Amerikarol beszamolo

Melitta témája a 'Amerika' fórumban , 2008 Március 29.

  1. bubu

    bubu Állandó Tag

    Kedves Agnes! Csak meg annyit a "pelenkahoz" Higenikussabb,
    gondolom ez egy ertelmu, (piac satani befolyas)
    tudomasom szerint nagyon sok embernek add
    munkat es megelhetest a Pelenka gyartas.
     
  2. bubu

    bubu Állandó Tag

    Idezet.- " de mar kelt fel es sietos leptekkel ment a furdoszoba fele"
    Hat!! Nekunk csak nagy " Lavor" volt csak a szoba konyhaban!
    De a tovabbiakat elsem olvastam, mert ( Bull ....T) aki akarja olvassa el!!
    Kulonben is ahogy latom igen csak csaladi vita.
     
  3. Spanky

    Spanky Állandó Tag

    Huuuu!!! itt a "koltobol" kitort az "anyos". :mrgreen::mrgreen:
     
  4. Gyongyi54

    Gyongyi54 Állandó Tag

    Eredeti szerző Gyongyi54 [​IMG]
    Bp, amit irtam, semmi koze hithez. Az itt eltoltott evek tapasztalata alapjan,szerintem a cikkben levont kovetkeztetesek helyenkent elhamarkodottak olyan mertekben, hogy inkabb valotlanok mint hitelesek. Szinten a magam tapasztalata az is, hogy mennyire maskeppen iteltem meg helyzeteket 4 ev utan mint most - jo nehanyat szinten helytelenul - es nagy a valoszinusege annak, hogy ez most is igy van es a tovabbiakban is igy lesz.
    Mivel ez egy forum , mindenkinek a velemenye a sajat gondolatait takarja, a sajat elmenyei alapjan.
    Hogyan latod annak a megvalosulasat, hogy mindenki ugyanazt gondolja 22 cikkrol ? ( csak koltoi kerdes)
    Az en hozzaszolasomtol Te meg pont ugy elvezheted a cikkeket es a velemenyed kialakitasanal sem kell, hogy figyelembe vedd azt, hogy en mit gondolok.

