memoriam

Hűen írt poémát
Oly korban születve
Hol többrészben nyomor volt
S egy náció szenvedte.

Valóságnak súlyát
Nyögték a bajban
Hullottak jó fejek
Véres-komoly harcban

De tiltott volt hű eszme
A néphez e honban
Bujdosni kényszerült
Vagy sínylődni vasban

Hol cenzúra üldözte
Sok farizeus Júdás
Ott törvényes díja lett
Babér helyett rablánc

De nem félte rabigát
Fennhangon hirdette
Jőni kell új kornak!
S győzött az eszme!

A vérrel szentelt föld
Mint sírgödör, most hallgat
Hol békében nyugosznak
Kik érettünk is haltak.

Rög! Szólok hát helyetted
Dicsőitek múltat
Nem felejtünk példát
Mit elődök mutattak

Így lész hát jelképes
Koszorú hantodnak
S dalának visszhangja
Dicsőült lantodnak
 

ORCA17

Új tag
Már nagyon jó lenne, ha az alábbi pár sor aktuálissá válhatna. :?
"Unom" a gázszámlás fizimiskáját :twisted:

Békés tavasz

Télidő, szép voltál
Bár néha tán mordultál
De megőrzöm emléked
Hogy utolszor elnézlek

Kemény tél, hó-csuhád
Fagyból font jégminták
Béklyói csörrennek
Langy' szélben lebegnek

Ünneplő hóbundád
Fagyból font koronád
Langy' szél most leveti
Cseppenként temeti

Koronád lekapva
Nap csillan hajadra
Könnyezve meleget
Jégszíved megreped

Gyűrött lesz hóruhád
Dombot vet, gödröt ád
Ha fehér hó káprázat
Eltűnik, felszárad

A fekete föld anya
Mintha csak gyászolna
Jelzi ,hogy elmúltál
Frissülve ölet tár.

Hol napsugár rügyre néz
A fekete zöldbe vész
Köszöntve kikelet
Egy kis madár felnevet

A nevetés tovaszáll
S ha mindenkit megtalál
Mondjátok boldogan
Béke és tavasz van!
 

Efike

Állandó Tag
Állandó Tag
Varró Déniel

Őszi szonett

Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, nyirkos és sötét,
az Úr kihörpölé arany sörét.

Arany sörét kihörpölé az Úr,
várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, undok és vizes,
az asztalon fanyúl, leszáll az est.

Leszáll az est, az asztalon levél,
azt írja, vártalak, hová levél?
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

az asztalon pohár, levél, fanyúl.
Október van, se fény, se árpalé,
arany sörét az Úr kihörpölé.
 

intyke

Új tag
Szisztok!
szeretném veletek megosztani ezt a versem,mert ugy gondolom nektek szól.

Az emigrációban élőknek


Magyarok
Kik úgy gondoltátok
Elhagyjátok végleg
Ezt a szép országot

Elmentetek innen
Szerte a világba
Hogy más országban
Leljetek hazára

Ki ezért, ki azért
Elhagyta e földet
De mindenki vitt el
Magában egy követ

És ez a sok kő
A magyarság alapja
E kövekből lesz szikla
Nemzetünk áll rajta

Mert a magyar nemzet
Csak veletek egységes
Népünk fennmaradni
A szikla miatt képes

Szívetek hazahúz
Ezt mindnyájan tudjátok
A magyar szavakat
Ezért nem unjátok

Amíg a magyar nyelvet
Távol ápoljátok
A magyarok istene
Vidáman néz rátok

Történelmünk során
Sok magyar hont váltott
És előtte bejárt
Igen sok országot

Hazajöhetsz sokszor
Elmenned már nem kell
De akárhol élsz is
Maradsz magyar ember
 

amazonasz

Állandó Tag
Állandó Tag
Re: Versek, prozak

Szervusztok.

Szeretném megmutatni nektek, nemrégen írt novellámat, mely egyben társadalomkritika is.



