Lehet-e valaki egyszerre független szemlélője és a résztvevője a budapesti hétköznapoknak? Robin Marshall, a Budapest Sun angol nyelvi napilap kiadói igazgatója 1998 óta él a fővárosban, hazánkról alkotott véleménye mögött tehát megalapozott tapasztalatok állnak.
Mit tud egy átlag angol Magyarországról?
– Nagyon keveset, bár az utóbbi időben talán javult valamit a helyzet az uniós csatlakozás okozta fokozott érdeklődés miatt. A többség, vagy legalábbis remélhetőleg a többség azért tudja, hogy az ország fővárosa Budapest.
Vagy Bukarest…
– Igen, néhányan esetleg keverhetik a kettőt. De páran talán azt is tudják, hogy a Duna szeli ketté az országot.
És gondolom a 6:3 is sokaknak eszükbe jut.
– A magyar futballrajongók bizonyára számon tartják, de nekem otthon soha, senki nem beszélt erről. Magyarországon azonban általában az első, vagy a második kérdés, hogy mi a véleményem a 6:3-ról? De megértem, hiszen futball-ügyben azóta nincs sok okuk a büszkeségre a magyaroknak.
Nem tartott attól, hogy az egykori vasfüggönyön túlra fog költözni?
– Hát igen, az ex-keleti-kommunista blokkról sok embernek a Trabi jut eszébe, és hogy az üzleti élet egy kicsit más, mint nálunk. De számomra kihívás volt, hogy rám bízták az újság vezetését, és noha nagyon is angol vagyok, mellette európainak is tartom magam. A költözés ezért ugyanolyan izgalmas és kihívásokkal teli volt, mintha Németországba, vagy Olaszországba mentem volna.
Hogy érezte magát az első időkben?
– Nagyon erős honvágyam volt. Mivel korábban folyamatosan vidéken éltem és dolgoztam, voltak kétségeim, tudok-e majd alkalmazkodni a városi élethez. Most már azonban elmondhatom: imádom Budapestet, és az Angliából hozott kutyám is jól érzi magát; egyszerűen van valami speciális azokban a városokban, melyeket folyók szelnek ketté.
A közlekedés nem okozott gondot?
– Budapest egész könnyen megközelíthető tömegközlekedési eszközökkel, melyek szerintem olcsók és megbízhatók; különösen nagy rajongója vagyok a metrónak! Az épületek egyszerűen csodálatosak, és a kultúra szerelmesei – vagy épp az alkalmi érdeklődők – rengeteg program (opera, balett, múzeum, színház) közül választhatnak.
Feltéve, hogy utána biztonságosan hazaér az ember…
– Budapesten soha, semmikor nem éreztem magam veszélyben. Igaz, fehér emberként nem ütök el a többségtől, de semmiképpen sem érzem úgy, hogy veszélyes lenne itt élni, noha már háromszor betörtek hozzám. Ehhez képest Londonban vannak olyan helyek, ahová a lábamat sem tenném be. Az itteni éjszakai élet is sokkal többet kínál a tizenegykor záródó londoni pubokhoz és szemtelenül drága night clubokhoz képest. Egy saroknyira a munkahelyemtől található egy John Bull pub, ahol gyakran találkozom a kollégáimmal és barátaimmal; előfordul, hogy interjúkat is készítek itt. Ez az a hely, ahol újabb különbséget lehet felfedezni a britek és magyarok között: nekem furcsa az asztalnál ülve várni, hogy a pincér majd kihozza a sörömet. Számomra az a természetes, hogy a pultnál állva vagy ülve magam kérem az italomat!
Nem voltak nehézségei hétköznapi ügyekben? Például a vásárlásnál?
– Az volt a szerencsém, hogy a sarki boltban nagyon barátságos emberek dolgoztak, akikkel az elején mutogatással értettük meg egymást. Aztán vették a fáradtságot, és megtanították nekem néhány termék magyar nevét. Szóval ott vettem magyarórákat is. Nagy szerencsém volt, mert látom, hogy a legtöbb üzletben még mindig nem értik a vevőbarát viselkedés lényegét. A mosolyogás és a kedvesség még nem általános Magyarországon. A helyzet ugyan jobb, mint öt éve – főleg a multinacionális vállalatoknál, hála a tréningeknek –, de vannak még problémák. Romániai barátaim persze csak legyintenek, de például Horvátországban tudják, hogy a vevőnek mindig igaza van. Mindenki négy nyelven beszél, és tisztában vannak vele, hogy aki elégedetten távozik, sokkal nagyobb eséllyel tér vissza, és lehet, hogy legközelebb még többet fog költeni. Sajnos ezzel szemben a Balatonnál kevesen gondolkodnak hosszú távra.