    Vissza egy kicsit a temahoz es a hithez .
    Azert ezeknek a cikkeknek a targyilagos megirasahoz nem kell ilyen messze menni, nem az elet titkat taglaljak, hanem csak par hetkoznapi esemenyt. Talan par ev hianyzott vagy egy kis kutatas a temakorben ahhoz , hogy a sorozatot hitelesnek nevezhessuk, vagy egyszeruen nevezhetnenk elmenybeszamolonak arrol, hogy valaki par eves
    tartozkodas utan hogyan latja az eletet amerikaban megadva a lehetoseget annak, hogy esetleg teved vagy csak az iroja egyszeruen nem volt olyan helyzetben,- ami szerintem eleg nyilvanvalo- hogy mindent atlasson. Mas sincs persze,tehat erre lennenek hivatottak a kulonbozo velemenyek. Mar csak a “tobb szem tobbet lat” mondas alapjan is..
    En is es sok ismerosom hasonloan latta az itteni eletet eloszor, de azert az is felmerult bennem, hogy lehet, hogy nem lattam meg mindent. Akkor sem es most sem. Azzal azert altalaban tisztaban vagyunk, hogy hol is allunk egy temaban ahhoz, hogy a velemenyunk objektiv legyen. A hegy tetejen , vagy pedig valahol az hegy oldalan baktatunk felfele.
    Nekem is volt olyan ismerosom aki nem akart a kereskedelem aldozatava valni , de O nem a pelenkat hanem a “conditionert es az itteni samponokat tartotta a fo ellensegnek. Szoval egy nap atjott hozzank kopaszon,- no volt egyebkent- mondvan, hogy “vele nem fognak itt szorakozni”!
    Ez mind, semmit nem von le abbol, hogy a tortenetek iroja kellemes embernek tunik es az elmenyeit olvasni erdekes de nekem pl. mas okbol mint neked. Azt hiszem miutan van aki itt el es van aki otthon ez tulajdonkeppen termeszetes is.
    A cikkekel kapcsolatban talan egy peldat mondok arra a megjegyzesre , hogy “ senkit nem erdekel, hogy mi van a beteggel es minden csak uzlet "
    Beszeljunk talan a szeratultetesrol.
    Amikor meghal valaki es lehetoseg kinalkozik arra, hogy valamelyik szervet felhasznaljak egy bizonyos irodat kell hivni es bejelenteni az elhalalozast. Meg akkor is ha az egyen elozoleg alairta azt, hogy felhasznalhatjak a szerveit a koordinatornak beszelnie kell a csaladdal , hogy beleegyeznek -e ebbe. Ez eleg bonyolult akkor, amikor valaki eppen elvesztette a szeretett hozzatartozojat, de mivel egy masik ember elete a tét, muszaly megtenni. A szervekre varo emberek egy listan vannak nyilvantartva, ami sok esetben azt jelenti, hogy valojaban a lista tetejen levoknek mar nem sok idejuk vagy lehetoseguk van a tulelesre.
    Ha a csalad beleegyezik, hogy az elhunyt szerveit felhasznaljak akkor a sebesz elmegy/repul kioperalni - ami lehet 4-5 ezer kilometerre onnan ahol van - es a koordinatorok pedig keresik a lista tetejen levo beteget -ill.betegeket ha tobb szervrol van szo- aki lehet, hogy a korhazban van de az is lehet, hogy meg dolgozik, vagy vasarol, de minnel elobb meg kell talalni mivel a teszteket el kell vegezni a leheto leghamarabb , hogy a szervet a beultethetik vagy sem, ha nem, akkor a kovetkezo beteget kell megtalalni es igy tovabb. Termeszetesen a lista tetejen levo beteg- vagy betegek- is elhet barhol az orszagban , igy az orvosnak meg kell varnia az tesztek eredmenyet ahhoz , hogy tudja, hogy hova repuljon egyaltalan a kioperalt szervvel vagy pedig a beteget repultetik oda - ha az egeszsegi allapota megengedi - ahol az operaciot elvegzik.
    Az “ ido “ persze a masik fo fo problema , hiszen egy szervet nem lehet csak kb. 8 oraig felhasznalni,- attol a perctol , hogy valaki meghalt addig amig beoperaltak - tehat ebben a rohanasban az orvosokon, koordinatorokon, novereken a laboratoriumokon, korhazon kivul a repuloterek, az legitarsasagok, helikopterek, a mentosok, rendorok , taxisok , mindenki reszt vesz, hiszen 8 ora nagyon gyorsan elrepul, foleg ott, ahol az orszagban olyan tavolsagok vannak mint errefele.
    Tehat ez megy a hatterben addig amig pl. a hiradoban bemutatnak egy 2 eves kisfiut aki uj szivet kapott. Valoszinu, hogy neki es a szuleinek nagyon mas a velemenyuk a temarol mint a cikk irojanak es nem csak nekik hanem a masik 531 embernek tavaly vagy annak a 131-nek az iden - eddig - akik uj lehetoseget kaptak az eletre. Ahol en elek, minden 4-ik ember elvegezte az eletmento tanfolyamot - azert nem halt meg 5 ember tavaly- minden 7 ember elvegezte azt a tanfolyamot hogyha valamilyen katasztrofa tortenik a varosban keszek legyenek segiteni. Nem hiszem , hogy van olyan ember a kornyezetemben aki pl. Kirugta volna a holgyet aki a mehlepeny kutatasi celra valo felhasznalasat kerte.
    Ez az en tapasztalatom.
    Valamint az , hogy altalaban azok az emberek mondjak azt, hogy “senkit nem erdekel, hogy mi van a masikkal” akiket nem erdekli, hogy mi van a masikkal. Nem csoda, hogy igy erzi, hiszen nem jar azok koze akiket erdekel, hogy mi van masokkal.
    Par szo arrol amit irtal. Elolvastam mind a ket hozzaszolasom a temaban, egyik sem volt sem udvariatlan sem rosszindulatu es mind a ketto a temahoz kapcsolodott. Hogy formailag (?) vagy stilusaban mennyire megfelelo forumon azt nem tudom de mivel en nem elek magyarok kozott, nem beszelek vagy irok magyarul ( kiveve a maganleveleimben) kb. 15 eve , igy konnyen megeshet, hogy a fogalmazasban inkabb az angol szorendet kovetem es tobb tomondatot hasznalok mint kellene, mivel angolul viszont rengeteget irok. Tehat tisztaban vagyok azzal , hogy sok hibat kovetek el de ezzel egyutt, nem tudom, hogy miert kellene masik temat nyitnom a velemenyemnek , amit akartam, elmondtam abban az elso negy mondatban amit eloszor beirtam. Itt es azert, mert a velemenyem ehhez a temahoz kapcsolodott.

    Elolvastam a Te utolso 2 valaszod, mind a ketto szemelyeskedo, semmilyen kapcsolatban nem alltak a temaval es az utolso olyan udvariatlan, hogy jobb ha nem mondok ra semmit.
     
  5. E.Ágnes

    E.Ágnes Állandó Tag

    Igen, nekem is az volt az érzésem, hogy ez az élmény lehetett a fő ihlető erő, ami a tollat mozgatta... :rolleyes:
    (na, ha valaki nálam több képzavart tud egyetlen mondatba belesűríteni, az jelentkezzen... :???:)
     
  6. totagn

    totagn Állandó Tag

    Nagyon sok érdekes dolgot olvastam! köszi érte!
     
  7. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Amerikai idill

    Amerikai idill

    Huck Finn bosszúja, Chesire drámája, Jimi Hendrix 25 dollárja

    Bronzsárga és barnásvörös erdőkön átkígyózva jutok ki az autópályára. Egy-egy parkolóban csak azért állok meg, hogy megcsodáljam Connecticut őszi pompáját. Vidéken vagyok, gyér a forgalom, a táj buja, a rádióban Frank Sinatra énekel. Mi kell ennél több a teljes ellazuláshoz?