Névtelen fájdalom

Hajlott hátú öregember csoszog keresztül a széles latyakos járdán. Sorstársaival mindennapos látvány, szinte hozzátartozik a kőbánya-kispesti csomópont összképéhez. Az ócska szürke kabát ólomsúlyként nehezedik erőtlen vállaira. Ráncos barna kezeivel, félig megszáradt kenyeret majszol. Sebesen zúgó folyóként özönlik körötte, a hatalmas arctalan embertömeg. Sietős léptekkel haladnak, messze néző tekintetük a semmit keresi.
László, mert így hívták, amikor még neve is volt, lassan rátámaszkodik a rozsdás korlátra, hogy könnyítsen fekélyes lábainak terhén. Sajgó tagjaiban időnként csontig hatol a fájdalom.
- Irén, kedvesem, már nem vagy itt, hogy bekötözd a lábaimat, a kukából sem kell enned többé, hiszen téged már meghívott Jézus az asztalához. - Az arcán legördülő könnycseppek, kócos barázdákat rajzolnak a bőréhez tapadt porba. Görnyedt testtartását, repedt bordái okozzák. Alig egy hete, néhány fiatal összerugdosta, amikor alvás közben rátaláltak a parkban. Könnyű préda volt, hiszen betegsége miatt, már jó ideje képtelen a védekezésre.
- Tudod kedvesem, amíg ütöttek, végig rád gondoltam. Több mint negyven évig fogtad a kezem, reménykedtem, hogy nem hagyják abba, és akkor végre újra láthatlak. Ó mennyire várom azt a napot. Emlékszel még? Milyen gyönyörű paradicsom termett a kertünkben, és te hogy szeretted, tudod, úgy frissiben leszedve. Mindig azt mondtad, „fenséges illata van”. Igen így mondtad, „fenséges”. Egész lényedből szinte áradt a szeretet. Nekem pedig minden perc ajándék volt, amit veled tölthettem. Álmomban egyik éjjel Jézus azt mondta, még nem jött el az időm. Hordoznom kell a világ szégyenét, és nap, mint nap az emberek elé kell tartanom, hogy mindenki lássa, mert eljön majd a számonkérés.
Bocsáss meg, hogy nem tudtalak megvédeni. Ahányszor csak eszembe jut az a borzalmas nap, mindig úgy érzem, meghasad a szívem. A testemet csak elvonszolom valahogy, de a lelkemben tátongó sebek kimondhatatlanul égnek, és jobban fájnak minden fekélynél vagy verésnél. Amikor az a négy férfi berontott a házunkba, egy pillanat alatt történt minden. A hatalmas ütéstől a földre estem, az egyik kigyúrt óriás pedig a hátamra térdelt. Mozdulni sem bírtam. Később valami hurokfélét raktak a nyakamra, és az asztalhoz vonszoltak. Csak ekkor láttam mit tettek veled. Egy keskeny vércsík csorgott végig az ajkadon, ahogy ájultan feküdtél a földön. A nyakadhoz egy hosszú kést szegeztek, de hiába akartam, nem tudtam megmozdulni, ezek túlságosan erősek voltak, és a hurok is szorosan tartott. Ekkor lépett be, az a jól öltözött férfi az ajtón. A drága bőrtáskát az asztalra tette, és lassú, nyugodt mozdulatokkal, papírokat vett elő, majd udvarias kimért hangon felém fordult, és ezt mondta. „Elnézést a késői alkalmatlankodásért Hammer úr, de tudja nagyon zsúfolt napom volt, és csak most tudtam időt szakítani önre. Ennek a negyednek a helyén, nagyon szép lakópark épül majd, ám ehhez sajnos szükségünk van az ön telkére is. A házat természetesen le fogjuk bontani, hiszen ezzel az elavult külsővel nem illene bele egy modern környezetbe, ugye megérti. Szeretnénk, ha aláírná az adásvételi szerződést. Nem szükséges átolvasnia, higgye el, mi mindenre gondoltunk. A feleségének viszont nem ártana egy pohár víz, úgy tűnik, kicsit nehezen lélegzik. Nyilván valamibe megbotlott szegény, és megüthette magát, amikor elesett.” - Gyermekkoromban többször megpróbáltam elképzelni az ördögöt, és mindig valami szőrös szörnyetegnek gondoltam, de most itt ült előttem, drága öltönyben, selyem nyakkendővel, arcán nyugodt mosollyal, és egy papírt tartott elém.
Szemeid még csukva voltak, de hallottam amint halk, fájdalmas hangon engem szólítasz. Apa, apa, mi történt? Nagyon fáj a fejem. Kérlek, segíts. De nem tehettem semmit. Úgy éreztem belehalok, azonnal meghasad a szívem, de a hurok, és az izmos karok a székhez szegeztek. -
„Mint említettem Hammer úr, nagyon elfoglalt vagyok, szeretném, ha megértőbb lenne, akkor hamarabb túl leszünk a formaságokon.” - Aláírtam, persze hogy aláírtam, hogy is tudtam volna elnézni, ahogyan szenvedsz
A rendőrség hamar lezárta a nyomozást. Megállapították, az ügyvéd úr éppen jókor érkezett. Ha ő, és titkára nem lettek volna itt, ebből a szerencsétlen elesésből, nagyobb baj is lehetett volna. A többi férfiről nem esett szó. Az orvos szerint, talán az ijedtség okozta sokk miatt képzelődtem, és nem tudtam felmérni, hányan is vagyunk.
Néhány hónap múlva hivatalos emberek érkeztek, kezükben egy „jogerős” végzéssel. Azt mondták, azonnal el kell hagynunk a lakást. Hiába próbáltunk tiltakozni, - „talán figyelmesebben kellene elolvasnia, mielőtt aláír egy szerződést”,- válaszolták. Eddig csak a tv-ben láttuk, mit is művel a lakásmaffia, de mindez olyan távolinak tűnt. Nehezen tudtuk elhinni, hogy a törvény képviselői, elnéznek ilyen nyilvánvaló gaztetteket. Ám éppen ők, akik a rendet hivatottak vigyázni, akiktől arra számítottunk, hogy megvédenek, itt álltak az ajtónk előtt, és azt mondták, menjünk el az otthonunkból. Mitől torzult el ennyire ez a világ. Miért hagyják, hogy a kapzsiság, acsarkodva megmarjon minden emberi értéket. Nem számít testvér, vagy barát, a szeretet szétmarcangolt tetemét pénzhegyekkel takarják el. Az emberek lassan észrevétlenül vakká válnak. Nem látják, hogy saját temetésükön ülnek tort, hogy sokak lelke már szinte rothadó szagot áraszt. „Fehérre meszelt sírok vagytok” harsognak fejemben Jézus szavai, „de belülről tele vagytok mindenféle undoksággal”. Vajon meddig tűri még a Teremtő, hogy a szépséget, és tisztaságot mocskos kezek illessék. Talán már nem is olyan sokáig.
Emlékszel az öcsémre, „mennyire sajnállak titeket” mondta, „de nekünk is csak három szobánk van. Nem tudok az asszony mellett aludni, mert akkor másnap mindig nagyon fáradt vagyok, és a gyereknek is kell egy külön szoba, hiszen már 16 éves, pedig higgyétek el, nagyon szívesen segítenék”. „A garázst talán oda tudnánk adni”, mondta Évi, az unokahúgod, „de csak néhány napra, hiszen pár hete vettünk új autót, az udvaron hamar kikezdené a rozsda az alvázat.”