Mi az, amit szeret Magyarországban?
– Itt sokkal kellemesebb életkörülményeket tudok teremteni a családomnak. Megfigyeltem, hogy Magyarországon sokkal családcentrikusabbak az emberek, mint otthon. A feleségem magyar; kapcsolatunk elején meglátogattuk Szegeden a szüleit, akik búcsúzáskor megígértették, hogy egy hét múlva újra elmegyünk hozzájuk. Akkor arra gondoltam: úristen, én fél éve nem láttam a saját anyámat és apámat! Magyarországon van egyfajta elvárás, hogy a nagycsalád, a távolabbi rokonokat is beleértve, rendszeresen összejöjjön. Ez számomra újdonság volt, és megszokásához kellett egy kis idő.
Alig egy éve kislánya született. Magyarnak, angolnak, vagy európainak tartja?
– Magyarnak, angolnak és európainak. Két nagy múltú kultúrából érkezik, és meg lesz a lehetősége, hogy a dolgokat egyszerre nézze magyar és angol szemmel.
Apának, vagy „father”-nek fogja önt szólítani?
– Azt fogja használni, amelyik jobban esik neki. A father talán egy kicsit közelebb áll hozzám, mert ösztönösen érzem a jelentését.
A feleségével milyen nyelven beszél?
– Többnyire angolul, mivel így értjük meg a legjobban egymást. Magyarul sajnos nem tanultam meg rendesen; a munkahelyemen is angolul beszélünk, és egy picit lusta vagyok. Ez persze azzal fenyeget, hogy eljön még az idő, amikor a feleségem és a lányom magyarul fognak csivitelni és én nem fogom érteni őket.
Mi volt a legnagyobb kulturális különbség, amit eddigi itt-tartózkodása alatt tapasztalt?
– Angol fejjel nagyon nehéz megérteni, miért foglalkoztatja még mindig annyira Trianon a magyarokat. Kívülállóként úgy érzem, ezt már rég le kellett volna zárni, és elfogadni a megváltoztathatatlant. Persze lehet azt mondani erre, hogy én ezt nem érthetem, mert nem vagyok magyar. Szerintem viszont minden nemzettel előfordulhat ilyesmi, mi például elveszítettük a világ háromnegyedét. Elképesztő, milyen eleven dologról van szó! Egyik keresztfiam például kapott egy nagy-Magyarország térképet születésnapjára, melyen rózsaszínnel jelölték az elvett területeket. Szerintem elég negatív módja a történelemtanításnak úgy bemutatni egy legalább nyolcvan évvel ezelőtti eseményt, mintha máig lezáratlan lenne, és semmi realitása, hogy megváltozzon?! Azt gondolom, egyszer azt is végig kellene gondolni, hogy épp Trianon mentette meg Magyarországot attól, hogy nemzetiségi ellentétekkel kelljen küszködnie határain belül – mint ahogy ez Jugoszláviával történt.
1956 élményét is ilyen frissnek érzi?
– Úgy tűnik számomra, Trianon sebe jobban fáj, utóbbiról sokkal többet beszélnek velem az emberek. Nem értem miért, hiszen jóval később történt, elvileg pont fordítva kellene lennie. Természetesen ’56-nak sokkal nagyobb az aktualitása a jelenlegi politikai életben, és úgy tűnik, részben ez áll a Fidesz és az MSZP acsarkodásának hátterében.
Van valami, amit még mindig Angliában vásárol magának?
– Lehetetlen Heinz-féle paradicsomos babot venni Budapesten. Egy időben volt néhány hipermarketben, de aztán eltűnt a választékból. Nem lehet kapni „igazi” szalonnát és „rendes” kolbászt sem, csak a frankfurti különféle változatait vagy magyar kolbászt. Az öltönyeimet szintén Angliában szerzem be. Időnként hihetetlen leértékelések vannak, ezért először nem is akartam hinni a szememnek, amikor valamelyik pesti kirakatban azt írták ki, hogy „-5%”. Ezt nevezik kiárusításnak?
