T
Tar_nok
Vendég
Az én sztory-m
Negyven évvel ezelőtt szakadtam-rohantam ki Kanadába mint egykori hazánkfia, a büdös disszidens.
Az első nap mikor elhagytam Magyarországot, és eldőlt, soha nem megyek vissza, legalabb is hosszú ideig nem, iszonyú erejű honvágy vett rajtam erőt. Tudtam, nem birtam volna tovább a szomoruság gyötrelmét, ezért vasakarattal félrerúgtam az érzelmet, és kijelentettem saját magamnak, hangtalanul, már az ágyban fekve este, hogy ezt az érzelmet nem engedem magamhoz közel soha többé.
Így is lett. Egészen kétezerötig, amikor egy reggel, újsakcikket olvasván a kedvenc kávehézamban, hirtelen elkapta a grabancomat az érzelem, de úgy, hogy felnőtt, sőt, hajlott korom ellenére, elbőgtem magam. Ott, teljes nyilvánosság előtt, egy kávéházban.
Ugyanis az újságcikk témája a közelgő labdarúgó VB körül forgott. Semmi magyar vonatkozás nem volt a cikkben. A cikk mellet egy lista állt, ami mutatta, kik voltak az eddigi VB-ken a legnagyobb gólszámot elérő futballistak.
Aznap a lista így nézett ki:
1. Ronaldo, BRA, 14
2. Gerd Mueller, GER, 14
3. Just Fontaine, FRA, 13.
4. Pele, BRA, 12.
5. Sandor Kocsis, HUN, 11.
Mikor a magyar névhez értem az olvasásban, iszonyat erővel vágott belém a honvágy. Nem is honvágy volt ez; hanem magyarságom érzete, egy hovatartozás érzése.
Igazán nem vagyok nacionalista, sőt. Kicsit le is nézem a magyar belpolitikát manapság, pusztán a gusztustalan politikai erőszakossága miatt. Nem egyedek elleni vagy testi sértessel együttjáró erőszakot értek ez alatt, hanem az ellenfél iránt tanusított tiszteletet egyáltalán nem mutató politikiai életet.
Na. Könnyű ezt nekem innen, Kanadából.
Ez a pici név öttlött ott föl nekem. Egy kis név, árván, ott állva, magyarul az idegen szavak tengerében, de mégis magateljesen, és tele dac- és kihívás nélküli öntudattal.
A név szépségével, kedvességével, és egy óriási meglepetéssel csapott le ram.
A nevet nem ismertem; az aranycsapat felbomlott ha jól tudom születésem előtt. Azt sem tudom, hogy hogy nézett ki az illető.
De a neve az mellbevágott.
Sokat gondolkoztam azon a héten, mikor ez történt, miért tett rám ez a név, egy futballista neve, akit névről sem ismertem, ilyen nagy hatást.
Rájöttem.
Azért, mert a neve nem őt jelezte egyedül, sem a magyar mivoltát, hanem egy harmadik fogalmat is: hallhatatlanságát.
Kocsist valószínüleg istenítették az ő napjaiban, mint más népszerű közéleti személyt általában mindig. De a ő ideje is elmúlt, mint előbb-utóbb mindenkié. Noha elmúlt az ideje, mégis hallhatatlan maradt: megjelent a neve; mitöbb, nem lehetett nem megjelentetni a nevét. Muszáj volt, a történelmi magyarság számára vadidgen ország, a futballista számára vadidegen kor, és magyarokkal merőben külömböző hagyományhalmazzal rendelkező nép ujságjában is. Senki nem ismeri Kocsis Sándort, nem tudják ki volt, a nyilvánvalókon kivűl; a legtöbb embernek talán át is siklott a tekintete mikor a nevet olvasta, de nem mindenkié; az enyém például fönnakadt és véresen nyers erővel szakított fel bennem érzelmeket.
Kocsis Sanyi, mint jeleztem, halhatatlanná valt. Ennek jelentősege lett. Azelőtt, az európai vallásos miliőben, mikor mindenki valamiféle istenben hitt, akkor mindenki hallhatatlan volt. Akár elkárhozott, akar nem, akár a mennyekbe jutott, akár nem; akár jó volt, akár rossz, a szelleme, a lelke, örökké élt.
Mire én felcseperedő korba jutottam, addigra Magyarországon elterjedt erősen a kommunisták által erőszakolt ateizmus. Mivel ebben a szellemben nevelkedtem, elfogadtam mint világnézetem egyik alapját, es azóta is vallom magaménak.