Csak az iratainkat és a régi képeket vettük magunkhoz. Az egyiken Zsuzsika kezét fogod a rózsalugas alatt. Milyen szépek is voltatok így együtt, anya és lánya. Nagyon hasonlított rád, különösen a szeme, ugyan olyan kedves, meleg barna szeme volt, mint neked. Amikor elgázolta az a részeg sofőr, mindketten azt hittük, nem tudunk tovább élni. Úgy éreztük, már nincs miért. A legdrágább fénysugár, a legszebb virág, mely beragyogta életünket, nincs többé. Tudom, hogy lelkünk egy, egy darabja, vele együtt meghalt azon a napon. Milyen sok éve már ennek, de látod, még ma is belesajdul a szívem, amikor eszembe jut. Kedvesem, hiszen te már ott vagy vele. Biztosan most is olyan szeretettel fogod a kezét, mint ezen a képen. Már egy éve is van talán, hogy téged hazahívott az Úr, azóta újra együtt vagytok. A vezető mindössze hat hónapot kapott, mert az apja befolyásos ember volt. Ennyit ért ez a bájos kicsi lány a nagyuraknak,- csak ennyit ért. –
Az öreg szótlanul fogta a rozsdás korlátot. Meggyötört arcán újabb könnycseppek gördültek végig, amint görnyedten imbolygó testét megpróbálta megtartani. – Takarodj innen – taszított rajta nagyot, a szemközti árus, - részeges dög, miattad nem tudok eladni semmit. Olyan büdös vagy, hogy egyetlen tisztességes ember sem akar itt megállni miattad. – Nagyot esett a lökéstől. A fájdalom minden porcikájába belehasított. Úgy érezte képtelen felállni. Lassan, négykézláb kezdte vonszolni magát. - Tűnj már el nem érted? – Érezte, hogy a rúgástól, meleg vér csordul végig a lábán, mely az egyik gennyes fekélyből kiserkent, de már nem törődött vele. Gondolatai ismét messze jártak. -
- Langyos nyárvégi illatok töltötték meg a szeptemberi levegőt, amikor kidobtak bennünket az utcára. Úgy emlékszem, péntek volt, és tizedike. Igen. Két nap múlva, vasárnap lett volna a 47. házassági évfordulónk. Az ismerős utcák teljesen idegennek tűntek, mintha még sohasem jártunk volna itt, pedig szinte egy egész emberöltő volt mögöttünk ezen a helyen. A régi szomszédok szótlanul besiettek. Talán csak a házunk előtt álló rendőrautó, vagy a drága öltönyös nagyurak látványa riasztotta meg őket. Mindenesetre nem akartak belekeveredni. Csak mentünk kéz a kézben szótlanul. Éreztem, hogy nincs a földön még egy ember, akit így tudnék szeretni, és tudtam, hogy te is erre gondolsz. Ezt sohasem vehetik el tőlünk. Összegyűjthetik a világ minden aranyát, de a tiszta szeretetből, egyetlen halvány fénysugárra sem telik belőle. Lehet, hogy ezért dühöng annyira az ördög. Hatalmat kapott, hogy megkísértse, gyötörje az embereket. A pénzsóvár, becsvágyó lelkek pedig buzgón csatlakoznak hozzá, de egyik sem érez iránta szeretetet, csupán a kapzsiság hajtja őket. Lépteink lassan belefolytak a távoli semmibe. Nem éreztünk éhséget, sem szomjúságot, még a lábaink is súlytalanok voltak. Mintha csak a föld felett lebegtünk volna, egy könyörtelen ismeretlen világban, mely benső magányunktól, annyira távolinak tűnt. Köröttünk sietős léptekkel emberek rohantak, ám ők mindannyian mentek valahova. Bennünket pedig, egy idegen világ feneketlen gyomra készült elnyelni.
Kimerülten, szorosan összebújva aludtunk el egy padon. Az éjszaka kicsit hűvös volt, és nem volt nálunk kabát. Még szerencse, hogy a pulóvert felvettük magunkra. - A pénzünket már az első héten elrabolták tőlünk, a jegyűrűkkel együtt, amelyeket 48 évvel ezelőtt vettem, az eljegyzésünkre. Most is látom, ahogy csillogó könnyes szemekkel rámnézel. Nem számonkérőn, csak szelíden, fájdalmasan. Éreztem, amint a szívem lassan kettéhasad, és tudtam, többé már nem fog összeforrni soha. A közértből akartam lopni neked egy kiflit, mert láttam mennyire éhes vagy, de az őr észrevette, és ordítozva kihajított. A kenyeret viszont nem árultam el, hogy a szemetesből szedtem, a fél kolbásszal, mert azt akartam, hogy jóízűen edd meg. – Az október végi szelek nagyon hidegek voltak, és gyakran esett az eső is. Egyszer, amikor az egyik szálláson aludtunk, reggelre ellopták a szatyrunkat egy egész kenyérrel, és a pulóvered is benne volt. Többet nem mertünk odamenni. A novemberi éjszakákon, néha a tócsákat már vékony jégréteg fedte. Az egyik ilyen éjszaka, különösen hideg volt. Egy közért szellőzőjénél aludtunk a járdán, mert itt kiszűrődött némi meleg odabentről. Reggelre szinte tüzeltél a láztól. Pedig amíg aludtál, egy fiatalember pokrócot terített ránk, és néhány szendvicset is adott. A mentőbe engem nem engedtek beszállni, az igazolványok, amik bizonyítják, hogy házasok vagyunk, már régen nem voltak meg. Az egyik hajléktalan szálláson valamennyit ellopták tőlünk. Hallottam, amint halkan azt suttogod, szeretlek Laci, mindig is szeretni foglak. - „A kislányt majd megtalálja a kórházban, ha csak holnapra nem fog egy újat magának,” - nevetett az ápoló – „de előbb mosakodjon meg, ha emberek közé akar jönni”. Ekkor láttalak utoljára. Az orvos szerint többszörös fertőzésed volt, és az alultáplált szervezeted feladta a küzdelmet.
Az öregember lassan feltápászkodott a földről, és ólom léptekkel arrébb vonszolta magát. Meg sem hallotta az árustól feléje záporozó szitkokat. Kimért mozdulatokkal elindult a lépcsőn lefelé. A szabadban átvágott a parkon, egyenesen a kiserdő irányába. A decemberi szél süvítve kergette az apró, szúrós hókristályokat. Kukából szedett kabátján csak egyetlen gomb volt, az is az alján. A kavargó hó, így könnyen utat talált magának az ingje alá, egészen a bőréig. Fáradtan leroskadt, egy kidőlt fa nyirkos törzsére, és mit sem törődve a fergeteggel, mély álomba merült. Egész bensőjén enyhe remegés hullámzott végig, mint nyári fuvallat a lombokon, majd ernyedt teste, arccal előre, a friss puha hóba dőlt. De ezt már nem érezte. Valami hihetetlen, ragyogó fény vette körül, melyből nyugalom, béke, és szeretet áradt felé.
- Irén, kedvesem, te hogy kerülsz ide? Milyen gyönyörű, a ruhád, és te is csodaszép vagy. A gyűrű is a kezeden van, de hová tűnt a hó? Az imént még annyira fáztam, most pedig minden olyan szép. Körös-körül rengeteg illatos tarka virág, a levegő pedig bársonyosan kellemes. Az a kis szöszke melletted, igen ő a mi kicsi lányunk, megismerem. -
A mentőt egy kutyasétáltató hívta ki. A vizslája vette észre, hogy valami van a hó, és avar alatt. De már nem tudtak segíteni. Ők értesítették a hullaszállítókat .- Szitkozódva gázoltak át a sűrű havas bokrokon, a terebélyes fémtepsivel. Te is pont itt tudtál megdögleni, morogta halkan az egyik. Vigyázz, inkább húzzál kesztyűt, szólt oda a társának, a ruhája büdös, mint a dög, lehet hogy még tetves is.
Vajon hány Laci, és Irén didereg még az utcákon, megalázva, számkivetetten. „Fontos emberek,” hivatalnokok, képviselők, meddig tudtok még jóízűen falatozni a meleg tűzhely mellett? Kutyáitok csirkehúst esznek, de azok ott az után, ők emberek. Kik csalás, kik tolvonással felszámolt munkahelyek áldozatai. Vajon hány iraton lett megítélve névtelenül a sorsuk. De én hiszem, hogy egyszer mindenkinek el kell számolnia mindazzal, amit csak tett az élete során.
- Sándor Gyula
 

