Az élet (azért is) szép !

Ének a tengerről

Örökké változó,
Végtelen kékség,
Szívekben lüktető,
Sóhajtó szépség.

Nyugalmat árasztó,
Feneketlen mélység,
Békésen hullámzó
Élő bölcsesség.

Sötéten dühöngő,
Háborgó szentség,
Igazságot osztó,
Titkos reménység.

Kedvesét ölelő,
Szelíd gyengédség,
Szeretve ringató,
Időtlen hűség.

/ Kiss Bela/
​

/Sango Villagren/


Reggeli Csoda

Harmat cseppen a kerti virágról,
majd megcsillan rajta a nap sugara,
büszkén ontva a fényt magából,
s csendül a reggelek víg madara.

Még homályba olvad a tekintetem,
már hallom e harsány éneket!
Tisztul a kép, de még nehezen
tompítja szemem a fényeket.

Elmém vidáman ébredő árnya
remélve köszönt egy szép új napot.
Szívem, mint mindig, most sem bánja
azt, mit e fénnyel ismét kapott.

Álmosan pillantok jobbomon az ágyra
és megmosolyogtat, ami fogad.
Illatok, érzések színes kavalkádja
őrzi, mit szívem tartogat.

Tán álmodom még, de oly valósan,
új képet szőtt a képzelet,
a csendes lomhaságban eltelt óra
mellettem új Csodát ébresztett.

Barnásvörös haja a párnára omlott,
s mint hűs patak, csörgedez tovább.
Csodálva nézem tincseire bomlott,
földig nyúló zuhatagát.

Ezernyi kérdéssel pillant fel rám
a szeretetét ontó barna szempár.
"Reggel van? Este? Vagy hajnal talán?"
Időt nem ismerve tekintesz reám.

Mosolyomtól megnyugszol és viszonzod azt,
így nyújtod felém a két kezed.
A napsütés lelkedben új dalt fakaszt,
új Csodát szőtt a képzelet!
​

/ Ma"an /


Két Orchidea

Mily érdekes pillanat,
A tegnap fénye elragad.
Csókod bársonyos szirom,
Még mindig virít ajkamon,
Ahogy karjaidba fonódva
Mint ha virágzó bodza volna,
Úgy bújtatva az édes ölbe,
Rám fonódott körbe-körbe.
Fülembe suttogott szavad,
Mint a mámoros pirkadat,
Úgy ébredtem egyre-egyre,
Döbbenten, a szerelemre.
Száz illatos liliom
Nem varázsol ily nagyon,
Mert édes bársonyos szirom,
Csókod, mi itt virít az ajkamon.
Hozzád utamon, tenyerembe,
Sok harmatcseppet gyűjtök,
Szádra -számmal simítom,
Szirmok illatával keverem.
Varázslat, ami éjjelünk esett,
Reggel toppant szobánkba,
A meleg napfény, fürödtünk,
Mint két nyíló orchidea.




​

"A citadella legmagasabb tornyának csúcsáról így fedeztem fel, hogy nem kell
siránkoznunk sem a szenvedésen, sem Isten kebelébe való megtérésünkön,
sem szeretteink távoztán.
Mert ha tiszteljük emlékét, az eltávozott jobban jelen van
és hatalmasabb az élőnél."


***

Antoine de Saint-Exupéry
Citadella ​

Lehoczki Károly

Szökésben


Megférhettem volna fák alatt.
Mosdathattam volna arcokat
Beiramolhattam volna földeket.
És írhattam volna szebbeket.

Megbújhattam volna
fűben,
prüszkölő harmatban,
esőben,
formás, játékos
szökéssel,
nyafogást nem tűrő
kézzel.

De nekem mindig csak egyre ment.
Koszos vágányokon menetelt
elébem a város és örült,
ha formásat köpni sikerült.


Ablakán csikorgó
vonatnak
múlik sugara a
napnak,
múlik közön, múlik
kézen
harmatos, prüszkölő
szökésem.
​

Kamarás Klára

Három kívánság


Lennék a szeretőd,
s míg átölelnél lágyan,
csókod nyomán piros rózsák
borítanák a vállam…

***

Inkább barátod lennék. Víg barát…
Boroskancsó állna az asztalon…
poharazgatnánk és együtt nevetnénk
a sok bolond, hiszékeny asszonyon…

***

Ó, legjobban anyád szeretnék lenni…
Tudom, ölembe hajtanád fejed,
s én mindent, mindent megbocsátanék…
De így? És most? Na nem! Ezt nem lehet!​

Egy gondoskodó személy egy pillangó küzdelmét figyelte,
amint épp a bábból próbált kitörni.
Gyengéd kézzel, segítőkészen meglazította a szálacskákat,
melyek így egy nyílást formáltak.
A pillangó könnyedén kiszabadult, ám csak verdesett a báb körül,
képtelen volt elrepülni.
Ez a gondoskodó személy nem tudta, hogy csak a születéssel járó küzdelem
során erősödnek meg a szárnyak annyira, hogy repülni lehessen velük.
Így hát a pillangó a földön töltötte rövidke életét, és soha nem ismerte meg
a repülés szabadságát, sosem élt igazán...​

