Merényi Gábor
Új tag
Front Range egyik szerpentinje leszállópályává szélesedik. Alul felhőfoltok árulkodnak a rendkívüli magasságról. A sziklákon fellegborított kopár fenyők nyújtózkodnak. Egy Boeing 767-es landol az egyenetlen útra. Összevissza pattog. Kis híján belecsapódik a sziklafalba. Félelmetes sebességgel tarolja az útszéli fákat. Vészesen közeledik a nagy kanyar és az alatta tátongó tízezer láb mélység. A pilóta a másodtiszttel társalog:
- Szerinted megállunk a kanyar előtt?
- Kevés az üzemanyag!
- Jó, jó, kevés, de ha nem tudjuk bevenni, akkor cseszhetjük.
- Milyen gyönyörű ez a Cascade-hegység. Bámulatos!
- Kár ezzel foglalkozni, nincs sok időnk.
A pilóták bárgyún, elkalandozva újra a panorámás üvegablakon túli tájat nézik. A stewardessek flegmatikus mozdulattal szortírozzák az étkeket. A rázkódás miatt lefedik az italokat. A beövezett utasok az üléshez vasalva, égnek álló hajjal – már akinek volt – várják, aminek jönnie kell. Miután magukhoz térnek, a felfújható mentőmellények felé kapnak, ám az egyik légikisasszony rájuk rivall:
- Elég! Hagyják azt a szart, mit markolásszák? Nem szex-shopban vannak! Akiknek már tele a gatyája, javaslom, hogy vegyék fel az ábrán látható gubbasztó testtartást, úgy valamelyest nagyobb az esély a túlélésre.
Nem kell kétszer mondani, az utasok a buta teknőspózban gubbasztanak. Így legalább a stewardessek nyugodtan végezhetik dolgukat. Fél kézzel kapaszkodtak. Rendes esetben kétszeres sebességgel haladnának. Az egyik halálfehér, pocakos, ötven év körüli utas – valószínűleg a szokatlan testtartás következtében – összeokádja nadrágját. Nincs ideje kibiztosítani a hányadékzsákot, melyhez másfél oldalas használati utasítás dukál. A kávét felszolgáló légikisasszony undorában lemalacozza a gyengélkedő urat.
A pilóták ismét tanakodni kezdenek:
- Te vagy a főnök, tégy belátásod szerint!
- Rendben, de hidd el, van addig négyszáz mérföld, be tudnánk még kanyarodni, akár a saját farkát űző üstökös.
- Ez jó! Nagyon jó! Kitől hallottad?
Kacagásuk közben egymás kezébe csapnak, és különböző, begyakorolt idióta kézcsavarokat produkálnak. Szinkronban mozog, csúszik és ér célba kezük. Végül egy vállból indított pacsival zárnak.
- Ugye jó? Tegnap olvastam a neten!
- Most 250 mérföld... A kanyarig nem tudunk leállni, ám ha rápumpálunk, akkor talán meglesz az emelkedési sebesség.
- Hiába spekulálsz, a lassítás maga a katasztrófa!
- Rendben; emelem!
A stewardessek még mindig az étkeket hordják. A négyes tömb területfelelőse finnyásan törölgeti az öltönyös ember lábáról legördülő darabosabb hányadékot.
A gép eléri a kritikus pontot, megszűnik a zötykölődés, álomszerű, fékezett siklás következik. Lassul, lassul, hiába rángatják a magasságkormányt, a nehéz kolosszus a gravitáció martaléka lesz. Zuhanni kezdenek. A pilóták valamivel izgatottabban:
- Hívom a tornyot!
- Rendben!
- Halló, központ? Itt a 47623-as, katasztrófa-helyzet. Zuhanási-sebesség 1200 km/h, mélység 7000 láb, a kinti hőmérséklet kellemes, belül a megszokott… Tessék? … Ja, a Denver-szorosban. Ha ideérnek, a nagy elágazást keressék, az alatt… persze nincs erre senki, de lehetetlen eltéveszteni. Kérem, siessenek, pánik is előfordulhat. Azt nagyon nem szeretnénk.
- Kérj helikoptert! – súgja a másodtiszt.
- Ja igen, ha lehet, helikopterrel! Felvéve a zuhanási sebességünket, mellénk manőverezhetne és rácsatlakozhatna a vészkijárathoz.
- Halló, halló! Sajnáljuk 47623-as, kérésüket három okból is visszautasítom. A 62/3. szabály szerint etikátlan magára hagyni a zuhanó gépet. Kötelessége az utolsó pillanatban is kísérletet tenni a monstrum megmentésére. A jelenleg szabad helikopter-pilóta éppen ebédel, nem kívánhatja, hogy zaklassam. Négy gyermek apja és ettől a strapás melótól van krónikus gyomorfekélye. Nála az ebéd szent, így szerződtettük. Az időt is keveslem, nem érnénk oda. Viselkedjen férfiként! Tegyen meg mindent.