JeepCKing

Állandó Tag
Állandó Tag
Megváltó halál

A kis Joe épp hazafelé tartott az iskolából a városszéli lakókocsi parkbéli, valaha szebb időket is megért otthonába, hogy aztán gyorsan ledobva kopott kis hátizsákját, menjen is dolgozni a sarki fűszeres boltjába, mert e-nélkül bizony elég sovány lenne a családi kassza. Édesanyja évekkel ezelőtt meghalt, s magára hagyta őt, és mindössze hét éves kishúgát az apjukkal, aki nem épp a családcentrikusságáról híres. Így sajnos Joe-nak hamar meg kellett tanulnia, hogy az élet milyen kemény és könyörtelen tud lenni egyesekkel. Anyjuk halála előtt nagyon szépen éltek. Volt igazi otthonuk is a város belsőbb részében, s mindig mindenük megvolt. Akkor még az apjuk is más volt. Egy igazi, gyermekeiért mindent áldozó apa, de mikor a halál szép csendben eljött anyjukért a kórházba, minden megváltozott. Elkezdett inni, kártyázni, s hajtani a pillanatnyi élvezeteket, mígnem szép lassan ez a szakadt lakókocsi lett minden vagyonuk. Ennek már lassan négy éve, s életük azóta pokol. Minden nap rosszabb az előzőnél. Az apjuk szinte minden percben az alkoholban fürdik, s ilyenkor képtelen uralkodni magán. Előbújik belőle ez állat. Joe-nak így muszáj dolgoznia, és ellátni a másodlagos családfői szerepet, mit a sors osztott rá, pedig neki sem ez lenne a dolga tíz évesen. De ha nem teszi, azzal egyrészt kihívja maga ellen apja mérhetetlen haragját, másrészt lehet nem lesz mit enniük aznap este. Azt pedig nem tudná végignézni, hogy a kishúga nem eszik, így hordja a hátára nehezedő keresztet…

