Ősi kultuszhelyek a Kelet-Káspi térségében
Z. Tóth Csaba
A hatalmas eurázsiai sztyeppe-öv és a hozzá csatlakozó területek Kínától és az Altáj-hegységtől Kelet-Európáig, kiapadhatatlan tárházai a magyarság lovas-harcos elődei és rokonnépei régészeti kutatásának. A milliónyi kisebb-nagyobb sírdombos temetkezésből több mint száz éve folyamatosan kerülnek elő a szkíták, szarmaták, hunok és szövetségeseik királyainak és vezéreinek mesés kincsei, melyek mesterembereik önálló és igen magas színvonalú művészetéről tanúskodnak. Az utóbbi évtizedek is több valódi szenzációt hoztak ezen a téren, napvilágra kerültek a tuvai Arzsan 2 kurgán világra szóló aranyleletei, a kínai hun sírtáblák, vagy az erődített bronz- és vaskori város maradványai a nyugat-szibériai Zdvinszk/Csicsa települések közelében, ami – más hasonló emlékekkel együtt, mint Szintasta, Arkaim – igazolni látszik, legalábbis részben, az ókori írók híradásait arról, hogy „a szkíták hajdan városokban és házakban laktak, de azután nomádok lettek” (Arrianus).
Kevésbé kutatott terület volt azonban eddig a Káspi- és Aral-tó között fekvő óriási kiterjedésű „holdbéli” táj, melynek szélsőséges éghajlati, geológiai és ökológiai viszonyai évezredek óta lehetetlenné tették, hogy ott emberi élet tartósan megtelepedjék, s így kialakult a nézet, hogy arrafelé nem is nagyon érdemes keresgélni. Ezért volt meglepő, hogy 1983 óta egy nomád, félnomád kultúra ősi szentélyeit találták meg az orosz régészek ebben a régióban, az Usztyurt-fennsík északnyugati részén, mely ma Kazahsztánhoz tartozik (1. ábra, Baite III., Teren, Karamunke stb.). A legfeltűnőbb a leletegyüttesben a több mint 100 kőszobor, melyek nomád harcosok álló alakjait ábrázolják.
folyt. a csatolásban
Z. Tóth Csaba
A hatalmas eurázsiai sztyeppe-öv és a hozzá csatlakozó területek Kínától és az Altáj-hegységtől Kelet-Európáig, kiapadhatatlan tárházai a magyarság lovas-harcos elődei és rokonnépei régészeti kutatásának. A milliónyi kisebb-nagyobb sírdombos temetkezésből több mint száz éve folyamatosan kerülnek elő a szkíták, szarmaták, hunok és szövetségeseik királyainak és vezéreinek mesés kincsei, melyek mesterembereik önálló és igen magas színvonalú művészetéről tanúskodnak. Az utóbbi évtizedek is több valódi szenzációt hoztak ezen a téren, napvilágra kerültek a tuvai Arzsan 2 kurgán világra szóló aranyleletei, a kínai hun sírtáblák, vagy az erődített bronz- és vaskori város maradványai a nyugat-szibériai Zdvinszk/Csicsa települések közelében, ami – más hasonló emlékekkel együtt, mint Szintasta, Arkaim – igazolni látszik, legalábbis részben, az ókori írók híradásait arról, hogy „a szkíták hajdan városokban és házakban laktak, de azután nomádok lettek” (Arrianus).
Kevésbé kutatott terület volt azonban eddig a Káspi- és Aral-tó között fekvő óriási kiterjedésű „holdbéli” táj, melynek szélsőséges éghajlati, geológiai és ökológiai viszonyai évezredek óta lehetetlenné tették, hogy ott emberi élet tartósan megtelepedjék, s így kialakult a nézet, hogy arrafelé nem is nagyon érdemes keresgélni. Ezért volt meglepő, hogy 1983 óta egy nomád, félnomád kultúra ősi szentélyeit találták meg az orosz régészek ebben a régióban, az Usztyurt-fennsík északnyugati részén, mely ma Kazahsztánhoz tartozik (1. ábra, Baite III., Teren, Karamunke stb.). A legfeltűnőbb a leletegyüttesben a több mint 100 kőszobor, melyek nomád harcosok álló alakjait ábrázolják.
folyt. a csatolásban