Tehát ha én mondom, hogy egy ember halhatatlan, az mást jelent mint a szó szokványos értelme. Hitem szerint a lelke nem éli túl senki tudatát. De egypár emberé mégis halhatatlan, mert az emléke nem múlik el soha. Ez az emlék-élet a halott számára, az ő már elmúlt, kiszikkadt lelkének nem jelent semmit, hisz a létezőtlennek nincs felfogása, ami a jelentést, az értelmet, felfoghatná. Mások számára az ő halhatatlansága nagy; nagyobbnak véljük őt, mint saját magunkat, tiszteljuk, hódolunk neki, esetleg keserűen irígykedünk a híréért és halhatatlanságáért; elfogadjuk emberi nagyságát úgy, mint ha tényleg, vallás-szerűen halhatatlan lenne, noha az elménk (legalabb is az ateistáké) ab ovo visszautasítja ezt a felfogást. Valahogy megis, az élő saját lelkünk egy, az evolució során régebbi kelettel kialakult mélyebb szintjén mégis elfogadjuk, hogy az illető túlélte a halálát.
Azelőtt mindenki halhatatlan volt. Nem kellett érte dolgozni, gürcölni, hogy az ember lelke túlélje saját magát. Legalább is mindenki így látta. Ember vagy? Igen? Nesze, itt egy lélek, ingyen, bérmentve. Kölcsön van, vissza kell majd adnod, de használd addig egészséggel, és vigyázz rá jól: ne add el, ne veszítsd el, ne add cserébe semmiért sem - ez volt a régi elfogadott igazság és az emberi világrend első pontja.
Manapság halhatatlannak maradni nehéz. Senki nem kap garanciát mint régen; a harc és a küzdelem csak akkor jogosít fel halhatatlanságra, ha megfelelő eredményt érsz el, te, gürcös ember. A harc eredménye viszont legnagyobb részt szerencsés véletleneken múlik, nem a gürcös harcos erőfeszítése nagyságán.
A mai, ateista közfelfogás szerint egy ember saját magát túlélni csak mások előtt tudja manapság. Mégsem kis dolog a halhatatlanság, még így bénán értelmezve sem - a végtelen élet reménye kecsegtető, és mint magyar, a neves futballista halhatatlansága fokozta bennem a nemzeti öntudatot. Hisz magyar volt ő is, a magyar nevet élteti. Bárki - magyar vagy idegen - szemszögéből nézve, emelte a magyar nívót. Ő erős és halhatatlan; büszke lehet az, aki az ő barátja. Én az vagyok, automatikusan, hisz osztozunk magyar mivoltunkban.
Erősebb lettem, magyarabb, egy kis ízelítőt kaptam a halhatatlanságbol, az illető nevét olvasva.
Ezért bőgtem el magam olyan iszonyatosan a káveházban, egy máskülönben semmittevő név olvasása során.
--------------------
Figyelem: a novella 4993 betűleütésből áll. A cím és eme lábjegyzet nincs beleszámovla, de minden más, úgymint szóközi szünetek, írásjelek, új bekezdesések, viszont igen.
Negyven évvel ezelőtt szakadtam-rohantam ki Kanadába mint egykori hazánkfia, a büdös disszidens.
Az első nap mikor elhagytam Magyarországot, és eldőlt, soha nem megyek vissza, legalabb is hosszú ideig nem, iszonyú erejű honvágy vett rajtam erőt. Tudtam, nem birtam volna tovább a szomoruság gyötrelmét, ezért vasakarattal félrerúgtam az érzelmet, és kijelentettem saját magamnak, hangtalanul, már az ágyban fekve este, hogy ezt az érzelmet nem engedem magamhoz közel soha többé.
Így is lett. Egészen kétezerötig, amikor egy reggel, újsakcikket olvasván a kedvenc kávehézamban, hirtelen elkapta a grabancomat az érzelem, de úgy, hogy felnőtt, sőt, hajlott korom ellenére, elbőgtem magam. Ott, teljes nyilvánosság előtt, egy kávéházban.
Ugyanis az újságcikk témája a közelgő labdarúgó VB körül forgott. Semmi magyar vonatkozás nem volt a cikkben. A cikk mellet egy lista állt, ami mutatta, kik voltak az eddigi VB-ken a legnagyobb gólszámot elérő futballistak.
Aznap a lista így nézett ki:
1. Ronaldo, BRA, 14
2. Gerd Mueller, GER, 14
3. Just Fontaine, FRA, 13.
4. Pele, BRA, 12.
5. Sandor Kocsis, HUN, 11.
Mikor a magyar névhez értem az olvasásban, iszonyat erővel vágott belém a honvágy. Nem is honvágy volt ez; hanem magyarságom érzete, egy hovatartozás érzése.
Igazán nem vagyok nacionalista, sőt. Kicsit le is nézem a magyar belpolitikát manapság, pusztán a gusztustalan politikai erőszakossága miatt. Nem egyedek elleni vagy testi sértessel együttjáró erőszakot értek ez alatt, hanem az ellenfél iránt tanusított tiszteletet egyáltalán nem mutató politikiai életet.
Na. Könnyű ezt nekem innen, Kanadából.
Ez a pici név öttlött ott föl nekem. Egy kis név, árván, ott állva, magyarul az idegen szavak tengerében, de mégis magateljesen, és tele dac- és kihívás nélküli öntudattal.
A név szépségével, kedvességével, és egy óriási meglepetéssel csapott le ram.
A nevet nem ismertem; az aranycsapat felbomlott ha jól tudom születésem előtt. Azt sem tudom, hogy hogy nézett ki az illető.