    A sztráda ingyenes, a 65 mérföldes óránkénti sebességlimit nem vészes, vendéglátóim azzal nyugtattak: 80-ig nem piszkálja a rendőr az úrvezetőt. Csak akkor állítanak meg, ha nagy disznóságot csinálok. Kevés rá az esély.


    Nem mindenki osztotta liberális nézeteit. A Huckleberry Finn 1884-es megjelenését követően többször tiltólistára került – ami persze hosszú távon jót tett neki. A Twaint az ifjúság megrontójaként kikiáltó szenteskedők dédunokái az első kiadás egy példányáért évekkel ezelőtt egy árverésen minden szívfájdalom nélkül kifizették a 240 ezer dollárt. Jó ár egy mindössze százéves könyvért.
    [​IMG]
    Andy Warhol híres képe a Modern Művészetek Múzeumában (New York)
    A szerző felvétele Az utókor hálás az írónak. Iskolás csoportok járnak Hartfordba tanulmányi kirándulásokra. Itt aztán az idegenvezetők a nemdohányzó Amerika gyermekeinek nem mindig árulják el, hogy a nagy író – a ház dugig antik hamutartókkal – napi húsz szivarnál nem adta alább, ezenkívül a pipa is állandóan a szájában lógott. Az is homályba vész, hogy végül dúsgazdagon, de családi tragédiákkal terhelten, tüdőrákban hunyt el 1910-ben. Hetvenöt éves volt. Szokás Hemingwayt idézni vele kapcsolatban, aki szerint az amerikai irodalom Mark Twain egyetlen könyvéből eredeztethető. Az pedig a Huckleberry Finn. „Előtte semmi sem volt. Azóta sem írtak ilyen jót” – mondta Amerika másik nagy irodalmi ikonja.
    LITCHFIELDBEN, A HEGYEK KÖZÖTT andalgok. Ahová a madár is ritkán jár. Akkora a nyugalom, hogy attól az izgulékony bostoni vagy New York-i yuppie-k kiszaladnának a világból. A fehérre kent házak körül pedáns rend, Halloween-tökök vigyorognak mindenfelé. Útközben betértem Rocky Hillbe, de nem a dinoszaurusz-csontvázakra voltam kíváncsi. Egy olyan farmon jártam, ahol tököt és kukoricát termelnek.
    Cseles módon intézik az értékesítést, mert a kukoricaföldeken messze földön híres labirintust alakítottak ki. Buli nyáron idejönni, s kifizetni a húzós – 30-40 dolláros – belépti díjat az önkéntes bolyongásért. A bulvártévék közvetítenek a menetekről – van, aki négy óra alatt teljesíti a profi pályát. Ősszel aztán telerakják a labirintust sárga tökökkel: ezekkel jelölik az utat, mely a Corn Valley-be vezet. Halloween előtt viszont eladják az árut.
    A bostoni piacon négy dollárért lehet egy közepes méretű tököt venni. Nem klasszikus sütőtök ez, inkább dísztök. Van, aki hagyja elrohadni, mások tökös pitét gyúrnak belőle. A gazdaságot egy dél-afrikai bevándorló vezeti. A labirintust végül egy lengyel kombájnos aratta le. A terepet mexikói munkások egyengették.
    A WALLINGFORDI MAGYAROK inkább a palacsintát részesítik előnyben. A főétel hamisítatlan bográcsgulyás csipetkével. Tágas udvarok mellett, kényelmes utakon jutok el a többségében 56-os magyarokhoz, akik közösségének profiljába a székely báltól kezdve a magyar nyelvű könyvtár gazdagítása egyformán belefér. Szép vidék, pompás panoráma. A vörösiszap-katasztrófáról tartok alkalmi beszámolót. De keveset érek, a CNN brutális képsorait nem könnyű ellensúlyozni.
    [​IMG]
    Illusztráció a Huckleberry Finn 1884-es kiadásában
    A házakat, autókat az utakkal kitűnően ellátott kertes övezetekben nem zárják, a szomszédok figyelnek, s általában mindent tudnak a környékben ritkán felbukkanó „idegenekről”. A portákat jelzésszerű alacsony kerítésekkel választják el egymástól, az udvart általában kertész vállalkozók tartják rendben. A csinos fészerekben lévő drága fűnyíró traktorokat sem kell lelakatolni.
    Az idill mélyén vannak azért megmagyarázhatatlan, súlyos történetek. Chesire-on gurulok vissza New Havenbe. Ami itt történt, máig borzolja a környékbeliek idegeit. A kisvárosban 2007 júliusában véres gyilkosság történt: ismeretlen tettesek megkínozták és megölték a népszerű helyi orvos feleségét és két leányát.
    A tetteseket hamar elfogták. A börtönből frissen szabadult 47 éves Steven Hayes és 30 éves társa, Joshua Komisarjevsky végzett a családdal. Méghozzá úgy, hogy a 48 éves családapát félholtra verve bezárták a pincébe, az asszonyt pedig arra kényszerítették, menjen velük a bankba, s vegyen le 15 ezer dollárt a számlájáról. Az anya zavart viselkedésére felfigyelt a banktisztviselő, de rémülten vette tudomásul, hogy nem értesítheti a rendőrséget, mert akkor megölik a túszként lefogott férjet és a lányokat.
    A mindenre elszánt bűnözők – erre sokan máig nem találják a választ – a pénz átvétele után nem tűntek el. Visszavitték a nőt a házba, ahol Hayes megerőszakolta és megfojtotta. Ugyanezt tették a 17 és 11 éves lánnyal is. A férj, William Petit csodával határos módon menekült meg. S az által lett pokollá az élete, hogy a felgyújtott házból ki tudott végül menekülni.
    Connecticutban érvényben van a halálbüntetés, de jó harminc éve nem alkalmazták. Most arról folyik a vita, miért hezitál a bíróság: Hayest és társát villamosszékbe kell ültetni. A közvéleményt némiképp összezavarta a számos más gyilkossággal gyanúsított bűnöző vallomása, amelyben elismerte tettét, s ő maga is halálbüntetés végrehajtásától reméli, hogy ügyére pont kerül. Verdikt csak évek múlva várható.
    A ráérős és kényelmes vidéki Amerika tipikus története a chesire-i tragédia, Truman Capote tollára való. A New Orleansból Connecticutba (Greenwich) költöző író a Hidegvérrel című regényével lett világhírű 1966-ban. Egy gyilkosság helyszínére járva éveken át tanulmányozta a szereplők személyiségét. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a chesire-i horror is hamarosan feltűnik a filmvásznon vagy a New York-i bestsellerlistákon.
    BOSTONBAN ELFOGYASZTOTTAM életem első – meglehet, utolsó – vaníliaízű fánkját. Történelmi okokból fanyalodtam rá. A viktoriánus hangulatú óváros egyik kávézójában olvastam, hogy innen – Boston környékéről, Quincyből – indult hódító útjára a Dunkin’ Donuts. Homályosan emlékeztem rá, hogy valakik megpróbálták letelepíteni a rendszerváltás utáni években Magyarországra is, de mifelénk elfelejtett hódítani.
    A magyar szájnak talán túlságosan csömör, erősen édes ízvilág lehet az oka, hogy nem dőltünk be a nagy fánkbulinak. Annak ellenére sem, hogy a világ jelenleg legnagyobb kávézó- és „pitéző”-hálózatáról van szó, napi hárommillió vevővel és csaknem hatmilliárd dolláros (!) éves bevétellel. Bill Rosenberg alapította 1950-ben, s ’55-ben már a McDonald’sok vetélytársaként kezdett hálózatosodni – a lepényes magyarokat ez sem hatotta meg.
    [​IMG]

