Irán és Turán ősellentétéről
Rudolf Steiner
Amikor az atlantiszi katasztrófa a földi körülményekre fokozatosan rázúdult, azok az emberek, akik a régi atlantiszi kontinensen laktak, nyugatról keletre vonultak. E vonulásnak lényegében két áramlata volt: az egyik inkább északon zajlott, a másik inkább délre vette az irányát. Az atlantiszi lakosság egyik nagy emberáradata Európa területén keresztül Ázsiába vándorolt, s a Káspi-tó környékén telepedett le. Ezzel szemben egy másik áramlat a mai Afrikán vonult keresztül. Azután pedig ez a két áramlat odaát Ázsiában mintegy egybeáradt, mint mikor két folyam összetalálkozik és örvényt alkot.
Bennünket most elsősorban az érdekel, milyen volt a szemléletmódja, egész lelki alkata ezeknek a népeknek, vagy legalábbis azok fő tömegeinek, akiket a régi Atlantiszról keletre vezettek át. Az Atlantisz utáni első időben az egész lelki beállítottság más volt, mint amilyenné később vált, és főleg mint amilyen ma. Ezeknél a néptömegeknél még meg volt a környezet ”látnokibb” szemlélete. Az emberek abban az időben bizonyos mértékig még képesek voltak szellemiséget látni, és azt is szellemibb módon látták, ami ma fizikailag látható.
Rendkívül fontos megérteni azonban, hogy az első Atlantisz utáni lakosság e látnoksága bizonyos tekintetben másfajta volt, mint az atlantiszi lakosság látnoki ereje az atlantiszi fejlődés virágkorában. Az atlantiszi fejlődés virágkorában az emberek magasfokú látnoki képessége olyan volt, hogy tisztán láttak bele a szellemi világba, és a szellemi világ megnyilatkozásai az emberi lélekben a jóra adtak ösztönzést. Sőt, mondhatni, minél inkább képes volt valaki az atlantiszi fejlődés virágkorában betekinteni a szellemi világba, annál nagyobb impulzust kapott a jóra – és aki kevesebbet tudott látni, az kevésbé magas impulzust kapott a jóra törekvéshez.
A Földön végbemenő változások azonban olyanok voltak, hogy már az atlantiszi korszak utolsó harmadában, de főleg az Atlantisz utáni időben, a régi látnokságnak lassanként éppen a jó oldalai tűntek el. Csak akik a beavató helyeken külön iskolázásban részesültek, azok őrizték meg az atlantiszi látnokság jó oldalait. Ami azonban az atlantiszi látnokságból természetes módon maradt meg, az az idők folyamán mind inkább olyan jelleget öltött, hogy amit az emberek láttak, az nagymértékben a lét rossz, csábító és kísértésbe vivő látásához vezetett. A látnoki erő lassanként nem volt elég erős ahhoz, hogy az ember a jó erőket lássa. Ezzel szemben megmaradt a rossz látása: az a látás, ami kísértés, csábítás lehetett az ember számára. És az Atlantisz utáni lakosság bizonyos részein a látnokságnak éppenséggel egy rossz formája volt elterjedve: olyan látnokság, amely már csábító jellegű volt.
A régi látnoki erőnek ez a lehanyatlása összekapcsolódott a mai emberiség számára normális érzékleti észlelés felvirágzásával, fokozatos kifejlődésével. Azok a dolgok, amelyeket az emberek az Atlantisz utáni első időkben láttak, és amelyeket ma lát az ember a fizikai szemével, akkor még egyáltalán nem voltak kísértésbe vivők – mert az erre szolgáló, kísértésbe vivő lelki erők még nem léteztek. Ami a külső világból egy mai ember számára csábító, és ami élvhajhásszá teheti őt, az Atlantisz utáni emberre nem volt ilyen csábító hatással.
Ezzel szemben izgatóan hatott rá, ha a régi látnokságból visszamaradt erőket kifejlesztette. A szellemi világ jó oldalait immár alig látta, de Lucifer és Ahrimán erős hatalmat gyakoroltak fölötte, úgy, hogy azokat az erőket és hatalmakat látta, amelyek kísértők és megtévesztők lehettek számára.