Késő délután volt, mikor Joe végzett a munkával. Hazafelé bement a supermarketbe, és amit csak tudott aznapi béréből, azt megvette. Nem volt ez sok, mindössze egy papírzacskónyi élelem, de ma estére elég lesz, s hogy holnap mi lesz, azért majd ráér holnap fájnia a feje. A lakókocsi felé közeledve halkabbra vette lépteit, s az ajtót is olyan lassan nyitotta ki, hogy egy örökkévalóságnak tűnt. Abban bízott, hogy apja már elaludt a cefregőzben, s ha nem ébred fel érkezésére, akkor talán lesz egy nyugodt estéjük. De hiába reménykedett. Már az ajtóból hallotta hogy odabent ordít a TV. Belépett, majd körülnézett. Apja ott terebélyesedett a szakadt kárpitú fotelban, kezében egy bontott doboz sörrel. Nem volt valami szívderítő látvány a szakadt, izzadtságfoltos atlétájában, és a lyukas zoknijában, borotválatlan képével. Látszott rajta, hogy megint olyan részeg, hogy azt sem tudja, mi folyik körülötte. A lakókocsi leginkább egy szemétdombra hasonlított. Koszos ruhák, sörös dobozok, üvegek mindenhol szerteszéjjel, a konyhának leválasztott részben pedig mosatlan edények mindenhol, s a maradék ételeken csótányok lakomáztak. A ruhákat is Joe szokta hetente egyszer bevinni a mosodába, s ha még marad ideje, akkor a konyhában is ő szokott rendet tenni…

Lerakta a konyhába a vacsorára szántakat, s benézett a szobába, hogy vajon kishúga mit csinálhat. Aludt. A TV ordított, ő meg aludt. Talán már hozzászokott. Apja is be volt kómázva, bár látszott, hogy nem alszik túl mélyen, mert a körötte repkedő legyeket folyamatosan hessegette. Joe nekilátott egy kis rendet csinálni ebben a káoszban, de mikor a ruhákat szedegette össze, véletlenül rálépett az apja lábár, aki ettől azonnal felébredt.
- Nem tudsz figyelni, hülyegyerek? – ordította el magát
- Bocsánat! – mondta halkan Joe – de még be sem fejezte, már jött is a válasz…
- Ne ugass vissza, mert agyonütlek!
Joe ismerve apját, jobbnak látta, ha nem szól többet, és inkább arrébb megy rendezkedni, de a baj azzal, hogy apja felébredt, már kezdetét vette. Joe éppen a konyhában tett-vett, mikor apja kiordított neki a fotelból:
- Hol a picsába voltál ennyi ideig?
- Dolgoztam…
- Akkor pénzt is kaptál… hozzál be egy sört, de gyorsan!
- Nincs itthon sör!
- Mi az hogy nincs? Hát mi a lófaszt vettél a pénzből? Azt mondtam, hozzál egy sört!
- De nincs itthon sör. Kevés az a pénz, amit kapok, vacsorára is alig telik belőle, és én csak kaját vettem.
- Nem érdekel a hülye dumád. Ha nincs itthon sör akkor takarodj ki és vegyél!
- Nincsen már pénzem… csak holnap lesz.
Ez volt az a mondat, amit az apja nem bírt épp ésszel felfogni. Ő, akinek csak hébe-hóba volt valami alkalmi munkája – legalábbis ő annak nevezte a seftelést – nem igazán volt a pénzügyes helyzetek magaslatán. Mérgesen kelt fel foteljából, és indult a konyhába. Joe érezte, hogy ennek az estének megint nem lesz jó vége, de már megszokta. Már régen nem félt ettől a bűzölgő hústoronytól, kit néhány éve még őszinte szívből szeretett. Megtanulta, hogy ha nem vitatkozik sokat, akkor kevesebbel is megússza, s amúgy is. Már itt volt az ideje, hisz már két napja nem kapott verést…
Apja amint kiért a konyhába, kérdezés nélkül lekevert egy hatalmas pofont a kis Joe-nak, de egy akkorát, hogy szegény majdnem lefejelte a hűtőszekrényt.
- Tanuld már meg bazd meg, hogy velem nem vitatkozol. Én vagyok az apád, én basztalak a világra. Ha én azt mondom, hogy kitakarodsz, és hozol nekem egy sört, akkor fogod magad és kitakarodsz. És ha ez nem tetszik, akkor addig foglak verni, amíg megtetszik. És most indulj, amíg jó a kedvem.
De Joe-nak eszébe sem volt elindulni. Pénze elfogyott, és tudta jól, hogy úgysem tudna venni sört, és nem is akart. Arca vörösen izzott a pofon nyomán, de egyetlen jaj szó sem hagyta el ajkát, s egyetlen könnycseppet sem hullajtott. Az elmúlt évek során megkeményedett lelke, s nem félt szembeszállni sem apjával, még ha tudta is; ő húzza a rövidebbet.
- Nem megyek sehova. Nem volt még elég mára? Nem ittál ma még eleget? Enni is kéne valamit nem? Vagy ha több sör kell, akkor többet kéne dolgoznod…
Ezzel aztán végképp magára haragította apját, aki cseppet sem törődve az erőviszonyok különbségével egy újabb hatalmas pofont zavart le Joe-nak, aki ettől a fölre zuhant.
- A kurva anyádat te kis görény! – ordította, miközben kihúzta nadrágjából a szíjat. – mi a faszt képzelsz te magadról? Hát azt hiszed, hogy ugathatsz nekem? Na majd én megtanítalak arra, mi is az a tisztelet! – majd nekiesett a földön fekvő Joe-nak a bőrszíjjal, s közben ordenáré módon üvöltözött.
- Ne bántsd Joet! – kiabálta egy vékony hang a szobaajtóból. Mary volt az, Joe kishúga, aki időközben felébredt a nagy hangoskodásra.
- Kuss legyen! – kiáltotta az apa, miközben még mindig Joe-t ütlegelte.
Mary nagyon megijedt a látottaktól, s kis kezeit tördelve sírva fakadt, és úgy kiabálta tovább:
- Ne bántsd Joe-t, apa… kérlek, ne bántsd!
- Fogd be a pofád, neked ehhez semmi közöd!
Most már Joe szemeiben is könnycseppek csillogtak. Nem azért, mert annyira fájt. A fizikai fájdalmat már megszokta. Az bántotta, hogy megint végig kell, hogy nézze ezt a húga is, aki egyre csak hangosabban sírt. Aztán egyszer csak megindult feléjük…
- Ne Mary!… Menj a szobába! – kiáltotta Joe, de már késő volt.
Mary megragadta apja egyik karját, és cibálni kezdte, miközben zokogva kántálta:
- Ne bántsd Joe-t… Hallod? Ne bántsd!
Az apa agya teljesen el volt borulva, s egy hirtelen erős mozdulattal félrelökte a kislányt. Feje nekiütődött az asztal sarkának, majd halkan a földre hullott, s nem mozdult. Ez megtörte a jelenetet. Az apa mintha megijedt volna, megtorpant, és csak nézte a nyitott szemmel heverő mozdulatlan kislányt a konyha padlóján. Joe azonnal odaugrott húgához.
- Mary, jól vagy? – de csak néma csend volt a válasz.
- Mary, hallasz engem?… Mary, kelj fel kérlek… ne csináld ezt… hallod?
De semmi válasz, Csak feküdt ott a földön, mint egy odavágott rongy. Szemei nyitva, tagjai ernyedtek. Joe megrázta gyengéden a kislányt hátha attól magához tér, s csak ekkor vette észre a padlón az apró vércseppeket, amik a tarkójából szivárogtak. Ettől nagyon megijedt, és még jobban rázni kezdte húgát, hogy keljen már fel, de mindhiába. Az apa meg csak állt. Még mindig csak révedt maga elé, mint aki fel sem fogja mi történt, majd egyszer csak megszólalt.
- Ez is miattad van te kis patkány! Ha nem ugatsz nekem, akkor ez nem történt volna meg… – de nem bírta befejezni a mondatot.
Ez már Joe-nak is sok volt. Felegyenesedett, és elindult az apja felé. Könnyes szemeiben ott tükröződött a világ összes fájdalma, s gyűlölete. Ököllel kezdte püfölni a részeget, és közben ordított:
- Gyűlöllek te állat… te rohadt disznó… miért nem te haltál meg anya helyett, te rohadék…
Az apa nem nagyon zavartatta magát. Megmarkolta fiát két kézzel, és jó erősen a sarokba hajította. – Velem kötözködsz te kis geci? Na akkor most megmutatom, milyen az, ha igazán ideges vagyok! – s elindult Joe felé ügyet sem vetve a földön heverő kislányra. Joe-ban tombolt a gyűlölet, és egyre jobban kezdett forrni benne a méreg is. Nagy nehezen feltápászkodott a földről, felkapta az asztalon heverő húsvágókést, és azzal rohant neki apjának. Minden olyan gyorsan történt. A másodpercek, mint a gyorsvonat, úgy szaladtak, majd egy mély jaj hang törte meg az eseményeket…