- Mit mondott? Jönnek?
- Ez stupid!
- A becsapódásig talán csak ezer méter…
A stewardessek jól tűrik az efféle stresszes helyzeteket, nem először élnek át hasonlót, beleedződtek. Egyikőjük dacolva a gravitációs, centrifugális, centripetális erők millióival, bejut a pilótafülkébe.
- Uraim! Zuhanunk!
- Tudjuk. Inkább mondja, mi újság az utastérben? Van riadalom?
- Irodalom?
- Nem!!! Riadalom!
- Egyiküknél felfedeztem a pánik egyik előjelét. Előbb-utóbb félő, hogy bekövetkezik.
- Mármint a pánik?
- Igen!
- Úr, vagy hölgy az illető?
- Az az úr, aki összeokádta magát. Kifehéredve remeg, meredten néz és izzad.
- Adjon neki nyugtatótablettát, vagy kávét, és hagyjon minket végre! A megmentésünkön agyalok! Imént is majdnem belecsapódtunk egy kiálló sziklaszirtbe.
- Uram! A kávé rossz! Az élénkít!
- Akkor nyugtatót, de most már távozzon!
- Gondolja uram, hogy fog még az hatni ebben az életben?
- Kifelé!
A másodtiszt rejtvényt fejt. A pilóta felfelé bámul. Tátott szája alatt állának támasztékaként jobb kezének mutató és középső ujja szolgál. Önálló ötlet híján fellapozza a „Mit tegyünk veszélyhelyzetben” című pilótabibliát. Hamarosan felkiált:
- Megvan! Megtaláltam! Mindenki az utastérbe! Álljanak libasorba! Valamicskét segíthet a vastag zokni és a rugalmas cipőtalp, de nem valószínű, hogy ezen múlik. A túlélési esélyünk fifti-fifti. Nyugalom! Maradjanak veszteg! Nem férnek a poggyászhoz! Előbb kellett volna gondolkodniuk! Álljanak a helyükre! Hölgyem, dobja már el azt az úszógumit! Csak a mozgásban gátolja, nem tengerbe zuhanunk! Aki az utóbbi hónapokban vitaminozta magát, azoknak sokkal nagyobb az esélyük…
Az utasok a magabiztos pilóta láttán valamelyest megnyugodnak, s kérdésekkel kezdik bombázni:
Negyvenes hölgy: „Ehetünk valami könnyűt, ha nem lötyögtetjük ki?”
Kilenc éves, vézna kölyök: „Sok gépet vezettél már?”
Egy nyanya: „Drága uram, ha épségben leérünk, összecsókolom.”
Ismét a pilóta:
- Ebből elég! Ráférne a gépre némi karbantartás. Az ülés huzat néhol felszakadva, a riasztólámpa védőburája repedt, és hányadékzsák-tartó sincs mindenütt, ráadásul kábelek lógnak a monitorból. Lesz néhány szavam!
Elérkezik az utolsó perc. A pilóta kiadja a végső utasításokat:
- Kapaszkodás nélkül a magasba ugrunk! Lássuk! E-egy! Remek! És így tovább! Próbáljanak minél több időt a levegőben tölteni, és keveset vesződni az elrugaszkodással!
A személyzet és az utasok egyszerre - mint lassított felvételen - emelkednek a magasba. Egy korosabb hölgy, balerina mozdulatokat is lejt, kislányos, naiv mosollyal ugrál. Véletlenül hátba rúgja az előtte szerencsétlenkedő apró, idős urat. Le és fel, le és fel újra. A levegőben nem gondolnak a veszélyre. Pattognak, mint a labda. Játékosan hajtják végre a túlélési-gyakorlatot. A bajszos, komor ügyvédküllemű szemüveges férfi diszkréten pöckölgeti az előtte ugráló medvetermetű sportoló fülét, majd a pajeszát ráncigálja. Amint a talajra érnek, arcuk eltorzul és hunyorogni kezdenek. A levegővételnél oldalpofájuk kidudorodik, „o” alakká formálódó szájuk begyűrődik. Miután lábuk elvégezi a lökő mozdulatot, ismét kezdetét veszi a felhőtlen boldogság. Mint csiga a házából, bújnak elő, ám ekkor hatalmas csattanás… A robbanás az üres üzemanyagtartály miatt maradhat el.
Sokára térnek magukhoz…
Az utasok a lankás területre csapódó gép roncsait bámulják, és a pilótát ünnepelik.