Az ember tehát a látnokság régi, öröklött erőivel a luciferi és ahrimáni erőket észlelte. Az volt a lényeges, hogy az emberiség fejlődésének vezetői és irányítói, akik az emberiség vezetéséhez szükséges bölcsességüket a misztériumokból, beavatásaikból nyerték, olyan intézkedéseket hoztak, hogy az emberek e tény ellenére mindinkább eljutottak a jóhoz és a világossághoz.
Azok az emberek azonban, akik az atlantiszi katasztrófa után kelet felé terjeszkedtek, igen különböző fejlettségi fokon állottak. Elmondható, hogy minél keletebbre mentek, annál morálisabb és szellemileg magasabb volt az emberek fejlettségi foka. Az új világként kialakult külső észlelés mind nagyobb világossággal hatott; mindinkább úgy hatott, hogy az emberiség felfogja a külső világ nagyságát és fennségét.
Ez azonban csak a távolabbi keleti részeken volt így. Főleg azoknak az embereknek volt erős hajlamuk ebben az irányban, akik például a mai Indiától északra fekvő vidékeken laktak, egész a Káspi-tengerig, az Oxusig és a Jaxartesig. Ázsiának ezen középső területén olyan népelegy telepedett le, amely alapul szolgálhatott a különböző népáramlatoknak, melyek később több irányban szétrajzottak – ezekhez tartozik a spirituális világfelfogása miatt gyakran jellemzett óindiai nép is.
Ázsiában, ennél a népelegynél, röviddel az atlantiszi katasztrófa után, részben már annak tartama alatt, igen erősen ki volt fejlődve a külső valóság iránti érzék. Ezzel karöltve azonban, azoknál az embereknél, akik a Földnek erre a területére inkarnálódtak, meg volt még az élő emlékezet arról – megismerő emlékezésként –, amit az atlantiszi világban átéltek. Ez legerősebben annál a néptömegnél volt meg, amely azután Indiába húzódott le. Noha nagy megértéssel rendelkezett a külső világ nagyszerűsége iránt, s a külső érzékleti szemléletben, az érzékleti megfigyelésben ez a nép volt a leginkább előrehaladott, de egyidejűleg nála volt legerősebben kifejlődve a visszaemlékezés az atlantiszi korszak régi szellemi észleléseire. Ezért fejlődött ki ennél a népnél az erős törekvés a szellemi világ felé, amelyre még emlékeztek, és könnyűszerrel tudtak ismét bepillantani a szellemi világba. Emiatt azonban az volt az érzésük, hogy amit a külső érzékek nyújtanak, az ”máyá”, vagyis illúzió. Ezért ennél a népnél találjuk meg azt az impulzust is, hogy ne a külső, érzékleti világot tekintse fontosnak, hanem mindent kövessen el annak érdekében, hogy a lélek – most már mesterséges fejlődés, a yoga útján – fölemelkedhessék ahhoz, amit a régi atlantiszi időkben közvetlenül a szellemi világból kaphatott.
Az Indiától északra fekvő területeken maradt népeknél azonban kevésbé volt kifejlődve az a sajátosság, hogy a külső világot lebecsülve, és azt máyának, illúziónak tekintve, csak a szellemiségre törekvő impulzusokat fejlesszék. Ennek a néptömegnek a helyzete azonban igen tragikus volt. A régi indiai nép adottságai lehetővé tették, hogy bizonyos könnyedséggel egy meghatározott yoga-fejlődésen menjen át, amely ismét felvitte azokba a régiókba, ahol az atlantiszi időkben élt. Könnyű volt legyőznie azt, amit illúziónak kellett tekintenie: ezt a megismerésben győzte le. Számára a legmagasabbat az a megismerés jelentette, melyet így fejezett ki: ez az érzéki világ illúzió, máyá; de ha lelkedet kifejleszted, ha munkálkodsz rajta, akkor eljutsz ahhoz a világhoz, amely az érzéki világ mögött rejlik. Vagyis az indiai ember egy benső folyamattal győzte le azt, amit máyának, illúziónak tekintett, és amit le is akart győzni.