    AFP - Stan Honda A fánk után a teára próbáltam koncentrálni. Kerestem a kikötőben Amerika születésének deliktumát, azt a hajót, amely feltételezésem szerint John Hancocké lehetett, s elkobozták 1768-ban. Csak jó nevű ügyvédjének, John Adamsnak köszönhette, hogy az angol vámszabályokkal elégedetlen kereskedő nem került rács mögé a jövedéki törvények megsértése miatt. Ne bonyolítsuk: indiánnak öltözött telepesek a tengerbe szórták három angol hajó teaszállítmányát – ezzel kezdődött az amerikai függetlenségi háború. Hancock később a Függetlenségi nyilatkozat aláírójává lépett elő, Adamsben pedig az Egyesült Államok elnökét lehetett tisztelni. Jól kell ügyvédet választani!
    A hajót nem találtam, leégett. Két keleteurópai konyhai kisegítő tájékoztatott erről egy halétterem hátsó teraszán. Örültek annak, hogy munkájuk van, s egy könnycseppet sem voltak hajlandók ejteni a szabadsághistória ilyesféle alakulása miatt.
    NEMCSAK CONNECTICUT kényelmes kisvárosaiban őgyelegtem, ezt tettem New Yorkban is. A szabadság nevű közhely körüljárását persze mellőztem (ha van, nem olyan érdekes, hogy nézegetni kelljen). A Harlemben szálltam meg egy kedves ismerősnél a 125. utcában. Rögtön az elején fölkaptam a fejem az itt működő Apollo Színházra. Kívülről hasonlít kicsit a zalaszentgróti mozira, belülről olyan, mint Pesten az Erkel Színház. A programokat 1913 óta harsányvörös villogó betűkkel hirdetik. Belépve aztán kiderül: nem egy vidéki mulató ez mégsem.
    Az itteni Amateur Nighton (a belépő tíz dollár) olyan kisfiúk fújják a szaxofont, s olyan torkok nyílnak meg, hogy rögtön szégyellni kezdjük magunkat ormótlannak ható Megasztárunk vagy bumfordi X-Faktorunk miatt. A kísérő múltról ne is beszéljünk! Felbukkant itt a tehetségkutató versenyen 1964 februárjában egy balhés vidéki gitáros. Úgy hívták, hogy Jimi Hendrix. Nyert 25 dollárt, de megijedt New Yorktól, s inkább elszegődött Little Richard, aztán meg Ike és Tina Turner mellé. Csak Monterey és Woodstock után lett világhírű: négy-öt év múlva.
    Az Apollo a második világháború után élte legfényesebb korszakát, ekkor lett a dzsessz egyik fellegvára. Itt mutatkozott be a 17 éves Ella Fitzgerald 1934-ben (megnyerte a versenyt, a fődíj ugyanúgy 25 dollár volt, mint Hendrix esetében). Hogy kik voltak még a színház amatőr felfedezettjei? Többek között Billie Holiday, James Brown, Diana Ross és a Supremes, a Jackson Five, Marvin Gaye, Stevie Wonder, Mariah Carrey, Sarah Vaughan. A legújabb győztesek – Ayanna Witter-Johnson vagy Melanie Hill – már javában turnéznak. Pár év múlva róluk szólnak a történetek.
    [​IMG]
    A kávé gyönge és irgalmatlanul forró
    AFP - Mario Tama OLCSÓ A BENZIN (150-160 forint literenként), az étterem (két főre sörrel és kávéval 40-50 dollár) meg a sál vagy a táska, függetlenül attól, hogy New Havenben vagyunk, a Yale Egyetem boltjában vagy a Chinatown fertelmes rengetegében. Minél közelebb araszolunk a Bob Dylan által nemes egyszerűséggel Gomorrának nevezett New Yorkhoz, annál drágább a cigaretta (Hartfordban 8, emitt 13-14 dollár). A múzeumi látogatásokért 25-30 dollárt kérnek.
    A legolcsóbb dolog a kávé. Az amerikaik a híg barna lét kedvelik, félliteres papírpohárból szipókáznak az utcán vagy utazás közben. A kávét forrásban lévő vízből készítik, aminek az a vége, hogy a magyar resti hideg löttyén szocializált utas nyomban szétégeti vele a száját. A tiszta Amerika érvényes a kisvárosokban – New York nem tiszta, a külvárosok kifejezetten rozsdásak.
    A keleti Broadway üzleteiben van 5 és 1200 dolláros nyakkendő is. Itt a pénztárgép állandó és örök pörgése elnyom minden más zajt. Ha belépünk az üzletbe, az eladó mindent félretesz, a nyakunkba ugrik, s addig nem tágít, amíg pár dollárunktól meg nem szabadít bennünket. A rámenősségnek ezzel a művészi fajtájával eddig még soha nem találkoztam. Amikor hazatértem, s a nagy amerikai tulajdonú bevásárlóközpont technikai részlegén üres CD-lemezt akartam venni, az eladók vakaróztak, s rám se bagóztak. Ilyen New Yorkban, Litchfieldben pláne nem fordulhatna elő.
    DE EZ CSAK ÚGY ESZEMBE JUT, nem szeretem a „bezzegamerikás” poénokat. Nem magyaráznám túl azt a jelenetet sem, amelyet Bostonban láttam. Hozzáteszem, némi magyar vonatkozása is volt az ügynek, mert a szakadt fickó a kikötőben a Marika nevű luxusjacht előtt, a forgalmas mólón akasztotta a mellére az Adjátok vissza nekem Amerikát! föliratú táblát.
    – Ez a hajó elment, komám – morogtam neki magyarul, és kevéske aprópénzzel próbáltam ellensúlyozni a veszteségét. Amúgy a járókelők közül senki sem érezte fontosnak, hogy teljesítse a kérést, s az Amerika az amerikaiaké szlogen szellemében hazafias tettre ragadtassa magát.