*
„A denveri repülőgép-szerencsétlenséget mindenki túlélte, mégis sajnálattal közöljük, hogy az összes ajándék és egyéb használati eszköz ezerfelé tört. Az orvosoknak is akadt munkájuk. Ketten zúzódást szenvedtek, és egy idősebb úr csúnyán beütötte a vállát.”
- Szerinted megállunk a kanyar előtt?
- Kevés az üzemanyag!
- Jó, jó, kevés, de ha nem tudjuk bevenni, akkor cseszhetjük.
- Milyen gyönyörű ez a Cascade-hegység. Bámulatos!
- Kár ezzel foglalkozni, nincs sok időnk.
A pilóták bárgyún, elkalandozva újra a panorámás üvegablakon túli tájat nézik. A stewardessek flegmatikus mozdulattal szortírozzák az étkeket. A rázkódás miatt lefedik az italokat. A beövezett utasok az üléshez vasalva, égnek álló hajjal – már akinek volt – várják, aminek jönnie kell. Miután magukhoz térnek, a felfújható mentőmellények felé kapnak, ám az egyik légikisasszony rájuk rivall:
- Elég! Hagyják azt a szart, mit markolásszák? Nem szex-shopban vannak! Akiknek már tele a gatyája, javaslom, hogy vegyék fel az ábrán látható gubbasztó testtartást, úgy valamelyest nagyobb az esély a túlélésre.
Nem kell kétszer mondani, az utasok a buta teknőspózban gubbasztanak. Így legalább a stewardessek nyugodtan végezhetik dolgukat. Fél kézzel kapaszkodtak. Rendes esetben kétszeres sebességgel haladnának. Az egyik halálfehér, pocakos, ötven év körüli utas – valószínűleg a szokatlan testtartás következtében – összeokádja nadrágját. Nincs ideje kibiztosítani a hányadékzsákot, melyhez másfél oldalas használati utasítás dukál. A kávét felszolgáló légikisasszony undorában lemalacozza a gyengélkedő urat.
A pilóták ismét tanakodni kezdenek:
- Te vagy a főnök, tégy belátásod szerint!
- Rendben, de hidd el, van addig négyszáz mérföld, be tudnánk még kanyarodni, akár a saját farkát űző üstökös.
- Ez jó! Nagyon jó! Kitől hallottad?
Kacagásuk közben egymás kezébe csapnak, és különböző, begyakorolt idióta kézcsavarokat produkálnak. Szinkronban mozog, csúszik és ér célba kezük. Végül egy vállból indított pacsival zárnak.
- Ugye jó? Tegnap olvastam a neten!
- Most 250 mérföld... A kanyarig nem tudunk leállni, ám ha rápumpálunk, akkor talán meglesz az emelkedési sebesség.
- Hiába spekulálsz, a lassítás maga a katasztrófa!
- Rendben; emelem!
A stewardessek még mindig az étkeket hordják. A négyes tömb területfelelőse finnyásan törölgeti az öltönyös ember lábáról legördülő darabosabb hányadékot.
A gép eléri a kritikus pontot, megszűnik a zötykölődés, álomszerű, fékezett siklás következik. Lassul, lassul, hiába rángatják a magasságkormányt, a nehéz kolosszus a gravitáció martaléka lesz. Zuhanni kezdenek. A pilóták valamivel izgatottabban:
- Hívom a tornyot!
- Rendben!
- Halló, központ? Itt a 47623-as, katasztrófa-helyzet. Zuhanási-sebesség 1200 km/h, mélység 7000 láb, a kinti hőmérséklet kellemes, belül a megszokott… Tessék? … Ja, a Denver-szorosban. Ha ideérnek, a nagy elágazást keressék, az alatt… persze nincs erre senki, de lehetetlen eltéveszteni. Kérem, siessenek, pánik is előfordulhat. Azt nagyon nem szeretnénk.
- Kérj helikoptert! – súgja a másodtiszt.
- Ja igen, ha lehet, helikopterrel! Felvéve a zuhanási sebességünket, mellénk manőverezhetne és rácsatlakozhatna a vészkijárathoz.
- Halló, halló! Sajnáljuk 47623-as, kérésüket három okból is visszautasítom. A 62/3. szabály szerint etikátlan magára hagyni a zuhanó gépet. Kötelessége az utolsó pillanatban is kísérletet tenni a monstrum megmentésére. A jelenleg szabad helikopter-pilóta éppen ebédel, nem kívánhatja, hogy zaklassam. Négy gyermek apja és ettől a strapás melótól van krónikus gyomorfekélye. Nála az ebéd szent, így szerződtettük. Az időt is keveslem, nem érnénk oda. Viselkedjen férfiként! Tegyen meg mindent.
- Mit mondott? Jönnek?
- Ez stupid!