Más volt a helyzet az északi népeknél, akiket azután a történelem a szorosabb értelemben vett árjáknak nevez: vagyis a perzsáknál, a médeknél, a baktriaiaknál, és így tovább. Ezeknél is erősen fejlett volt a külső szemlélet, a külső intellektus iránti érzék, de az a benső indíték, az az impulzus, hogy benső fejlődés útján valamiféle yógával szerezzék meg azt, amivel az atlantiszi ember természetszerűen rendelkezett, ez kevéssé volt meg náluk. Ez az eleven megismerés az északi népeknél nem volt olyan mérvű, hogy az a külső világ illúziójának legyőzésére ösztönözte volna őket. A régi hinduk lelki beállítottsága ezeknél az északi népeknél nem található meg. Lelki beállítottságuk olyan volt, hogy az iráni, perzsa vagy méd embereknek az volt az érzése, ami mai szavakkal kifejezve a következőképp hangzanék: ha mi, emberek egykor a szellemi világban voltunk, és szellemiséget, lelkiséget éltünk át és láttunk, és most egy fizikai világba helyeztettünk ki, és egy olyan világ előtt állunk, amit szemeinkkel látunk, olyan intellektussal fogunk fel, amely az agyhoz van kötve – akkor ennek oka nem csupán az emberben rejlik, és azt, amit le kell győzni, nem lehet pusztán az emberi bensőben legyőzni; ez nem jelentene jóformán semmit! Az iráni azt mondta volna: ha az ember alászállott, nem csak az embernek kellett változáson keresztül mennie: a természetnek is, és mindannak, ami a Földön létezik, meg kellett változnia. Ezért nem elég, ha mi, emberek azt, ami körülöttünk van, meghagyjuk olyannak, amilyen, és egyszerűen azt mondjuk, hogy minden illúzió, máyá, és mi magunk fölemelkedünk a szellemi világba. Akkor önmagunkat átalakítjuk ugyan, de az egész, bennünket körülvevő megváltozott világ nem alakul át.
Nem így szóltak tehát: a külvilág máyá, én magam ezt a máyát át fogom lépni, önmagamban a máyá legyőzését, és ezzel a szellemi világot el fogom érni – hanem ezeket mondották: az ember az őt körülvevő világhoz tartozik, csak egy tagja annak. Ha tehát át kell alakítani azt, ami az emberben isteni, és ami isteni-szelemi magasságokból szállott alá, akkor nem csak azt kell visszaváltoztatni, ami az emberben van, hanem azt is, ami a környezetében van. Míg Indiában azt mondták: a világ alászállott, s amit most nyújt, az máyá – addig északabbra így szóltak: kétségtelen, hogy a világ alászállott, de úgy kell átalakítani, hogy újból szellemivé váljék.
Elmélkedés, meditatív megismerés volt az indiai nép alapjellege; úgy intézte el a világot magában, hogy az érzéki észlelést illúziónak, máyának nevezte. Tetterő, külső energia, akarat a külső természet átdolgozására: ez volt az alapkaraktere az iráni és a többi északi népeknek. Ők így beszéltek: ami körülöttünk van, az az istenségből szállott alá, de az ember arra hivatott, hogy a külvilágot az istenséghez visszavezesse. Ami már alapjában véve benne volt az iráni népjellemben, azt a misztérium-helyekről kikerült szellemi vezetők a legmagasabb fokra emelték, és a legenergikusabban keresztülvitték.
Tökéletesen – s még exotérikusan is – csak akkor érthetjük meg azt, ami a Káspi-tengertől keletre és délre lejátszódott, ha összehasonlítjuk azzal, ami északabbra ment végbe, tehát azokon a vidékeken, amelyek a mai Szibériáig, a mai Oroszországig terjednek, sőt, Európába is belenyúlnak. Itt olyan emberek éltek, akik a régi látnokságot még nagymértékben megőrizték, s akiknél bizonyos vonatkozásban a régi szellemi észlelés és az érzékleti szemlélet, az új értelmi gondolkodás lehetősége egyensúlyt tartott. Ezeknél a népeknél a látnoki képesség a nép legszélesebb rétegeiben el volt terjedve.