*​

A legkedvesebb óvó szándékú tetteimmel korlátozhatom és
megsebezhetem a másik embert, és a túlzott védelem és gondoskodás
minden szónál ékesebben ezt üzeni neki:
„Képtelen vagy gondoskodni magadról.
Nekem kell gondoskodnom rólad, mert az enyém vagy.
Én vagyok érted a felelős.​

*​

Tanulom, hogy ezt mondjam, nemcsak szavakkal, hanem azzal is,
ahogyan másokhoz és magamhoz viszonyulok
– azokhoz, akiket szeretek, akik fontosak nekem.
Ezt hívom hát nyitott tenyérrel való szeretésnek.
Időnként még ma is nehezemre esik, hogy ne nyúljak a bábhoz,
de már sokkal kevésbé, mint régen. ​

***​

Ruth Sanford​

Nyitott kézzel szeretni ​

Falus Juli

Te-hiány


Néha…
Ki kellene bírni még jobban a napokat
mikor semmi hír felőled és csak tapogat

valami napsugár… és játszik a hajammal
de kit érdekel? hogy cicázik a harmattal
a fény mikor a te-hiány topog idebent
a szívemben… még zörög mit néz egy idegen
szempár hogy menjek felé… nekem ez nem való
hogy itt rád várok ez nem lesz soha megálló
neked nem én… csak amolyan átszálló vagyok
kitől lesz néhány jó perc… rég megbeszélt dolog:
én nem… ki kellene bírni amennyit mérsz rám
mert a városodban is összebújnak a fák
mint itt ezen az utcán melyen botladozom
sántán felbukom… egy te-hiányos nappalon
​

Francois Villon​

Párizs, 1431. vagy 1432. – eltűnt 1463-ban
​

Ellentétek​

Szomjan halok forrás vize mellett;
tűzben égek és mégis vacogok;
parazsas kályhánál vad láz diderget;
hazám földjén is száműzött vagyok;
csupasz féreg, dísze talárt kapok;
hitetlen várok, sírva nevetek;
az biztat, ami tegnap tönkretett;
víg dáridó bennem a bosszuság;
úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
befogad és kitaszít a világ.​

Nem biztos, csak a kétes a szememnek
s ami világos, mint a nap: titok;
hiszek a véletlennek, hirtelennek,
s gyanúm az igaz körül sompolyog;
mindig nyerek, s vesztes maradok;
fektemben is fölbukás fenyeget;
van pénzem, s egy vasat sem keresek;
és reggel köszönök jó éjszakát;
várom, senkitől, örökségemet;
befogad és kitaszít a világ.​

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
kínnal mégis csak olyat hajszolok;
csalánnal a szeretet szava ver meg,
s ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott,
barátom, aki elhiteti, hogy
hattyúk csapata a varjú-sereg;
igazság és hazugság egyre-megy,
és elhiszem, hogy segít, aki árt;
mindent megőrzök s mindent feledek:
befogad és kitaszít a világ.​

Kántor Péter

TUA RES AGITUR

1.

Egy vézna váll. S egy kéz, valakié.
Ráhullik-e? Rá. Csupa ér.
Nem véd meg, lehet, semmitől se.
De lüktet benne a vér.

2.

Szeretni itt van ez a rész.
És itt van ez a rész nevetni.
És itt van fájni az egész.
Se feladni, se elfeledni.

3.

Hihető mese. Gyufafejnyi fény.
Egy ösvény. Netán a híd maga.
Amin átvonulnak a batyuzók
innen oda.​

Babits Mihály

A SZÖKEVÉNY SZERELEM


Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.

Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.

Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.

A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.

Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?

Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.​

Farkas Imre

Költő, operettíró, zeneszerző
Debrecen, 1879. máj. 1. – Bp., 1976. márc. 25.​

Vallomás​

Mikor láttam, hogy jár utánam,
Hogy szeret, hogy imád,
Hogy hervad, mint a napsütésben
A szomjuzó virág,
Mikor láttam könyet remegni
A szeme szögletén
Mosolyogtam és elfordultam
És azt mondtam: szegény
*
De mikor félve, öntudatlan
Kezdett szeretni mást
És halvány arczán észrevettem
Uj bimbófakadást,
Mikor láttam, hogy mosolyog
S nem hal belé a szenvedésbe
Lassan-lassan szeretni kezdtem…
S most majd meghalok érette.​

Farkas Imre​

Történet​

Egy kis verandán, egy nagy társaságban
Találkozott egy ifju és egy asszony.
Kérdi az asszony: haragszik-e, Pista?
Felelt az ifju: oh dehogy haragszom…
*
Szólott az asszony: van már egy fiam
Ha látná, ilyen kedves kis kölyök.
Szólott az ifju: holnap utazom
S talán már többé vissza sem jövök.
*
Aztán mulattak és meguzsonnáztak,
Megcsodálták a kis kert rózsafáit,
- S amikor este otthonukba tértek
Sírt mindakettő, csöndesen sokáig…​

Vészi Endre

Budapest, 1916. október 1. – Budapest, 1987. július 9.
Kossuth-díjas magyar költő, író.