Joe csak állt, és nézte ahogy apja két kezével a hasából előremeredő kés nyelét markolja, majd lassan térdre ereszkedik. A vér, mint vad folyó tört utat magának, s apró kis patakokra ágazva folyt végig alkarján, majd a könyökét elérve a földre csöpögött. Szemében meglepetés tükröződött, de száját nem hagyta el szó. Hol Joe-ra nézett ijedten, hol pedig a hasából meredő késre, aztán néhány perc alatt elhagyta ereje… kezei – mik eddig görcsösen markolták a kést – elernyedtek, és teste a földre hullott.

De Joe csak állt, s nézte művét. Nem érzett sem félelmet, sem bűntudatot… nem foglalkozott haldokló apjával. Odament kishúgához, hogy ismét megpróbálja feléleszteni, de hiába. Ekkor felhúzta cipőjét, és elindult kihívni a mentőt, majd miután visszatért, letelepedett a csöppnyi test mellé, s érthetetlen motyogott hozzá, miközben még néha vetett egy-egy gyűlölettel teli pillantást épp hogy csak még szuszogó apjára. A mentő nemsokára megérkezett, és elszörnyedve néztek körül a lakásban, majd azonnal hívták a rendőröket is. A vérző apát, és a kislányt is hordágyra tették, majd mivel mindketten életben voltak még, nem várták meg a rendőrséget, azonnal elindultak a kórház felé hangosan szirénázva. Joe-t is magukkal vitték, miután közölte velük, hogy úgysem hajlandó egyedül otthon maradva várni a rendőröket. Nem fél, de neki a húga mellett a helye… ha akarják, a kórházban is megtalálják.

Útközben elmesélte a mentőorvosoknak a történteket, akik elszörnyedve hallgatták azt, majd folyton a húgáról faggatta őket – ugye nincs komoly baja, ugye életben marad? – és közben a kezeit tördelte… lábai idegesen doboltak a mentőautó padlóján.