    Rab László NOL
     
  8. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Rudy Hicks

    Tejesfiúból dzsungelharcos
    Exkluzív interjú Rudy Hicks vietnami



    „Bármilyen konfliktus tör ki a világban, az emberek elvárják, hogy Amerika beavatkozzon, és megvédje őket. Utána viszont kritizálják ugyanezért" - mondja Rudy Hicks, aki egy évet szolgált Vietnamban, és bár fizikai sebesülései hamar begyógyultak, a háború borzalmai a mai napig kísérik. A veterán amerikai katonával Georgia állambeli otthonában beszélgettünk.

    1967-ben már folyt a vietnami háború, mikor Ön élete legörömtelibb éveit élte. Hogyan változott meg mindez, mikor megkapta a behívót?

    - Tizenkilenc évesen, éppen akkor nősültem, feleségem, Maude tizenhét éves volt. Békésen éltünk a farmunkon, ahol tejgazdasággal foglalkoztunk. Bizakodással tekintettünk a jövőbe, ráadásul hamarosan kiderült, hogy gyermeket várunk. Pár hét múlva azonban az idill szertefoszlott, mert megkaptam a katonai behívómat. Hirtelen úgy éreztem, hogy egész világom összeomlott, még mielőtt igazán elkezdődött volna. Csupán két hetet kaptam arra, hogy rendezzem az ügyeimet, elbúcsúzzak a családomtól, és jelentkezzek a kiképzőközpontban.

    Tudott bármit is Vietnamról, amikor behívták?