​

Mint a növények
​

​

​

Ó, - találgattuk, aggódtunk mi ketten
a feleségem, meg én
hogy az eső, vihar, mely megveszetten
habosan és feketén
csavarta, törte, kavarta és vágta
a kertet, s a házakat,
vajjon a zsenge friss palánta-ágyba
halálos foggal harap?

Óriás csarnoka volt a viharnak
hétöles vízoszlopok!
Fekete trombiták sírva rivalltak
puffogtak tompa dobok.
Sokágú csillárok - villámok fénye
gyémánt tüze lüktetett,
csecsemők riadó, vad nyöszörgése
repült a házak felett.

Négy vagy öt óra - s a hajnali pírban
tavaszi dallam honolt,
eső, vész, messzi - egy távoli sírban
mint aki sohase' volt.
Állt a palánta gyötört büszkeséggel
a vézna kicsike had,
nem zúzta össze fekete öklével
bazalt omlású harag.

Mint a növények erős szövedéke,
folyondár, inda, szalag,
kart a karomba - így épít a béke
eleven bástyafalat.
Költők, tudósok, kötényes kohászok
oroszok és magyarok,
németek, belgák, hollandusok, dánok -
eleven csatársorok.

Míg házam cselekvő kezével óvja
sokmillió - mind e nép
s vasat szül Diósgyőr új kohója
Fogalmazom énekét!
Hangicsál énekünk sok csalogánya
zendít a fény, az öröm,
ömlik a tollamon vers, mint a láva,
hogy mindezt megköszönöm.

***

1948​

/ Móra Ferenc /


A cinege cipője



Vége van a nyárnak,

hűvös szelek járnak,

nagy bánata van a

cinegemadárnak.



Szeretne elmenni,

ő is útra kelni.

De cipőt az árva

sehol se tud venni.



Kapkod fűhöz-fához,

szalad a vargához,

fűzfahegyen lakó

Varjú Varga Pálhoz.



Azt mondja a varga,

nem ér ő most arra,

mert ő most a csizmát

nagyuraknak varrja.



Darunak, gólyának,

a bölömbikának,

kár, kár, kár, nem ilyen

akárki fiának!



Daru is, gólya is,

a bölömbika is,

útra kelt azóta

a búbos banka is.



Csak a cingének

szomorú az ének:

nincsen cipőcskéje

máig se szegénynek.



Keresi-kutatja,

repül gallyrul gallyra:

"Kis cipőt, kis cipőt!" -

egyre csak azt hajtja.

​

/ William Shakespeare /


LXXV szonett


Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
Michelangelo Buonarroti: Az én szemeim
Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.

...
​

/ Michelangelo Bounarroti /


Az én szemeim


Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;

nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.
​

E.A. Poe

HOZ-
​

Nemrég, az ész őrült gőgjében, e
Sorok írója "a szavak hatalmát"
Hirdette, s tagadta, hogy valaha
Ébredt emberi agyban gondolat,
Melyet ki nem mondhat emberi nyelv:
S most, mintegy e dölyf gúnyolásaként,
Két szó - két puha szótag, idegen-
Két olasz hang, amit csak álmodó
Angyal mormolhat holdas "harmaton,
Mely gyöngyláncként csügg a Hermon hegyén" -
Rezzent föl szíve örvényeiből,
Nem-gondolt gondolat, mely lelke a
Gondolatnak, dúsabb és istenibb,
Semhogy akár a hárfás Izrafel
("Az Úr legzengőbb teremtménye") ki -
Mondani remélje. S én! Óh, tört varázs!
Remegő kezemből kihull a toll.
Ha neved vezet, kérd bár te magad,
Nem tudok írni - gondolkozni, szólni -
Jaj, érezni se, mert ez, ez nem érzés,
E mozdulatlan ácsorgás az álmok
Tárt kapujának arany küszöbén,
E bűvölt bámulás a ragyogásba,
S e borzongás, amikor, jobbra-balra,
S az egész út mentén, bíborodó
Párák közt, messze, ameddig csak a
Tekintet ér - téged látlak csupán.


***

Szabó Lőrinc fordítása​

​

E.A. Poe

Nek-

Hogy uralkodnék szíveden,
Ha a magamé sem szabad?
Törvény szerinti uradé
Legyen ott minden gondolat.
Két szívet bár a szerelem
Külön-kötöz halálukig,
Kiünk-kiünk, mondd, nem lehet
A másiknál a - második?​

Szövődne szenvedélytelen,
Édes és tiszta kapcsolat,
Mely összefűz nővért, fivért,
Barátokat, kuzinokat -
Ó, ily kötésből, édesem,
Kettős áldás kinálkozik:
Fő-fő urunk, a Szerelem,
S a Barátság, mint - második.


***

Tandori Dezső fordítása​