Két órával később a rendőrök már ott faggatták Joe-t a kórház várakozóknak fenntartott részében, és épp azt ecsetelték neki, hogy milyen hosszú intézeti évekre számíthat, ha az apja meghal, mikor egy orvos lépett oda hozzájuk.
- Hogy van Mary? – támadta le rögtön aggódó kérdésével Joe az orvost.
- Életben van, de nagyon csúnyán beverte a fejét. Kómában van. – itt egy kis szünetet tartott, mert nem tudta biztosan, hogy a gyerek érti-e ezt a szót, de hamarosan választ kapott ki nem mondott kérdésére.
- De ugye felébred belőle?… Biztosan felébred belőle… fel kell, hogy ébredjen belőle. – mondogatta könnyes szemmel Joe.
- Nagyon kritikus a helyzete, és most még nem lehet biztosan megmondani, hogy mi lesz vele. Nagyon kicsi még, és súlyos agyrázkódást kapott. De amint megtudunk valamit, azonnal szólunk majd. De van másik baj is. Az apukád… ő meghalt.
Meghalt – ezt a szót hallva Joe-n vegyes érzelmek lettek úrrá. Már régen nem érzett iránta szeretetet, s mint embert egyáltalán nem sajnálta, de a késszúrás óta most először fogant meg az agyában, hogy gyilkos. Most tudatosult csak benne, hogy kezéhez vér tapad, és ez mélyen felkavarta. Megölt egy embert, aki ráadásul akár honnan is nézi, mégiscsak az apja. Ez nagyon rossz érzés volt. De másfelől nézve pedig azaz ember lehet, hogy szintén gyilkos. Lehet, megölte az ő szeretett kishúgát, s így rászolgált a halálra. Nem tudta, mit érez pontosan, nagyon össze volt zavarva, amit csak tovább fokozott az is, hogy a rendőrök borús jövővel fenyegették. Azzal, hogy bezárják egy intézetbe. Az nem nagyon zavarta, vele mi történik majd, de akkor mi lesz a kishúgával? De ekkor egy rideg hang ébresztette fel merengéséből…
- Sajnos Joe mennünk kell. – mondta az egyik rendőr érdes hangon.
- Ne! Kérem, ne még… – könyörgött Joe – itt akarok maradni, amíg ki nem derül, mi lesz Mary-vel… utána oda visznek, ahova akarnak, de kérem… muszáj megvárnom míg felébred… mert tudom, hogy fel fog ébredni.
A rendőrök félre vonultak, és tanakodtak egymás közt, majd miután tudták, hogy Joe nem puszta öncélú kegyetlenségből szúrta le az apját, úgy döntöttek várnak még egy keveset. Beszóltak CB-n a központba, aztán közölték az eredményt a fiúval is.
- Rendben van Joe! Még várhatunk egy kicsit, de maximum csak egy-két órát. Utána akármi van, mennünk kell.
- Köszönöm! – mondta Joe…

A várakozóban elhelyezett faliórán csigalassúsággal vánszorogtak a mutatók, míg várakoztak. Joe hol idegesen fel-alá járkált, s minden közeledő orvosra aggódó szemmel nézett, hol pedig egy székben üldögélve tördelte, rágta kezeit, miközben ólomsúlyú gondolatok nehezedtek elméjére. Aztán egyszer csak odalépett hozzá egy zöldköpenyes férfi, és a hírrel, amit közölt, a porba tiporta Joe minden reményét. – Mary sajnos meghalt – csengtek a baljós hangok a fülében… csak meredt a semmibe. Üveges szemei sarkából könnycseppek indultak útjukra, s leúsztak kétségbeesett arcán, majd az álláról fájdalmasan zuhantak a gránitlapokra, hogy ott gyászolják tovább a kislányt. Joe fájdalmában nem is vett tudomást a környezetéről. Az orvos még javában beszélt hozzá, amikor ő elindult előre. Nem tudatosan tette, csak elindultak lábai a várakozó ablaka irányába. Mikor odaért, kinyitotta azt, s kihajolt rajta. – Talán csak, hogy egy kis friss levegőt szívjon. – gondolta az orvos, s elindult utána, hogy megkérdezze, jól van-e, de félúton megtorpant…

Már késő volt, hiába rohantak utána hirtelen a rendőrök is. Joe már döntött. Esélyük sem volt, hogy ebben megakadályozzák. Csak álltak ott az ablakban, és tehetetlenül nézték Joe mozdulatlan testét a három emelettel mélyebben lévő aszfalton…

2005. január 14.
 

JeepCKing

Állandó Tag
Állandó Tag
Hagyd fiam, csak egy részeg disznó!

Ma reggel ziháltan ébredtem egy furcsa álomból, melyben nagyjából ötven éves voltam…

Éppen a Móricz Zsigmond körtéren sétáltam. Nyár volt, iszonyú forróság. A száraz levegő csak úgy égette tüdőmet, de hát nem tehettem mást, muszáj volt mennem és az épp aktuális ügyes-bajos dolgaimat intézni, mikor egyszer csak furcsa érzés lett rajtam úrrá. A vérnyomásom a magasba szökött, s a szívem vadul kezdett kalimpálni, majd nemsokára egyensúly érzékem is cserbenhagyott, s csak ténferegtem jobbra-balra az emberek között, s amiben tudtam, abban kapaszkodtam meg, míg végül összecsuklottam, mint a harmonika…

A nap kegyetlenül tűzött bele pupilláimba, melyek vad igyekezettel próbáltak ellene védekezni, s a minimálisra szűkültek, de hiába. Próbáltam lehunyni szemeim, de képtelen voltam felettük kontrollt gyakorolni, csak feküdtem ott segítségre várva, miközben látásom egyre jobban homályosodott. De mindhiába a várakozás. Az emberek megbámultak, ahogy fekszem egy kapualjban sután, de senki sem segített. Mentek tovább dolgukra, mintha mi sem történt volna, mígnem egy kisgyerek jött felém édesanyjával. Akkor már alig volt kapcsolatom a külvilággal, de még torz tompa hangon hallottam, amint a kisgyermek megszólal:
- Az a bácsi miért fekszik ott, anya?
- Hagyd fiam… csak egy részeg disznó!
És már mentek is tovább, miközben én ott haldokoltam a betonon…

Aztán egyszer csak visszajött a kép. Egy szobában lebegtem, s fentről néztem, amint az orvosok tehetetlenül állnak az ágyam felett, s azon tanakodnak, vajon ha hamarabb hoznak be, akkor túléltem volna-e az agyvérzésem…

S ekkor felriadtam az álomból…

2005. január 16.
 