Mit tud egy átlag angol Magyarországról?
– Nagyon keveset, bár az utóbbi időben talán javult valamit a helyzet az uniós csatlakozás okozta fokozott érdeklődés miatt. A többség, vagy legalábbis remélhetőleg a többség azért tudja, hogy az ország fővárosa Budapest.
Vagy Bukarest…
– Igen, néhányan esetleg keverhetik a kettőt. De páran talán azt is tudják, hogy a Duna szeli ketté az országot.
És gondolom a 6:3 is sokaknak eszükbe jut.
– A magyar futballrajongók bizonyára számon tartják, de nekem otthon soha, senki nem beszélt erről. Magyarországon azonban általában az első, vagy a második kérdés, hogy mi a véleményem a 6:3-ról? De megértem, hiszen futball-ügyben azóta nincs sok okuk a büszkeségre a magyaroknak.
Nem tartott attól, hogy az egykori vasfüggönyön túlra fog költözni?
– Hát igen, az ex-keleti-kommunista blokkról sok embernek a Trabi jut eszébe, és hogy az üzleti élet egy kicsit más, mint nálunk. De számomra kihívás volt, hogy rám bízták az újság vezetését, és noha nagyon is angol vagyok, mellette európainak is tartom magam. A költözés ezért ugyanolyan izgalmas és kihívásokkal teli volt, mintha Németországba, vagy Olaszországba mentem volna.
Hogy érezte magát az első időkben?
– Nagyon erős honvágyam volt. Mivel korábban folyamatosan vidéken éltem és dolgoztam, voltak kétségeim, tudok-e majd alkalmazkodni a városi élethez. Most már azonban elmondhatom: imádom Budapestet, és az Angliából hozott kutyám is jól érzi magát; egyszerűen van valami speciális azokban a városokban, melyeket folyók szelnek ketté.
A közlekedés nem okozott gondot?
– Budapest egész könnyen megközelíthető tömegközlekedési eszközökkel, melyek szerintem olcsók és megbízhatók; különösen nagy rajongója vagyok a metrónak! Az épületek egyszerűen csodálatosak, és a kultúra szerelmesei – vagy épp az alkalmi érdeklődők – rengeteg program (opera, balett, múzeum, színház) közül választhatnak.
Feltéve, hogy utána biztonságosan hazaér az ember…
– Budapesten soha, semmikor nem éreztem magam veszélyben. Igaz, fehér emberként nem ütök el a többségtől, de semmiképpen sem érzem úgy, hogy veszélyes lenne itt élni, noha már háromszor betörtek hozzám. Ehhez képest Londonban vannak olyan helyek, ahová a lábamat sem tenném be. Az itteni éjszakai élet is sokkal többet kínál a tizenegykor záródó londoni pubokhoz és szemtelenül drága night clubokhoz képest. Egy saroknyira a munkahelyemtől található egy John Bull pub, ahol gyakran találkozom a kollégáimmal és barátaimmal; előfordul, hogy interjúkat is készítek itt. Ez az a hely, ahol újabb különbséget lehet felfedezni a britek és magyarok között: nekem furcsa az asztalnál ülve várni, hogy a pincér majd kihozza a sörömet. Számomra az a természetes, hogy a pultnál állva vagy ülve magam kérem az italomat!
Nem voltak nehézségei hétköznapi ügyekben? Például a vásárlásnál?
– Az volt a szerencsém, hogy a sarki boltban nagyon barátságos emberek dolgoztak, akikkel az elején mutogatással értettük meg egymást. Aztán vették a fáradtságot, és megtanították nekem néhány termék magyar nevét. Szóval ott vettem magyarórákat is. Nagy szerencsém volt, mert látom, hogy a legtöbb üzletben még mindig nem értik a vevőbarát viselkedés lényegét. A mosolyogás és a kedvesség még nem általános Magyarországon. A helyzet ugyan jobb, mint öt éve – főleg a multinacionális vállalatoknál, hála a tréningeknek –, de vannak még problémák. Romániai barátaim persze csak legyintenek, de például Horvátországban tudják, hogy a vevőnek mindig igaza van. Mindenki négy nyelven beszél, és tisztában vannak vele, hogy aki elégedetten távozik, sokkal nagyobb eséllyel tér vissza, és lehet, hogy legközelebb még többet fog költeni. Sajnos ezzel szemben a Balatonnál kevesen gondolkodnak hosszú távra.