    - Csak amennyit a hírekben láttam. Úgy tudtam, hogy a kommunizmus agresszióját kell megállítanunk. Minket úgy neveltek, hogy feltétel nélkül tiszteljük a hazánkat és a vezetőinket. Apáink és nagyapáink harcoltak a két világháborúban, és a hazatért katonákat nemzeti hősként tisztelték. Ezért amikor ránk került a sor, nem kérdőjeleztük meg, hogy jó ügyért harcolunk-e.

    Meg sem fordult a fejében, hogy Kanadába szökjön a sorozás elől, mint sokan mások?

    - Egyáltalán nem. Megtiszteltetésnek, kiváltságnak tartottam, hogy szolgálhatok, bár nagyon féltem, hogy soha többé nem látom viszont a feleségemet és a születendő kisfiamat. A barátaim közül senki sem szökött meg, bár volt olyan ismerősöm, aki fizikai sérülést okozott magának, hogy ne legyen alkalmas a katonai szolgálatra.

    Hogyan készítenek fel pár hét alatt egy tejgazdászt a harcra?

    - Először egy nyolchetes alapkiképzésben vettünk részt, a további képzések pedig közelharcra, fegyverhasználatra, ejtőernyős bevetésre és különböző taktikák alkalmazására irányultak. Mivel én tizenhét éves koromban otthagytam az iskolát, hamar rájöttem, hogy képzettség hiányában csak gyalogsági bevetésre leszek alkalmas. Ezért mindent megtettem, hogy a lehető legjobban fel legyek készülve mind fizikailag, mind mentálisan, hogy túléljem ezt az egészet.

    Ami a dolgok technikai részét illeti, remek képzést kaptunk. De a közelharc mindig annyira spontán alakul, hogy arra nem lehet felkészülni, hiszen általában nem úgy van, ahogy eltervezzük. Bár a kiképzésünk főleg második világháborús kézikönyvekből történt, próbáltak felkészíteni a dzsungelháborúra is, hiszen mikor én kimentem, már volt egy pár éves tapasztalatuk.

    Milyen elképzelésekkel indult útnak?

    - Sose felejtem el a huszonkét órás repülőutat Vietnamba. A repülőn csak katonák voltak, a legtöbben tizennyolc-tizenkilenc évesek, és mindenki néma csendben ült. Mintha egyszerre szakadt volna ránk annak a terhe, hová is megyünk. Vágni lehetett a félelmet és a bizonytalanságot. Viszont*látjuk-e a szeretteinket? A baráti körömben nem volt senki, aki visszajött volna Vietnamból, hogy megossza tapasztalatait. A híradóban persze láttam háborús közvetítéseket rengeteg halottal, sebesülttel és borzalommal, így végig azon gondolkodtam, hogy milyen is lesz ez a valóságban.

    Először egy gyönyörű tengerparti kis*városba, Cam Rahn Baybe érkeztünk, eligazításra. Pár nap múlva továbbmentünk az állomáshelyünkre. Amint éjszaka kinyílt a repülőgép ajtaja, szinte arcon vágott minket a pokoli forróság és az égő ürülék szaga.

    Hozzá lehet szokni az állandó készültségi állapothoz?

    - Eleinte nagyon félelmetes volt, folyton rettegtünk az ismeretlentől. Azután hozzászoktunk valamilyen szinten. Ugye Ön nem úgy ébred fel mindennap, hogy bármikor megölhetik? Mi viszont mindig úgy keltünk fel. Nagyon gyorsan felnő az ember egy ilyen helyzetben. A dzsungelháborúnak az a jellegzetessége, hogy nem látjuk az ellenséget. Ettől nagyon frusztrált lesz az ember, és mikor végre meglát valakit, akkor szinte mindegyiküket meg akarja ölni - nagypapát, gyerekeket, állatokat egyaránt. Előtte nem voltam ilyen, de én is ilyenné váltam. A második világháborúban az átlag katona egy év alatt mintegy tíz napot töltött harcban, Vietnamban ugyanez kétszáznegyvenhárom nap volt. Ez nagyon intenzív igénybevétel, és igencsak megviseli az ember idegrendszerét.

    A világ többnyire az akciófilmekből ismeri a vietnami háborút. Mennyire tudták ezek a filmek visszaadni a valóságot?

    - Van, amelyik elég pontosan, mint például a Katonák voltunk, de a legtöbb inkább idealizálja a háborút. Sose néztem ilyeneket, mert igyekeztem elfelejteni mindazt, ami történt. Legtöbbünk ezt tette. Mikor hazajöttem, senki sem volt körülöttem, aki megértette, hogy min is mentem keresztül, se a feleségem, se a barátaim, így nem is volt senki, aki segített volna feldolgozni a sok szörnyűséget.

    Magába temette az élményeit anélkül, hogy bárkivel beszélt volna róla?

    - Igen, de néha előtört, mint valami vulkán, és akkor nagyon nehéz volt kezelni. Ilyenkor depressziós lettem, és jellemzők voltak a dühkitörések, különösen a családtagjaimmal szemben. Mindig ugrásra készen álltam, és mindenben veszélyt láttam. Egyszerűen nem tudtam, hogyan kapcsoljam ki ezt az állapotot. Úgy éreztem, hogy nagyon rossz ember vagyok, mert szörnyű dolgokat tettem. Egy ideig úgy gondoltam, hogy Isten a szeretteimen keresztül fog megbüntetni mindezért. Inkább próbáltam magamba zárni mindent, hogy ne kelljen vele foglalkozni.