Ha a szellemi világba való ilyen bepillantás jellegét szemügyre vesszük – amely mindenesetre alacsony fokra hanyatlott az atlantiszihoz képest, és ezeknél a népeknél kétségtelenül alacsony asztrális látás volt –, megállapíthatjuk, hogy ez a látás az emberiség általános fejlődésére bizonyos hatást gyakorolt. Egy ilyen látnok egészen meghatározott emberré válik, és bizonyos jellemvonásokat mutat. Ez főleg azoknál a néptömegeknél mutatkozik meg, amelyeknél a nép jellegébe beleáradt ez az alacsony fokú látnokság. Az ilyen ember elvárja az őt környező természettől, hogy mindazt nyújtsa neki, ami létfenntartásához szükséges, és lehetőleg keveset kelljen azért fáradnia, hogy azt a természettől kicsikarja. Ahogyan a mai, érzékelő ember tudja, hogy léteznek állatok, növények és így tovább, éppen úgy tudta az a régi ember, hogy vannak isteni-szellemi lények, akik minden dologban benne rejlenek, mert hiszen látta őket. Azt is tudta, hogy ezek azok a hatalmas lények, akik a fizikai lények mögött állnak. Mivel igen jól ismerte őket, el is várta tőlük, hogy azt a létet, amelybe őt belehelyezték, kevés munkával tegyék számára lehetővé. Az asztrális világba betekintő emberek hangulatának és érzületének külső kifejezése szempontjából sok mindent sorolhatnánk fel. Most csak egyet említünk.
Vizsgálódásunk szempontjából fontos tudnunk, hogy az említett korszakban mindazok a népek, melyeknek dekadens szellemi látása volt, nomád népek voltak, akik anélkül, hogy letelepedtek, állandó lakóhelyet alapítottak volna, mint pásztorok ide-oda vándoroltak, és egyik helyhez sem ragaszkodtak különösebben. Amit a föld nyújtott nekik, azt nem ápolták, nem fejlesztették, és könnyű lélekkel le is rombolták, ami körülöttük volt, vagy elragadták, ha a létfenntartásukhoz kellett. Azonban a kultúrnívó emeléséért, a Föld arculatának átalakításáért ezeknek a népeknek nem volt kedvük valamit tenni.
Így keletkezett a nagy, fontos ellentét, amely az Atlantisz utáni fejlődésnek talán legfontosabb ténye, az ellentét ezek között az északabbra lakó népek, és az irániak között. Az irániaknál kifejlődött az a vágy, hogy az eseményekbe belenyúljanak, letelepedett életmódot folytassanak, és munkával verekedjék ki maguknak azt, amivel az ember és az emberiség bírhat, vagyis a természetet valóban az emberi szellem erejével alakítsák át. A világnak ebben a sarkában ez volt az emberek fő törekvése. Észak felé közvetlen szomszédjuk volt az a nép, amely a szellemi világba belelátott, és a szellemi lényekkel úgyszólván tegező viszonyban állott, de dolgozni nem volt kedve, ide-oda vándorolt és eszébe sem jutott, hogy a fizikai világban a kultúrmunkát előbbre vigye.
Talán ez a legnagyobb ellentét, amely az Atlantisz utáni idők történelmében külsőleg kifejlődött, és amely tisztán a lelki fejlődés különböző fajtáinak a következménye volt. Ez az az ellentét, amelyet a külső történelem is ismer: az ellentét Irán és Turán között. De nem ismerik az okokat. Íme, ezek az okok.
Északon, Szibériába belenyúlóan Turánban élt az a néptömeg, amelyben nagymértékben megvolt az asztrális látás öröksége, és a szellemi világgal való kapcsolata miatt a külső kultúra megalapítására sem kedve, sem érzéke nem volt, hanem nála a szellemiséggel való foglalkozás alacsony fokú varázslásban, sőt, fekete mágiában nyilvánult meg, mivel ezek az emberek inkább passzív természetűek, papjaik pedig gyakran alacsonyrendű mágusok és varázslók voltak. Innen délre, a mai Irán területén voltak azok a vidékek, ahol korán megnyilvánult az a törekvés, hogy azt, amit az érzéki világ nyújt, a legprimitívebb eszközökkel bár, de emberi szellemi erővel átformálják, és ezzel külső kultúra keletkezését lehetővé tegyék.