Mi az, amit szeret Magyarországban?
– Itt sokkal kellemesebb életkörülményeket tudok teremteni a családomnak. Megfigyeltem, hogy Magyarországon sokkal családcentrikusabbak az emberek, mint otthon. A feleségem magyar; kapcsolatunk elején meglátogattuk Szegeden a szüleit, akik búcsúzáskor megígértették, hogy egy hét múlva újra elmegyünk hozzájuk. Akkor arra gondoltam: úristen, én fél éve nem láttam a saját anyámat és apámat! Magyarországon van egyfajta elvárás, hogy a nagycsalád, a távolabbi rokonokat is beleértve, rendszeresen összejöjjön. Ez számomra újdonság volt, és megszokásához kellett egy kis idő.
Alig egy éve kislánya született. Magyarnak, angolnak, vagy európainak tartja?
– Magyarnak, angolnak és európainak. Két nagy múltú kultúrából érkezik, és meg lesz a lehetősége, hogy a dolgokat egyszerre nézze magyar és angol szemmel.
Apának, vagy „father”-nek fogja önt szólítani?
– Azt fogja használni, amelyik jobban esik neki. A father talán egy kicsit közelebb áll hozzám, mert ösztönösen érzem a jelentését.
A feleségével milyen nyelven beszél?
– Többnyire angolul, mivel így értjük meg a legjobban egymást. Magyarul sajnos nem tanultam meg rendesen; a munkahelyemen is angolul beszélünk, és egy picit lusta vagyok. Ez persze azzal fenyeget, hogy eljön még az idő, amikor a feleségem és a lányom magyarul fognak csivitelni és én nem fogom érteni őket.
Mi volt a legnagyobb kulturális különbség, amit eddigi itt-tartózkodása alatt tapasztalt?
– Angol fejjel nagyon nehéz megérteni, miért foglalkoztatja még mindig annyira Trianon a magyarokat. Kívülállóként úgy érzem, ezt már rég le kellett volna zárni, és elfogadni a megváltoztathatatlant. Persze lehet azt mondani erre, hogy én ezt nem érthetem, mert nem vagyok magyar. Szerintem viszont minden nemzettel előfordulhat ilyesmi, mi például elveszítettük a világ háromnegyedét. Elképesztő, milyen eleven dologról van szó! Egyik keresztfiam például kapott egy nagy-Magyarország térképet születésnapjára, melyen rózsaszínnel jelölték az elvett területeket. Szerintem elég negatív módja a történelemtanításnak úgy bemutatni egy legalább nyolcvan évvel ezelőtti eseményt, mintha máig lezáratlan lenne, és semmi realitása, hogy megváltozzon?! Azt gondolom, egyszer azt is végig kellene gondolni, hogy épp Trianon mentette meg Magyarországot attól, hogy nemzetiségi ellentétekkel kelljen küszködnie határain belül – mint ahogy ez Jugoszláviával történt.
1956 élményét is ilyen frissnek érzi?
– Úgy tűnik számomra, Trianon sebe jobban fáj, utóbbiról sokkal többet beszélnek velem az emberek. Nem értem miért, hiszen jóval később történt, elvileg pont fordítva kellene lennie. Természetesen ’56-nak sokkal nagyobb az aktualitása a jelenlegi politikai életben, és úgy tűnik, részben ez áll a Fidesz és az MSZP acsarkodásának hátterében.
Van valami, amit még mindig Angliában vásárol magának?
– Lehetetlen Heinz-féle paradicsomos babot venni Budapesten. Egy időben volt néhány hipermarketben, de aztán eltűnt a választékból. Nem lehet kapni „igazi” szalonnát és „rendes” kolbászt sem, csak a frankfurti különféle változatait vagy magyar kolbászt. Az öltönyeimet szintén Angliában szerzem be. Időnként hihetetlen leértékelések vannak, ezért először nem is akartam hinni a szememnek, amikor valamelyik pesti kirakatban azt írták ki, hogy „-5%”. Ezt nevezik kiárusításnak?
