sziasztok!
hoztam egy kis mosolya derítőt
Három angyal üldögél a felhőn, lelóg a lábuk. Unatkoznak, nézelődnek. Minket figyelnek, embereket. Talán éppen téged.
- Na, tessék, nézzétek meg. Már vagy negyven földi perce ül a számítógépe előtt, és bagózik.
- Min töpreng?
- Valójában semmit. Sajnálja magát.
- Na, jó, ezért nem ítélhetjük el. Végtére is csak ember. Persze, hogy sajnálja magát, amikor épp most volt létszámleépítés a munkahelyén. Kirúgták. Ráadásul a pasija is lelépett.
- De könyörgöm, nem ezért rúgattuk ki! És nem is ezért tettük magányossá! Hanem hogy végre észhez térjen! Hogy kikeveredjen ebből a véghetetlen tespedésből, újra gondolkozzon, érezzen, tervezzen!
- Lehet, hogy most is épp gondolkozik. És tervez.
- Dehogy! Játszik!
- Játszik? De mit?
- Azt az infantilis számítógépes kártyajátékot! Pasziánszot. Ha ügyesen teszi egymásra a lapokat, nyer.
- Mutasd csak, hogy van ez?
- Tessék. Az ásszal kell indulni. Úgy nem jó. Pirosat csak a feketére tehetsz. Hé! Ne húzz rögtön új lapot! Előbb azokat kell megnézni, amiket a gép osztott!
- Azt csinálom, nem látod? Hú, ez tökjó!
- Azonnal hagyjátok abba! Gyermekded banda! Nem azért vagytok angyalok, hogy játszadozzatok! Inkább találjuk ki, mit csináljunk ezzel a nővel.
- Hát, igen. Kár volna érte.
- Naná, hogy kár! Nem azért invesztáltunk bele ennyi lélekszikrát, nem azért cizelláltuk hónapokig az agyát, nem azért öntöttük tele a maradék sötétlilánkkal, hogy elfecsérelje! Lélekszikrából meg logikai panelből például már alig van a készletünkön! Ha a földön lebzselők nem hasznosítják, amit kiosztottunk nekik, nem termelődik újra, és akkor megnézhetjük magunkat. A feje tetejére áll minden, kezdetét veszi a káosz!
- Ugyan! Minek ide annyi logika, meg rendszer. Sokkal izgalmasabb lenne, ha csak úgy maguktól kavarognának a dolgok.
- Naná! A fél földi életedet játéktermekben töltötted, szeretnéd, ha itt is csak kavarognánk, mi? Mint a rulett golyó!
- Miért kell ezt mindig az orrom alá dörgölni? Olyannak vagyunk kitalálva, hogy ha földet ér a lábunk, játszadozzunk. Ő is játszik, tessék.
- Gyertek csak! Bekapcsoltam a gondolatkivetítőt. Nézzétek! Ez a nő nem is játszik! A jövőt kutatja! Jósol! Feltesz egy kérdést, és rakja a kártyát. Ha sikerül kiraknia, vagyis nyer, azt úgy értelmezi, hogy valóra válik, amit kérdezett.
- Tényleg. Nem is rossz. Ezt én is szívesen kipróbálnám.
- Minek, te nagyagyú! Pontosan tudod, mikor mi fog történni! Ehhez persze rendet kéne tartanod az idősík-elemeid között. Ha mindent szanaszét dobálsz, persze, hogy fogalmad sincs, hogy ami körötted lebeg, az a földi idő szerint múlt-e, jelen vagy jövő.
- Szólj már neki, hogy szálljon le rólam! Folyton velem foglalkozik.
- Hagyd békén. Tudod jól, hogy itt mindenki a maga ura. Kiérdemelte, hogy itt lehet, hát ne piszkáld. Azt csinál, amit akar. Nem mindenki akarja tudni, mi lesz a földiekkel. Őt például nem érdekli. Nézd inkább a nőt, milyen gondterhelt az arca! Már megint rágyújt! Fú, már alig látom a füsttől.
- Tiszta hülye. Hát nem tudja, hogy a földi test nem bírja a nikotint?