Ez az Irán és Turán közötti nagy ellentét alapja. Egy mítosz, egy legenda szépen utal arra, hogy az embereknek ez utóbbi kultúrvonalon legelőrehaladottabb része hogyan költözött le északról, egé-szen azon vidékekig, amelyeket Iránnak nevezünk. És amikor a legenda elmondja, hogy Dzsemsid királynak, ki népét északról Iránba vezette, az az istenség, akit lassanként el fognak majd ismerni, s akit ő Ahura Mazdao-nak nevezett, egy arany tőrt ajándékozott, hogy földi misszióját ezzel telje-sítse – nos, akkor kiviláglik előttünk, hogy Dzsemsid király, aki népét a turániak lomha tömegéből kibontakoztatta, az arany tőrrel a külső emberi erőkhöz kapcsolt bölcsesség-törekvést nyerte el, amely a korában dekadenciába került erőket ismét kifejleszti és áthatja, átszövi azzal, amit az ember a fizikai síkon szellemi erőként kiharcolhat magának. Ez az arany tőr, mint eke, fölhasította a földet, a földből szántóföldet csinált, megadta az emberiség legkezdetlegesebb találmányait. Tovább hatott és hat máig mindabban, amire az emberek mint kultúreredményeikre büszkék. Jelentőségteljes dolog, hogy Dzsemsid király, aki kivonult Turánból az iráni vidékekre, ezt az arany tőrt Ahura Mazdao-tól kapta, aki megadta az embereknek azt az erőt, hogy a külső, érzékleti világot a maguk számára kialakítsák.
Az a lény, akitől ez az “arany tőr” származik, egyúttal az iráni lakosság vezetőjének nagy inspirá-tora, akit Zarathustra, vagy Zerdust, illetve Zoroaster néven ismerünk. Zarathustra volt az, aki ősrégi időkben – nem sokkal az atlantiszi katasztrófa után – a szent misztériumokból előhozott javakkal áthatotta azt a népet, amelyikben élt a törekvés, hogy a külső kultúrát emberi szellemi erővel szője át.
Ebből a célból Zarathustra azoknak a népeknek, akik a szellemi világba betekintő régi, atlantiszi képességekkel már nem rendelkeztek, a szellemi világra vonatkozó új kilátásokat, új reménysé-geket volt hivatva adni. Így nyitotta meg Zarathustra azt az utat, melyről gyakran szóltunk: a népek vegyék föl tudatukba, hogy a külső napfény csak külső teste egy magas szellemi lénynek, akit ő – a kis, emberi aurával ellentétben – “Nagy Aurának”, Ahura Mazdao-nak nevezett. Rá akart mutatni, hogy ez a most még távoli lény egyszer majd le fog szállni a Földre, hogy az emberiség fejlődésén belül szubsztanciálisan egyesüljön a Földdel, és az emberi létesülésben tovább hasson. Ezzel Zarathustra ezek előtt az emberek előtt arra a lényre mutatott rá, aki később a történelemben mint Krisztus Jézus élt.
Zarathustra vagy Zoroaster ezzel valami nagyot, hatalmasat vitt végbe. Az új, Atlantisz utáni em-beriségnek, az istenségtől elszakadt emberiségnek ismét meghozta a felemelkedést a szellemiség-hez. És meghozta a reménységet, hogy az emberek azokkal az erőkkel, amelyekkel a fizikai síkra leszállottak, mégis fel tudnak emelkedni a szellemiséghez. A régi indiai ember a régi szellemiséget egy bizonyos módon, a yóga-iskolázás útján érte el újra. Zarathustrának azonban új utat kellett nyitnia az emberiség számára.