- A becsapódásig talán csak ezer méter…
A stewardessek jól tűrik az efféle stresszes helyzeteket, nem először élnek át hasonlót, beleedződtek. Egyikőjük dacolva a gravitációs, centrifugális, centripetális erők millióival, bejut a pilótafülkébe.
- Uraim! Zuhanunk!
- Tudjuk. Inkább mondja, mi újság az utastérben? Van riadalom?
- Irodalom?
- Nem!!! Riadalom!
- Egyiküknél felfedeztem a pánik egyik előjelét. Előbb-utóbb félő, hogy bekövetkezik.
- Mármint a pánik?
- Igen!
- Úr, vagy hölgy az illető?
- Az az úr, aki összeokádta magát. Kifehéredve remeg, meredten néz és izzad.
- Adjon neki nyugtatótablettát, vagy kávét, és hagyjon minket végre! A megmentésünkön agyalok! Imént is majdnem belecsapódtunk egy kiálló sziklaszirtbe.
- Uram! A kávé rossz! Az élénkít!
- Akkor nyugtatót, de most már távozzon!
- Gondolja uram, hogy fog még az hatni ebben az életben?
- Kifelé!
A másodtiszt rejtvényt fejt. A pilóta felfelé bámul. Tátott szája alatt állának támasztékaként jobb kezének mutató és középső ujja szolgál. Önálló ötlet híján fellapozza a „Mit tegyünk veszélyhelyzetben” című pilótabibliát. Hamarosan felkiált:
- Megvan! Megtaláltam! Mindenki az utastérbe! Álljanak libasorba! Valamicskét segíthet a vastag zokni és a rugalmas cipőtalp, de nem valószínű, hogy ezen múlik. A túlélési esélyünk fifti-fifti. Nyugalom! Maradjanak veszteg! Nem férnek a poggyászhoz! Előbb kellett volna gondolkodniuk! Álljanak a helyükre! Hölgyem, dobja már el azt az úszógumit! Csak a mozgásban gátolja, nem tengerbe zuhanunk! Aki az utóbbi hónapokban vitaminozta magát, azoknak sokkal nagyobb az esélyük…
Az utasok a magabiztos pilóta láttán valamelyest megnyugodnak, s kérdésekkel kezdik bombázni:
Negyvenes hölgy: „Ehetünk valami könnyűt, ha nem lötyögtetjük ki?”
Kilenc éves, vézna kölyök: „Sok gépet vezettél már?”
Egy nyanya: „Drága uram, ha épségben leérünk, összecsókolom.”
Ismét a pilóta:
- Ebből elég! Ráférne a gépre némi karbantartás. Az ülés huzat néhol felszakadva, a riasztólámpa védőburája repedt, és hányadékzsák-tartó sincs mindenütt, ráadásul kábelek lógnak a monitorból. Lesz néhány szavam!
Elérkezik az utolsó perc. A pilóta kiadja a végső utasításokat:
- Kapaszkodás nélkül a magasba ugrunk! Lássuk! E-egy! Remek! És így tovább! Próbáljanak minél több időt a levegőben tölteni, és keveset vesződni az elrugaszkodással!
A személyzet és az utasok egyszerre - mint lassított felvételen - emelkednek a magasba. Egy korosabb hölgy, balerina mozdulatokat is lejt, kislányos, naiv mosollyal ugrál. Véletlenül hátba rúgja az előtte szerencsétlenkedő apró, idős urat. Le és fel, le és fel újra. A levegőben nem gondolnak a veszélyre. Pattognak, mint a labda. Játékosan hajtják végre a túlélési-gyakorlatot. A bajszos, komor ügyvédküllemű szemüveges férfi diszkréten pöckölgeti az előtte ugráló medvetermetű sportoló fülét, majd a pajeszát ráncigálja. Amint a talajra érnek, arcuk eltorzul és hunyorogni kezdenek. A levegővételnél oldalpofájuk kidudorodik, „o” alakká formálódó szájuk begyűrődik. Miután lábuk elvégezi a lökő mozdulatot, ismét kezdetét veszi a felhőtlen boldogság. Mint csiga a házából, bújnak elő, ám ekkor hatalmas csattanás… A robbanás az üres üzemanyagtartály miatt maradhat el.
Sokára térnek magukhoz…
Az utasok a lankás területre csapódó gép roncsait bámulják, és a pilótát ünnepelik.
*
„A denveri repülőgép-szerencsétlenséget mindenki túlélte, mégis sajnálattal közöljük, hogy az összes ajándék és egyéb használati eszköz ezerfelé tört. Az orvosoknak is akadt munkájuk. Ketten zúzódást szenvedtek, és egy idősebb úr csúnyán beütötte a vállát.”