    Hosszú ideig minden rendben ment, azután váratlanul előtörtek az emlékek?

    - Igen, egyszer csak egy szag vagy egy kézfogás miatt az összes emlék kirobbant. A kézfogás volt a legrosszabb. Egyszer halott vietnami katonákat kellett arrébb pakolnunk, mert meg kellett számolni a holttesteket, hogy lássuk mi a veszteség mindkét oldalon. Elkövettem azt a nagy hibát, hogy az egyiket a kezénél ragadtam meg.

    A kéz nagyon személyes és emberi. Már akkor is sokkolt az, hogy milyen érzés egy halott embernek megfogni a kezét. Rögtön elengedtem, és soha többet nem tettem ilyet. Ez az emlék akkor jön vissza, ha valakivel kezet fogok, és az csak úgy odaplattyintja a kezét anélkül, hogy megszorítaná.

    Nem fordult orvoshoz a problémáival?

    - Majdnem negyven évvel azután, hogy visszajöttem, elmentem egy kivizsgálásra a katonai kórházba, ahol az orvosom csak egy kérdést tett fel: „Jól alszik?" Ettől a kérdéstől teljesen összeomlottam, hiszen dehogyis aludtam jól. Úgy tűnt, hogy az egész elmúlt negyven év kontrollálatlanul tört elő, és egyikünk se tudta, hogyan kezelje ezt. Ő mutatott be egy neves katonai pszichológusnak, Dr. Troy Luckettnek. Először roppant kínosnak éreztem, hogy én, egy katonaviselt férfi, komoly üzletember, pszichológushoz járjak, de úgy tűnik, erre volt szükség.

    Milyen technikákkal próbálják feldolgozni az emlékeket?

    - A megtörtént eseményeket átbeszéljük, értelmezzük. Például néhány nappal hazautazásom előtt én voltam a rangidős tiszthelyettes a bázison. Éjszakai járőrözésre kellett kiküldenem egy csapatot, többek között a barátomat, Gordont, aki nem akart kimenni, mert neki is már csak egy rövid ideje volt hátra a szolgálatból. Tőrbe csalták őket, és egész éjszaka tartott a tűzharc. Nekem már nem volt szabad elhagynom a bázist, de egy barátommal elhatároztuk, hogy titokban kiszökünk, és a segítségükre sietünk. Ezért majdnem katonai bíróság elé állítottak minket. Másnap reggel vettük észre, hogy a barátomat, Gordont is eltalálták. Gyakorlatilag én küldtem a halálba. Ezt hogy lehet feldolgozni? Életem végéig nyomasztani fog. Dr. Luckett mindig arra emlékeztet, hogy csak huszonegy éves voltam, és ez egy embert próbáló feladat volt. Egy háborúban nem kiszámíthatóan működnek a dolgok. Különböző technikákkal segít feldolgozni a szégyenérzetet, dühöt és félelmeket, hogy az elmém meg tudjon nyugodni.

    A kormány ma hogyan segíti a háborús veteránok visszailleszkedését?

    - Most már szerencsére több segítséget nyújtanak, megtanulták a leckét. Amikor mi visszatértünk, szörnyű fogadtatásban volt részünk. Úgy kezeltek minket, mint valami utolsó gyilkosokat, még az ismerőseink is elkerültek. A kormány és maga a hadsereg is félre akart minket söpörni, hiszen rossz fényt vetettünk az egész nemzetre. Mintha az egész a mi ötletünk lett volna! Azt gondolták, hogy ha csak elfeledkeznek rólunk, majd megoldódnak a problémáink maguktól. De nem oldódtak meg. Csak azt vették észre, hogy egyes veteránok megölték a feleségüket, drogosokká, alkoholistákká váltak, és egyéb szörnyűségeket követtek el. Mindenki úgy próbált harcolni a démonjaival, ahogy tudott.

    A hetvenes évek előtt kissé idealisták voltunk, nagy reménységgel és biztos jövőképpel. Úgy gondoltuk, hogy a legnagyszerűbb országban élünk a világon, és az a feladatunk, hogy mások előtt is erkölcsi példák legyünk. A vietnami háború nagyon megváltoztatta az országunkat is, sokat tanultunk belőle.

    Most, amikor a katonák hazajönnek Irakból vagy Afganisztánból, felkészítik őket a civil életbe való visszaállásra. Nagyon sokat segít a helyreállásban az is, ha méltányolják az embert. Tizenöt évvel ezelőtt végre nekünk is megköszönték a szolgálatunkat, de annak már nem ugyanaz volt a hatása, mintha ez időben jött volna. Én ha meglátok egy katonát a repülőtéren vagy az utcán, sose mulasztom el, hogy megköszönjem neki azt, hogy a hazáját szolgálta.