Zarathustrának tehát volt egy hatalmas védelmezője. Kifejezetten hangsúlyozom, hogy Zarathustráról mint olyan lényről beszélek, akit már a görögök 5000 évvel a trójai háború előtti időbe helyeznek, aki tehát nem azonos azzal, akit a külső történelem Zarathustrának nevez, és azzal sem, akit Dárius idejében Zarathustraként említenek. A régi idők Zarathustrájának volt egy vé-delmezője, akit később Gustasp, vagy Gustasb néven említenek. Zarathustra tehát hatalmas papi lény, aki a Nagy Napszellemre, Ahura Mazdaora mutat rá, arra a lényre, aki az emberek vezetője lesz a külső, fizikai világból vissza a szellemiségbe. És Gustasp képviseli azt a királyi természetet, amely hajlandó volt mindent megtenni a külső világban, ami Zarathustra nagy inspirációit elter-jeszthette. Így nem maradhatott el, hogy ezek az inspirációk és ezek a szándékok, melyek a régi Iránban Zarathustra és Gustasp révén érvényre jutottak, ne kerüljenek összeütközésbe azzal, ami északon, közvetlen szomszédságukban élt. Ezek az összeütközések okozták valóban a világ leg-nagyobb háborúinak egyikét, amelyről a külső történelem nem sok hírt ad, mert ősrégi időkben folyt le. Hatalmas összecsapás volt ez Irán és Turán között, és ebből a háborúból, amely nem év-tizedekig, de évszázadokig tartott, bizonyos hangulat fejlődött ki, amely Ázsia bensejében hosszú ideig tartott. Ezt a hangulatot a következőképpen kell szavakba foglalnunk.
Az iráni Zarathustra-ember körülbelül így beszélt: Bárhová tekintünk, olyan világot látunk, amely noha isteni-szellemiségből szállott alá, a korábbi magasságoknak mégis csak árnya. Fel kell téte-leznünk, hogy mindaz, ami körülöttünk van, az állat-, a növény-, az ásványvilág, korábban maga-sabban állott, és mindez a hanyatlásba zuhant. Az embernek azonban meg van a reménye, hogy ismét visszavezetheti e világokat oda, ahonnan lezuhantak.
Nézzünk például egy állatot; ha azt, amit az iráni ember érzett, saját nyelvünkön fejezzük ki olyanformán, ahogy egy tanító az iskolában tanítványaihoz beszél, akkor a következőket mondhatjuk: nézz körül a világban; a világ korábban szellemi természetű volt, most hanyatló állapotba került. Nézzük a farkast: a farkasban lakozó lény, melynek fizikai alakját látod, dekadens állapotba került. Korábban főként a mai rossz tulajdonságai nem voltak meg benne. De ha benned jó tulaj-donságok csíráznak, és jó tulajdonságaidat és szellemi erőidet összeszeded, megszelidítheted az állatot; saját tulajdonságaidat az állatba tudod szőni, s akkor a farkast kutyává szelidítheted, amely téged szolgál! A farkasban és a kutyában két lény áll előtted, amelyek egyidejűleg két világáram-latot fejeznek ki.
Azok az emberek, akik szellemi erőiket arra fordították, hogy a külvilágot megmunkálják, képesek voltak az állatokat megszelidíteni, magasabb fokra emelni őket. Míg a többiek, akik erőiket nem használták fel erre a célra, az állatokat olyanoknak hagyták meg, amilyenek voltak, és azok mind mélyebbre süllyedtek. Itt van előttünk két különböző erő; az egyik, amelyből ez a hangulat csendül ki: ha úgy hagyom a természetet, amilyen, akkor az egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed; akkor minden elvadul. De szellemi szemeim egy jó hatalomra is irányíthatom, amelynek követője vagyok, és akkor ez az erő segítségemre jön, s akkor azt, ami le akar zuhanni, az ő segítségével ismét fel-emelhetem. Ez a hatalom, amelyre föltekinthetek, reményt ad nekem a továbbfejlődéshez!
Ez a hatalom az iráni ember számára azonos volt Ahura Mazdaoval, és az iráni így szólt: Mindaz, amit az ember tenni képes a természet erőinek megnemesítésére, felemelésére, az Ahura Mazdao segítségével mehet végbe. Ahura Mazdao vagy Ormuzd egy felfelé haladó áramlat. Azonban ha az ember olyannak hagyja a természetet, amilyen, akkor minden elvadul. Ez Ahrimántól ered.