- Dehogynem tudja. Csak nem érdekli. Most más dolgok érdeklik.
- Például mi?
- Most azt kérdezte a kártyától, hogy rendbe jönnek-e a dolgai a közeljövőben.
- Hogy lesz-e munkája?
- Például.
- És lesz?
- Várj csak, megnézem. Egy pillanat alatt meg tudom mondani, mert nekem, ugyebár, rendben vannak az idősík-elemeim.
- Cöcö. Nem kell célozgatni.
- Na, tessék. Hááátâ�Ś
- Na, mondd már! Lesz állása?
- Kedvére való nemigen. Vagyis kedvére való volna ez, ha volna hozzá kedve. De nincs.
- Miért, mihez volna kedve?
- Honnan tudjam? Ehhez meg kéne néznünk az álmait.
- Nézzük meg. Most már kíváncsi vagyok.
- Hogy csináljuk? Álmosítsuk el, vagy mi ballagjunk át a földi idő szerinti tegnap éjszakába?
- Menjünk át mi. Hagyjuk, hadd játsszon addig. Hátha eszébe ötlik valami.
- Menjünk.
- Menjetek csak! Én maradok! Itt megvárlak titeket.
- Persze! Már megint a játékszenvedély! Nem bírsz elszakadni a kártyától, mi?
- Hagyd már őt békén. Gyere, megnézzük ketten.
- Jó, de várj, ne hagyj itt!
- A szárnyaidat nem hoztad? Hol hagytad már megint?
- Hát, azt hiszem...
- Szörnyű, hogy milyen rendetlen vagy. Na, gyere, kapaszkodj a lábamba. Mehetünk?
- Mehetünk.
- Na, tessék, itt az időautomata. Be is állítom. Földi idő, éjjel két óra. Oké?
- Nézzük. Hol van? Nincs is az ágyban.
- Nem jó, épp a klotyón ül.
- Akkor menj egy órával tovább.
- Megvan. Most jó lesz, fekszik, a szeme csukva.
- De nem alszik!
- Nem. Forgolódik.
- Gondolkodik?
- Az nem szó! Te jó ég! Képtelenség tisztán kivenni, annyi minden kavarog a fejében!
- Szegény, hogy meg nem bolondul!
- Várj csak, néhány panelt elkaptam. Hopp, itt egy gyerek. Aggódik a gyerekéért.
- De miért?
- Nem látom jól. Mintha félne. Fél, hogy az egyik egy rossz után jön a másik.
- De hát nem kapcsoltuk rá a turbó-büntetőt!
- Persze, hogy nem. Sőt, a standard-büntetőt se kapcsoltuk rá. Nem büntetésből alakultak így a dolgai. De ezt ő nem tudhatja. Az emberek nem hülyék, figyelik egymás sorsát, és tapasztalatokat gyűjtenek. Leszögezik például, hogy a baj nem jár egyedül, meg ilyen ostobaságokat.
- Te is tudod, hogy néha van benne igazság!
- Igen, de azt is tudom, hogy minden rosszban van valami jó.
- Hát, igen. Erre ők is rájöhetnének végre!
- Tudják ők, csak nem hisznek benne. Legalábbis, ha érintettek az ügyben.
- Hoppá, várj csak! A szegénység! Nyomorban látja magát, lepusztulva, alkoholmámorban egy koszos sátor alatt. Mocskos a ruhája, az arca, és kéreget. Mindenki odébb löki.
- Szegény. Szörnyű látomás lehet! El kéne venni tőle.
- Tudod, hogy az tilos. Ne felejtsd el, hogy a földi idő szerint a tegnap éjszakában vagyunk. A múltba nem avatkozhatunk bele.
- Jó, jó.
- Na várj, most, mintha kicsit csendesedne. Tisztul a kép. Szép arany és világoskék. Semmi borzalom.
- Biztos hozzánk szól.
- Olyasmi. Imádkozik. Felhangosítom, hallgasd csak!
- Nem hallom.
- Persze, mert már megint rendetlenkedik ez az ócska receptor. Hiába mondogatom az innovációsoknak, hogy ki kéne cserélni.