    Fel lehet egyáltalán dolgozni a háború és a halál szörnyűségeit, vagy ez egy életen át kíséri az embert?

    - Az ember élete végéig hordozza a háborúban szerzett sebeket. Gondoljon csak bele! Tizenkilenc évesen egy tejgazdaságban dolgoztam, egyszerű vidéki srácként, aki semmit nem tudott háborúról vagy bármilyen erőszakról, majd kevesebb mint egy éven belül szétlőttem egy ember fejét közelről. Ha én nem lövök, ma nem beszélgetnénk itt. Fel lehet ezt dolgozni valaha? Igazán elmondani se lehet.

    Nekem az első tíz évben szinte mindig szörnyű rémálmaim voltak, kiabálva ébredtem fel, durva és kiszámíthatatlan voltam a feleségemmel, a gyerekeimmel. Ezt vajon más családok hogy bírják? Szerencsére a feleségem kitartott mellettem, bár biztos vagyok benne, hogy többet szenvedett, mint én. Gyakorlatilag egyedülálló anyukaként kellett felnevelnie a két fiunkat, mivel rám nem lehetett számítani. Ő az igazi hős a családban. Sok család van hasonló helyzetben mind az Egyesült Államokban, mind a világ többi táján. Tíz évvel hazatérésem után, 1978-ban megtértem, és reméltem, hogyha ezt átadom Istennek, véget érnek a gyötrelmeim. Ez azért nem volt ilyen egyszerű.

    Azt is említette korábban, hogy komoly lelkiismeret-furdalást okozott, hogy miért pont Ön élte túl, és nem mások.

    - Igen. Én is megsebesültem háromszor, de mégis nagyon szerencsésnek mondhatom magam másokhoz képest. Hogy miért pont én maradtam életben, és nem a barátaim, azóta is bénító bűntudatként és szomorúságként nehezedik rám. Az egész életemet áldozatuk tiszteletére akarom szentelni, valamint azon veteránok meg*segítésére, akik még nem találtak megnyugvást. Szeretném, hogy a gyermekeim és az unokáim is tudják, hogy annak a szabadságnak, amit ők élveznek, ára van.

    Milyen katonai kitüntetéseket kapott?

    - Nem annyira tartom ezeket számon, de ami a legértékesebb számomra az a Harci Gyalogsági Jelvény, egy kis kék puska, koszorúval. Ezt csak azok kapják, akik harcoló alakulatban szolgáltak. Kaptam még egy Bronzcsillagot harcban való részvételért, három Hadsereg Dicséret Érmet hadműveleti területen tanúsított hősies magatartásért és bátorságért, három Bíbor Szív kitüntetést sebesülésért, három Légi Érmet és a Vietnami Köztársaság Bátorság Keresztjét.

    Bár szerintem csak azért kaptam ezeket a kitüntetéseket, mert sose voltam elég gyors, hogy elszaladjak, hanem mindig rossz időben, rossz helyen voltam. (nevet) Egyszer éjszaka rakétatámadás érte a szállásunkat, és mindenki rohant a bunkerbe. Egyik katonatársunk, Steve hiányzott, így rohantam vissza érte. Tök részegen feküdt egy barakkban. Hiába rángattam, nem akart velem jönni, be is húzott egyet, hogy tűnjek el. Ahogy siettem vissza a bunkerbe az udvaron elestem, és pont akkor csapódott be egy rakéta, de olyan szögben történt a robbanás, hogy semmi bajom se lett. Steve meg csak átaludta az egészet.

    Az amerikai katonák nemrég vonultak ki Irakból, és még ott vannak Afganisztánban. Amerikát sokan vádolják azzal, hogy a világ csendőrének szerepét játssza - mit gondol erről?

    - Ezen már sokat gondolkodtam. Mi a felelőssége egy nagyhatalomnak, amelyik képes megakadályozni az elnyomást és az igazságtalanságot a világ más tájain? Amikor látjuk, hogy kegyetlen diktátorok népirtást végeznek, és saját népük ellen kegyetlenkednek, mit kellene tennünk? Tudván azt, hogy hatalmunkban áll segíteni, forduljunk el ettől, mintha mi se történt volna? Néha úgy tűnik, hogy csak beleavatkozunk olyan dolgokba, amikhez semmi közünk, de hát hogy lehet nem beavatkozni? Afganisztán megtámadására nyomós okunk volt, hiszen ott tervelték ki a szeptember 11-ei támadást.

    Bármilyen konfliktus van a világban, az emberek elvárják, hogy Amerika beavatkozzon, és megvédje őket. Utána viszont kritizálnak minket azért, hogy beleavatkoztunk a dolgaikba. Bár nem vagyunk tökéletesek, Amerika sok embernek segített, és bőkezűen osztogatta azt az áldást, amiben nekünk van részünk. Lehet, hogy néha olyanoknak is, akik nem tartottak rá igényt.


    Somorjai Krisztina
     

    Csatolt fájlok:

  9. rodymusic

    rodymusic Állandó Tag

  10. Pandora's Box

    Pandora's Box Állandó Tag

Megosztás