Ezért az irániak földjén a következő hangulat fejlődött ki: tőlünk északra sok ember él; azok Ahrimán szolgálatában állnak. Ahrimáni népek, akik a világban csak szanaszét csavarognak, és csak azzal élnek, amit a természet nyújt nekik, s akik nem dolgoznak azon, hogy a természetet átszellemítsék. Mi azonban Ormuzddal, Ahura Mazdaoval akarunk szövetségre lépni!
Így érezték az emberek a világban megnyilvánuló kettősséget. Így éreztek az iráni emberek, a Zarathustra-emberek, és amit éreztek, azt a törvényekben is kifejezésre juttatták. Életüket úgy akarták berendezni, hogy a külső törvényekben a fölfelé törekvés kifejezésre jusson. Ez volt a zarathustrizmus külső következménye. Ez az Irán és Turán közötti ellentét! És ezt a háborút, amelyről az okkult történelem oly sokat és oly pontosan beszél, a háborút Arjasp és Gustasp között, akik közül az egyik a turániak királya, a másik Zarathustra védelmezője volt, ezt a háborút, mint az Észak és Dél közti ellentétet, egy hangulatban látjuk folytatódni Irán és Turán földjén. Ha ezt megértettük, akkor látjuk, miként indult ki Zarathustrából egy bizonyos lelki áramlat azokra az emberekre, akikre hatása kiterjedt. Így kellett jellemezni azt a miliőt, melybe Zarathustra helye-ződött.
Jegyzet:
Mint Rudolf Steiner utal rá, valóban fontos, hogy megértsük: az Irán és Turán népei közötti ősellentét messze a történelem előtti időkben alakult ki. Ez azt is jelenti, hogy ezt az ellentétet, az iráni és a turáni népesség lel-ki-szellemi jellegzetességeit nem lehet minden további nélkül a mába, vagy akár a későbbi történelmi időkbe, mondjuk a magyar honfoglalás korába helyezni, és ennek alapján megítélni a „turáni” magyarságot és rokonnépeit, valamint az iráni – Európában: germán vagy a latin – népességhez való történelmi viszonyát. Igaz, hogy jól lát-hatóan sokáig továbbélt az Irán-Turán ősellentét hangulata már a keleti népekben – gondoljunk csak a mindig kiújuló szkíta-perzsa háborúskodásokra, vagy a bibliai forrásokból is táplálkozó Nagy Sándor-legendákra –, de figyelembe kell venni, hogy Nyugat felé vonuló népeink, szkíták, hunok, avarok, magyarok, kétségtelenül fel-vették az iráni hatást, mind a vér- és nyelvkeveredés, mind a kulturális vívmányok, vallási és népszokások tekin-tetében, és mindezzel a tarsolyukban jöttek a kelet-európai síkságokra. Ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy egykor a germán népek sem álltak azon a kultúrnívón, amit utólag általában maguknak tulajdonítanak, visszave-títve a jelenbeli, szerencsésebb állapotaikat a múltba. Sőt: a keletről érkező, az iráni népekkel már keveredett lovasnépek olyan művészeti, kulturális, szociális készségekkel rendelkeztek, amelyekkel az európai germán-latin népek akkor még vagy már nem, s igaz ez az egész koraközépkori Eurpópa és a Kelet viszonyára. Végül – elfo-gadva, de továbbgondolva Steiner jellemzéseit – meg kell fontolnunk azt is, hogy nem kell-e beszélni ma már arról, hogy a világot szinte a végletekig maga alá gyűrő “iranizmus”, a mérhetőség szcientista őrületével össze-fonódott gazdasági-politikai érdekek impulzusai nem fordultak-e át az ellenkező végletbe, egy „ahrimáni” deka-denciába, és nem volna-e szükség egy „szelíd” turanizmusra, az élettel, a természettel, a másik emberrel, a más népekkel kapcsolatos
laissez fair, megengedő, élni hagyó magatartás új kultúrájára? Erre az átalakított, megtért, múltat-jövőt megbűnhődött „turanizmusra” bizony ma nagy szükség van, Keleten, Nyugaton egyaránt!
(Z. Tóth Csaba; v. ö.
Egy szkíta díszítőmotívum elemzése, Országépítő, 1997/3-4)
http://www.szabir.com/blog/iran-es-turan-osellenteterol/
unctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w