- Te hallod?
- Csak foszlányokban. Várj csak, beljebb hatolok a beszédközpontjába.
- Na? Hallod? Mondd már!
- Arra kér, hogy rendeződjenek a dolgok.
- De milyen dolgok?
- Azt nem mondja. Azt hiszi, mi úgyis tudjuk, hogy mire gondol.
- De hát mire gondol?
- Na, vajon mire. Karrier, szerelem, egészség... Konkrétan nem tudhatjuk, mert ő se tudja. Fogalma sincs, pontosan mit akar.
- Marha jó! És mi találjuk ki? Igazán adhatna tippeket legalább! Tekerj előre, hátha végre elalszik, és belekukkanthatunk az álmába. Talán megtudnánk, mire vágyik pontosan.
- Tessék. Fél négyre állítottam. Semmi. Négy óra, fél öt, semmi. Nem álmodik.
- Nem is alszik?
- Dehogynem. Nálunk van a lelke. Itt ül a sarokban. Odanézz!
- Tényleg. Fel se néz, nem szól senkihez. Teljesen begubózott. Hahó!
- Hiába hahózol, ha nem álmodik, nem lát minket.
- Szegény, még a végén depressziós lesz.
- Ha így folytatja!
- De miért nem küzd? Hisz még csak egy hete történt vele az a kis gebasz. Megnéztem az aktáját, előtte hosszú-hosszú évekig sikeres volt. Olykor még boldog is. Egy ilyen kis semmiségtől így kibukni! Lehet, hogy nem töltöttek bele elég gyári fájdalomcsillapítót?
- Inkább csak túl érzékeny. Érzékenyebb, mint a többiek.
- Nézd csak! Visszamentem egy héttel. Itt most álmodik.
- Na végre!
- Hm. Szép álom!
- Elvágyik onnan.
- El, bizony. Rendre, nyugalomra, biztonságra vágyik. Egész nap csak énekelne, hangjára összegyűlnének az élők, és mindenki boldog volna.
- Biztos kerub volt, mielőtt leküldtük.
- Lehet.
- Hát hadd énekeljen! Segítsünk neki!
- Nem lehet. Nincs hangja. Csak kornyikálna, és kiröhögnék.
- Hát akkor, talánâ�Ś legyen költő?
- Áh! Ugyan. Semmi íráskészsége. Viszont, mintha a színekkel jól bánna. Nézd csak, ezt még hatéves korában festette. Egy angyal.
- No fene! Egész jól elkapta a lényeget. Hasonlít, nem? Hát akkor fessen!
- Festene ő, de fél. Az ott lent nem eladható. Nem adnak érte enni.
- Ja, kedvesem! Mindent egyszerre nem lehet! A művészet nagy ajándék, nem jár mellé vagyon! Hát még mi nem kéne?!
- Kihúzathatnánk a lottószámait. Minden héten játszik, ötösön is, hatoson is. Akkor festhetne. Nem kéne dolgoznia.
- Ez butaság, te is tudod. Mit festene az, aki egész nap csak dőzsöl! Elfogyna a lelkéből az a szép, sötétlila szín. Már alig van a raktáron. Sötétlila nélkül meg úgysem szólhat másokhoz.
- És újra boldogtalan lenne.
- Boldogtalanabb, mint valaha.
- Jó, de akkor mi legyen?
- Nem is tudom. Mit csinál a földi mostban? Még mindig a kártyát veti?
- Várj, mindjárt lenézek. Megfognád a lábam, hogy ki tudjak hajolni?
- Parancsolj. Na?
- Igen, a gép előtt ül, és játszik.
- És bejött neki?
- Hol bejön, hol nem. Folyton új meg új kérdésekkel bombázza a gépet.
- Tudod mit? Bízzuk a Sorsra.
- Bízzuk.
- És mi lesz az aktájával?
- Ráírjuk, hogy TÁJÉKOZTATÁSUL, meg hogy Tisztelt Sors, vezetői döntést kérünk.
- És ha túl sokáig ülnek rajta?
- Sokáig? Ne viccelj!
- Igaz. Időnk, az van.
- Van, bizony.