JeepCKing

Állandó Tag
Állandó Tag
Pillanatragasztó helyett...

Összetörni csak azt lehet, mi ép. Bántani, megtiporni is csak a jó, tiszta szívű embereket lehet, mert nekik van ahhoz elég kifinomult érzelem világuk, hogy érezzék a kegyetlenséget, amivel szembesülniük kell. Az elefántot hiába ütjük szőnyegporolóval, csak kinevet, felbőszül és eltapos. De csak ezekben az emberekben van meg arra a képesség, hogy újra talpra álljanak, és az elszenvedett sérelmeikért cserébe is szeretetet, őszinte és tiszta szeretetet osszanak még az elefántoknak is, és ez az… ez az, amitől igazán értékes emberek. Ez az, amiért a nagy átlag szereti őket, s bár időről-időre újabb és újabb elefántok tiprásaiból kell talpra állniuk, ők azok, akik erre mindig is képesek lesznek… akármennyire is fáj…

És fáj… mindig fáj, ha az embert azért tapossák a porba, mert jó volt… mert merészelt ember lenni. De ettől csak több vagy! Több vagy, mert bár most ott heversz a hatalmas lábnyom fenekén a sárba taposva, de ezt emberként teszed. Ott is ember maradsz, s ez az csak, ami számít. Fáj… igen, elhiszem, hogy fáj. De a sarat nemsokára megszárítja a nap melege, s mint holmi szürke por fog szép lassan leperegni ruhádról, s csak egy halovány folt marad majd a helyén… csak várd meg, míg az a suta elefánt kiáll a fényből, s szürke árnyával együtt arrébb vonul. Tudod nem érdemes az ilyeneket magadra venni. Ne hagyd, hogy ezek mély nyomot hagyjanak. Az elefántok már csak ilyenek. Hangosan kiáltoznak a magasba lengetve ormányukat, s azt hiszik mindenki fél tőlük, mert ők olyan hatalmasak, és erősek… Aztán jön egy kisegér, s sírva futnak suta lábaikkal. Gyávák… gyávák mind, csak akkor mernek tiporni, ha biztonságban érzik magukat… És érzik… tudják, hogy igazán senkinek sem kellenek. Csapatokba verődve lézengenek a pusztában.

De az olyanok, akik képesek minden körülmények között emberek maradni, s képesek őszinte szeretetet adni másoknak… az olyanok, mint Te mindig fontos részei lesznek a társadalomnak, még ha ezt nem is éreztetik. Az ilyenekre mindig szükség van, mert erőt adtok a másiknak a mindennapokhoz… az ilyen embereket mindenki szereti, csak nem mindig a legmegfelelőbb módon… önzők vagyunk, és gyarlók… emberek. De Neked… neked mindig lesz, ki segítő kezet nyújtson, ha a gödör fenekén fekszel, s bár jóllehet később az a kéz taszít vissza, de jön újabb és újabb segítőkéz mindig. Nehéz ezt elviselni… fáj… tudom, hogy fáj… de melletted mindig lesz valaki. És az elefántok? Ha egy elefánt elesik, a többiek nézik, sajnálkoznak felette, majd szó nélkül továbbmennek. Az elefántoknak senki sem segít… még ők sem egymásnak, mert csak ahhoz értenek, hogyan kell hangosan trombitálni, s hogyan kell érzéketlenül eltiporni mindent, mi útjukba kerül…

De Te nem tudsz más lenni. Ilyennek születtél, vagy ilyenné nevelt az élet… ki tudja? De ember vagy, s az is maradsz még a sárban is. Még mikor eltapostak sem a magad sajnálatával törődsz… még akkor is azon vagy, hogy annak a hülye elefántnak ne maradjon sáros a talpa… hogy vajon nem-e ment suta lábába tüske. És ez az amitől Te sokkal több vagy nála. Te nem rezzensz össze egy kisegér láttán, s nem kiáltod ormányod a nap felé lengetve vélt erődet, hatalmadat, mert neked erre nincs szükséged ahhoz, hogy mások elismerjenek, megbecsüljenek. Ha hallgatsz csendben, s semmit sem teszel, Te akkor is vonzod az embereket magad köré, mert érzik rajtad, hogy Te ember vagy… nem csupán ember… egy emberi ember! Aki tud őszintén érezni, szeretni, mert neked van lelkivilágod… benned szív dobod, s vér folyik. Te nem csak egy rakás szénatom halmaza vagy egy pohár vízzel vegyítve. De aki érez, s szeret… az nem mindig nevet!

De minden alkonyt pirkadat követ, s a borult ég is kiderül idővel… s akkor a napfény beragyog mindent. Csak ki kell várni a hajnalt… hidd el, eljön az!

2005. január 25.
 
Oldal tetejére