De a neve az mellbevágott.
Sokat gondolkoztam azon a héten, mikor ez történt, miért tett rám ez a név, egy futballista neve, akit névről sem ismertem, ilyen nagy hatást.
Rájöttem.
Azért, mert a neve nem őt jelezte egyedül, sem a magyar mivoltát, hanem egy harmadik fogalmat is: hallhatatlanságát.
Kocsist valószínüleg istenítették az ő napjaiban, mint más népszerű közéleti személyt általában mindig. De a ő ideje is elmúlt, mint előbb-utóbb mindenkié. Noha elmúlt az ideje, mégis hallhatatlan maradt: megjelent a neve; mitöbb, nem lehetett nem megjelentetni a nevét. Muszáj volt, a történelmi magyarság számára vadidgen ország, a futballista számára vadidegen kor, és magyarokkal merőben külömböző hagyományhalmazzal rendelkező nép ujságjában is. Senki nem ismeri Kocsis Sándort, nem tudják ki volt, a nyilvánvalókon kivűl; a legtöbb embernek talán át is siklott a tekintete mikor a nevet olvasta, de nem mindenkié; az enyém például fönnakadt és véresen nyers erővel szakított fel bennem érzelmeket.
Kocsis Sanyi, mint jeleztem, halhatatlanná valt. Ennek jelentősege lett. Azelőtt, az európai vallásos miliőben, mikor mindenki valamiféle istenben hitt, akkor mindenki hallhatatlan volt. Akár elkárhozott, akar nem, akár a mennyekbe jutott, akár nem; akár jó volt, akár rossz, a szelleme, a lelke, örökké élt.
Mire én felcseperedő korba jutottam, addigra Magyarországon elterjedt erősen a kommunisták által erőszakolt ateizmus. Mivel ebben a szellemben nevelkedtem, elfogadtam mint világnézetem egyik alapját, es azóta is vallom magaménak.
Tehát ha én mondom, hogy egy ember halhatatlan, az mást jelent mint a szó szokványos értelme. Hitem szerint a lelke nem éli túl senki tudatát. De egypár emberé mégis halhatatlan, mert az emléke nem múlik el soha. Ez az emlék-élet a halott számára, az ő már elmúlt, kiszikkadt lelkének nem jelent semmit, hisz a létezőtlennek nincs felfogása, ami a jelentést, az értelmet, felfoghatná. Mások számára az ő halhatatlansága nagy; nagyobbnak véljük őt, mint saját magunkat, tiszteljuk, hódolunk neki, esetleg keserűen irígykedünk a híréért és halhatatlanságáért; elfogadjuk emberi nagyságát úgy, mint ha tényleg, vallás-szerűen halhatatlan lenne, noha az elménk (legalabb is az ateistáké) ab ovo visszautasítja ezt a felfogást. Valahogy megis, az élő saját lelkünk egy, az evolució során régebbi kelettel kialakult mélyebb szintjén mégis elfogadjuk, hogy az illető túlélte a halálát.
Azelőtt mindenki halhatatlan volt. Nem kellett érte dolgozni, gürcölni, hogy az ember lelke túlélje saját magát. Legalább is mindenki így látta. Ember vagy? Igen? Nesze, itt egy lélek, ingyen, bérmentve. Kölcsön van, vissza kell majd adnod, de használd addig egészséggel, és vigyázz rá jól: ne add el, ne veszítsd el, ne add cserébe semmiért sem - ez volt a régi elfogadott igazság és az emberi világrend első pontja.
Manapság halhatatlannak maradni nehéz. Senki nem kap garanciát mint régen; a harc és a küzdelem csak akkor jogosít fel halhatatlanságra, ha megfelelő eredményt érsz el, te, gürcös ember. A harc eredménye viszont legnagyobb részt szerencsés véletleneken múlik, nem a gürcös harcos erőfeszítése nagyságán.
A mai, ateista közfelfogás szerint egy ember saját magát túlélni csak mások előtt tudja manapság. Mégsem kis dolog a halhatatlanság, még így bénán értelmezve sem - a végtelen élet reménye kecsegtető, és mint magyar, a neves futballista halhatatlansága fokozta bennem a nemzeti öntudatot. Hisz magyar volt ő is, a magyar nevet élteti. Bárki - magyar vagy idegen - szemszögéből nézve, emelte a magyar nívót. Ő erős és halhatatlan; büszke lehet az, aki az ő barátja. Én az vagyok, automatikusan, hisz osztozunk magyar mivoltunkban.
Erősebb lettem, magyarabb, egy kis ízelítőt kaptam a halhatatlanságbol, az illető nevét olvasva.
Ezért bőgtem el magam olyan iszonyatosan a káveházban, egy máskülönben semmittevő név olvasása során.
--------------------
Figyelem: a novella 4993 betűleütésből áll. A cím és eme lábjegyzet nincs beleszámovla, de minden más, úgymint szóközi szünetek, írásjelek, új bekezdesések, viszont igen.